Vad-kapitalizmus

                                                 

„ Homo homini lupus est.”

 

Gondolom mindenki hallott már arról, hogy néha- néha elhangzik valahol egy megjegyzés miszerint jelen időben egyfajta vad és könyörtelen kapitalizmusban élünk. Van aki elgondolkodik rajta, hogy mit is jelent ez, van aki elfogadja, mint tényállást, de a legtöbben a másik pillanatban elfelejtik és rohannak tovább.

Sokáig gondolkodtam, hogy mi is jellemezné legjobban, míg végül a jó öreg latin közmondás mellett döntöttem, mely szó szerint fordítva: „ Ember, embernek farkasa”.

Így egymagában ez nem sokat jelent, mivel a latin egy kicsit szófukar nyelv, de egy tőmondata nagyon sok mondanivalót rejtegethet.

Aki nem ismeri egy éhes farkashorda szokásait, annak most megsúgom, hogy a farkasok nem temetik el

halottaikat, hanem felfalják őket és ugyanezt teszik a sebesültjeikkel és a gyengébbekkel.

És íme ide jutottunk mi is, faljuk egymást, marakodunk, testvérek fojtanák meg egymást egy kanál vízben, ha lehetne, szülő és gyerek lesz halálos ellenség, idegenekről nem is beszélve.

És legtöbbször mindez egy kis apróért történik, nem pedig egymás elveinek meg nem értése miatt.

Tulajdonképpen elvi kérdéseken nem is lehet összeveszni, hisz beszélgetni sincs idő, mindenki csak futkos a pénz után, egyesek, hogy legyen mit elszórjanak, mások azért, hogy kuporgassák, de mindenki igyekszik a másikba harapni, vagy éppenséggel felfalni azt, aki útjában van. Mindezeket nem a szó szoros értelmében tesszük, egyelőre, de ha nem változtatunk szokásainkon oda is juthatunk, hogy emberevők legyünk.

Egyelőre még eltemetjük a halottakat és ápoljuk a sebesülteket, de a gyengébbeknek már a fejére lépünk és elnyomjuk őket, saját érvényesülésünk érdekében, nem nézve azt, hogy ezekből halottak vagy sebesültek lesznek. Nem törődik ma már senki- senkivel, mindenki csak saját érdekeit tartja szem előtt, és így válunk magányos, morcos farkasokká, egyedül vadászva egy-egy délibábot és mivel ez csak csalóka ábránd, egyre morcosabbak és magányosabbak leszünk.

Feltételezem, hogy a fiatal nemzedék azt sem tudja, hogy mi az a kaláka, mert kiment divatból az effajta felebaráti segítség.

Két fő okból nem lehet megszervezni:- az első az, hogy az embereknek nincs idejük, no meg nem is akarnak ingyen segíteni, a második meg az, hogy a törvények nem engedik, hisz így nincs mit adózni, és akkor miből él meg az, aki abból él.

Itt már nem követjük a farkashorda szokásait, nem tudunk csapatmunkát végezni, amikor nagyobb vadat kell ejteni, széthúznak a csapattársak, ezért aztán kiszalad mindig a markunkból a nagy fogás.

Ritkán akad egy falkavezér, aki vezetni és kordában tudja tartani csapatát. Nehéz mesterség ez, mert a farkasok, amikor jól laknak akkor is éhesek, sőt minél több van nekik annál éhesebbek.

Gondolkodtam azon, hogy miként is vethetnénk véget ennek a vad hajszának és marakodásnak, de rájöttem, hogy igazából csak kompromisszumos megoldások léteznek. Visszatérhetnénk például a cserekereskedelemhez, eltűnne a pénz, és így lecsillapodna egy kicsit az emberiség, egyik része nyugodtan kivárná a termés beérését, míg a másik része addig nyugodtan elkészítené az árút amit cserébe adna érte. Így elkezdenők újra írni történelmünket, és nem engednők meg, hogy egy vad kapitalizmus tönkretegye életünket.

Utópia ez tudom, hiszen a magányos ordasok, akik pénzhalmokon ücsörögnek, ezt meg nem engednék, mert mondjuk, ha pénz helyett, tojáson kellene kotoljanak, ezek, vagy megkotlósodnának, vagy kikelnének, ennek a következményeit ráhagyom, hogy mindenki saját csapongó képzelete szerint bírálja el.