„Egy univerzális
hazugsággal telített korszakban már az is forradalmi ha kimondjuk
az igazságot”(G. Orwell)
Azt állítja egy
közmondás, „aki keres, az talál”, nekiláttam hát erre-arra,
meg amarra az igazság után kajtatni, hadd lám érvényes-é még
ezen állítás a jelen zűrzavaros pillanataiban.
Lelkes lendülettel
indultam, ám alig pár lépés után már rájöttem, hogy nem egy
virágos ösvény vezet az igazság felé mint a mesében, inkább
egy sötét pokoljáratféleséghez hasonló tövisekkel bélelt
sikátor, ahol tapogatózva lehet csak haladni, így aztán mindegyre
megszúrja valami azt, aki oda bekeveredik.
Emiatt nagyon nehezen
lehet egy kicsikét belőle felfedezni, még akkor is, ha
apait-anyait belead az ember, a keresgélésébe.
Mivel én is vagyok
annyira egoista mint minden halandó, elsőként a saját igazságom
próbáltam meglelni.
Több irányba is
nekilódultam, reménykedvén, hogy valahol csak rátalálok, ám
kiderült, egyik sem vezet sehova, végül mindenik a sötét
sikátorba torkollik.
Elsőként azzal kezdtem,
ami jelenleg a legjobban zavar, azaz miért nem téríti meg káromat
a biztosító, mert ez úgy lenne igazságos, ha engem törvény
kötelez biztosítást fizetni, akkor ő is hasonlóképp köteles
kellene legyen alkalomadtán káromat megtéríteni.
Elméletileg ez így
működik, de gyakorlatilag az az igazság, hogy az „i” valahol
elmaradt, így ami megmaradt belőle azt nagyon-nagyon mélyre
elbujtatták, nehogy valaki rátaláljon, és felfedje titkát.
Mi hát az igazság eme
biztosítótársaságok körül?
A legelső igazság az,
hogy szegények nem képesek megállni saját lábukon, ha nincs
legalább háromszáz százalékos profitjuk, mert sok pénz kell
ahhoz, hogy az igazságszolgáltatást maguk oldalára állíthassák.
Természetesen ez csak ott valahol a sötétben történik, mert
mindaddig míg a világosban keresgél az ember, nagy „I” betűvel
reklámozott igazságot lát mindenfelé, ám ha nem vakítják el a
sziporkázó reklámfények, és megpróbál mögéjük bekukkantani,
ott bizony már csak a sötétben lappangó gazságot érzékeli.
A sötét miatt látni nem
látható, de saját tapasztalatból mondom, érezni, azt már
garantáltan lehet.
A második igazság az,
hogy az igazság mellett kardoskodó törvényhozók - akik állítólag
az emberek érdekeit képviselik - sosem a megbízóikkal
egyeztetnek, hanem csakis a jól tejelő társaságokkal.
Ennek következménye az,
hogy homályosan, két vagy többértelműen megfogalmazott
törvénycikkelyekkel, a fizetéstől a bírságig mindent az emberek
nyakába varrnak.
Ezt meg feltétel nélkül
köll elfogadni kérem! Hisz olyan nagyérdeműek találják ki,
akiknek pénzszóráson kívül, más gondjai nincsenek, a kispénzű
köznép hétköznapi gondjai nem igazán érdekli őket. Ez alól
természetesen kivételek a választási kampányidőszakok.
A harmadik igazság meg
az, hogy nyíltan, szemünk láttára és hivatalosan meglopnak, mi
meg semmit nem tehetünk ellene, mert kimondottan számunkra a
törvény az törvény.
Ez már a szomorú
igazság, hogy az a keserves búbánat essen beléje!
Itt már muszáj irányt
változtatnom, mert félős ha tovább folytatom ez úton,
cukorszintem emelkedni kezd, a vérnyomásom versenyre kél vele,
emiatt idegeim zúgolódni kezdenek, és ilyen stresszes állapotban
nem merem majd átlépni a messzi távolba eltolt nyugdíjkor
határát.
Így osztán mások kell
eldorbézolják a nyugdíjalapba éveken keresztül levont
pénzecskémet, míg én dühömben a krizantémok gyökerét
rágcsálnám, ha a nyüvek ne csiklandoznának.
Ezen esetben az a
színigazság, hogy messzire kitolva a nyugdíjazási korhatárt,
pofonegyszerűen kitolnak majdnem mindenkivel.
Nagyon úgy néz ki, hogy
nemsokára már nem kell szinte senkinek nyugdíjat juttatni,
mindenki hallgatólagosan megelégszik majd, egy faládácska árával,
melyet egy összegben egyetlen alkalommal nyújtanak át.
Ám ezt is csak
post-mortem kapja meg (de időtlen-időkig élvezheti!),
elismerésként a nyugdíjalapba juttatott kötelező adományokért.
No, de ennek csak örülni
lehet, hiszen ha arra gondolunk, hogy hány hírneves ember csakis a
halála után vált elismertté, akkor gond nélkül és
stresszmentesen várhatunk, míg ránk is sor kerül.
Igaz, a halál körüli
igazság felfedésével is akadnak némi gondok, de kideríteni
igazából semmit nem lehet.
Sőt és pláné, ez
esetben még törvénycikkely sem szükségeltetik, hisz mindent a
legfőbb bíró ítéletére lehet kenni.
Így például a
napjainkban divatos, gyakori és időnap előtti örök vadászmezőkre
történő eltávozás miatt senki nem felelős. Okozói nem azok,
akik az ember fizikumát meg pszichikumát túl megterhelik, és
ennek súlyát nem bírva szíve minden előzetes figyelmeztetés
nélkül, beadja felmondását, vagy gyengébb erecskéi agyában
elpattannak.
Nem kérem! Ez ellen
egyes-egyedül csakis azt lehetne, amit nem lehet megtenni,azaz a
Jóistent felelősségre vonni, mert állítólag ezen esetekben ez
az Ő ítélete és punktum!
Akinek nem tetszik ezen
ítélet, az természetesen nyugodtan fellebbezhet, de ezt csakis elé
járulva, személyesen teheti meg.
Azt nem tudnám megmondani
ez mennyire jó dolog, de abból a szempontból előnyös, hogy nem
kell mindent - még örök életet is - megígérő ügyvédet
pénzeljen, aki természetesen fütyül rá az ígéretére miután
honoráriumát bezsebelte.
Mert sajnos már elavult
az a mondás, hogy „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”,
és mondhatnám, feledésbe merült az élet minden szférájában.
Nagyon félős, az
igazsággal is valami hasonló történik, úgy elbújtatják ebben a
globalizált hazugságba burkolt világban, hogy semmi esély
megtalálni, míg végül megfeledkezünk róla.
Szerintem ma már G.
Orwell megállapítása sem menő, hisz az diktatórikus rendszerek
esetében volt érvényes, a jelen időkben már senki nem diktál,
hanem csak szép sunyin a demokrácia leple mögé bújva, írja meg
„emberséges” törvényeit.
