Apr 20, 2018

A folyékony pszichiáter


Egy magaslaton üldögélve akárcsak Dombon ülő Dömötör, és ugyanolyan békésen nézegetve az elém táruló tájat, azon gondolkodtam, hogy miért nem keresik manapság az emberek a nyugalmat.
Természetesen tisztelet olyan kivételnek amilyen én vagyok, aki sima dízelmotorral járja a világot, mivel a turbó csak gondot okoz, vagy eldugul, vagy miatta túllépi az ember a megengedett sebességet, oszt fizet mint egy csínytevésen ért politikus.

Ám visszakanyarodva, nem amolyan örök nyugalomra célzok itt, az után ugyebár senki nem keresgél, nem is érdemes, hiszen úgyis megkapja előbb-utóbb, attól függ ki mennyire rohan feléje.
Mivel Dombon ülő Dömötör harangjainak kongására vajmi kevesen figyelnek, gondoltam besegítek egy kis félrevert szóhordozással, talán erre felkapják néhányan a fejüket, és nem sietnek annyira a vesztükbe rohanni.(Habár kötve hiszem, mert kérdem én, kinek van ma ideje olvasni?)

Sajnos ez napjaink szomorú helyzetképe, mindenki siet valamiért, miközben nincs ideje semmire, oszt egyszer csak észreveszi, hogy már ő az akiért a harang szól.
Azaz észrevenné, ha ne lenne minden relatív, így az idő is, mire hát a harangzúgás füléig jutna, már lejárt az ideje, és így csak csengettyűszót hallgathat, vagy a nagy üstben fortyogó szurok rotyogását.

Gondolom, emiatt van az, hogy egyre jobban divatba jönnek a ki-bebeszélő tanfolyamok pszichológusnál, vagy pszichiáternél, ott ugyanis egy szép kis summáért nyugodtan hempereghet az ember egy órácskát, miközben elmondhatja minden buját-baját.
Ha szerencséje van, és el nem alszik a lélekbúvár, akkor az végig is hallgatja türelmesen, sőt tippet is kap, hogy mit kellene tennie, felturbózott életmódjának megfékezése érdekében.
A pszichológus adhat ugyan tanácsot, ez azonban nem mindig hatásos, így kénytelen az ember pszichiáterhez fordulni, aki jogosult nyugtatóval is besegíteni a nyugalom elérésének érdekében.
Elég néhány pasztillácska, oszt egy-kettő amolyan nyugalom függő lesz az ember, azaz úgy kívánja a nyugalmat mint a nyugtatót, vagy az altatót.

Mert köztudott, hogy álomban lehet a legjobban megpihenni, és teljes nyugalmat élvezni, no persze ha nem lázálmok gyötörnek valakit.
De segítséget erre is kapni, azaz egy erősebb kis pirulácskát bekapni, amitől újfent álomba zuhanhat a kísérleti alany, gyakorolván így az örök álomra való áttérést.
Ugyanis szerintem a legtöbb esetben csak kísérleti patkánynak használják az embert, mert az állatoknak ma már olyan jogaik vannak, hogy néha érdemes állattá vedleni.(Emiatt sokszor szinte cserélnék a kiskutyámmal, a gond csak az, hogy nem férek be a házikójába, pedig gondolom, ugatni tudnék ám, jogokat követelve! Ezt lehet inkább meghallanák!)

A gond csak az, ha elkezdenénk tömegesen elállatiasodni, akkor bizony befuccsolna a gyógyszeripar, no meg mit sem érne a pszichológia, hisz egy állat nem tud fizetni, no meg inkább a gazdira hallgat mintsem egy pszichológusra, ráadásul utálja a gyógyszereket, hiába hát a pszichiáter.
Emígy morfondírozván e globális tüneteken(rohanó életvitel, örök álom, a szamár túloldalára átcsúszott állati jogok), azon kezdtem törni a fejem, hogy mily megoldást lehetne találni ezek megelőzésére, és kezelésére.
Még be se tört a fejem, és máris rájöttem egy olyan megoldásra, ami egy kalap alatt elintéz mindenfajta problémát.
Egyszerű mint a karikacsapás, hatása azonnali, igaz lehetnek később mellékhatásai, de kérdem én minek nincs manapság mellékhatása?(Aki nem hiszi, olvassa el bármely termék, csakis nagyítóval olvasható használati utasításának mellékletét!)
A megoldás pedig az, hogy simán csak a folyékony pszichiáterhez fordul az ember, azaz lemegy a borospincébe, kiereszt egy félliternyi nedűt, és nyugodtan elkortyolgatja.
Ezután ha kedve tartja, az öreg hordónak elmondja mindazt ami lelkét nyomja, mert az meghallgatja, és jobban megőrzi titkát mint egy titoktartásra felesküdött pszichiáter.
Nem kell órabért fizetni, és a következő féllitert már bónuszba kapja, amit ugyancsak nyugodtan elfogyaszt, sietni sosem szabad, ez lényeges dolog.
No-mármost, ha ezt is ledűtötte, akkor lassacskán elkezdhet vonyítgatni, de csak finoman nehogy meghallja az asszony, mert az szendébb lelkületű mint a legérzékenyebb politikus.

Ha fittyet szeretne hányni mindenre, asszonyra, jogokra, politikára, stb., akkor még egy féllitert kell lenyakalni, ekkor már garantáltan mindenféle állati jogot megérdemel, ordíthat, vonyíthat, nyivákolhat kedvére, sőt még a kutyaólba is bemászhat négykézláb, ha kötné az ebet a karóhoz, hogy a kutyának sokkal jobb dolga van mint neki.
Ezután már csak néhány kortyra van szükség, oszt elkezdi megütni az álom az embert, és ha sikerül az ágyig elvonszolni magát, úgy elalszik mint a tej, feledvén valahol a hordó mélyén minden bánatát és lelki feszültségét.
Egyébként az se gond, ha nem talál egy vetett ágyat, bárhova lehajthatja fejét, e szempontból jogában áll bárhol alukálni, de lehetőleg saját portáján belül, nehogy véletlenül kimossák a gyomrát kiugrasztván az álmot szeméből, ha például közterületen bóbiskolna.
Másnaposan lehet néhány mellékhatást tapasztalni, ilyen lehet a bágyadtság, kótyagosság, meg ehhez hasonlók, ám mivel a kutyát is szőrével gyógyítják, ez esetben is ajánlatos e módszer, és garantált javulást hoz, sőt újabb nyugodt álmot is előidézhet.

Szerintem érdemes kipróbálni ily-fajta pszichiáterrel gondjaink kezelését néhanapján, mert a próba szerencse, de lehet szerencsétlenség is, ez benne van a pakliban.
A kötelező reklám kedvéért muszáj még hozzátennem, hogy: „Vigyázat! Az alkohol öl butít, és nyomorba dönt”, persze feltéve ha nem kimondottan folyékony pszichiáterként használjuk.




Mar 29, 2018

Féltem a tojásaim, de semmi pánik


 Nyomós okom van rá félteni, mivel a nyolc és fél tonnás kínai Mennyei Palota a vártnál hamarabb visszazuhan a földre, és állítólag húsvét táján valahova becsapódnak hamuvá nem égett darabkái.
Igaz ez csak feltételezés, hisz egyelőre senki nem akar semmit bizonygatni, mert nem tudni pontosan milyen anyagból készült, no meg az is kiszámíthatatlan egyelőre, hogy hova csapódhatnak a kisebb-nagyobb részecskéi.
Ennek ellenére azzal nyugtatnak a hozzáértő szakik, nagyon kevés esély van rá, hogy bárkiben, vagy bármiben kárt tegyen, sokkal kevesebb mint megütni a főnyereményt a lottón.
Ezt bizonyára a „reductio ad absurdum” metódusával számíthatták ki, ami tisztára logikus lenne, ha sok lenne benne a logika.
Semmi gond hát, hisz Húsvétkor a locsolásért jár egy puszi,
de egy kínai csokkantás is megteszi

Emiatt féltem hát a tojásokat, úgy a húsvéti pirosakat, mint a magaméit.
De nem nagyon.
Mivel ugyanezzel a módszerrel én is bebizonyíthatom, lehetséges, hogy épp az ölembe pottyanjon egy darab kínai miegymás, amikor a piros tojással tele kosárkát is ott tartom, természetesen bizonyítván így, az ellenkezőjét.

Tehát semmi pánik, nem lesz semmiféle tojászúzás, legfeljebb egy kis lyukacska a Föld védőburkán, de ezt befoldoztatják majd velünk valamilyen légszennyezést elhárító adóféleséggel.
Állítólag ennyinél is több füstöt eregetnek járgányaink!

Mar 25, 2018

Az élethez való jogos jogok


Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948-ban elfogadták, ám a világ rendje azóta változott és változik, emiatt meg muszáj néha e jogoknak jobbra-balra némi korlátot szabni. Ez természetesen indirekt módon, de állítólag csakis a saját érdekemben történik.
Ez szinte igaz is lehetne, ha ne lenne egy a sok hazugság közül amit globálisan lenyomnának az ember gigáján.
Csak egyetlen példával pöckölném alá, többel ugyanis nem merem nehogy belém álljon valami elfajzott neo-politikai vírusos nyavalya, oszt mást is megfertőzzek vele.
Gondolom ez is elegendő lesz, ha valaki nem hiszi járjon utána másfelé.
Az alapvető jogommal kezdeném, azaz az élethez való joggal, aminek ugyebár a Jóistenen kívül senki korlátot nem szabhatna, no persze ha különleges körülmények erre rá nem kényszerítik azt, ki e jogomat védeni, no meg tiszteletben tartani rendeltetett e földi létben.
Ilyen enyhítő körülmény lehet számára egy kis háborúzgatás, meg ehhez hasonló miegymás, mivel ez esetekben lőttek mindenféle nyilatkozatnak meg jognak.
Ám békeidőben nem korlátozza e jogom szinte senki, talán kivételt képezhet olyasvalaki, aki nem égi meg földi oltalmazóm igazságában hisz, oszt napi sétám megzavarva, bánatában vagy dühében megcsiklandozná szívem tájékát dikicsével, hogy végleg megóvjon e gyarló világ bűneitől.
Ezt mondjuk jogaim földi „tisztelője” és oltalmazója megakadályozhatná, e célból bérelt hivatalos közegei által,(akiket természetesen az én és hozzám hasonlók kötelező adományaiból fizet) ám nem mindig teheti, mivel ezeknek a bérenceknek sokkal fontosabb teendőik is vagyon.
Például alkalomadtán épp bércsökkentő cédulákat osztogatnak parkolóhiányban szenvedőknek, nappal lámpa nélkül közlekedő kerékpárosoknak, stb., akiknek végül is jövedelmüket köszönhetik.
Ezt meg nem lehet csak úgy egy kis jogért abbahagyni kérem! Hisz a pénzbírság egy lényeges erőforrás! Ettől lesz egyre erősebb a hatalom, sőt még a nyomor is föllendülhet mellékhatásként.
No-mármost, ez esetben ha tovább szeretnék élve sétálgatni, akkor kénytelen vagyok saját magam megvédenem az élethez való jogom, csakhogy ez nem egyszerű dolog ám, mivel sok mindenre oda kell figyelnem.
Elsősorban az engem szurkálni vágyakozó testi épségére kell vigyáznom, mert ha véletlenül valami baja esik szegénynek, akkor félős hogy törvényesen megfosztanak egy másik lényeges, azaz a szabadsághoz való jogomtól.
Hiszen utólag kiderülhet, hogy a támadóm egy tisztára ártatlanul ide-oda vándorló lélek, csak néha-néha pszichikailag kiszámíthatatlan. Ez esetben meg én leszek a bibás, ha ezt nem tudom, mivel nem ellenőriztem a beteglapját, mielőtt orrcsontját átgyúrtam volna védekezés közepette.
Oszt neki is emberi jogai vannak kérem! Sőt a pszichikumának meg státuszának köszönhetően, talán egy-kettővel több mint nekem.
Ezt bármelyik agybajokban turkáló, nagyérdemű és elméletileg gyakorlott pszichiáter képes lesz törvényesen levezetni, mert bizonyára kapcsolatot tud teremteni a pszichés bánata és mostohaanyjának szőrösödő mellbimbója között, ami hirtelen dühét kiváltotta.
Kétszer is meg kell hát gondoljam, hogy védjem-e az élethez való jogom, vagy hagyjam magam inkább a forgalomból kiiktatni, nehogy áthágjam a törvényt, osztán más komolyabb bajom essék.
Mert egy e jog, és más a törvény, e jog szerintem már csak elméletileg létezik, mivel gyakorlatilag ki van szolgáltatva az egyre mélyebb, globális homályba boruló, ám mindenképp velem kitoló, de pláné és sőt emberséges törvények kényének-kedvének.
Nem csoda hát ha a 48-as nyilatkozat is lassan a ködbe vész, akárcsak az utolsó útjára induló kivénült aggszamár.
Az köztudott, hogy a szamár megérzi, ha utolsó órája közeleg, de kérdem én, érezhet-e valamit egy nyilatkozat?


Feb 25, 2018

Törvények, törvények szépen ragyogjatok, egy szegény szellemnek utat mutassatok...


Amióta egyre jobban környékez bennünket valami demokráciaféleség, annyi fáin új törvény születik, hogy ezek mellékhatására az ember eszének néha jön, hogy nekiszaladjon a hegyeknek, egy kis oxigéndúsító kúrára.
Megtörténhet ez bármelyik normális embernél, így én sem vagyok kivétel, mivel abszolút értékben normális vagyok, ezen kívül pedig csak a megengedett mennyiségű bolondság lakozik bennem, gondolom én.
No-mármost, mikor eszemre rájött a hoppláré,(nem árulom el melyik új szabály hatására, nehogy egy másik amiről nem tudok, egyenesre szabályozza agyvelőm cikornyáit), és mielőtt nekiindult volna hegyet mászni, akár hiszitek akár nem, leállítottam, hisz végül is én vagyok a főnök, nem pediglen az a fejemben lötyögő szürke állomány.
Ész nélkül gondolkodván, rájöttem ugyanis, hogy nem egészséges az agyat hiába fárasztani, mert így a pihent agyú törvényfabrikálók mindig előnyben lesznek.
Ezért úgy döntöttem, hogy először egy virtuális lélekvándorlással bejárom a nagyvilág rég meggyökeresedett demokráciáit, hadd lássa eszecském érdemes-e vagy nem, idehaza a hegyeket megmászni.


Gondoltam egyszer itt a szomszédságban lófrálok egy kicsit, és már szinte neki is ugrasztottam volna lelkem a svájci hegyvidéknek, ha az eszem észre nem veszi, hogy ott egy olyan testre szabott törvény van életben, amelyik dögszagot áraszthat, ha betartja az ember.
Ott ugyanis tilos este tíz után lehúzni a klotyót, tehát vagy fogcsikorgatva szorít éjjel az ember, vagy szagolja reggelig azt, amit nem sikerül visszatartani. No meg a fent említett óra után a férfiaknak tilos állva pisilni, így kénytelen megkerülni a törvényt, és térdre ereszkedve ágyba vizelni, vagy nemet váltani, ez a szabály ugyanis nőkre nem vonatkozik
Mivel nem nőies de gyöngéd lelkem vagyon, és nem bírja ha ürülék visszafogásával gyötrődik testem, józan eszemre hallgatva inkább átszellemültem az angliai tájakra, ahol nem dívik effajta rendelet. Sőt mi több, ott a törvényt meg nem sértve, bármikor és nyilvános helyen is kedvére huggyanthat a férfiember, ha saját járgánya hátsó kerekét célozza meg a húgysugárral. Az igaz, hogy kötelezően a jobb kezével az autójára kell támaszkodnia, de hát istenem e kis szigorítást kilehet bírni még részegen is.
Úgy vélem, hogy itt már kezd demokrácia némi szagocskája terjengeni, kár hogy a volt gyarmataik sokkal szigorúbb, szerintem nem igazán demokratikus törvényeket hozván, úgy érzem kissé megnyirbálták az emberi és állati jogokat.

Úgy gondolom bizonyára amiatt, nehogy valami bűzleni kezdjen a demokráciájukban az egyesült államokbeli Floridában törvény tiltja az este hat óra után nyilvános helyen történő szellentést, igaz Texasban csak a liftben tilos fingani, St. Louisban (Missouri) csak a templomban nem szabad, ám az durva, hogy ha valakit ott rajtakapnak, akár életfogytig tartó börtönre is ítélhetik. Mert hát szag ide meg oda, saját tapasztalatból mondom, hogy nem mindig bírja az ember, a belsejében dúló fuszulykás viharok forgószeleit magában tartani, akaratlanul is kiszalaszthat egy kismadarat, oszt kuksolhat miatta börtönben élete végéig.
Már kezdtem azon törni a fejem, hogy nem ártana elhúzni Amerikából, szerencsére észbe kaptam, és maradtam, hisz rájöttem, hogy csak a szellemem kódorog ott, az meg képtelen effajta fizikális produkcióra, nincs hát veszélyben, így nyugodtan folytathatom felméréseim.

Azt ugyebár megértem, hogy van olyan állam, ahol letartóztathatják azokat a szülőket, akiknek gyereke az istentisztelet alatt böfögni mer, hisz ez normális! Az ebadta kölykeit nekije!
Azt is megértem, hogy néhol nem szabad víz alatt fütyülni, tilos bekötött szemmel biciklizni, vagy általánosan tiltott naplemente után hátrafelé menni, hisz katasztrofális lenne, ha mindenki megbuggyanna, oszt ezt tenné.
Gyanúsan kérdéses viszont, hogy miért tilos Memphisben a békáknak este 11 óra után kuruttyolni, és miért illegális, ha a járdán menvén sétabotunkkal egy kígyó fejére ütünk, vagy miért követ el törvénysértést az ember, ha a kansasi Lang városában augusztusban öszvéren lovagol a főutcán, anélkül, hogy az öszvér szalmakalapot viselne.
Úgy érzem e törvények által emberi és állati jogok csorbulnak, igaz ezek értelmét se béka, se öszvér fel nem foghatja, sőt mondhatnám, még én sem.

A magánéletbe viszont nem matarász nagyon mélyen a törvény keze, talán kivétel, hogy nem mindenhol szabad egy házban kettőnél több vibrátort tartani, de a lőfegyverek száma viszont nem korlátozott, csak az apák nem fenyegethetik meg ezekkel lányuk udvarlóját, és tilos a férfiaknak feleségük orgazmusa alkalmából valamelyiket elsütni.

Ezt utóbbit szerintem Ausztráliában is behozhatnák, ahol az asszonyok mellett, a kengurukkal való szex is engedélyezett, igaz csak akkor, ha az ember részeg, így aztán ha kótyagos fejjel véletlenül elsüti fegyverét, szegény állat úgy megijedhet, hogy soha a büdös életben többé részeget ki nem elégit.
Így kalandozván, már kezdett agyam kiforrósodni, lelkem betegesen túlhevülni, jobbnak láttam hát hidegebb tájakra vándorolni.
Izlandon próbálkoztam szellemeskedni, és lelkemre gyógyírt kapni, hisz ott annyi orvos lehet mint a dög, mivel ott bárki folytathat orvosi tevékenységet, ha kirak egy táblát a következő felirattal: „Scottulaejnir” , ami magyarul valami kuruzslófélét jelent.
Ez már aztán döfi! Ez aztán nevezem egyenjogúságnak kérem! Ne csak a diplomások bolondíthassák el az embert, hadd tehesse azt bárki legálisan, ha demokrácia van, akkor legyen az, a bánatba is!

Mikor elkezdett azon járni az eszem, hogy mifelénk hányan bolondítanak csak úgy feketén és nyíltan, anélkül, hogy táblát kiakasztanának, hát bizony eléggé elkezdett felfelé pumpálódni vérnyomásom.
Ettől egy kissé berezelvén, nehogy agyamat a vér ellepje, oszt elborult aggyal kelljen átlépjek egy más dimenzióba, gyorsan elhúztam egy olyan helyre, ahonnan soha e bolond életből át nem telepedhetek egy állítólag nyugodt, békés másvilági létbe. (Legalábbis így reklámozzák, ezért nem értem, miért vonakodik ezt megtenni az, aki ezt állítja.)
Ez a csodás hely a sarkvidéki Longyearbyen városa, az egyetlen hely e földkerekségen, ahol tilos meghalni, mert törvény tiltja azt, a rénszarvas döfje meg!
Igaz gőzöm sincs róla, ha ott a fagyos földbe meggyökerezett valamiféle demokráciácska, de ettől függetlenül, a kifingást tiltó törvény észbontóan jó, ezt idehaza is bevezethetnék, hadd élhessük túl a halált is.


Ez ötlettől felbuzdulván, nem is pocsékoltam tovább időm a fagyos tájakon, hanem sebtiben összeszedtem az eszem, és szellemes léptekkel hazaindultam, azon törvén jövet közben a fejem, miként lehetne egy hasonló törvényt a mi mérsékelt zónánkban is kieszközölni.
Bevallom, gyors olajra lépésemnek más oka is volt, féltem ugyanis nehogy ott a farkasordító hidegben lefagyjon az agyam, oszt úgy megbüntessenek, hogy halálom után koldulni kényszerüljek.
Mert ha valaki nem tudná a (f)agyhalál is egyfajta halál, és féltem nehogy orrba-zavarjon, vagy fültövön vágjon emiatt a sarki törvény bundakesztyűs keze.

Feb 17, 2018

Le a bürokráciával, de nem ám brutálisan!


Már én is belejövök lassacskán, hogy legújabban minden brutális, legalábbis ezzel a hangzatos szóval reklámozzák azt is, ami még véletlenül sem az.
Így például, ha egy szürke kis sztárocska szeretné megvillogtatni pislákoló csillagát, gyorsan kitöri séta közben cipellője tűsarkát, oszt így brutális balesetet szenvedve máris a pletykalapok címlapjára kerül.
De brutálisan jó a választék mindenfelé, brutálisan emelkednek az árak, sőt néha-néha még egy brutális gyilkolászás is megtörténik erre-arra meg amarra.
Ez nem csoda, mert ha valaki úgy jár például mint én, és belekeveredik a bürokrácia szinte véget nem érő labirintusaiba, bizony kecsegteti néha egy-két gyilkos gondolat az útvesztők sötét kacskaringóiban.
Szerencsémre engem még arra tanítottak, hogy a türelem rózsát terem, így nem rántok azonnal kardot, hogy a bürokrácia összebogozódott szálait szétvágjam - mint hajdanán tette azt Nagy Sándor a gordiuszi csomóval - hanem próbálgatom kioldani azokat.
Jó ideje várom már a türelem termését, ám egyelőre még csak a tövisek nődögélnek, de hát ez nem csoda, hisz a nyáron szárazság volt, az ősszel őszies időjárás, most télen meg fagyos a helyzet, egyik sem kedvez a rózsás hangulatnak.
Ám a bürokrácia rá se füttyent, mert az úgy nő kérem szépen, olyan brutálisan, hogy majd levadul az ember, mikor már az n plusz egyedik helyre küldik aláírásgyűjtésre.
Nincs miért csodálkozni hát azon, ha egy mai gyerek, aki csak azt tudja, hogy add meg Isten de most mindjárt, ilyen helyzetben egyszer csak előrántja fegyverét, oszt vaktában kezd lövöldözni, hisz nincs egy pontos célpont, melynek kiiktatásával, megszüntethetné kálváriáját.
Ez ugyanis a bürokrácia lényege, senki ne lehessen célpont, ne legyen felelőssége e bonyolult gépezetben, és addig-addig sétáltatni jobbra-balra az embert, míg végül vagy beleun ebbe, vagy elkezd agyturkászhoz dzsoggingóni agytornára.
Ez utóbbi szerintem brutálisan jó választás, hisz a dzsogging egészséges, az agytorna távol tartja Alzheimert, no meg az agyturkáló által felírt nyugtatók durván jó áron kaphatók.
E két lehetőségen elgondolkozván, - amúgy globálisan – rájöttem, hogy nem lenne jó dolog, úgy ukmukfukk brutálisan leszámolni a bürokráciával hiszen félős, hogy vagy halálra unná magát az ember, vagy örökre megnyugodna.
De mellékhatásként például felbomolhatna az EU, ENSZ, stb., no meg a sok ilyen-olyan civil és nem civil szervezet. Milliók akik az irodák halmazaiban tömegesen szorgoskodnak tétlenül, és idétlen, kivitelezhetetlen törvénytervezetek kivitelezésén tornásztassák pihent agysérvüket, munkanélkülivé válnának, oszt ettől Isten őrizz, hiszen ideig-óráig ingyenesen el kellene őket tartani, de nem minimálbéren ám, mivel ehhez nincsenek szegénykék hozzászokva.
Az államháztartások bizonyára nem bírnák a terhelést, így a közemberektől kérnének vissza nem fizetendő kölcsönt, valamilyen adó formájában.
Ez viszont ismét brutális dolog lenne, mert az adók tömege már így is majd a köznép feje búbjáig ér, ha meg ellepi, és még egy szalmaszálat se kap, amin keresztül lélegezzen, akkor bizony belefullad pereputtyostul.
De úgy érzem a vizeletemről, ez nem gond a bürokráciának, hisz új szabályokat szerkesztve, szerez helyettük ugyancsak munkát nem kedvelő de szorgos bevándorlókat, akik úgy fellendítik a gazdaságot, hogy jaj neki! De nekünk is!
Nehogy ez a gazdasági mélyrepülés túl magasra szálljon, és megzavarja a légies adatforgalmat, ajánlanám a bürokratáknak, hogy brutálisan szabályozzák ennek felemelkedési törvényét.
Én helyükben átvenném például a szváziföldi boszorkákra vonatkozó törvényt, - mely nem engedélyezi ezeknek a százötven méter magasságot meghaladó seprűnyeles siklórepülést – és egy kissé átmódosítva azt, elméletileg szabályoznám a világgazdaság légüres térbe való elrepdesését.
Ezért gondoltam, hogy egyelőre nem lenne jó brutálisan leszámolni a bürokráciával, hadd legyen még egy kis ideje ezt megcselekedni.
Habár ki tudja mi jobb, egyből levágni a kutya farkát, vagy csak rendre, kicsinként?


Jan 24, 2018

A siker titka, avagy lélekmolekulával az Oumuamuán


Érdeklődve figyeltem a naprendszerünkbe érkezett, elsőként megfigyelhető csillagközi valamivel, az Oumuamuával kapcsolatos híreket, hiszen nem mindegy nekem, hogy földönkívüli, avagy földi civilizáció mellékhatására engedi át teljesen testem lelkemnek azt a kulcsot, mellyel más világok kiskapui nyitogathatók.
Felfedezésekor ugyanis megjelentek olyan feltételezések, hogy a csillagközi objektum egy számunkra teljesen ismeretlen világ üzenetét hordozza, amit alkalomadtán bolygónk felé gyorspostán elküldhet.
Ez lehet ugyebár egy szép fehér békegalamb, de lehet egy ármányos kis vírus, ami fizikai létünk végére fekete pontot tehet, de még a lélekvilágunkat is kiűzi elfásult közönyéből.
Azonban ez a bolyongó micsoda úgy néz ki, meggondolta a dolgot, és olyan nagy sebességgel húzta el a csíkot, egy másik naprendszer, vagy tudom is én mely irányba, hogy végül is majd semmit nem tudtunk meg róla.
Látszólag se békegalambot, se vírust, de még egy neutronnyi neuront se küldött mifelénk, hogy eszünk tokjában lötyögő állományunkat egy kissé föltuningolja.
Mivel tudva lévő, a siker titka az, ha valaki olyasmit tud, amit más nem, gondoltam utána vetem magam ennek az Ouamuamua micsodának, felfedem titkát, oszt oly sikert könyvelhetek el magamnak, hogy kénytelen leszek a Vatikánba visszavonulni, nehogy az adó és vámhivatal teljesen megkopasszon, magáénak könyvelve sikerem java-részét.
Fizikailag kénytelen voltam itthon maradni, mert nem bírja testem a háromszázezer kilométer per órás sebességet, no meg ha bírná is ki tudja mennyi időbe telne, míg azt az erre-arra kóválygó űrszivart becserkészném. Hisz lehet évekbe, vagy fényévekbe telne, oszt mire visszatérnék még hűlt helyét se lelném a Földnek, így sikerem eleve kudarcba fulladna.
Ezért úgy döntöttem, csak lelkem küldöm el portyázni, de azt sem az egészet ám! Féltem, nehogy elkallódjon valamerre, és végül is csak, a nem igazán nagyon sikeresnek mondható fizikumommal maradjak.
Emiatt aztán elhatároztam, hogy lélekmolekulám ugrasztom, mivel ez képes még a velem párhuzamosan futó világomba is eljutni, és onnan visszatérni pillanatok alatt, de ha nem is térne vissza, egy kis DMT bármikor segít, lelkemből egy újabb molekulát kiugrasztani.
Minden fáradozásom ellenére nem sikerült szert tennem ayahuascára, hogy egy sámánfőzetet kotyvasszak, szintetikus DMT-t nem mertem a feketepiacról rendelni, nehogy hallucinálás közepette megvizsgálják húgyhólyagom tartalmát, oszt kiderüljön, hogy doppingoltam a siker elérésének érdekében.
Nem használván sámánfőzetet, nem hánytam össze magam(ettől állítólag az ember orrán-száján mindenféle molekulát kiöklendez), nem szintetizáltam, így nyugodt lélekkel útjára engedhettem lélekmolekulám.
Egyik pillanatban szabadjára engedtem, és képzeljétek, a másik pillanatban már az Ouamuamuán legénykedtem lelkestől, molekulástól, és zavartalan éleslátással hallucináltam
Pillanat műve volt, mivel nem kellett párhuzamos világba átkecmeregjen. Így hát a lelkem molekulájának jelentésére támaszkodva, magabiztosan kijelenthetem, hogy a kubai testes-szivar alakúnak vélt űrbeli bolyongó, nem egy másvilágon bolygó hollandi.
E világi az objektum, kézzel megtapintható, alakjáról semmit nem állíthatok, mivel nem volt idő azt feltérképezni.
Ugyanis a lelkem aprócska cserkésze küldetési helyére érve, belebotlott egy hozzá hasonló valamibe, oszt kíváncsi természet lévén akárcsak gazdija, azonnal megpróbált ezzel valamiféle molekuláris kapcsolatot teremteni.
Akár hiszi valaki, akár nem, ez sikerült, és közös megegyezéssel egy másodlagos, laza Van der Waals -féle kötéssel összecsimpaszkodtak.
Erősebb kötést nem mertek használni, félvén nehogy stabilizálódjanak, oszt lelki halmazállapotuk megszilárduljon, és még az ásó, kapa és a nagyharang se választhassa el őket.
Ám ez is elegendő volt, hogy néhány információ eljusson hozzám, melyekből elárulok egy párat, az egészet világért sem, hadd furdalja a kíváncsiság azokat, akik többet szeretnének tudni mint én.
Megtudtam például, hogy az Ouamuamuán tartózkodó idegen szabad molekula tulajdonképpen az objektum foglya, és egy olyan fizikai világból menesztették, ahol csak virtuális világ létezik.
Na gondoltam, ez eddig világos és logikus, de vajon miért meneszthették?
Még jóformán meg se született a kérdés fejemben máris jött a válasz, és ekkor rájöttem, hogy ez a lélekmolekulás história nem mese, mert bizonyára eggyé váltunk mindhárman, két molekula meg egy lélek.
Így hát a hármas kötésben az információ sebessége a gondolaténál is gyorsabb, és ez bizonyára az idegen részecskének tulajdonítható, amitől bizony egy kissé megszeppentem.
Ám a válasz máris ott volt, és soron kívül megtudtam, hogy a csillagközi cirkáló virtuális világok vírusait hordozza, és terjeszti szerte a galaxisokban.
Önkéntes jelentkezőként indult a rajta lévő kis lélekdarab, mivel szüzességi fogadalmat tett néhány millió éve, oszt félvén a sokkal később felbukkanó ördögi kísértéstől(ezt persze előre tudta, hogy bekövetkezik), inkább elvállalta ezt a magányos extragalaxisi túrát.
Már nem is kellett kérdezzem, hogy mért kerülte el a bolygónkat, máris elmondta, nem látta értelmét a Föld felé vírusokat szórni, mert itt már jó irányba halad a virtuális világ teremtése, e szempontból eléggé fertőzött immár a mi kis földi világunk. Máris sokan, csakis virtuálisan virtuskodnak, és ha minden jól megy néhány fényéven belül teljesen búcsút mondhatunk a kézzel tapogatható dolgoknak (pl. mint pénz, feleség, anyós stb.), no persze ha Valaki, aki őt is teremtette bele nem szól.
Kérdés nélkül érkeztek ezután a válaszok, és olyasmiket tudtam meg, hogy lélekmolekulácskám hátán a szőr meredezni kezdett, ekkor hirtelen úgy döntöttem elszakítom a kötést, és hazarendelem lelkem elemi részecskéjét.
Nem kis lelkierőre volt szükség, hogy a Van der Waals kötését szétszakítsam, és e révültből visszatérjek, szerencsére besegített a lelki-társam bal könyöke, minek nyomására egy rövid horkantással abbahagytam a hallucinálást, és visszacseppentem oda, ahonnan elindultam.
Ámde siker ide vagy oda, egyéb titkot nem árulhatok el, mivel semmilyen adóparadicsomba távozni nincs szándékomban, no meg állítólag sikert elérni könnyebb, mint megtartani azt. Ezért félek nehogy a későbbiekben mindegyre sámánfőzetre kelljen fanyalodjak, hogy öklendezve kifreccsentsem valamerre lélekmolekulám.
Megtörténhet hát, hogy a rendszeres ayahuasca fogyasztás hatására idővel nemcsak lélek darabocskáim kezdenének szerteszét repdesni, hanem lelkem teljes egészében, faképnél hagyván fizikai burkát a földön, egy virtuális világba költözne.
Azért amondó vagyok, hogy függetlenül attól, pokol lesz ott, avagy mennyország, a siker post mortem az itteni világban az enyém lehet, hisz empirikus kutatással bebizonyíthatnám, hogy a DMT rendszeres fogyasztása nemcsak egy molekulát, hanem a lelket teljes egészében képes kiűzni a testből.
Azonban ebben se lehetek biztos, hisz egy latin közmondás szerint: „ Ami nem öl meg, az megerősít”.

Ez esetben osztán agyő siker!

Dec 16, 2017

Vitéz vagy szamuráj? Fogas kérdés volt, de nem tökéletlen!




Egy szomorkás, esős őszi napon egyéb tevékenység híján, (Pénzem nuku, ezért számolással nem foglalatoskodhattam, mivel még egy szem Viagrára se futotta, etyepetyézni nem vala kedvem.) gyerekkorom emlékei között kajtattam, oszt felrémlett azon eset, mikor semmiképp nem tudtam eldönteni, hogy kacagányos magyar vitéz legyek, vagy páncélos kelet-nyugati szamuráj? Legyek-é egyike az egri csillagoknak, vagy a hét szamuráj mellé álljak be nyolcadiknak?
Szóval hős szerettem volna lenni mindenáron, de gyerek fejjel se voltak olyan álmaim, hogy Dobó István kapitányi rangját elérhetném, mivel annyi vörös csillagos kapitány nyüzsgött akkoriban mindenfelé a magyarok országában, hogy még szegény amerikaiak is majd elájultak a felháborodástól.
Szerencsére csak majd, így nem vágódtak hanyatt, és nem ütötték meg magukat!
Szubjektív okokból, (Félvén, a sötétben hátam mögött lappangó kétes árnyaktól.) egy „ démon hadsereg” vezetője se kívántam lenni, mint hajdanán a hírhedt Simazu Joshihiro, hogy az északabbra fekvő Korea felé induljak hódítani, pedig akkor nem kellett még rettegjek se atom, se hidrogénbombáiktól, sőt attól se kellett tartsak, hogy könyveim lapjait elektromágneses löketekkel összekuszálják.
Egy szó mint száz, megelégedtem volna egy szimpla kis vitézi, vagy szamuráji ranggal, és mivel nem örökölhettem senkitől egyiket se, kénytelen voltam néhány lépést tenni célom elérése érdekében.
Tudtam, hogy leglényegesebb dolog amire szüksége van egy legénykének, akár vitézzé, akár szamurájjá lenne, az valami fegyverféleség, amivel megvédheti magát és környezetét egy-két betolakodótól. (Nem migráltak még azon időkben seregestől csak a gólyák meg a vadludak!)
Voltam már annyira felvilágosult, hogy észrevegyem azon tényt, miszerint a magyar vitézek csak a kardforgatáshoz értettek, és nem a gyártásához, hisz ott volt a fegyverkovács, oszt annak is meg kellett élnie valamiből.
(Hiába na, ilyenek voltunk és vagyunk mi magyarok, megosszuk a munkát, aki tehetős, az csak vagdalózik, mások meg kovácsolnának valamit, ha a vitézül vagdalózók engednék.)
Törtem hát a fejem, hogy vitéz-jelöltként mely irányba induljak, fegyvergyártót keresni, a falu kovácsa elé hiába járultam kérelmemmel, elutasított azon ürüggyel, hogy ő csak a lópatkoláshoz ért. (Pedig láttam én, hogy fejszét is összekovácsolt egy üveg pálinkáért!)
Így volt ez azon szép időkben is akárcsak ma, aki csak kérvényez, azt elutasítják, aki viszont csúsztat valamit, az simán megkapja azt, amit a kérvényező kér.
Szóval, miközben töprengtem a fegyverem kivitelezése körül(A stressz még nem volt menő, mondhatni, gyerekcipőben se járt, amikor én mezítláb futkorásztam.), eszembe jutott, hogy olvastam valahol néhány feljegyzést, melyek szerint egy vérbeli szamuráj saját maga készíti el fegyverét, mert így jobban a szívéhez nő, és szinte eggyé válnak idővel.
Ez a tény a szamurájok javára billentette a mérleg tányérját, így aztán úgy döntöttem, az leszek.
Nekiláttam hát, a szerelés kivitelezéséhez, az öreg fűzfáról vágtam egy husángot, és egy olyan faragott fakardot kovácsoltam magamnak mint a gyönyörűség, sőt még egy kisebbre is futotta a fűzfavesszőből.
Magyarán mondva, a vakizasit meg a katanát egyszerre készítettem el, hadd legyen mindkettő kézügyben, hisz sose tudhatja az ember, mit hoz a jövő.
Nem reménykedhettem például abban, hogy tizennégy éves koromban apám átnyújtja majd nekem a felnőtt szamurájt megillető hosszú kardot, ami természetesen nem is történt meg, csak egy hosszú nyelű villát nyomott a markomba, oszt elküldött vele szénát gyűjteni.
Miközben a fényes jövőmről ábrándoztam, a kis bicskámmal faragtam, éleztem a kardokat, mert úgy olvastam, hogy azok olyan élesek kell legyenek akár a borotva.
Amikor úgy véltem megütik a mércét, büszkén gatyám korcába dugtam őket, és elindultam a kert felé, hogy valami képzeletbeli, de azért kézzel fogható ellenségen ki is próbáljam azokat.
Ekkor eszembe villant, hogy mily szerencsém van a szamurájsággal! Hiszen egy csapásra megvolt minden szerelésem, a gatyám rajtam, a madzag benne kézügyben, csak alá kellett csúsztassam fegyverzetem, a lábamon kemény talpú mezítláb díszelgett, egyéb meg nem is kellett, hisz egy szamurájtanoncnak gyakorlatozni így is megengedett, nem kötelező a páncélzat.
Bezzeg ha vitézre menendő lennék! - elmélkedém tovább - akkor csizma meg nadrág kellene, hisz egy magyar vitéz elsüllyedne szégyenében, ha gatyában és mezítláb gyakorolná a kardforgatást.
Emilyen gondolatforgatás közepette a kertkapuhoz értem, ám ott hirtelen megtorpantam, ugyanis eszembe jutott, hogy milyen komoly gondjaim voltak múltkorijában egy kertbemenetel után, amikor még indián akartam lenni.
Mert az is szerettem volna lenni azelőtt, oszt íjat, nyilat fabrikálva magamnak, úgy lelőttem anyám összes maghagymájának a fejét, hogy egy szem mag se maradt épen.
Emiatt egy időre rezervátumba kerültem, és megtapasztalva a szabad fogság édes ízét, jó-szántamból lemondtam az indián vadászmezők meghódításáról, akárcsak hajdan Hitler Szibéria elfoglalásáról.
Egyébként ezzel is szerencsém volt, hisz ha indiánná lettem volna, ma már rezervátumban se léteznék, hiába adnának eggyel több emberi jogot nekem, mint az összes védett vadállatnak együttvéve.
Így magyarként egyelőre még létezek, és talán még meg is maradok itt ideig-óráig, hacsak valamiféle rezervátumféleséget ki nem fundálnak hamarjában az angyallelkű nagyvezérek, ahonnan jó-szántamból, jogaimba fuldokolva, és gyorsabban mint gondolnám, kecmergek át a mindig-zöld örök vadászmezőkre.
De visszatérve a kertkapu elé, ahol néhány pillanatig habozva álldogáltam, oszt végül józan eszemre hallgatva, lemondtam a kertbe lépésről, újabb bonyodalmak elkerülése végett.
Már akkor éreztem, hogy legalább saját kárán kell tanuljon az ember, ezért más haditervet agyaltam ki.
Megfordultam, és a szomszédos veteményeskert töviskerítése felé indultam, gondolván, hogy annak túloldalán találok valami levágható ellenségféleséget, és feltűnés nélkül kedvemre vagdalózhatok.
Azonban kerítéshez érve, olyan kellemetlen csalódás ért, mint Vándorló Alit a szögesdrótból font kerítés előtt, hiába próbálkoztam átjutni a túloldalra semmiként nem sikerült. A vadrózsaágakból font sövény elszáradt tövisei ijesztően meredeztek felém, no meg bármennyire is edzett volt talpamon a a bőr, a földre szóródott tövisek csak beleszúródtak kíméletlenül.
Így aztán néhány kerítés-megközelítő lépés után felszisszenve meghátráltam, és kihúzva talpamból egy belefúródott szemtelen tövist, kénytelen- kelletlen tisztes távolságot tartva, sétáltam annak mentén, a túljutási technikákon törvén kobakomat.
Megfordult a fejemben az, hogy egy mezítlábas cipőjű nindzsa mestert fogadhatnék szolgálatomba, (Egy szamuráj kiváltságos jogainak köszönhetően ezt megteheti.) aki megtanítaná a légies járás művészetét.
Láttam ugyanis, a falut időnként meglátogató vándormoziban, egy igaz szakadozva, ámde mozgó nindzsás filmet, melyben úgy repdestek ezek a harcosok, hogy lábuk alig érte a földet.
Úgy véltem, ha ezt elsajátítanám, oly könnyedén és boldogan libbenhetnék át a tövises palánk túloldalára, mint öngyilkos merénylő szűz angyalok keblére a másvilágra.
Igen ám, de honnan szerezzek egy ilyen mestert? A faluban olyan mesterek éldegéltek, akik csakis a földön jártak nehéz bőrcsizmában, melyeken nem fogott a tövis, így nem kellett a levegőbe emelkedjenek, csak úgy simán átgázolhattak a szúrós akadályokon.
Ilyen légies gondolatok közepette, egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy nagylábujjam majd kificamodott, de rá se hederítettem, mikor megláttam a lábam elé gördült akadályt.
Egy zsenge, szépen fejlett főzőtök volt az, melynek indája utam keresztezte, és mit sem törődve a vadrózsa töviseivel a kerítésre igyekezett felfutni.
Jobban megörültem neki, mint bakmajom a sajátjának, hiszen ha gyertyával keresek, akkor se találok ennél tökéletesebb valamit, fegyvereim élezésének kipróbálására.
Gyerek fejjel még nem jöttem rá, hogy az ördög sosem alszik, és nemcsak almával csábíthat a bűnre!
Ezért meg se fordult a fejemben, hogy ördögi praktika is lehet, a lábam elé került akadály, boldogan húztam ki gatyám kötőjéből a vakizasit, elnyiszáltam a tök szárát, és uzsgyi! Úgy húztam végig tököstől a kerítés mellett, mint amerikai felderítőgép a kínai határ mentén, reménykedvén, hogy senki észre nem veszi titkos tevékenységem.
Mert ördögi csáb ide vagy oda, tudatom alatt éreztem, hogy azt a tököt nem szamuráj személyiségemnek szánták, azaz meglehet nekem is jutott volna belőle, csak főzelék formájában. Ettől meg annyira undorodtam gyerekkoromban, hogy ejsze inkább a müzlit is megettem volna helyette, ha lett volna.
Ám e szempontból is szerencsés fickó voltam, sosem kergettek müzlis dobozzal az asztal körül, és abból a tökből se lett főzelék, mert a kiskert végébe érve, úgy összeszabdaltam, hogy bármelyik szamurájcsalád ivadékának becsületére vált volna.
Sőt mi több, nem kerültem fogságba miatta, és a háztáji paradicsomból se űztek ki, mikor anyám hűlt helyét észlelte, és miután gyöngéden rábeszélt egy lágyan suhogó somfavesszővel kezében, a tököcske titokzatos eltűnésének magyarázatára.
Mert hívő lélek volt az én drága jó-anyám, ezért mindig szigorúan betartotta a Biblia azon utasítását, mely így szól: vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (És képzeljétek, sosem rótta meg ezért semmilyen gyerektelen vezérű, gyermekvédelmi szervezet!)
A bűnbocsánatért ezen esetben a hála apámnak járt,aki nagylelkűen felmentett mindenféle további büntetés alól, bizonyára azért, mivel ő maga sem volt annyira odáig meg vissza a tökfőzelékért.
Egyedül fegyverzetem vallotta kárát a tökölődésnek, sajnos azt elkobozta jó-anyám, félvén nehogy bánatomban véletlenül harakirit kövessek el, a gatyám kötője alá bedugdosott hegyes botocskákkal, és ebédfőzéshez használta fel azokat, de ezer szerencse nem valamilyen tökös ebédhez!
Ám bárhogy is történt, szamurájos pályafutásom derékba tört, és vitézkedni se mertem jó ideig, oszt az idő múltával más kihívások elé néztem, megfeledkezvén a hősi karrier kiaknázásáról.
Ezen emlék felidézése közepette esett le a tantusz, és végre rájöttem, hogy több mint valószínű ezen tökös eset az oka, hogy csak egyszerű, aprópénzzel kifizethető köz-magyar maradtam,(Mi más oka lehetne?!) aki sajnos még odáig se jutott, hogy legalább egyszer a felkelő nap országában nézze meg a napfelkeltét, nemhogy a kalandor William Adams nyomdokaira lépve, saját sziklakertjében, jól megfizetett hatamotóként egy gésa társaságában gyönyörködjön ott a napnyugtában.

U.I.

Tanuljatok hát ezen tökös esetből feleim, és ajánlanám, nézzetek jól orrotok elé, hogy a tökéletes csábjába meg ne botoljatok, mert sajna tökéletlennek lettünk teremtve, bűnre hajlamosnak, és merem állítani, hogy egy vatikáni főadószedőnél is éberebb bármelyik, ballépésre csábító kisördög!