Miniszoknya bugyi nélkül és önkéntes rabszolgaság

Lesz a jövő divatja, akarom mondani lesz a trend, hogy én is magyarosan trendi legyek, azaz menő, akár a szögesdrótkerítés az eurózóna határai mentén.

Első ránézésre úgy tűnhet, semmi összefüggés nincs e két új módi között, de már a második odapillantásra lehet találni néhány szálacskát, melyek összekötik a hiányzó bugyi szálait az önkéntességgel.

Például nem mondhatni, hogy bugyihiányban szenvedünk, de önkéntesen nem hordják majd, és önkéntesen lépkedünk a rabszolgaságba, pedig szabadon is élhetnénk, ha teszem fel, a selyembugyogó egy gatyára cserélődne.(Ez természetesen csak jelképesen, nehogy valaki félreértse!)

A miniszoknya meg a rabszolgaság között is találni némi összefüggést , már a történelem kapcsán is, hiszen egyik sem csak történelem, hanem ma is jelenlevő valóság.

Annak örülök, ha a rövid szoknyácskákat ismét fellibbenti a kellemes tavaszi fuvallat, és egye fene, az is elnézem, hogy még tanga sincs alattuk, de a modern rabszolgaság ezen újabb formája már egyel talán nem a kedvemre való.

A mindmáig divatos és mindenféle kényelmetlen jogi öltönybe bujtatott adósrabszolgaságot már rég nyakunkba varrták, úgy szépen globálisan mindenkinek, no meg egyénileg is azoknak, akiknek ennyi nem volt elég.

Mivel úgy néz ki, hogy jól beválik e módszer, ismét globális, jobban mondva már csak „eurobális” önkéntességgel kezdődik az új irányzat kialakítása.

Az állatok jogait és uralmát már elismertük, teljesen önkéntesen kiszolgálunk kutyát-macskát, hiszen ők nem azért lettek teremtve, hogy minket szolgáljanak, minket teremtett Isten állati szolgának, a seprű rúgja meg! Aki nem hiszi, olvassa el a Bibliát, de fordítva ám, nehogy félreértse mondanivalóját!

Most meg azt bizonygatják eme új divat tervezői, hogy kötelesek vagyunk szabad akaratunkból rabszolgái legyünk mindazoknak, akik uralkodni akarván felettünk, mihozzánk menekülnek .

Ez teljesen logikus, hisz ha valaki uralkodni akar, annak joga van hozzá, sőt joga van kövekkel, esetenként Molotov-koktéllal dobálózni, mert ezt ha úgy akarják, jogilag elnevezhetik egyszerű véleménynyilvánításnak is.

Ami meglepő az, hogy a valójában egyszerű, nem kővel hajigáló véleménynyilvánítást már teljesen új jogi keretek közé szorítják, és keresztre feszítenék azt, aki hangosan ki meri mondani, hogy eme rabszolgaságot önként nem vállalja.

Mert ez az új rendszer lényege, ráerőltetni az emberre az önkéntességet, mivel amit saját akaratából bevállal valaki, az ellen jogilag már nem tud fellebbezni.

Vigyázzatok hát feleim melyik divatirányzatot válasszátok!

Én a miniszoknyásat ajánlanám, mert egyszerű egy bugyit felhúzni, ha újra divatba jön, de ettől az önkéntes rabszolgaságtól csak keresztre feszítve szabadultok majd meg, mint Spartacus hajdanán.

Fizessem-é a földadót?

Egyszerű kérdés akár a székely pofon mely balról indul, és jobbról csattan, ám a válasz nem annyira egyszerű, de csattanós azért lehet.

Ha egy rövid kis igennel válaszolnék, akkor minden rendben lenne, sima és csattanómentes, de ma már nem tudom olyan könnyedén ezt kimondani mint hajdanán az oltár előtt.

Az ott kimondott igennek ugyanis vettem némi hasznát, ám a földek után sok évig fizetett adó egyelőre semmit nem hozott az asztalra, de még az asztal alá se.

Talán az lenne az oka, hogy akkor se mondtam igent rá, amikor bevezették? Meglehet ezt egy agyafúrt agy-gyurkáló profi be tudná beszélni sörényem alá, ha az alatta húzódó kéreg puhább lenne, és a csábos szavak áthatolnának rajta. Ám a koponyám kemény, így visszapattannak róla a bűbájos szavak, inkább ezek háttérzörejét engedi át, emiatt osztán inkább nemmel válaszolnék ez adó kérdésében.

No, de ha nemet mondanék? Hát bizonyára én lennék az első számú közellenség, és nem a dohány, ami bizony ma már veszélyesebb mint a vadkender, az alkohol, sőt a radioaktív sugárzás is kutyafüle mellette.

Minden politikus, valamint ezek árnyékában a semmitevésbe merülő tevékenységet folytató egyén(tisztelet a kivételnek), felhördülne, és büntetni kezdene, de úgy hogy attól koldulnék, akitől nem szabad, így ezért is megbírságolnának. Mert a demokrácia az büntet kérem, ami érthető, hiszen valamiből mindenkinek meg kell élni.

Ezért inkább amolyan ma divatos nemigennel válaszolok, melyet mindenki kedve szerint értelmezhet.

Ez tulajdonképpen válasz arra a kérdésre, hogy azok akiknek adózom, képesek-é megvédeni a földeket az idegen betolakodóktól? (Ez lenne ugyanis a földekért fizetett adó lényege.)

Hiszen az ők válaszukat is úgy értelmezem, ahogy épp akarom, mert hiába válaszolnak igennel, én mégis nemet látok benne egyelőre.

Ezt nemet nyíltan kimondani senkinek nem akaródzik, talán a büntető demokráciától félnének , vagy tán az ökörbélyegtől rettegnének?

Erre én nem akarok válaszolni, de azt tudom, hogy bármiként is pördül majd a kocka, az (ál)védelmezőknek baja nem esik, legfentebb verébadót rónak ki rájuk, amit nem kell beszolgáltatni, mert sokfelé védett állat immár a kis veréb, pedig nem is adófizető!

Virtuális csipkelődők

Vannak az életben dolgok melyek bosszantanak, és vannak melyek nagyon bosszantanak, pedig nem mondhatni, hogy hirtelen emelkedik a cukorszintem, vagy a vérnyomásom, mindkettőnél hamarabb emelkednek az árak minden szinten.
Emiatt már nem is bosszankodok, inkább örülök, hiszen csakis így kerülhető el a defláció, ami rémisztő kísértetként lebeg felettünk.
No, de nem kísértetekkel szeretnélek ijesztgetni, habár eléggé furcsa az a dolog ami nagyon bosszant, mondhatni szinte kihoz a sodromból néha-néha, bősz vakarózás közepette.

Mert nagyon kellemetlen ám, ha vakarózni kell, főleg ha olyan helyen kell ezt tenni, ahol kinézik az embert emiatt a sorból. De ne vágjak a dolgok, akarom mondani a viszketés elébe, hadd ismertessem inkább a bosszantó helyzetképet, ami miatt szinte kételkedni kezdtem Einstein relativitáselméletében, és már a viking Mocskosfing Eynstein gyakorlati módszereit is bevetettem volna, csakhogy a láthatatlan ellenségtől szabaduljak.

Ugyanis erről van szó, egy titokzatos csípő, vagy szurkáló valamiről, ami egy kerek évben kétszer pokollá teszi életemet.
Egyszer kora tavaszon, és egyszer késő ősszel jelentkezik, jobban mondva jelennek meg a szinte kibírhatatlan viszketést okozó csípések, mert magát a titokzatosan csípő idegent még sosem láttam, mert sosem nyíltan támad, csak mindig alattomosan gatya alatt.
Amíg pucéron sétálhatok a kertben, -ami megjegyzem, eléggé távol esik a Bermudák háromszögétől, a felderíthetetlen rejtélyek bölcsőjétől-semmi komoly gond, csak a szúnyogok lepnek meg néha, egy -két hosszúlépéssel hígított vérfröccsre áhítozva. 

De velük nincsenek gondjaim, mert nyíltan támadnak, halk zümmögéssel jelezve vérengző szándékukat, így egy kis dohányfüsttel, friss csalánból készült permetlével, vagy legrosszabb esetben valamilyen szúnyogirtóval esetleg légycsapóval a lelkükre beszélek. Ezektől empirikus megfigyeléseim alapján általában felhagynak e világi, „vámpirikus” szokásaikkal. Azt nem tudnám megmondani, ha ez a más világokban is érvényes, de gondolom megbocsájtható, mivel ott egyelőre az empirikus kutatómunka még gyerekcipőben sem jár.
Rátérve a lényegre, azaz a gatyahúzásra, amire adott esetben a hűvösebb kora tavaszi és késő őszi napokon kényszerülök, nos ekkor kezdi támadni és csipkedni a láthatatlan ellenségem, virtuálisnak neveztem, meglehet helytelenül, mert a csípései annyira reálisak, hogy lehetetlen mellőzni a vakarózást miattuk.

De valamilyen virtualitás csak van a dologban, mert például olyan áthatolhatatlan, gumiból készült védő öltözéken keresztül is megcsíp, amelyiken állítólag még a bolhák szellemei se képesek átkísérteni.

De ez az ismeretlen bármire képes! Hiába öltözök nyakig gumiba, akkor is körülcsipkedi a bokámat, ez ugyanis a kedvenc helye. Megpróbáltam rovarirtót használni dezodor helyett, semmi hatás, csak némi mellékhatást észleltem az asszonyon, a kutyám antiparazita porocskáját is elhasználtam - szerencsére nem haragudott, mert utálja a beporzást – de hiába, nem tudtam elkerülni a vakarózást.
Megpróbáltam a csípések kinézése és rendszerezése alapján rájönni a tettes kilétére, de egyetlen ismert élősködő csípéseire sem hasonlítanak. A gyorsaságuk meg egyenesen elképesztő, hiszen csak végigsétálok a kerten, nyakig gumiba burkolózva, és másnap már olyan vidáman vakarózok, mint egy hím pávián a boldog családi körben.
Ez a hihetetlen gyorsaság ingatta meg bennem a relativitáselmélet alapjait, mert muszáj immár feltételeznem, hogy léteznek a fénysebességnél gyorsabban mozgó csípős lényecskék.

Bizonyára a gondolat sebességével cirkálhatnak, egyet gondolva, hipp-hopp ott legyek ahol akarok elven, a csizma, nadrág, gatya és zokni alatt bokám körülcsipkedi, oszt a következő gondolattal ki tudja melyik galaxisban már emészti is kiszippantott drága piros vérem.

Itt tartok hát egyelőre, a virtuális világban keresgélve, remélvén, hogy tavaszig találok valamilyen körém védőburkot kifejleszteni képes antivírusféleséget, ami megvédene a viszkető csípéseket okozó, virtuális támadóktól.