A kötelező biztosítás

Elméláztam azon, milyen jó lenne, ha a kötelező járműbiztosítás mindenki számára kötelező lenne, értem ezalatt, hogy nem csak énrám mint egyén aki fizetem, hanem a biztosítóra is mint társaság, aki alkalomadtán nekem kellene fizessen.

Személyes tapasztalataim alapján, ez egyelőre csak álom a jelenlegi zavaros időkben, és mivel tisztulásnak semmi jelét nem látom, félős hogy az is marad.

Azaz az tiszta, hogy számomra kötelező, mert az állam - aki egyéni jogaim felett hűségesebben őrködik mint Mihály arkangyal - kötelez rá, jól megszabott óriási büntetéseket használva megfélemlítő eszközként. Az viszont már nem tiszta, hogy miért nem kötelező a biztosítótársaságok számára a kár kifizetése, őket miért nem kötelezi senki erre.

De ne beszéljek marhaságokat, mert hivatalos variációban kötelesek fizetni a drágák, csak nemigen tudja rávenni őket senki, hogy ezt megtegyék.

Törvény az van rá bőven, ám amennyi a törvény, annyi a kiskapu melyeken ezeket meg lehet kerülni, és ezeket a biztosítók nagy előszeretettel használják.

Így egyesek szépen meggazdagodnak a károsultak kárán, és bizonyára még egy kis lelkifurdalás sem gyötri őket.

Attól sem félnek, hogy a mennyország kapuja nem nyílik meg előttük, hiszen pénzük annyi mint a pelyva, és mivel látják, hogy ezzel bármilyen kicsi meg nagykaput kinyithatnak, bizonyára úgy vélik, ennek segítségével az is kitárul majd.

Az egyetlen gond csak az, hogy egyelőre a pénzét senki nem képes utolsó kiruccanására magával vinni.

De az az érzésem, mindenik mások kárából hasznot húzó pénzre éhes zsák, abban reménykedik, hogy még az ő idejében kitalálnak valamilyen pénzteleportáló masinériát, és nem lesznek gondjai a tranzakciókkal még a másvilágon sem.

Erre meg én mondom nekik, hogy álom ez bármilyen időben.

Na, de ne lépjek át egy más dimenzióba, hiszen egyelőre itt élek, és nekem itt lenne szükségem egy kis pénzmagra, amit a VIENNA INSURENCE GROUP kellene fizessen kártérítésként balesetben tönkrement, totálkáros autómért.

Úgy néz ki, nem vagyok egyedül

Kellene, de nem akarózik neki, így immáron négy hónapja mellőznöm kell a járgányt, mivel az említett társaság pribékei újabbnál-újabb kitalációkkal húzzák-halasszák az időt.

Hiába ad három hónapot a törvény egy ügy rendezésére, ha kiskaput is ad hozzá, amin keresztül sétálva nyugodtan meg lehet hosszabbítani ezen határidőt.

Így két és fél hónapon keresztül, egy nem létező iratot kértek, hiába bizonygattam, hogy az nem létezik, rá se hederítettek.

Miután kiderült, tényleg nincs a kért iromány, eszükbe jutott, hogy újból felmérjék a kár nagyságát, hadd lássák nem javult-e autócskám állapota, nem-é forrtak össze csontjai.

Mert itt záródik be a törvény nagykapuja, és nyílik meg a kiskapu, hiszen az ügy rendezésére előírt három hónap attól az időponttól számít, amikortól minden irat a dossziéba kerül.

A biztosító meg kérhet különbnél-különb iratot, például három hónaponként újból vizsgálhatja az roncsot, addig eltolva így a rendelkezésére bocsájtott időt, míg a károsult megunja és feladja, vagy mindent felad, és a másvilágon várja, hogy egy kis pénzecskét utaljanak számlájára(sajnos ismerek ilyen eseteket).

De megtörténhet, hogy időközben a biztosítótársaság például csődbe megy, és akkor már nem is kell egyel-talán fizessen, a megkárosított ez esetben búsan szopikálik akárcsak télapó novemberben.

Igen ám, de télapó tudja, hogy decemberben eljön majd az ő ideje, a károsultnak viszont gőze sincs, melyik hónapban, vagy évben jön el az az idő, amikor kárát megtérítik.

Jelenleg így vagyok én is(csak tudnám meddig), amolyan novemberi télapós stádiumban, hogy a szomorú merevgörcs álljon, ebbe a csalásra alapuló kötelező biztosítási rendszerbe!

Ádám bácsi és a hosszú-kötél

Valamikor nem is olyan nagyon régen, úgy a huszadik század elején, amikor az emberek nem csak telefonon meg interneten keresztül beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, és Alois Alzheimerről még semmilyen kórt nem neveztek el, történt ez eset, mely valójában megesett.

Ádám bácsi falun született, ott nőtt fel, nősült meg, utódokat nemzett, és ott öregedett meg, de nem lett belőle sosem nyugdíjas, mivel akkoriban bizony még nem volt lerakva semmiféle nyugdíjrendszer alapköve sem.

Kénytelen volt hát a jó öreg, aktív életmódot folytatni, azaz dolgozgatni legalább annyit, hogy mindennap egy szelet kenyeret kiérdemeljen.

Volt egy kis darab földecskéje, amelyiken kendert termesztett, de a világért el nem szívott volna belőle egy szálat sem, pedig akkoriban ezt se ember, se törvény meg nem tiltotta.

Nem is a tiltás miatt nem vált drogfogyasztóvá Ádám bátyó, hanem amiatt, hogy szüksége volt a kender háncsára, amiből korbácsot, ostort meg kötelet font a hosszú téli estéken.

Nyáron nemigen volt erre ideje, mert hol az egyik, hol a másik gyermeke hívta meg egy kis kalákába, kapálni, szénát gyűjteni, vagy a megszáradt takarmányt az ökörszekérrel hazahordani.

Ment is mindig szívesen, hiszen sose nem félt a munkától, inkább az unalom miatti gutaütés aggasztotta.

Egy nyári estén, épp szénahordás idején, az egyik fia benézett hozzá, és meghívta segíteni másnapra, egy takarmányhordó családi akcióra. Nem sokat vártak már el tőle, csak az ökrök előtt kellett álljon, míg a szekeret a fiatalabb generáció megrakja szénával.
Mielőtt elment volna, még odaszólt az öregnek:

• Osztán hozzon egy hosszú-kötelet, az enyém már elég régi, nehogy elszakadjon, mert sok a hazahozni való szénám, ezért jól megraknám a szekeret!

Nyakába vett hát másnap reggel Ádám bácsi egy szépen feltekert, vadonatúj, saját gyártmányú kötelet(made in China nem volt még divatos azon időkben), és kiballagott a rétre. A kötéllel a nyakában sétált az ökrök előtt, nehogy az elkallódjon valamerre, mert egyik elengedhetetlen kelléke volt az a szénahordásnak.

Rakták a szénát, közben megreggeliztek, utána még raktak a szekérre, hadd legyen mit húzzanak az ökrök, hiszen kimondottan igavonó, erős állatok lévén bírták a terhelést. Máshol le sem vezethették energiájukat, hisz még egy kis szexre se tudtak elpazarolni belőle.

Attól nem féltek embereink, hogy a széna leborul, bízván a keményfából készült nyomtatórúd súlyában és szívósságában, no meg az új kötélben, ha netán a régi beadná a kulcsot.

Amikor úgy vélték, már elég nagy a terű, és a húsz lóerős két ütemben járó ökörszekér megbirkózik vele, feltették rá a nyomtatórudat, első bütykös felét lekötötték egy rövidebb kötéllel, hátul meg átdobva rajta a hosszú-kötelet, két rakodó rácsimpaszkodott, hogy jól lehúzza, nehogy megcsússzon a rakomány menet közben.

Húzták-húzták, mígnem egyszer csak zsupsz! Egy pillanat alatt a földön találták magukat.

A két férfi fenékre huppant, és csodálkozva nézett a kezükben maradt istrángdarabra. A meglepetésből magukhoz térvén, elkezdtek aztán jó hangosan, cifrákat mondani az elszakadt kötélről, de mást is belekevertek mondókájukba, ami a földdel meg az éggel kapcsolatban hirtelen eszükbe jutott.

No persze a régi kötél elszakadva, tréfálta meg őket, bizonyára lejárt már a garanciája, de még a moly keze, akarom mondani foga is benne lehetett a dologban, hisz nyugodtan rágódhatott rajta egész télen unalmában.

Szerencsére ott volt az öreg meg újonnan font kötele, ám amikor az egyik fia odaszólt neki:

• Édespám, hozza ide mán azt a kötelet a mindenségit! Nem látja, ez elszakadt! Akkor kiderült, hogy csak Ádám bácsi van ott, a kötél sehol, eltűnt a nyakából.

Odakapott a nyakához, mintha az ökröket vidáman csipkelődő bögöly szállt volna arrafelé, de csak hűlt helyét tapogatta drága kötelének.

• Hová tette le azt a kötelet? Kérdezgették, de csak bizonytalan vállvonogatás volt rá a válasz.

Nekiláttak hát keresni, visszamentek a szekér nyomán, aztán össze-vissza járták az egész kaszálót, de eredmény semmi.

 Amikor már a földjük szélén is túljutottak a nyomozásban, egyikük odakiabált az ökrök előtt búsan gondolkodó öregemberhez:

• Merre kujtorgott még maga? Hol hagyhatta el a kötelet? Hogy a görcs állt volna a lábába!

Mert bizony akkoriban is dédelgették ám a gyerekek néha, a rövid memória figuráival küszködő őseiket!

De Ádám bácsi nem sértődött meg, sőt mi több, arca felderült, és vidáman visszakiabált:

• Megvan fiuk, ott van a bokor mellett, ahol tojtam máma!

Volt ugyanis egy-két gyomorgörcse aznap, és mivel ökologikus budi akkoriban még mutatóba se létezett, nemhogy a falusi kaszálókon lett volna, egy bokor tövében guggolva szabadult meg hirtelenjében a terheléstől. Mivel a kötél bizonyára zavarta a szabadulás boldog pillanatait, letette nyakából, oszt mikor végzett, sietett vissza az állatok elé, és megfeledkezett róla. De lám, a görcs említése eszébe juttatta, hogy merre lehet az eltűnt jószág.

Így aztán csak az egyetlen pontos koordinátával jelzett bokrot kellett megkeressék.

Ez már nem volt nehéz, nem volt sok belőle a környéken, ráadásul a görcs eredményén lakmározó légyrajt, könnyen és messziről észre lehetett venni,(nem kellett hozzá műholdas megfigyelőrendszer) de a cserjéről letépdesett levelek is segítettek, - melyeket környezetkímélő papírként használt - a kötél rejtekhelyének felfedezésénél.

Ezt a drót nélküli, kihangosított telefonálgatást bárki végighallgathatta, aki a környéken munkálkodott, emiatt nem kellett semmilyen közösségi oldalra kitenni.

Utána meg csak úgy szájról-szájra járt Ádám bácsi hajszálpontos helymegjelölése, mindenki nevetve „lájkolta”, és sokáig megmaradt az emberek emlékezetében.

A szeretetről elektroni szinten

Sokszor eltűnődök azon, miért próbálja az emberiség egy része megváltoztatni a szeretet törvényét, holott, ha bárki racionálisan gondolkodik beláthatja, hogy erre semmi esélye, hiszen ez egy Isteni, univerzális törvény, ezért esetleg csiszolgatni lehet rajta, de újat, mást hozni helyébe lehetetlen.

Azaz, talán lehetséges, de következményei bizonyára katasztrofálisak lennének, hiszen félős, hogy aki változtat rajta, extrém állapotba jut, és úgy eltűnik mint a matató ménkű, ha jól végezte dolgát, ami ilyen jelenség lévén, sose bírja megtartani annyi ideig állapotát, hogy titkát emberi szem ellesse.

Feltételezem, arra nagyjából mindenki rájött, - még ha nem is hallott a szeretet törvényéről - hogy szeretni mást csakis úgy lehet, ha elfogadjuk annak, és saját magunk tökéletlenségét.

Nagyjából egyszerűen megy ez kérem, akárcsak az orrba-zavarás!

Ám itt megpróbálom elemi részecskékre bontani a törvényt, hadd legyen egy kis bonyodalom.

Kezdeném talán azzal, hogyha nem fogadjuk el saját magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mert orrunk, szánk, szemünk, stb. nem olyan mint szeretnénk, akkor nem plasztikai sebészhez kell fordulni segítségért, hanem saját belső elektron hullámaink pályáját kell jó irányba terelnünk, és valahol a szeretet zónájában rájuk figyelni, hogy ott elméletileg valamilyen anyaggá alakuljanak.

Megjegyzem, nem feltétlenül kézzel tapintható anyaggá.

Meglehet ez nem mindenki számára érthető, ezért adok rá egy kis magyarázatot, leegyszerűsítve a kvantummechanika tételeit.

Tehát, egyes mini-mini részecskéket tanulmányozó elméletek szerint, az univerzum minden elektronja egyfajta láthatatlan, amolyan elmosódott hullámállapotban tengődik, emiatt képes bármelyikük egyszerre két vagy több helyen is ott lenni, így biztosítva egymás között a kapcsolatot. Magyarán szólva számukra a teleportáció nem lehetetlen.

Tulajdonképpen állandó kapcsolatban vannak egymással, függetlenül attól, hogy a Földön, a Holdon, vagy egy fekete lyukban leledzenek. Talán kivétel az eseményhorizont kacifántos zónája, de remélhetőleg nem bóklásznak el arrafelé a mi részecskéink.

No-mármost, ez a hullámállapot akkor és ott szűnik meg, válik láthatóvá, érezhetővé a kis elektronocska, amikor és ahol ráfigyel az ember, egyébként az elektron nem bírja megváltoztatni hullámállapotát. Csakis az ember képes erre, mert hiába figyeli egy gép e hullámokat, azok sosem materializálódnak semmilyen formába.

Még egyszerűbben, például ha egy szőke bomba nő ringatja magát felém, de mellettem az asszony, ezért nem figyelhetek másfelé, számomra nem válik semmilyen anyaggá, mert aprócska meg nagyobb gömböcskéit nem nézegethetem( ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy ő is apró kis gömböcskékből van felépítve mint minden e világmindenségben!), tehát csak elmosódott hullámként suhan el mellettem.

Ha viszont titkon lencsevégre kapom, ettől ott még nem lesz belőle bombázó matéria számomra, máshol viszont már lehet belőle, ha a felvételt nézegetem, tulajdonképpen a gépek segítenek, de önálló anyagot képtelenek előállítani.

De térjek vissza a szeretet zónájához, nehogy másfelé elcsapongjanak, a gondolatokba verbuvált alkotóelemeim.

Ez minden emberben ott van valahol, csak nincsenek pontos koordinátái. Vele születünk, de saját magunk kell megtaláljuk helyét, hogy oda fókuszálhassuk a felénk áradó hullámrengeteg egy részét, ott szeretetteljesen rájuk nézve,megszüntessük az elektronok ezen állapotát, és egy vonzó mag körül, gomolygó szeretet-elektronfelhőbe gyűjtsük egybe őket. Ez már egy érezhető valami, sőt alkalomadtán szinte tapintható.

Ez a felhő ugyanis ideig-óráig stabil helyzetbe rendeződik, főként ha belefogjuk azon tökéletlen elektronokat is, melyek minduntalan elkószálnának más irányba, megadva így az okot arra, hogy beismerjük saját tökéletlenségünket. Ha ez sikerül, akkor el tudjuk fogadni másokét is, szeretve azokat úgy amilyenek, hiszen mindenkinek vannak jobbra-balra fityegő elektronjai. No természetesen ezekből néhányat mindig lehet jó irányba igazítani.

Aki ezt nem képes beismerni, az sosem talál rá a szeretetre, vagy szerelemre, mert tökéletes elektronfelhő nem létezik, mindenikben akad egy-két szabadon kószáló makrancos gömbics.

Ezért nem lehet megváltoztatni e törvényt, és csapdába esnek azok, akik remélik, hogy sikerül nekik, addig várva a szeretni való tökélyre, míg a végén még tökéletlen se jut nekik.

Arra is vigyázni kell ám, nehogy a bennünk kavargó elektronfelhőbe, túl sok saját magunk felé csapongó részecskét gyűjtsünk, és a végén úgy járjunk mint az önmagába belehabarodott Nárcisz.

Igyekezni kell hát fenntartani egy bizonyos egyensúlyi állapotot, mert ismételten figyelmeztetlek, az extrém jelenségek igencsak instabilak, és relatív gyorsan valamely irányba összeomlanak.

Ez azért, mert részecskéik vagy eltaszítják egymást, új hullámokként szétszóródva, melyeket nehéz újból összegyűjteni, vagy annyira vonzódnak, hogy fekete lyukba tömörülnek, otthagyva csapot-papot az eseményhorizonton. Ott bizony se pap, se csap, de még az elektronok se tudják mi tévők legyenek, hisz egy elferdült térben és időben nehéz a helyes irányt megtalálni.

Nem plasztikai műtétre van hát szükség testvéreim, azért hogy mások szeressenek, vagy mi szeretni tudjunk, mindaz csak álca lesz, ami csak ideiglenesen elfedi a valóságot.

Hiszen megtörténhet, hogy leszakadnak felvarrt ráncaink, vagy elveszítjük az újonnan odabiggyesztett orrot, amitől a magunkban, vagy másokban a relatívan stabil felhőgomolyból szétszóródó bárányfelhők, vagy saját magába robbanó viharfelhő lesz.

Tökéletlennek lettünk teremtve, és az az érzésem, hogy a Teremtőnk így szeret bennünket, - erre is van magyarázat, de erről talán a legközelebb – így kell hát mi is elfogadjuk, szeressük egymást.

Ehhez meg nincs másra szükség, mint adott pontban és időben az elektronhullámokra odafigyelni, hogy azok ott kis aprócska, majd nagyobb gömbökké váljanak, és más is észrevehesse őket.

Ám azt véssétek jól agyatokba feleim, hogy e világmindenséget alkotó gömböcskék egyike sem tökéletes!

Bajban vagyok, valami elszakadt bennem

Csak azt nem tudom micsoda, de valami nincs rendjén, ez olyan biztos, hogy mérget vehetnék rá, no persze nem vehettem, mivel vény nélkül még egy kis párizsi zölddel sem szolgálnak ki.

Így hát csak egy kissé nagyobb mennyiségű alkohollal próbáltam elmém élesíteni, remélvén, rájövök, hogy mi szakított el bensőm legmélyén valami fonálféleséget, de sajnos ennek csak egy jó adag másnaposság lett a vége.

Ezt persze előre tudtam, mert már megjártam néhányszor, de hiába, mivel a Kos jegyében születtem mindig fejjel megyek a falnak, és hiába nekem fáj mikor beverem koponyám, mindig újra próbálkozom a faltöréssel.

De ne vágjak a dolgok elébe, hadd meséljem sorrendben a történteket.

Egy szép augusztusi napon, kimentem családommal szülőfalumba meglátogatni a szülői házat, ami immár két éve üresen áll, mely időszakban mindkét szülém az angyalok országába disszidált.

Bementünk egy kissé körülnézni, szellőztetni, meg magam se tudom mit csinálni.

Nem mondhatni kellemes látvány volt az elvadult telek, az elburjánosodott kert és virágoskert, mert bizony az apám halála és a halála napján történt baleset óta, melyben szegény kis feleségem bokája darabokra tört, nemigen volt idő meg lehetőség, valamit ott mozdítani.

Kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, kimentem az erkélyre, hogy az odanyúlt szőlőhajtásokat megritkítsam.

Ám ebből semmi se lett, mert amikor pillantásom az elvadult telken végigszaladt, valami a gyomrom táján szorongatni kezdett, de annyira, hogy szemeim majd kiguvadtak a fájdalomtól, és majdnem sírva fakadtam.

Valami hasonlót éreztem, amikor anyám halálakor első ízben nem nyílt ki az utcakapu érkezésemkor, akkor nem volt ennyire fájdalmas, de mégis úgy istenigazából kisírtam magam.

Akkor természetesen megvolt az okom erre, sőt még az asszonykám is besegített, de úgy éreztem most, ott az erkélyen állva, nem bőghetem el magam csak minden ok nélkül.

Mert egy kis testi fájdalomtól, még sosem hullattam könnyeket, sőt még nagyobbtól sem, így hát csak nyeltem, nyeltem, és összeszorított fogakkal gyűrtem vissza a gyomromat marcangoló valamit.

Így aztán senki nem vett észre semmit akkor.

Ám napok múlva már igen, mert egy kissé megváltoztam. Vagy talán nagyon?

Mindig szerettem a kihívásokat, örültem mindeniknek, most meg kibúvót keresek előlük, vitatkozó természetem volt mindig, ha valamit fehérnek láttam, abból sose lett fekete, körmöm-szakadtáig védtem meglátásaim, most meg nem látok meg semmit.

Sosem féltem a jövőtől mert az volt jelszavam: „sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy”, és ím elroppant valamim óta, paplan alá bújnék előle, csak hát az a gond, hogy egyelőre túl meleg van a paplant használni.

Minden apróságnak tudtam örülni, ma meg szinte semmi fel nem vidít, pedig sokszor lenne rá okom.

Ezen meg más kisebb nagyobb változások miatt érzem, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudom mi. Talán én is elkaptam volna a népbetegséggé váló depressziót? Csak azt tudnám mitől, vagy kitől?

Hiszen az már rég tudatosult bennem, hogy élve ki nem jutok ebből a földi életből, ez legalább annyira biztos mint a halál. (Hogy a nyű állt volna abba a bioalmába, mely Éva ősanyánkat a bűnre csábította!) Ez tehát nem lehet egy ok.

Akkora vagyonom nincs, hogy állandóan attól rettegjek, elveszítem, de éhen se halok, beteg nem vagyok, szóval semmi különleges változást nem találok, ezért nem értem mi történhetett ott legbelül.

Most már bánom, hogy el nem ordítottam magam ott az erkélyen, hangot adva a kínzó érzésnek. Egy vérbeli szamuráj szerintem azt tette volna, megszabadulva belső fájdalmától, elkerülve ezeket az utólagos kínokat.

Mert kínlódok egyelőre, keresve azt a hiányzó elszakadt valamit, ami egyelőre nem tudom, hogy micsoda, de remélem megtalálom Isten segedelmével.

Hiszen hozzá szoktam fordulni alkalomadtán mindig, amikor úgy érzem, az emberi segítség már nem elég.

Felnyitom a Bibliát találomra, és elolvasom azt, amin legelőször szemem megakad.

Most is ezt tettem, és ezt olvastam:

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”

Nahát, a nyakamat teszem rá, hogy erre van szükségem!

Most már csak az a kérdés, mikor és miként sikerül kérelmemet az Úr elé vinni, mert nyíltan szókimondó, furcsa természetem miatt, sokszor azt is megbántom, akit szeretek, ezért egészen különleges kapcsolatban vagyok Ővele.

Remélem, hogy valahogyan ezt is megoldom, mert ha nem, akkor már tényleg nagy bajban vagyok.