Prédára leselkedő orosz lányok

Ezen írás csakis azért született, nehogy valaki azt higgye, hogy otthon üldögélve, egy szatellitről érkező szerelmes sugárka fejbe nem kólinthatja, minek következtében elbódulva, úgy megkönnyíthetik bankszámláját, hogy azonnal felébred a bódulatból.
Azzal kezdődik az egész, hogy az ember végignézegeti a virtuális postafiókját, osztán hopplá megakad a szeme egy üzeneten, amelyik Yanatól, vagy Marijatól stb. érkezett. Mindahányan orosz lányok, gyönyörű fényképekkel mellékelt levelet küldenek, arra hivatkozva, hogy egy bizonyos társkereső oldalon találtak az email címre, és ők is partnerkapcsolatot keresnek. Általában egy Moszkvától ezer-kétezer kilométerre leledző kis városkában éldegélnek egyes-egyedül. Például Ishimben, mely név alatt majd az összes lakatlan oroszországi helység szerepel.

No-mármost, ha az ember partner nélkül éldegél, és szeretne megismerkedni egy oroszlánszívű orosz lánnyal, akinek se gyereke, se semmije nincs csak a puncija, az kap az alkalmon és válaszol a levélre, természetesen ha jártas a beszédhibás angol szleng nyelvjárásban. Sajnos más nyelvet e galamblelkek nem ismernek, olvasni ezt sem tudják csak írni képesek e nyelven. No természetesen oroszul gondolom tudnak, de azt más nem ismeri, főleg ha amerikai, illetőségű személyről van szó.
Ugyanis a becsapottak 80% amerikai, ahonnan máris látszik, hogy a túlzott technikai fejlődés mennyire visszafejleszti az emberi agy működését.

No, de vannak kíváncsi természetű emberfajzatok mint jómagam, akik válaszolnak e szerelmetes lányok(vagy férfiak?) leveleire, mert eléggé jól el lehet szórakozni a szerelmes levelek írogatásával.
Íme hát egyik lóvésztori melyet személyesen átéltem úgy, hogy az asszonykámnak szinte sejtelme se volt róla.
Az első levél Yanától érkezett, aki ügyvédi irodában dolgozott akkoriban, huszonkilenc éves egyedülálló, és teljesen véletlenül úgy megtetszettem neki, hogy jaj!
Na gondoltam, ha a kis sárkányom ezt megtudná bizonyára tüzet okádna, ezért nem is szóltam neki, mert a végén még megperzselte volna a farkincámat, oszt agyő sztori!
Belementem a játékba, hiszen mindig is szerettem játszani, főleg a szavakkal, igaz az angol nem annyira játékos mint a magyar, de akinek játékos a nyelve annak semmi nem lehetetlen.

Választ írtam hát, de inkább shakespeare-i nyelvjárással elbújtatva néhány ártatlan kérdést, melyekkel szerettem volna többet megtudni e szerelmes teremtésről.
Természetesen egyetlen kérdésre se válaszolt, állítólag nemigen értette meg mire célzok, de ettől függetlenül lehetőséget látott arra, hogy barátságunkat elmélyítsük, ellenére a köztünk lévő pár ezer kilométeres távolságnak.
Sajnálta, hogy nem tudunk közvetlenebbül kapcsolatba lépni, mivel a laptopja épp befuccsolt, így csak a munkából tud levelet írni, de csakis lopva mert a főnöke szigorúbb mint Sztálin volt hajdanán.
Minden levél mellé általában két kép volt mellékelve, amolyan selfi stílusban, titkárnőhöz illő szolid kis ruhácskákban.
Látván, hogy inkább az amerikai angolt kedveli, stílust váltottam, tőmondatokba tömörítve gondolataim, dicsértem alakját és ízlését, egy szó mint száz csapni kezdtem neki a virtuális szelet, amúgy istenigazából. Főleg miután egyik képen észrevettem ujján a karikagyűrűt, olyan prózai gondolatokat küldtem el, hogy férjének bajusza is lepergelődhetett tőle.
Ám a következő válaszából ítélve, semmi nem történt, csak bevallotta, hogy egyre jobban vonzódik hozzám, úgy érzi, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és így tovább blablabála a kis huncutka.

Ekként enyelegtünk pár héten keresztül, ő állítólag valahol Szibéria szélén hevülve, én meg Erdély szívében harmincöt fokos hőségben olvadozva.
Egy pár levél után kezdett egyhangúvá válni a levelezés, és úgy éreztem, valahogy e patt helyzetből ki kell lépni, így ajánlottam nem ártana többet megmutatnia magából, hiszen ha már asszonyt választ az ember, egy kissé bekukkantana rejtettebb zugokba is.
Na ezt már megértette, és egy kissé felháborodva válaszolt, mert ő nem egy olyan nő, de ha megadom a pontos címem, nevem, akkor talán küld egy lezserebben felöltöztetett képet, utána meg ő jön el hozzám, élőben láthatom, és hetekig egymáséi lehetünk.
Bizonygattam neki, ez nem valami jó ötlet, mert az asszony nem igazán viselné el, hogy mézesheteken keresztül ne lásson, egyébként nem tudnánk együtt lenni, mert a gyerekeim épp otthon vakációznak, és apámat naponta kell pelenkázzam.
Erre abszolúte nem reagált, mintha ezek csak amolyan természetes dolgok lennének a mézeshetekre készülődés közepette.
Ugyanis a következő levelében, tovább kezdte mesélni az utazási terveit, melyek eléggé bonyolultak voltak, és aránylag eléggé drága mulatság lett volna, de mivel annyira tetszettem neki, ő eldöntötte nekivág, csakhogy egymáséi lehessünk. Az egyetlen gondja az volt, hogy rég nem kapott fizetést, ezért megpendítette a levelezés lóvés lényegét, bevallván őszintén, hogy egy kis pénzanyag mennyire jól jönne neki(név, cím megadva) vízumszerzés céljából, ha szeretném minél hamarabb karjaim közé zárni.
Ehhez a levélhez mellékelt képek bizonyára meglágyították volna a legdurvább amerikai favágó szívét is, mert láss csodát, a szemérmes kislány majdhogy ki nem villantotta féltve őrzött szemérmét.
Szinte az én szőrös szívem is meglágyult, igaz nem annyira, hogy pénzt küldjek, csak egy szerelmes levélkét postáztam, de nagyon erotikus tartalommal.

Ebben kifejtettem, hogy sajnos pénzt nem küldhetek, mert az asszony zetelaki, és „nem ad pénzt a pálinkára, sem a zacskóba dohányra”(nemhogy vízumra adna), ellenben a zacskómban sínylődő golyóim úgy megteltek a képei láttán, hogy kénytelen voltam saját kezűleg kiürítsem tartalmukat, természetesen nagyon vigyázva, nehogy a laptop tönkremenjen emiatt.
Igaz, a levélben nem ennyire finoman fogalmaztam, no meg angolul nem lehet épp ennyire körülírni a lényeget, mert a végén egy angol bennszülött se érti meg, nemhogy egy orosz megértené.
Azt nem tudom, Yana mit hámozott ki erotikus levelemből, ez a mai napig titok maradt számomra, de feltételezem, hogy plátói szerelme valószínűleg szublimált tőle mint a jég Szibériában mínusz ötven fokon, mert többé nem válaszolt.
No, de semmi gond, hiszen máris jelentkezett Márija, aki ugyancsak Ishimben lakik, ugyancsak egyetemet végzett, és ráadásul tetszem is neki csak úgy látatlanban.
Na a szúnyog csípjen meg! Hogy én milyen kapós lettem!

„Burned-out” azaz kiégve. De annyira fiatalon?

Ezt szeretnék kideríteni a szakemberek, miután a kolozsvári orvosi egyetem diákjai kezdik halomra ön-gyilkolászni magukat.
E szempontból az ott tanuló francia diákok vannak előnyben, annyira vitték, hogy a francia állam már kénytelen volt egy csapat szakembert odavezényelni, akik kiderítenék a jelenség okát, és megpróbálnák megelőzni ennek a szomorú nyomorúságnak a folytatódását.
Első nekifutásra semmi nyomós okot nem talált senki egyik esetben sem, mint például elmaradt vizsgák(Hej, emiatt hányszor lóghattam volna a mestergerendán hajdanán!), szerelmi bánat, adósság, vagy ehhez hasonlók.

Való igaz, hogy ilyesmik nyomhatják lefele az embert, de szerintem nem annyira, hogy a végén miattuk egyenest a pokol kapujában találja magát. Hiszen állítólag amit Isten adott, mármint az életet, azt csak ő veheti el, ha más teszi, azt viheti az ördög, vagy saját maga kénytelen a Sátánnál jelentkezni, és az alvilágba belépőért könyörögni. Más lehetőség egyelőre tudtommal nincs, csak a mennyország és pokol között választhat az ember, ha megunta a földi életet.
No, de nem erről szeretnék morfondírozni, hanem arról, hogy mitől éghet ki annyira az ember fiatalsága legszebb éveiben, hogy unalmában képes véget vetni életének.
Ugyanis a „burned out” azaz a „kiégés” diagnózisát állították fel első nekifutásra -természetesen egyelőre csak feltételes módban- az öngyilkosságok okaként, az esteket kivizsgáló pszichológus szakemberek.
Hallottam már szakmai, szerelmi kiégésről, no meg egy bizonyos kor után valójában megtörténik, hogy „kiég” az ember, amikor időmilliomos lesz, oszt zsugorian tengeti életét, fél az idejét másra is pazarolni.
De azért húszon egynéhány éves korban szerintem egy kissé korai még annyira „kiürülni”, hogy még az életkedve is elmenjen valakinek. Legalábbis én úgy vélem, ha az egyetemi évek emlékeit felelevenítem, amikor arra se volt időm, hogy minden buliba elmenjek, nemhogy kiégésre gondoljak.
Igaz nem tudom milyen az orvosin, de állítólag annyit mindent kell bemagolni, hogy az ember agya jobban felforrósodik mint egy GPS-ként használt okos-telefon, ami bizony úgy kiég sok esetben, akár a modern villanykörte egy nappal a garancia lejárta után.

No de nem hinném, hogy a sok magolás kiégetné az embert, hiszen akkor már réges-rég kuruzslók és vajákosok gyógyítgatnának minket, kígyótalppal, bakkecsketejjel és szúnyoghájjal kenegetve testi és lelki sérüléseinket. Ez talán nem is lenne rossz, hiszen ezektől legfeljebb a róka farkát megfogva ürül ki az ember, de kiégni nem fog.
Törtem hát a fejem, mi lehet e kiégés oka, ha valójában erről van szó, mígnem ismét a kiégett okos-telefon juttatott eszembe egy lehetséges szinte ésszerű magyarázatot.
Íme az önmagával szinte párhuzamosan futó magyarázat:
Van tehát a kis okoskám(telefon,), aminek úgy megtömik a memóriáját mindenféle haszontalansággal, hogy csak amúgy nyög a gigabytok súly alatt a vézna kis teste, de működik, lehet vele facebookozni, játszadozni, mindenféle virtuális terepet bejárni, sőt telefonálni is. A gond ott kezdődik, ha elindul az ember kirándulni, és szeretné egy kézzelfoghatóbb applikációra használni, beállítja a GPS-re, oszt neki a hegyeknek úttalan-utakon. Bírja is szegényke ideig-óráig, ám ha nem figyel, és nem pátyolgatja az ember, egyszer csak felforrósodik, és pukk úgy otthagyja a vadon közepén, mint eb a kutyagumit.

Nos valami hasonló történhet szerintem azokkal gyerekekkel, akik állítólag időnap előtt kiégnek. Túlterhelik memóriájukat, olyan haszontalan dolgokkal, melyeket az életben soha fel nem használnak, elkábítják őket a virtuális világ adta nem valós lehetőségekkel, távol a szülőktől nincs aki rájuk figyeljen, és alkalomadtán dédelgesse, vagy útba igazítsa.
Szinte elszakadva a való világtól, virtuális kapcsolatban éldegélnek, mígnem egyszer valami haszontalan világi bonyodalomba botlanak, amit túlterhelt memóriájuk képtelen megoldani, emiatt aztán zárlatot kap, lefagy, és gondolkodás nélkül a „Del” billentyűt használja, így még egy búcsúlevél se marad.
Nem tudom, végül is mit derítenek majd ki, e szomorú esetekkel kapcsolatban, de úgy néz ki, hogy a legfrissebb öngyilkos fiatal esete már egyszerűbb, mert egy halom üres üveg között találtak rá, így feltételezhető, hogy Bacchus keze lehet a dologban. Talán valaha kiderül valami mindezekről, de az is lehet , hogy sosem, ám nekem nagyon nem tetszik ez a „burned out”-os dolog, túl egyszerű, és jelen esetekben túl korai, ám ha igaz akkor félelemmel tölt el.

Mindenképpen énszerintem nem ártana egy kissé lazítani a terhelésen minden szinten, és jobban odafigyelni a gyerekekre, meg egymásra, ha nem akarjuk, hogy mindnyájan rövidzárlatot kapva, a pokol kapuján kelljen dörömböljünk, mert ott is limitált a hely, akárcsak a mennyországban!
Osztán ha se fel se le, akkor merre?

talán erre-arra?