Dec 16, 2015

Zöldülni, vagy nem zöldülni, ez itt a kérdés!



Mivel nagyon divatos manapság zöldnek lenni, úgy döntöttem én is megzöldülök egy pindurkát, nem nagyon, mert a zöldből is megárt ám a sok!
Ha valaki, a cím után ítélve, azt gondolja, hogy politikai zöldülésről lesz szó, azt kérem olyan kegyetlen csalódás éri, mint a szibériai disznóhizlaldába kvótázott muzulmán menekültet. Itt ugyanis egyszerű hétköznapi zöldülés részleteit közlöm minden politikai árnyalat nélkül.

Első lépésként zöld mezők közepébe kezdtem el zöld házikókat építeni, hiszen egy alapos ember először mindig az alaptól kezdi munkáját, és szerintem igazán megzöldülni csakis zöld házban lehet. Itt lakva ugyanis nem illik használni semmi olyan energiát(értem itt elektromos, hő, stb.)amivel arra kötelezné az államot, hogy mérgező gázokkal és gőzökkel az ózonréteget elvékonyítsa.
Ez szerintem kezdetnek kitűnő ötlet volt, és már éreztem is magamon a színváltozást, igaz a tükör még semmit nem mutatott, de hát azt mindenki tudja, hogy az egy csalóka jószág, hiszen felcseréli a jobbikat a balossal, no meg fordítva.
Következő lépésem víz keresése volt, mert ugyebár egy zöld házban lakó zöldike nem kíván vízszámlát a postafiókba, azaz semmilyen számla nem kívánatos.


Nos itt adódtak némi gondok, mert nem is olyan egyszerű egy vízerecskét megtalálni a föld mélyén, de aki mélyre ás, a végén csak talál, ám aki még mélyebbre ás, az elvágja az erecskét, és valaki víz nélkül marad.
Az adott helyzetben ez a valaki én voltam, és akár hiszitek, akár nem szinte látható volt arcszín változásom, amikor a kútba pillantva nem láttam meg saját tükörképem, az eltűnt víz hűlt helyén.
Ezért gyorsan a tükör elé szaladtam, és bizony mondom, csodálattal vegyes dühvel figyeltem, miként vált vörösből sárgászöldre a színem. Amikor vörös volt arcbőröm szinte jött, hogy sarlót, kalapácsot ragadva átmenjek a szomszédba egy kis baráti csevegésre, ám szerencsére elég hamar szint váltottam, és hát sárgászölden már nem állíthattam be hozzá, félvén nehogy valami menekültfélének nézzen, aki csak egy kicsit megzöldült, oszt visszaküldjön oda, ahonnan hajdanán kibújtam a napvilágra.

Maradtam hát a helyemen, miközben oldalba bökött a felismerés mutatóujja, hogy örülnöm kéne, hiszen már az zöldség első árnyalatát a magaménak mondhatom.
El is kezdtem örülni, nem kimondottan a szín változásnak, hanem egy gondolatnak, ugyanis eszembe jutott, hogyha lent el is fogyott a víz, van fent elég, így annyi esővizet gyűjthetek majd, amennyi jólesik, és a pláné benne, hogy nem fogják a vízszámlámra írni.
Meglehet, azoknak akik a számlákat írják ez nem jó biznisz, de nekem jó, így hát víz gyűjtögető lettem, ami nem mondhatni, hogy jövedelmező mesterség, de nem is veszteséges.
Egyébként, ha az ember zöldülni és virágozni akar, meg kell tanulja a gyűjtögető életmódot. Mindent össze kell gyűjtenie, fát-füvet, tüzet-vizet, napot, sőt hetet-havat, amikor aláírásgyűjtésre kerül a sor.(Mert ilyesmire is sor kerül, bármilyen színben tündököl valaki, ha nem is mindennap, de legalább minden második nap.)
Apropó, a napról jut eszembe, hogy bizony én is gyűjtöm a napsugarakat , de mindennap ám!
Ez szükséges ugyanis, ha egy zöld atyafi a villanyszámlától szeretne menekülni. Ez az akció sikeres volt, gyönyörűen halmozódott fel az energia az akkutelepben, úgy gondoltam, hogy végre én is megfogtam a Jóisten lábát, vagy legalábbis a lábujjacskáját, és már szinte a színváltozásról is megfeledkeztem egy időre.

De nem sokáig, mert egyszer csak elbújt a napocska. Teltek múltak a napok, eltelt egy hét, és bizony már kezdett nagyon fogyatkozni a felhalmozott energiám, sőt mondhatni hamarabb elfogyott mint hordóból a bor, ha naponta csak egyszer is csapolja meg az ember.
Így a második borús hét közepén már ismét szinte elkezdtem a színem váltani, szerencsére egy kissé felderültem még mielőtt a derűs idő megérkezett volna(sajna a Nap még mindig a felhők mögé bújva kódorgott keletről nyugatra), mert ha ez nem történik, ma már a párizsi zöldekkel futnék versenyt, de meglehet, hogy nem csak bőröm árnyalata miatt. Ezt a versenyfutást tovább nem ecsetelem, mert veszélyes lehet, no meg keinerlei politika, amint az elején megígértem.


Derűmnek egyszerű oka volt, mert hirtelen eszembe jutott, hogy szelet fogok gyűjteni mint alternatív zöld energiaforrást.
Nehogy valaki azt gondolja, amolyan fuszulykaleves(aki nem tudná ez a bableves, zöldülő székely-ősmagyarul mondva) termelte szellentéseket számítottam befogni, nem kérem, a kint tomboló, süvöltő és ideiglenesen felszerelt féleresz letépő Nemere rokonságát szemeltem ki, mérgeszöldre váltva át, míg az összetépett fedéllel hancúroztam.
Reméltem ebből már komoly színváltás lesz, ha ilyen sötéten, és sötétben megyek neki a jövőhétnek.


Nos, hogy mi lett belőle, csak máskor mesélem el, miután azt a nyavalyás ereszt visszarittyentem a helyére, hadd gyakoroljon még rajta energiámnak jövendőbeli forrása, nehogy kitűnő formájából kiessen.






Oct 17, 2015

Néha félős, hogy eltűnik egy fejlett civilizáció, ha leesik a tantusz


Egy csepp híján fejbe vert egy átlagosnál nagyobb tantusz, amikor leesett valahonnan egyik agyféltekémről, szerencsére idejében elkaptam a kobakom, ezért olvashatjátok most, ami itt következik.
Még ezelőtt is megesett, hogy leesett nekem egy-egy tantusz bizonyos dolgokkal kapcsolatosan, de például sosem jöttem rá, hova tűntek el a sumerek? De úgy mintha a föld, vagy a világűr nyelte volna el őket, igaz, ez még a történelmi idők előtti időkben történt.
Nem tudományosan azért szinte be is bizonyítottam, mi történhetett, sőt mi több ugyanilyen megcáfolhatatlan bizonygatással azt is, hogy tulajdonképpen magyar-sumer volt annak idején e fejlett civilizáció. (Azóta is várom az emiatt járó Nobel díjat, ami jó sok tantusz lenne ám!)

Ez ideig reménykedtem, hogy helyes az elméletem mely szerint az Annunakik mentették meg a Nílus-mentieket, és visszavitték a Szíriusz kísérő bolygójára, de most már kevés reményem maradt, mióta jött ez az újabb tantusz.
Ez ugyanis azt juttattá eszembe, hogy tulajdonképpen a bolygó szíriusziak lephették el őket(ez olyasmi mint a bolygó hollandi, csak szárazon és sokkal többesszámban), és tüntették el hajdanán, a Nílus mentén virágzó magyar-sumer civilizációt.

Most meg ezek tovább bolyongva, mert ugyebár egy bolygó arra van ítélve, hogy az idők végtelenségig bolyongjon, az európai civilizációt megalapító csoportot vették célba.
Lám-lám, hogy egy megperdített tantusz érmécske mennyire fejbe kólinthatja az embert, és megfoszthatja a megérdemelt, és várva várt díjtól!
 Hiszen ha ez megtörténhetett egyszer, megtörténhet kétszer is, ehhez még Murphy törvényére sincs szükség, mert a fejlett civilizációkat sokkal könnyebb eltüntetni mint a fejletleneket, ez tény és való, aki nem hiszi járjon utána a történelemben.
Mikor erre rájöttem, eléggé letörtem, és a felismerés fájdalmától szinte ordítani kezdtem mint az a figyelmetlen sofőr, amelyik kátyúba hajtott, és emiatt, a rakoncátlankodó de kemény makkján, teljesen véletlenül összecsattantak, a foghíjasnak hitt gyönyörű és szőke utasának, fogas állkapcsai.
Vigyázat hát kezdő és nem kezdő vezetők, kit vesztek fel a verdátokba, mert sok kátyú van az utakon, főleg azokon a mellékutakon!
No, meg nekem se ártana valami díjacska!


P.S. Akinek valami homályos, az felvilágosodhat a „Magyar-sumer, vagy csak magyar” Nobel díjra várandós, de már megszületett elméletemből.


Sep 20, 2015

Menekültek vagy honfoglalók?

A gondolkodó


egy lódarázs se ártana
Gondolkodom, tehát (elég jól meg)vagyok” egyelőre, a gondom csak az, hogy mások gondolkodása (vagy nem gondolkodása) létem nyugalmát mindig megzavarja.
Szerintem sokan vannak hasonló helyzetben, csak kevesen ismerik be, és merik hangosan kimondani, félvén nehogy extrém jelzővel illesse meg őket a közvélemény.
Pedig nyugodtan megtehetnék, hiszen ha jobban utána néz az ember a közvélemény nem valós, hanem általában csak egy ember, vagy embercsoport véleménye (akinek reklámra futja, az már egyedül is közvéleményt alkothat), és sajnos a legtöbb esetben ez teljesen hibás.

Írtam már arról, hogy egyesek túlzott nagylelkűségéért komoly árat fizetünk mi kisebb lelkek, mert a fizetés nem a nagylelkűek zsebéből történik(ugyanis ők mások zsebére és kárára lelkesednek), a darázs csípné meg a tomporukat, hogy inkább az dagadjon nagyra, ne a lelkük!
inni igen, de nem higgadtan
Arról is beszéltem már, hogy egyes jóslatok szerint Európa békéjét nem a keresztények fogják megzavarni, erre szinte mérget vettem volna, de inkább szilvóriumot vettem, amíg engedélyezett egyelőre, megtörténhet ugyanis, hogy nemsokára muzulmánná kell válnom, oszt agyő sör, bor, pálinka és füstölt szalonna.
Nehogy azt higgyétek, önszántamból fogok majd búcsút mondani a füstölt oldalasnak meg a szilvalének (hiszen még nem kergültem meg!), erre majd azok fognak kényszeríteni, akik most úgymond menekültként érkezve, szépen lassacskán elfoglalják Európát.

Vak Bottyán és szekercéje

Én honfoglalóknak becézném inkább őket, ezt még Vak Bottyán fél szemmel és szemüveg nélkül is jobban látná, mint a mai szemüveges, vagy a kontaktlencsétől elhomályosult tekintetű, de nagylelkű európai vezérek.
No de hiába hozom fel példaként a múltat, mert ma már lejárt a vitézek ideje, ma csak meghunyászkodó, farkukat behúzó politikusok vannak, akik képtelenek valamiért felelősséget vállalni. Teljes tiszteletem azoknak, akik kivételt képeznek, és megpróbálják megvédeni az európai értékeket és határokat.

Semmiképp nem tudom józan ésszel felfogni azon vezetők gondolkodását, akik ezt a muzulmán világból érkező emberáradatot, úgy kezelik, mintha épp olyan normális lenne mint a tatárjárás hajdanán.
Akarom mondani kesztyűs kézzel kezelik, akkora plusz költséget varrva a becsületesen dolgozó emberek nyakába, amitől nemsokára ezek is koldulni kezdenek, ebből viszont kötve hinném, hogy a sok-sok semmitevéssel foglalkozó politikus fizetésére futná.
Nem ártana hát, - már csak ezen meggondolásból - ha végre vaskesztyűt húznának, még mielőtt nem túl késő, és szép lassacskán kitör az a háború, amelyiket a hírhedt jövendőmondó Nikolas van Rensburg megjósolt, és ami Európa végét jelentené. Egyébként erre is felhívtam már a figyelmet, de ki a bánat törődik ilyen apróságokkal a nagy lelkűek közül!

erre számíthatunk
 

Elgondolni is rossz, hogy mi történik majd, ha több millió honfoglaló érkezik ide rokonait látogatni, mert már rokonság is van itt kérem, és nem is kevés! Oszt ajándékba hoznak egy-két bombácskát, vagy néhány fiola ebola, vagy egyéb nyavalyát terjesztő vírust, hadd tizedelje meg egy kissé az itteni lakosságot.
Sok arca van a háborúnak, de sajnos ezt nem veszik észre a nagymenők, vagy nem is akarják, mert egy titkosan kidolgozott terv része lenne ez az egész história?! Nehéz lenne ezt megmondani, de hamarosan kiderül, és ez az ami már zavarja létem nyugalmát.
A másik az, hogy a túlsúly miatt, elkezdhet süllyedni a szárazföld alattunk, így aztán hiába épített Hollandia gátrendszert, csak elönti a tengernyi víz, melynek sós áramlata úgy végigseperhet Európán, hogy még a szögesdrót kerítést is elmossa majd.
Mivel nem vagyok oda a tengerért, és nem szeretném, hogy a kapufélfámat sós hullámok nyaldossák már töröm a fejem, hogy elmeneküljek én is valamerre, csak azt nem tudom merre.

 Kínai Nagy Fal

A hideget nem szeretem, ezért Szibériába nem kívánkozok, a Kínai Nagy Falat nehéz megkerülni, Afrikában túl meleg van, és nem lehet disznóhúst füstölni, emígy mérlegelve a lehetőségeket bárki rájöhet, hogy nem olyan egyszerű új honra lelni.
Így aztán egyelőre még nem találtam egy jó helyecskét, ahova engem is menekültként befogadjanak, és még egy kis zsebpénzt is adjanak, nehogy megsértődjek.
Emiatt maradok a saját fészkemben, és abban reménykedek, hogy mások is végre gondolkodni kezdenek, még mielőtt kakukktojásokból kikelt fiókák kipenderítenének belőle.
kakukk-kakukk!!!

Aug 29, 2015

Prédára leselkedő orosz lányok


E
zen írás csakis azért született, nehogy valaki azt higgye, hogy otthon üldögélve, egy szatellitről érkező szerelmes sugárka fejbe nem kólinthatja, minek következtében elbódulva, úgy megkönnyíthetik bankszámláját, hogy azonnal felébred a bódulatból.
Azzal kezdődik az egész, hogy az ember végignézegeti a virtuális postafiókját, osztán hopplá megakad a szeme egy üzeneten, amelyik Yanatól, vagy Marijatól stb. érkezett. Mindahányan orosz lányok, gyönyörű fényképekkel mellékelt levelet küldenek, arra hivatkozva, hogy egy bizonyos társkereső oldalon találtak az email címre, és ők is partnerkapcsolatot keresnek. Általában egy Moszkvától ezer-kétezer kilométerre leledző kis városkában éldegélnek egyes-egyedül. Például Ishimben, mely név alatt majd az összes lakatlan oroszországi helység szerepel.


No-mármost, ha az ember partner nélkül éldegél, és szeretne megismerkedni egy oroszlánszívű orosz lánnyal, akinek se gyereke, se semmije nincs csak a puncija, az kap az alkalmon és válaszol a levélre, természetesen ha jártas a beszédhibás angol szleng nyelvjárásban. Sajnos más nyelvet e galamblelkek nem ismernek, olvasni ezt sem tudják csak írni képesek e nyelven. No természetesen oroszul gondolom tudnak, de azt más nem ismeri, főleg ha amerikai, illetőségű személyről van szó.
Ugyanis a becsapottak 80% amerikai, ahonnan máris látszik, hogy a túlzott technikai fejlődés mennyire visszafejleszti az emberi agy működését.
No, de vannak kíváncsi természetű emberfajzatok mint jómagam, akik válaszolnak e szerelmetes lányok(vagy férfiak?) leveleire, mert eléggé jól el lehet szórakozni a szerelmes levelek írogatásával.
Íme hát egyik lóvésztori melyet személyesen átéltem úgy, hogy az asszonykámnak szinte sejtelme se volt róla.
Az első levél Yanától érkezett, aki ügyvédi irodában dolgozott akkoriban, huszonkilenc éves egyedülálló, és teljesen véletlenül úgy megtetszettem neki, hogy jaj!
Na gondoltam, ha a kis sárkányom ezt megtudná bizonyára tüzet okádna, ezért nem is szóltam neki, mert a végén még megperzselte volna a farkincámat, oszt agyő sztori!
Belementem a játékba, hiszen mindig is szerettem játszani, főleg a szavakkal, igaz az angol nem annyira játékos mint a magyar, de akinek játékos a nyelve annak semmi nem lehetetlen.

Választ írtam hát, de inkább shakespeare-i nyelvjárással elbújtatva néhány ártatlan kérdést, melyekkel szerettem volna többet megtudni e szerelmes teremtésről.
Természetesen egyetlen kérdésre se válaszolt, állítólag nemigen értette meg mire célzok, de ettől függetlenül lehetőséget látott arra, hogy barátságunkat elmélyítsük, ellenére a köztünk lévő pár ezer kilométeres távolságnak.
Sajnálta, hogy nem tudunk közvetlenebbül kapcsolatba lépni, mivel a laptopja épp befuccsolt, így csak a munkából tud levelet írni, de csakis lopva mert a főnöke szigorúbb mint Sztálin volt hajdanán.
Minden levél mellé általában két kép volt mellékelve, amolyan selfi stílusban, titkárnőhöz illő szolid kis ruhácskákban.
Látván, hogy inkább az amerikai angolt kedveli, stílust váltottam, tőmondatokba tömörítve gondolataim, dicsértem alakját és ízlését, egy szó mint száz csapni kezdtem neki a virtuális szelet, amúgy istenigazából. Főleg miután egyik képen észrevettem ujján a karikagyűrűt, olyan prózai gondolatokat küldtem el, hogy férjének bajusza is lepergelődhetett tőle.
Ám a következő válaszából ítélve, semmi nem történt, csak bevallotta, hogy egyre jobban vonzódik hozzám, úgy érzi, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és így tovább blablabála a kis huncutka.


Ekként enyelegtünk pár héten keresztül, ő állítólag valahol Szibéria szélén hevülve, én meg Erdély szívében harmincöt fokos hőségben olvadozva.
Egy pár levél után kezdett egyhangúvá válni a levelezés, és úgy éreztem, valahogy e patt helyzetből ki kell lépni, így ajánlottam nem ártana többet megmutatnia magából, hiszen ha már asszonyt választ az ember, egy kissé bekukkantana rejtettebb zugokba is.
Na ezt már megértette, és egy kissé felháborodva válaszolt, mert ő nem egy olyan nő, de ha megadom a pontos címem, nevem, akkor talán küld egy lezserebben felöltöztetett képet, utána meg ő jön el hozzám, élőben láthatom, és hetekig egymáséi lehetünk.
Bizonygattam neki, ez nem valami jó ötlet, mert az asszony nem igazán viselné el, hogy mézesheteken keresztül ne lásson, egyébként nem tudnánk együtt lenni, mert a gyerekeim épp otthon vakációznak, és apámat naponta kell pelenkázzam.
Erre abszolúte nem reagált, mintha ezek csak amolyan természetes dolgok lennének a mézeshetekre készülődés közepette.
Ugyanis a következő levelében, tovább kezdte mesélni az utazási terveit, melyek eléggé bonyolultak voltak, és aránylag eléggé drága mulatság lett volna, de mivel annyira tetszettem neki, ő eldöntötte nekivág, csakhogy egymáséi lehessünk. Az egyetlen gondja az volt, hogy rég nem kapott fizetést, ezért megpendítette a levelezés lóvés lényegét, bevallván őszintén, hogy egy kis pénzanyag mennyire jól jönne neki(név, cím megadva) vízumszerzés céljából, ha szeretném minél hamarabb karjaim közé zárni.
Ehhez a levélhez mellékelt képek bizonyára meglágyították volna a legdurvább amerikai favágó szívét is, mert láss csodát, a szemérmes kislány majdhogy ki nem villantotta féltve őrzött szemérmét.
Szinte az én szőrös szívem is meglágyult, igaz nem annyira, hogy pénzt küldjek, csak egy szerelmes levélkét postáztam, de nagyon erotikus tartalommal.


Ebben kifejtettem, hogy sajnos pénzt nem küldhetek, mert az asszony zetelaki, és „nem ad pénzt a pálinkára, sem a zacskóba dohányra”(nemhogy vízumra adna), ellenben a zacskómban sínylődő golyóim úgy megteltek a képei láttán, hogy kénytelen voltam saját kezűleg kiürítsem tartalmukat, természetesen nagyon vigyázva, nehogy a laptop tönkremenjen emiatt.
Igaz, a levélben nem ennyire finoman fogalmaztam, no meg angolul nem lehet épp ennyire körülírni a lényeget, mert a végén egy angol bennszülött se érti meg, nemhogy egy orosz megértené.
Azt nem tudom, Yana mit hámozott ki erotikus levelemből, ez a mai napig titok maradt számomra, de feltételezem, hogy plátói szerelme valószínűleg szublimált tőle mint a jég Szibériában mínusz ötven fokon, mert többé nem válaszolt.
No, de semmi gond, hiszen máris jelentkezett Márija, aki ugyancsak Ishimben lakik, ugyancsak egyetemet végzett, és ráadásul tetszem is neki csak úgy látatlanban.
Na a szúnyog csípjen meg! Hogy én milyen kapós lettem!

Aug 8, 2015

„Burned-out” azaz kiégve. De annyira fiatalon?


Ezt szeretnék kideríteni a szakemberek, miután a kolozsvári orvosi egyetem diákjai kezdik halomra ön-gyilkolászni magukat.
E szempontból az ott tanuló francia diákok vannak előnyben, annyira vitték, hogy a francia állam már kénytelen volt egy csapat szakembert odavezényelni, akik kiderítenék a jelenség okát, és megpróbálnák megelőzni ennek a szomorú nyomorúságnak a folytatódását.
Első nekifutásra semmi nyomós okot nem talált senki egyik esetben sem, mint például elmaradt vizsgák(Hej, emiatt hányszor lóghattam volna a mestergerendán hajdanán!), szerelmi bánat, adósság, vagy ehhez hasonlók.

Való igaz, hogy ilyesmik nyomhatják lefele az embert, de szerintem nem annyira, hogy a végén miattuk egyenest a pokol kapujában találja magát. Hiszen állítólag amit Isten adott, mármint az életet, azt csak ő veheti el, ha más teszi, azt viheti az ördög, vagy saját maga kénytelen a Sátánnál jelentkezni, és az alvilágba belépőért könyörögni. Más lehetőség egyelőre tudtommal nincs, csak a mennyország és pokol között választhat az ember, ha megunta a földi életet.
No, de nem erről szeretnék morfondírozni, hanem arról, hogy mitől éghet ki annyira az ember fiatalsága legszebb éveiben, hogy unalmában képes véget vetni életének.
Ugyanis a „burned out” azaz a „kiégés” diagnózisát állították fel első nekifutásra -természetesen egyelőre csak feltételes módban- az öngyilkosságok okaként, az esteket kivizsgáló pszichológus szakemberek.
Hallottam már szakmai, szerelmi kiégésről, no meg egy bizonyos kor után valójában megtörténik, hogy „kiég” az ember, amikor időmilliomos lesz, oszt zsugorian tengeti életét, fél az idejét másra is pazarolni.
De azért húszon egynéhány éves korban szerintem egy kissé korai még annyira „kiürülni”, hogy még az életkedve is elmenjen valakinek. Legalábbis én úgy vélem, ha az egyetemi évek emlékeit felelevenítem, amikor arra se volt időm, hogy minden buliba elmenjek, nemhogy kiégésre gondoljak.
Igaz nem tudom milyen az orvosin, de állítólag annyit mindent kell bemagolni, hogy az ember agya jobban felforrósodik mint egy GPS-ként használt okos-telefon, ami bizony úgy kiég sok esetben, akár a modern villanykörte egy nappal a garancia lejárta után.

No de nem hinném, hogy a sok magolás kiégetné az embert, hiszen akkor már réges-rég kuruzslók és vajákosok gyógyítgatnának minket, kígyótalppal, bakkecsketejjel és szúnyoghájjal kenegetve testi és lelki sérüléseinket. Ez talán nem is lenne rossz, hiszen ezektől legfeljebb a róka farkát megfogva ürül ki az ember, de kiégni nem fog.
Törtem hát a fejem, mi lehet e kiégés oka, ha valójában erről van szó, mígnem ismét a kiégett okos-telefon juttatott eszembe egy lehetséges szinte ésszerű magyarázatot.
Íme az önmagával szinte párhuzamosan futó magyarázat:
Van tehát a kis okoskám(telefon,), aminek úgy megtömik a memóriáját mindenféle haszontalansággal, hogy csak amúgy nyög a gigabytok súly alatt a vézna kis teste, de működik, lehet vele facebookozni, játszadozni, mindenféle virtuális terepet bejárni, sőt telefonálni is. A gond ott kezdődik, ha elindul az ember kirándulni, és szeretné egy kézzelfoghatóbb applikációra használni, beállítja a GPS-re, oszt neki a hegyeknek úttalan-utakon. Bírja is szegényke ideig-óráig, ám ha nem figyel, és nem pátyolgatja az ember, egyszer csak felforrósodik, és pukk úgy otthagyja a vadon közepén, mint eb a kutyagumit.

Nos valami hasonló történhet szerintem azokkal gyerekekkel, akik állítólag időnap előtt kiégnek. Túlterhelik memóriájukat, olyan haszontalan dolgokkal, melyeket az életben soha fel nem használnak, elkábítják őket a virtuális világ adta nem valós lehetőségekkel, távol a szülőktől nincs aki rájuk figyeljen, és alkalomadtán dédelgesse, vagy útba igazítsa.
Szinte elszakadva a való világtól, virtuális kapcsolatban éldegélnek, mígnem egyszer valami haszontalan világi bonyodalomba botlanak, amit túlterhelt memóriájuk képtelen megoldani, emiatt aztán zárlatot kap, lefagy, és gondolkodás nélkül a „Del” billentyűt használja, így még egy búcsúlevél se marad.
Nem tudom, végül is mit derítenek majd ki, e szomorú esetekkel kapcsolatban, de úgy néz ki, hogy a legfrissebb öngyilkos fiatal esete már egyszerűbb, mert egy halom üres üveg között találtak rá, így feltételezhető, hogy Bacchus keze lehet a dologban. Talán valaha kiderül valami mindezekről, de az is lehet , hogy sosem, ám nekem nagyon nem tetszik ez a „burned out”-os dolog, túl egyszerű, és jelen esetekben túl korai, ám ha igaz akkor félelemmel tölt el.

Mindenképpen énszerintem nem ártana egy kissé lazítani a terhelésen minden szinten, és jobban odafigyelni a gyerekekre, meg egymásra, ha nem akarjuk, hogy mindnyájan rövidzárlatot kapva, a pokol kapuján kelljen dörömböljünk, mert ott is limitált a hely, akárcsak a mennyországban!
Osztán ha se fel se le, akkor merre?
talán erre-arra?

Jul 24, 2015

A pénz rabjai vagyunk, de szabadok akár indián John a rezervátumban


Ez jutott eszembe amikor kötelező adományról először hallottam, de nem igazán csodálkoztam rajta, csak meglepődtem egy picikét, amin nem kell csodálkozni, hiszen a legedzettebb idegzetű embert is érheti néha meglepetés.
A kötelező adomány fogalma akkor merült fel, amikor egy ifjú pár panaszkodott, hogy Isten szolgája csak úgy adná össze őket, ingyen és számítógép nélkül, ha leperkálnának neki egy bizonyos összeget, ami tulajdonképpen adomány, de kötelező, azt a leborult szivarvégit!

Ezt már én mondtam, aki szivaros vagyok és dohányfüsttel kergetem az ördögöt, nem pediglen tömjénfüsttel.
Ez a dohányos ördögűzés nem olyan hatásos mint a vadkenderes bódítás, így legalább egy kisördög mindig megszurkálja oldalamat, amikor ehhez hasonló körmönfont kitalációkról hallok.
Meglehet van akinek fel se tűnik, hogy mennyire nem lehet egy napon emlegetni az adományt a kötelezővel, de ez sem csoda, hiszen olyan gyorsan elhadarják, akár reklámok a lényegtelen lényegét.
Ugyanez a helyzet a szabadság meg a rabság fogalmával, melyeket addig-addig kevertek össze-vissza, míg szabadnak képzeli magát az ember, holott rabság a jelen demokráciáinak legfőbb jellemzője.
Igaz, hogy a szabadság leple alá bújtatott rabszolgaság alig észrevehető sokak számára, de sajnos itt van, csak egy kissé jobban oda kell figyelni, és azonnal látható lesz.

Természetesen nem annyira egyszerű ezt felfedezni mint a kötelező adomány abszurd jellegét, de rájöhet bárki még akkor is, ha ki sem lép az utcára. Pedig otthon, saját házában oly szabad az ember mint papagáj a kalitkában, bármit megtehet, teljesen pucéron zuhanyozhat, ha kifizeti a vízszámlát amelyikbe még a szabadesésben folydogáló esővizet is belevezetik. Süthet főzhet kedvére, ha kifizeti a gáz meg a villanyszámlát, sőt télen be is melegíthet még fával is, ha ráfizet ezen számlákra egy kis plusz összeget, környezetének meg nem kímélése címkéje alatt.
Így gyűlnek a számlák emiatt aztán kénytelen az ember szabad jóvoltából kilépni a kapun, hogy pénzt szerezzen a számlák kiegyenlítésére.


Itt kezdődik az igazi szabadság! Az asszony gyanakvó tekintete már nem követheti, csak szatellitről figyelhetik lépteit, és mindenhova felszerelt rejtett és nem rejtett kamerák felvételein örökítik meg képeit, akár gyalogosan, akár automobilon indul pénzt előteremteni. Mert egy szabad ember autózhat is, ha van pénze üzemanyagra, kötelező biztosításra, adóra és útadóra, műszaki vizsgára, és természetesen úgy pöfög autója, ahogy azt a normák megkövetelik. (Ha repülője van akkor még szabadabban szállhat, azt már a búbánat se normázza.)

Megállni is meg lehet a tragaccsal bárhol, ahol ezért fizetni kell, sajnos ahol nem kell fizetni, ott megállni nem szabad, bármilyen szuper ABS van fékrendszerébe szerelve. De hát elvégre a nagy szabadságba belefér egy kis korlátozás!
No, de végül is valahol csak sikerül megállni, és talán munkát is talál az ember, ha szerencséje van, amit úgy megfizetnek, hogy nem kell tőle az utcára menni koldulni, csak a bankba egy kis kölcsönért.
Ha sikerrel jár kísérlete, akkor sajnos el kell árulnom, hogy befellegzett mindenféle szabadságnak, egy ideig még áltatja magát, hogy majd harminc év múlva, ha visszafizeti a kölcsönt, olyan szabad lesz mint az utolsó mohikán, aki nem adta el ősei földjét, csak elvették tőle, pedig még kölcsönt sem igényelt.
De annyi évig még a szórakozást is megunja bárki, a gürcölést meg sőt és pláné! Ezért néhány év múlva, már csak robotol, az állást mellőzve, az áltatást elfelejtve.
Igaz nem tudnám megmondani, mi lesz harminc év múlva, de azt látom, hogy ma szabadnak mondott emberek és országok raboskodnak, a pénz hatalmától leigázva és megfélemlítve, mert egy humanitárius rabszolgapecér fegyvert és korbácsot nem használ kérem alássan!


Jul 7, 2015

Ármányok, járványok, az ördög és a szerelem

S.O.S mert csak ármány marad

Körülnézve a nagyvilágban rádöbbentem, annyira tele van már ármányokkal, hogy már nem csak én, de bizonyára a Jóisten is megelégelte, ezért szabadít cifrábbnál cifrább járványokat az emberiségre.
A szerelem meg sajnos szinte eltűnőfélben van, mármint a valódi szerelem, ami nem csoda, hiszen majd mindenki inkább saját magába lesz szerelmes, hála a közösségi oldalaknak, ahol „like”-ok ellenében annyi „like”-ot lehet kapni, hogy ember legyen a talpán, aki ettől ne akarna Nárcisz bőrébe bújni.

Csak annyi, hogy nem a patak vizében ölelnék keblükre saját magukat az emberek, hanem egy képernyőn, de ez természetes, hiszen nem az ókorban élünk, csak „kór”-okban!
Mert hála Istennek a kóroknak nem visszük hiányát, annyi van belőlük, hogy szinte mindenkinek jut, függetlenül anyagi helyzetétől és társadalmi állapotától.
Akinek nincs, annak ajánlatos orvoshoz menni, ott garantáltan találnak neki is valamit, nehogy véletlenül kimaradjon a sorból.
Szerintem az ármánykodás is egyfajta kórtünet, csak még orvosilag nincs felfedezve, mert egyelőre olyan jól álcázzák, hogy szinte jóindulatnak minősül. Hiszen mindenki látszólag jót akar, az országok egymásnak, az egyik népfaj a másiknak, a családok, az emberkék, mindenki saját érdemeivel henceg, 
ha meg valami balul üt ki,  bizonyításként titkon mindig más irányba terelik a gyanút.
Aki elefántot lop, az a liliputi tyúktolvajra húzna vizes lepedőt, aki repülőt lő, az a szomszédban parittyázó gyerekeket gyanúsítaná a katasztrófáért, aki bakot lő, az még a szomszédasszonya visszeres lábát is gyanúba keverné, csak azért, hogy saját bőre dicsfényben tündököljön, és folytathatnám, de félek sose érnék a végére.
Ez a figyelemelterelő hadművelet működik kérem szépen, mert az emberi naivitás oly határtalan, akár a reklámok zöme!

Ugyanez a helyzet a járványokkal, hiszen alig csendesedik az egyik, azonnal új jelenik meg, és mindenik annyira félelmetes, hogy hallatára éjjel, még a pohárba nyugvó fogsorok is összekoccannak néha, halálra rémisztve az ott ólálkodó ördögöt is.
Mert végül is ő a hibás mindenért ami rossz, ezt a szegény fickót bármivel meg lehet gyanúsítani, de szerencsére jól bírja a gyűrődést, így rá se füttyent az ellene ármánykodókra.
Egy kissé el is gondolkodtam, miért nem Lucifert hibáztatják a járványok, meg a természeti katasztrófák miatt? Hiszen meglehet csak ördögi ármány a Jóistenre terelni a gyanút, de szerintem nem az ördögé, aki valószínűleg nem hordoz legyengített vírusokat tarsolyában, hogy alkalomadtán teljesen „véletlenül” szélnek eressze őket, habár ki tudja? No, de elég az ármányokból! Lássuk mi a helyzet a szerelemmel.

Hát mit mondjak, helyzet az van bőven, csak épp a szerelem hiányzik belőlük, de ezt már nem lehet ám az ördögre kenni! Mert ez azt sem tudja mi fán terem a szerelem, legalábbis arra következtethet az ember abból a tényből, hogy sosem lehet szerelmes ördögről hallani, legalábbis a szó szoros értelmében. Bizonyára nem sikerült még a génjeit módosítani, örökölni meg nem örökölhette, mivel sose volt egyetlen ősének sem szerelmes génje.
Lám mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi emberek, hiszen belénk oltották a szerelmet és a szeretetet, még a kezdet kezdetén.
Mi általában szerelemből születünk(igaz fogalmam sincs hogyan születik a kisördög), szeretettel nevelnek, és egy idő után szerelmesek kellene legyünk, hogy tovább folytassuk e szép hagyományt.
De úgy érzem, ez ma már mifelénk nem igazán működik, akár a demográfiai lerobbanást, akár a génficamot szenvedett szerelmesek elszaporodását veszem alapul.
Mert ezek egyre jobban szaporodnak, természetesen nem úgy normálisan és emberhez méltóan, ahogy illik, hanem csak megjelennek, elferdült hajlamaikkal tévútra terelve szerelmet.
Most jövök rá, hogy nem az ózonréteg kiluggatása miatt melegszik a helyzet, hanem az emberi likak helytelen használata miatt! Szerintem nem ártana használati utasítást mellékelni a lékek mellé!


Szóval a lényeg az, hogy egyre kevesebb a szerelmes pár, főleg az olyan amelyik gyümölcsöt is képes teremni, no persze csakis ott, ahol a demokráciának utópisztikus hajlamai is vannak, hála a robbanásszerű technikai fejlődésnek. (Bezzeg ahol nincs az egyik vagy a másik, ott akkor is képesek termést hozni az emberek, ha olyan szárazság van, hogy még a férfiak fitymája is a makkra szárad, mert egyebük nincs csak a szerelem, amitől nem tudta őket megfosztani senki és semmi)

A technika úgy eldédelgeti (vagy eldegenerálja?) ma már az embereket, hogy nincs is szükségük egymás dédelgetésére. Mindenki kezdi mindenhol a perfekciót keresgélni, addig-addig míg erekció nélkül marad, oszt utána siránkozik, hogy nincs elég lóvé Viagrára, azért nem tud szerelmes lenni és családot alapítani.
Kérdem én, kit hibáztassunk e szerelmi pangás miatt?
Mi magunk hibásak nem lehetünk, 
akár hiszitek, akár nem, ez ma már lehetetlen! Ha valaki az ellen ármánykodik, aki a szerelmet belénk plántálta, szerintem porul jár előbb vagy utóbb.
Az ördög szerelemmel nem foglalkozik, amúgy is van elég dolga szerencsétlennek, azt se tudja merre fusson, hiszen ahol nincs járvány, ott garantáltan van ármány, ahol véletlenül egyik sincs ott a természet rakoncátlankodik, és neki mindenhol ott kell lennie, ha nem akar néhány leendő klienst elszalasztani.
Talán valamilyen átok szállt volna az emberiség fejére mint a Nárciszéra hajdanán? De kinek az érdeke kioltani az emberek lelkéből a szerelem nemes érzését?
Felelni erre csakis ármánykodva lehet, mivelhogy saját magam nem hibáztathatom.
De mert félek a járványoktól, ezért inkább itt lakatot teszek a billentyűkre, nehogy úgy járjak mint a sarki rénszarvas
(Rangifer tarandus eogroenlandicus) kit állítólag fix söggbe lőtt az ármány,(természetesen véletlenül likat tévesztve) oszt emiatt ki is halt az egész faj minden pereputtya.


Jun 21, 2015

Mi lesz veled emberiség, ha eltűnnek a méhek?


Albert Einstein jóslata jutott eszembe, mely szerint kb. négy évvel élhetné túl az emberiség a méhecskéket, ha ezek mind kipusztulnának, és valószínűleg igaza lehet, hiszen ha nincs beporzás nincs termés, oszt mohát rágcsálva kötve hiszem, hogy pocakot eresztenénk.
Ez akkor villant agyamba, amikor egy méhész barátommal beszélgetve, arról panaszkodott, hogy szinte méhek nélkül maradt, mert valami titokzatos betegség tizedeli e szorgos kis állatkákat.
Jobban mondva nem tizedeli, hanem tíz százaléka se maradt meg a méhcsaládoknak, ott áll a sok kaptár üresen mint egy kísértetváros a horrorfilmekben.
Valami horror van is a dologban, mert nem csak úgy egyszerűen elpusztulnak a méhek, hanem sok esetben negyven ötvenezer tagú méhcsaládok tűnnek el egyik napról a másikra, otthagyva csapot papot, azaz a mézet, lárváikat, királynőjüket, és többé nem lehet megtalálni még a tetemeiket sem.
A furcsa még az, hogy az elhagyott kaptárak közelébe se más méhek, se méztolvajok, de még a viaszmoly se közeledik, mintha egy láthatatlan védőburok venné azt körül.
A tömeges méhpusztulásért lehet okolni a klímaváltozást, a vegyszereket, a különbnél különb sugárzásokat, a gén-modifikált növényeket, de ez a kaptárelhagyás annyira kísérteties, hogy sok kutatónak még háta is
lúdbőrözik, amikor erre gondol, nem találva rá egy épkézláb magyarázatot.
Nem mondhatni, hogy könnyű megfejteni, természetes keretek között kutatva, e rejtélyes jelenség okát, de lehet találni néhány magyarázatot, ha a természetfeletti zónákban keresgél az ember.
Azt ugyebár feltételezhetnők, hogy a repülők által levegőbe eregetett alumínium nanorészecskék miatt, a méhecskék is Alzheimer kórt kapnak, akárcsak az emberek, és elfelejtik a hazafelé vezető utat, de ez nem valószínű, mert akkor valahol csak megtalálnák őket.
Azt is feltételezné az ember, hogy a nyugati méheket eltérítik a keletiek és fordítva, de ez sem valószínű, mert akkor nem panaszkodnának mindkét égtájon, no meg nem tűnnének el a semlegesnek számító vadméhek.

Ha viszont feltételezzük, hogy létezik egy miénkkel párhuzamos világ, ahova alkalomadtán át lehet ruccanni, akkor ezzel már magyarázható lenne ez a tömeges méhvándorlás, hiszen a muslicák eltűnése és megjelenése is csak ezzel magyarázható. No, de miért nem jelennek meg újra a méhek, és miért nem nyúl semmi az elhagyott kaptárakhoz?
Nem marad más hátra szerintem, csak egy konspirációs teóriát felállítani, mely szerint földönkívüli méhészek praktikáival állunk szemben, akik befogva a méhcsaládokat áttelepítik őket saját bolygójukra mézet termelni, egy ember számára ismeretlen virtuális burkot húzva a kaptár köré.

Ezt két okból is tehetik, vagy azért mert meg akarják menteni a méhecskéket a pusztulástól, vagy ismervén Einstein számításait, el akarják népteleníteni a Földet, hogy majd alkalomadtán simán elfoglalhassák.
De bármi is lenne a magyarázat, nem ártana egy kissé jobban odafigyelni ezekre a hasznos kis állatokra, és valamiként meg kellene védeni őket a kipusztulástól, ha nem akarjuk, hogy éhkoppot nyalogassunk lépes-méz helyett.