A nagylelkűség ára

Éberen figyelve a nagyvilág eseményeit, olyan érzésem támad, hogy kezdünk átesni a szamár másik oldalára nagylelkűség szempontjából, de nem a csökönyös szamár szemszögéből nézve a dolgokat. Mert a csacsinak totál-mindegy, hogy mi melyik oldalán hempergünk, neki az a lényeg, ne a hátán ücsörögjünk.

Szándékosan nem makrancos lovat mondtam, mert a ló hátára nehezebb felcsimpaszkodni, ha meg sikerül akkor ott jól megkapaszkodik az ember, hogy ne vesszen hiába fáradsága, no meg a ló nemesebb állat, és nem igyekszik mindenáron megszabadulni lovasától.
De itt félbehagyom, a négylábú állatok hátán való csúszkálást, és lássuk néhány szempontból, hogy mi nem stimmől a kétlábú ember-állat nagylelkűsége körül, és mik lehetnek ennek belátható következményei.
Mert következmények lesznek, sőt máris vannak, ezt talán csak az nem látja, aki egyenest a következmények közepébe csöppent, akarom mondani született.
Mert sajnos ez a szamár farán átcsúsztatott, és betegesen eltúlzott nagylelkűség napjainkban már a születés után azonnal érvényesülni kezd.
Ez nem csoda, hisz ma már a gyereket szülője csak felnevelheti, mert megnevelni nem engedi, a sok bíborba és bársonyba bújtatott (ál)selyem törvény, melyeket angyalbőrbe bújt ördöngösök találtak, és találnak ki.
Feltételezem, hogy valami ilyesmik lehetnek, mert a Szentírás törvényeivel ellenkező tanításokkal tömik tele az emberek fejét, ezek meg lassacskán elfogadják, egyfelől mert legtöbbjüknek gőze sincs a törvényekről, másrészt meg időhiány miatt nincs mikor azokat elolvassák.

Például, így megy ki lassacskán a divatból a vesszőről szóló törvény, mely így hangzik:
„A vessző és dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára engedett gyermek szégyent hoz anyjára.”
Az új értékrend szerint valójában erre ma már semmi szükség, hiszen a gyerek semmiképp nem hoz szégyent a házhoz, még akkor sem ha megmelegszik, anélkül hogy a vesszőből tüzet rakott volna. Sőt mi több, ez már nemsokára dicsőítendő lesz, hála a nagylelkűen kifundált törvényeknek, melyek a beteges hajlamokat is képesek erénnyé varázsolni.

Ha meg tűz nélkül is nagyon bemelegszik a helyzet, tényleg semmi szükség a virgácsra, mert gyerek nuku, hiszen köztudott, hogy a férfi golyóbisaiban csakis úgy mozog az élet, ha azok nem túlontúl melegek. (De énszerintem egy kis adag vesszőcskét elraktározhatunk tűzgyújtónak ha, netalán valahol teljesen véletlenül elzárják a gázcsapot.)

Azért nem kell megijedni, mert a népszaporulat a fejlett civilizációkban csökkenni nem fog, hisz manapság ezek nagylelkűen keblükre ölelnek minden ki, be, vagy össze-vissza vándorlót,(még akkor is, ha bombácskát melenget a gatyája korcán) akik szép lassacskán elfoglalják a gyerekek helyét.
Hirtelen eszembe villant, hogy vajon lettek volna egyel talán Egerben csillagok, ha annak idején ezt egy jövőbelátó csillagjós meglátja, és Dobó István fülébe súgja!?
Szóval én úgy vélem, hogy ezért az eltúlzott nagylelkűségért komoly árat fizetünk majd, és egyre több keserű levet iszunk, pláné akkor, ha elisszák előlünk még a fogyófélben levő ivóvizet is.
No persze, csak abban az esetben, ha addig tejesen el nem tűnünk civilizációstól, mindenestől!

Lélektorna

„Mens sana, in corpore sano”
Ép testben, ép lélek lakozik, mondja a régi latin közmondás, és ez bizonyára igaz is lehetett, az emberiség fejlődésének valamely korszakáig. Azt nem tudnám megállapítani, mely kortól kezdte lassacskán érvényét veszíteni, de azt hogy mára már teljesen elveszítette, azt olyan biztosan állítom mint azt, hogy a test elválaszthatatlan a lélektől, és ezután már csak lélektornával segíthetünk azon, hogy e közmondás újból igaz legyen.
Természetesen ez csak ebben a mi kis világunkban, a földi világban, tehát csakis erről beszélek, mert arról gőzöm sincs, hogy más világokban mi az ábra.
Ezt előre jelzem, nehogy valaki vallási, vagy materialista gondolatokat olvasson ki írásomból, osztán azon kezdjen vitatkozni, hogy vajon hova jut egy misszionárius lelke, akit élve faltak fel az oroszlán(y)ok.
Hagyom hát e gyerekes gondolkodást, és nekiugrasztom az eszem, hadd futkosson vidáman a téma körül, és természetesen vágjon is bele, ott ahol jólesik neki. (Habár az orosz lányoknak is volt némi közük a téma kerülgetéséhez, még mielőtt az eszem sétára indult volna.)

Tulajdonképpen az indította el bennem a lélektorna gondolatát, hogy rengeteg ép és szép testet látok, melyekben sajnos nem ép lélek lakozik, és természetesen fordítva. Ma az ép test nem gond, hála a konditermeknek, szépítőszereknek, és nem utolsó sorban a plasztikai sebészetnek.
Igen ám, de kinek van ideje törődni e testeknek lelkével? Szerintem senkinek, mert én úgy észlelem, hogy maga a tulajdonos se törődik vele, vagy nem képes a rengeteg rázúduló inger miatt.
Szerintem az említett közmondás soha meg sem születik, ha negyedannyi inger ingerelte volna az embereket születése előtt.
A helyzet ugyanis az, hogy az ingerekre a test lelkestől válaszol az izgalommal, no persze csakis normális körülmények között, de itt erről van szó! Itt egy kissé tudományosabb rész következik, de a lélektorna megértéséhez feltétlenül szükséges.
Az izgalom lényege nem igazán ismert, de feltételezhetően a szervezetben székelő kötött energiák élő erőkké alakulnak az inger hatására.

Az izgalom pályafutásáról sincs egyöntetű megállapodás, de a lényeg az, hogy valahogy(taligán vagy gyalog) eljut az érzékszervektől az érzékközéppontig és innen az emlékezőmezőkig, lehet pozitív, ha munkára serkent, és negatív ha ebben gátol. Ha az izgalom gyengécske akkor benyomásról beszélünk, ha elér egy küszöbértéket és tudatossá lesz, akkor már érzésről beszélünk.

Az érzés minden lelki-folyamat alapja, talán az aktuális energia egy sajátos faja, ami csakis élő szervezetben keletkezik.
Az érzéseket két nagy csoportra lehet osztani aszerint, hogy belső vagy külső ingerekből származnak. A belső ingerekből származó izgalmak nem igazán lenne szabad elérjék a küszöbértéket, csak impresszió azaz benyomás szinten kellene maradjanak. Ha elérik, akkor sajnos már valami nem normális dolog van a buliban.
A külvilági ingerekből keletkezett külső érzésekkel nem lenne gond e szempontból, ha ne lenn olyan sok belőlük, és ne lenne a sok érzésnek álcázott benyomás közöttük.
Nos, ennyi lenne egy kis tudományos mellészólás, remélem nem ártott meg senkinek, ha meg igen, akkor nyugodtan panaszkodhat miatta házorvosának vagy pszichológusának.

De erre nincs szüksége abban az esetben, ha lelkének tornásztatásával megnyugtatja testét, így erősítve fel szervezetét, ami a lélektorna lényege, ellentétben a test tornásztatásával.
Az eredmény máris meglátszik, hiszen egyből megszabadul két ingertől, és megkíméli magát két pozitív izgalomtól, melyek több munkára serkentenék, hogy előteremtse az orvosoknak, meg a konditeremnek járó zsetont.
Ez egy példácska arra, hogy milyen egyszerűen alakítható át egy negatív izgalom pozitív jóérzéssé anélkül, hogy a kisujját megmozdítaná a lélektornász.
Ehhez hasonló tornászmutatványokat szándékozok bemutatni a továbbiakban.
Sajnos most meg kell szakítanom az előadást, mert egy olyan, (de milyen!) külső inger közeledik felém, hogy tévedésből belső izgalommal válaszolok rá, és hihetetlen de bizonyára lovon folytatom a tornát, mellőzve a gyűrűket.
Ez meg nem lelki torna lesz, hogy a csóka csípje meg!

Játszanék, de nincs kivel

Egy nő vagyok a sok közül, nem túl szép, de nem is csúnya, arányos testalkattal ajándékozott meg a Teremtő, ezért még ma is utánam fordulnak a férfiak, hogy domború részecskéim méreteit megsaccolják.
Nem vagyok már nagyon fiatal, de annyira öreg se, hogy ne lehetnék egy férfi fantáziájának játékszere, sőt bizonyára másként is eljátszadozna velem bármelyik hím, vesszővel vagy anélkül.
Játszadozni én is szeretek, ám van egy gondom, nem élvezem se az előjátékot, se az utójátékot, ez az oka, hogy most egyedül élek, játszótárs nélkül.

Pedig három diplomát is szereztem, nem foghatja rám senki, hogy buta kis nőcske vagyok, vagyoni helyzetem se lebecsülendő, de minden hiába, ha nem találok egy férfit, akit a szerelmi játékok nélkül is meg tudnék tartani magam mellett.
Ne higgyetek azoknak, akik azt állítják, hogy ezt ugyanúgy végig lehet játszani csikló nélkül, mint csiklóval, mert ez nem igaz! Ezt egy olyan nő állítja, aki sokszor próbálta már, de sosem sikerült neki jól játszani.
Félreértések elkerülése végett elmesélem, hogyan is kerültem ilyen kellemesnek nem mondható helyzetbe.

Nem vagyok egy olyan afrikai törzs tagja, ahol az a szokás, hogy kimetélik a kislányok csiklóját, így biztosítva az asszonyok férj iránti hűségét, elvéve a nőktől a gyönyör egyik forrását. Nem kérem, egy civilizált európai országban születtem, huszonnyolc évvel ezelőtt, ahol nem követtek el ilyen barbárságot, legalábbis nem nyíltan.
Szüleim rendes, normális emberek voltak, és bizonyára sose történik meg velem mindez, ha anyámnak el nem csavarja a fejét valami guruféleség, bevonva őt egy titkos szektába.
Máig se tudom, miként sikerült ez annak az embernek, akkoriban meg pláné semmit nem értettem, csak annyit láttam, hogy szüleim egyre többet veszekednek, míg egyszer csak ott maradtam kettesben anyámmal, azaz hármasban a guruval.
Míg apám el nem költözött, ritkán láttam azt az embert, de utána egyre többet járt hozzánk, és mindig egy nagy könyvből olvasva magyarázott anyámnak, amit én nem értettem, de nem is érdekelt, hiszen sokkal jobban érdekeltek a babáim.

Apámat sose láttam többé, állítólag más országba költözött szégyenében. Nem mondom szégyellheti is magát, hogy otthagyott engem, kiszolgáltatva egy idegen férfinek, aki szerintem egy kissé hibbant volt, de olyan normálisan viselkedett, hogy anyám ezt nem vette észre. Ő is szégyellhetné magát emiatt, ha el nem költözött volna oda, ahol már nem pirul az ember semmiért, és állítólag megbocsájtják bűneit. Ha ez igaz szerencséje van, mert én mind mai napig nem tudok neki megbocsájtani azért, amit velem tett.
Három, vagy négyéves lehettem, és nemigen tudtam mi történt velem azon a titkos szertartáson, ahova engem is elvitt anyám. Szép ünneplő ruhába öltöztetett, és én olyan boldog voltam, mint egy kis verébfióka, amikor megtanul repülni, ám nem sokáig repdestem a boldogságtól, mert egyszer csak nagyon álmos lettem, és elaludtam. Valószínűleg elkábíthattak egy kicsit, mert csak arra ébredtem, hogy nagyon fáj a kis puncim, és vérzik.
Anyám vigasztalt, és én gyerek fejjel megvigasztalódtam, mert nem tudtam mit veszítettem el. Később serdülő lányként rájöttem, hogy mi az, ami nálam hiánycikk, de már nem segíthettem rajta, ám magamon se, úgy ahogyan a barátnőim azt titokban elmesélték.
Voltak barátaim is, de egyik se tartott ki sokáig mellettem, mert nem tudtam kellőképp megjátszani szeretkezés közben a gyönyör fokozatait. Honnan is tudhattam volna, ha sosem éreztem olyasmit, csak olvastam róla, nem is keveset, de hiába, mert az én esetemben a gyakorlatot semmiképp nem pótolhatta az elmélet, sőt mondhatnám semmi hasznát nem vettem.

Hiába próbáltam megkeresni azokat a pontokat magamon, amelyek simogatásával állítólag ugyanúgy felhevülhetek, mint az elveszített részecském dédelgetésével, mindmáig nem akadtam rájuk.
Az egyik barátom mindig mondogatta: -ez nem gond cicuskám, nekem nincs szükségem a csiklódra.
Tényleg nem is volt rá szüksége, de a félretett pénzemre annál inkább, mert egyszer úgy elillant pénzestől, hogy azóta se láttam, de még a rendőrség se volt képes nyomára bukkanni.
A nyomozás folyamán ismerkedtem meg egy nagyon kedves detektívvel, akinek igaz nem sikerült pénzem megtalálni, de hamar kiderítette, hogy mi mást veszítettem el azon kívül.Ő volt az egyetlen, akivel jól kijöttem, mindig sietett, ezért nemigen volt ideje odafigyelni a szerelmi játékokra, egy-kettő kiürítette tölténytárát és rohant tovább. Ez lett a veszte, egyszer beleszaladt egy mandró nyitott bicskájába, és én újra egyedül maradtam.

Mit tehettem volna, tovább építettem karrierem, ha már a család építésnek alapkövét se tudtam lerakni és rohanni kezdtem én is, alkalmazkodva a felgyorsult élet tempójához.
Megpróbáltam olyan női egyesületekkel felvenni a kapcsolatot, amelyek a csikló kimetélését indítványozzák, így próbálva függetleníteni a nőt, a férfitól. De sose léptem be ilyen egyletbe, mert nem helyeslem nézőpontjukat, nem is ajánlom senkinek, hogy elfogadjon ilyen megalázó módszert, -melyet egyesek pozitívan ábrázolnak- mert fogalmuk sincs, mit veszítenek. Nem úgy teremtette Isten a világot, hogy egymás nélkül meg tudjon élni a két nem. Nem is értem, miért engedik olyan szekták és egyesületek működését, melyek megpróbálják felborítani a világ rendjét.
No, de többet nem filozofálgatok, mert rohannom kell, ugyanis randim van egy hapsival, aki képzeljétek, azt se tudja mi a szeméremajak, pedig már elmúlt negyven, de családot alapítana és gyereket akar.
Megpróbálok valahogy, egy zöld ágyra vergődni vele, amilyen gyorsan csak lehet, hátha végre lesz egy kis szerencsém, és pár év múlva két-három gyerek szaladgál körülöttem.
Kívánjatok hát sok szerencsét, hogy sikerüljön! Mert nem szeretném magányos, zsörtölődő vénkisasszonyként befejezni földi pályafutásom.