Szerelmesek napján, csak szerelemről

Szerelemesen döcögve

Azokban a régi szép időkben, amikor a legények egy szál bő-szárú gatyában jártak nyáron, lányok meg csókot adtak a forgácsért, történt az eset és valójában megesett.

Mariska és János között hevesebben lángolt a szerelem, mint a száraz szalmának a lángja. Perzselte is mindkettőjüket becsületesen, mert nem amolyan plátói érzelem szállta meg őket, (bizonyára fogalmuk se volt Platón filozófiájáról) hanem egy igazi hús-vér szerelem, mely a vibráló testeket egymás felé vonzza, egy sikeres kielégülés reményében.

Két fiatalnak a testi közelség -értek ezalatt, egy-két egymáshoz simulást- akkoriban nem volt olyan könnyen kivitelezhető, mint manapság, a lányokat nem hagyták, csak úgy magukra lófrálni mindenfelé.

Amikor esténként János átment udvarolgatni, sosem maradhattak kettesben, azt úgy követelte az illem, hogy legalább az öreg néne legyen ott velük, mint gardedám.

Nappal sehol nem találkozhattak úgy, hogy intim közelségbe kerüljenek, mert minden ablaknak szeme volt, a bokroknak füle, a szénaboglyáknak szeme is füle is, attól függ, kik rejtőztek az árnyékában.

Ezektől a szemektől és fülektől féltek az emberek, hiszen ha valamelyik észrevett valami gyanúsat, és véletlenül elárulta a papnak, akkor a gyanúsítottak már bele is foglaltattak a vasárnapi prédikációba, ( a Facebooknak még híre hamva se volt) ennél nagyobb szégyent pedig nemigen tudtak falun elképzelni.

A fiatalokat meg csak emésztette a szerelem, házasságról egyelőre még nem lehetett szó, (nem tudhatni az okot) így aztán törhették a fejüket valami megoldáson, mert a feszült helyzeteken valahogy mindig segíteni kell.

János gatyájában pedig ugyancsak feszült a helyzet, hiába volt bő a gatya, Mariskát meg furdalta a kíváncsiság, a keményen meredező helyzetmutató iránt, amelyik gyakran emelgette a gatya bő szárait, ha nagy volt a forróság.

A forróság meg perzselte őket, belülről is kívülről is, mert szénagyűjtés és hordás ideje volt, no meg épp kánikula uralkodott a vidéken.

Olyan meleg volt napközben, hogy a férfiak gatyájukat is levetették volna, ha lett volna alsógatya rajtuk, a nők meg csak vasárnap délelőtt hordtak bugyit, nehogy felfázzanak a templom hűvös padjain.

Egyik ilyen forró napon, Mariska nagyapjának ment segíteni a mezőre, szénát gyűjteni. Reggel mentek ki az ökörszekérrel, mivel a harmat felszáradt mikorra kiértek, rögtön munkához láttak, így délutánra már szépen sorakoztak a jó illatú szénaboglyák.

• Ej, ha lenne egy segítségem, hogy hazavigyem! Sóhajtotta az öreg. Sajnálta volna, hogy megázzon a finom takarmány, ha netán egy záporesőt fújna arra szél.

Jóformán el se szállt sóhaja, és máris megpillantották Jánost, aki villával a vállán épp feléjük tartott, vidáman fütyörészve.

• Adjon Isten! Nincs szükség egy kis segítségre? - köszönt rájuk a legény.
• Épp elkelne, ha nincs egyéb dolgod. -válaszolt az öreg.
• Ha segítsz megrakni a szekeret, hazaviszünk! -szólt közbe a lány is.
• Már hogyne segítenék, úgyis fájnak a lábaim, egész nap lányok után szaladgáltam. -tréfálkozott a legény.

Felmászott hát a szekérre, hogy azt annak rendje-módja szerint megrakja, Mariska az ökrök elé állt, hogy el ne induljanak, mert a böglyök nem hagyták nyugodni őket, a nagyapa meg dobta fel a szénát.

Nemsokára fent volt a széna a szekéren, rátették a nyomtatórudat, hogy a széna el ne csússzon, aztán indulhattak is hazafelé lassacskán, mert az ökröket nem lehetett ötösbe kapcsolni, így jó órába tellett míg hazaértek.

• Eridj mássz fel te is Mariska, kár koptasd a cipőd hazáig – mondta a nagyapja – majd én elballagok az állatok előtt.

Nem kellett kétszer mondja, a lány egy kettő felmászott a szénával megrakott szekérre, nem féltek a lányok a szénanáthától akkoriban, mert bizonyára nem is ismerték.

Kényelmesen elhelyezkedtek, és szép lassan döcögve, jókedvűen elindultak hazafelé. Az öreg boldogan biztatta az ökröket, hisz már biztos volt benne, hogy nem ázik meg a szénája. A fiatalok is boldogok voltak, mert együtt lehettek, méghozzá majdnem kettesben, jól állt hát a szénája mindenkinek.

Miután a szekér elindult, a két szerelmes fiatal addig-addig helyezkedett, míg valahogy felcsúszott a gatya bő szára, no meg a lány szoknyája, és egyszer egy döccenésnél csak hoppszla, Mariska ott találta magát János ölében, hátulról felnyársalva. De nehogy azt higgyétek, hogy a szekér nyársa volt a hibás, mert ez nem horror ám!

A meglepetéstől szinte elsikította magát, szerencsére észbe kapott, és csak halkan sóhajtott egyet, amit az öregapja akkor se hallott volna, ha fiatalabb és jobb a hallása.

Először egy kissé megrémült, (de nem nagyon!) és úgy gondolta, hogy kicsúszik a fiú öléből, ám a következő két döccenés megváltoztatta a világszemléletét, és már azt kívánta, hogy minél hepehupásabb legyen az út további része.

Kívánsága teljesült, mert a szekerek járta mezei út nem szenvedett gödörhiányban. Így haladtak aztán, a papa az ökrök előtt jókedvűen dudorászva, a két fiatal meg a szénásszekér tetején döccenések és sóhajok között ringatózva.

Döccenések és sóhajok, újabb zökkenések és mélyebb sóhajok, mindaddig míg egy utolsó visszafojtott sóhajtással, úgy szállt el a feszültség mindkettőjükből, mint rigófütty a tavaszi szélben.

Ennek a rázós utazásnak aztán következménye is lett, a fiatalok nemsokára egybekeltek, Mariska egy kis Jancsit hozott a világra, aki bizonyára sose sejtette, mi az oka annak, hogy annyira szereti a friss széna illatát.