Infláció, vagy defláció

Akarva-akaratlan mindennap hallani az inflációról, sőt érezni is lehet, ha időnként vásárolni jár az ember, mert van neki egy kis pénzecskéje, amit elköltsön.

Mindenki szegény inflációt hibáztatja mindenért, holott két-három százalékos infláció úgy kell bármely gazdaságnak, mint napraforgónak a napfény, mert bizony infláció nélkül nincs termelés, és napfény nélkül nem eszünk napraforgó olajat.

Ha van tehát egy kis kúszó inflációnk, kész egészség, ha ez az infláció elkezd rakoncátlankodni, és kiszámíthatatlan lesz, akkor kezd kínossá válni a helyzet, de kibírható. De, ha véletlenül annyira megzabolázzuk ezt a kiszámíthatatlan inflációt, hogy nem dezinfláció lesz belőle, hanem a nulla alákerül, és deflációvá válik, akkor a helyzet nemcsak kínossá, hanem keservessé válik.

Úgy első látásra rózsaszínben tündökölhet ez a kilátás, holott valójában, ha felüti fejét a defláció valahol, ott igazából nincs sok kilátás, és az a kevés ami van, nem igazán rózsaszínű.

Mert mi is a defláció? Egyszerűen árcsökkenést jelent, ami első látásra örvendetes tünemény, a sok áremeléshez szokott embernek, de következményei katasztrofálisak lehetnek a gazdaságra nézve.

A deflációról keveset hallani, mert pusztítóbb jelenség lehet, mint egy jól kifejlett forgószél, amelyik végigsöpörné széltében és hosszában a Földet, így inkább nem is beszélnek róla, nehogy beigazolódjon az a közmondás, mely szerint: „Ott az ördög, ahol emlegetik”.

Titokban suttognak(én véletlenül hallottan egy kismadártól) erről a jelenségről, nehogy megjelenjen, és spirállá alakuljon, osztán ember legyen a talpán, aki elkergeti, meg sínre teszi, akarom mondani felviszi az árakat.

Mert, ha folyamatos árcsökkenéssel számolnak, akkor bizony János bácsi is számol vele, és nem vesz magának most egy Ferrarit, hanem visszateszi pénzét a dunyhába, ahol a tavaszig úgymond megszaporodik, mert akkor már féláron veszi meg az álomautót.

Mivel minden racionálisan gondolkodó ember így spekulál, nem vásárol majd semmit, csak mondjuk egy kis élelmet, nehogy úgy járjon, mint a cigány lova tavaszig, ezért a gyárak kezdik még lentebb vinni az árakat, és elbocsájtani a munkásokat, akik aztán bevétel hiányában nem vásárolnak.

Egy-két ilyen spirál és a vállalatok csődje következik, akik nem tudván visszafizetni a kölcsönöket, a bankokat is csődbe viszik, a munkanélküliség meg az ipar hiányában, ipari méreteket ölt, és ekkor már benne vagyunk a spirál kellős közepén. Innen kilábalni, bizony még a Jóistenek se egyszerű feladat, ezért minden állam úgy retteg a deflációtól, mint az ördög a kisgyerektől.

Mert bizonyára tudjátok, hogy néhány ördög már megjárta, belebújt a kisgyerekbe, utána meg nem tudott kibújni. A gyerek kicsi volt, az ördög nem fért benne, így állandóan csak forgolódott(ezért olyan rossz egy-egy gyerek), és meg kellett várja, amíg a gyerek felnőtt, hogy kényelmesen kinyújtózhasson, ami bizony jó pár évbe telt. Amelyik ördög szerencsétlen volt, és kis termetű emberbe tévedt, az soha kényelmesen ki nem nyújtózhatott, ezért örök vickándozásra kárhoztatott(ezért nyugtalanabb természetűek a kis termetű emberek). Emiatt kerüli az ördög a gyereket, mert nem tudja mekkorára nő. Az államok és monetáris intézmények meg ugyanez oknál fogva kerülnék a deflációt, és rá se mernek gondolni.

Gondolom, az IMF is azért elemezte azt a lehetőséget, hogyha minden európai fizetne egyszeri adót a megtakarított pénzére(kb.10%), ezzel elvennék az emberek kedvét a pénzhalmozástól.

Elolvasva nem tudományos jegyzetem, bizonyára , ti is rájöttetek a pénzt élére állítani nem lenne jó dolog, hiszen deflációhoz vezetne.

Ne ücsörögjetek hát pénzeteken kedves feleim! Hanem költsétek el, hogy életben tarthassuk a kedves kis inflációt, és mondjunk halált arra a csúf deflációra, mert az áresések nem az alagút másik végének a fényei, csak imbolygó mécsesek az alagút közepe táján.

Ha egy UFO -ban születtem volna

Akkor ma nem ilyen helyes kis emberformám lenne, hanem ki tudja milyen háromdimenziós alakot öltök magamra, avagy skatulyába zárva, doboz formám lenne, egy szép kis kocka fejjel megtoldva, természetesen csak úgy, ha azt egy kocka kalitkába zárták volna. Mert, ha nem szabtak volna kereteket alakomnak, akkor bizony csak a Jóisten tudja mivé leszek, ha az űrben, a súlytalanság állapotában érem el a kamaszkort.

Állítom ezt a novoszibirszki technológiai központ kutatásaira és állításaira támaszkodva, ahol a súlytalanság hatását tanulmányozva, nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel.

Rájöttek például, hogy ilyen állapotban egyszerűbb a háromdimenziós testek kialakulása, nem lévén gravitáció, egyszerre minden dimenzióban terjednek. Ezért, ha azt akarja valaki, hogy egy test valamilyen alakot felvegyen, akkor azt egy előre megtervezett formába kell belezárni, mert ha nem, akkor olyan lehetetlen külseje lesz, mint azoknak az űrmanuszoknak, akik néha-néha a földre tévednek.

Természetesen ez csak a szilárd testekre érvényes, mert a folyékonyak a súlytalanságban már nem fogadnak szót. A víz például ott nem akarja felvenni az edény formáját, amibe beletöltjük, jobban mondva bele se tudjuk tölteni, mert akaratos lesz, mintha ördög bújt volna belé, és olyan jópofán viselkedik, hogy az embernek végigfut tőle a hideg a hátán.

Nem a vízi ördögtől futkorász a hideg, hanem attól, hogy micsoda elképesztő új tulajdonságokat kaphatnak az anyagok, ha nincs tömegvonzás.

Ugyanis a kutatóintézet másik állítása szerint, a súlytalanságban, az emberi szervek növeszthetők, miközben teljesen más tulajdonságokat kapnak.

- Na, ez osztán bead a Viagrának, a hajnövesztő, meg egyéb ilyesfajta szereknek! Gondoltam, hiszen, ha kifejlesztik a technológiát, senkinek nem kellenek már pasztillák. Csak bemegy az ember egy kicsit vakációzni egy súlytalan szanatóriumba, ott aztán megnövesztik neki azt, ami kicsi, vagy nincs neki, megkeményítik, ami elpuhult, a hájából izmokat varázsolnak, és sok ilyen hihetetlen dolgokat művelnek, melyektől úgy átváltozik, hogy amikor hazaérkezik, az asszony azt se tudja, hanyatt vágódjon-e, vagy négykézlábra ereszkedjen ámulatában.

Ezt csak én gondoltam, hogy bizonyára így lesz, mert efelől nem nyilatkozott senki, de annyit már elárultak, hogy higiéniai szalvétából, glükózt lehet előállítani az űrben, ami szerintem nem semmi! Hiszen ezzel egy új bizniszbe lehet kezdeni, nem is kell hozzá nagy befektetés, csak szépen gyűjtögetni kell az elhasznált budipapírt, és majd alkalomadtán, ha megjelennek az első súlytalanságban lebegő gyárak, nyersanyagként eladni nekik jó pénzért.

No, de ne szálljak el nagyon, hanem lássuk mi a helyzet a szervnövesztéssel, itt egy kicsit homályosak a dolgok, (legalábbis számomra) mert nem tudtam rájönni, hogy ezek miként növeszthetők.

Nem derül ki ugyanis, hogy miként növelik őket, úgy hogy rajta vannak az emberen, avagy csak egy-szál magukban is nevelhetők. Mert, ha hitelt adok a nyilatkozat azon részének, mely szerint élő és teljesen új tulajdonságú szervezetet lehet előállítani, ha nincs gravitáció, akkor feltételezem, hogy gyerekjáték egy kész szerv felnevelése, leválasztva azt a testről.

Ez jó hír annak, akinek szüksége van egy szervcserére, de rossz annak, akinek kisgyereke van, hiszen ezután kétszer, sőt háromszor jobban kell vigyázzon rá, nehogy valamelyik emberi szervkereskedelemmel foglalkozó maffia elrabolja.

Habár ki tudja? Meglehet, csak kis egereket kell majd tenyészteni, ezek szerveit súlytalan állapotban nevelgetni és emberi tulajdonságokkal felruházni, ami aztán bead, a ma virágzó üzletnek.

A Kínából ma aránylag olcsón beszerezhető, de mégis méregdrága, cserére kínált emberi szerveknek az ára szabadesésben zuhan alá, senki nem kell sorba álljon, ha új szívre, vesére, vagy bármilyen új belsőrészre van szüksége. Olyan bő választék lesz majd ezekből, akár ma a kínai és majdnem eredeti „Adidas -ból”

Itt megint félrecsúsztak egy kicsit gondolataim, és csak úgy magamban(nehogy felköltsem az asszonyt, mert ettől zsörtölődős lesz) azon morfondíroztam, hogy vajon eredetiek-e ezek a ma kapható kínai szervek? Ők vajon nem próbálkoznak ilyen súlytalanságban elkövetett kísérletekkel? Csak lehet, hogy nem dicsekednek el vele, és valójában nem is emberszívet árulnak, hanem kismalacét, amit valamilyen titkos laborban, vagy űrhajón(ahova semmilyen hatóság keze el nem ér) emberivé tuningoltak.

Ugyanis, az orosz tudósok akként nyilatkoztak, hogy kint az űrben egy röppályán, mesterséges úton, még valami emberfélét is össze lehet hozni.

Igaz, ezek nemigen hasonlítanak az emberre, és igazi kozmikus jövevényeknek néznek ki, ha túl vannak a kamaszkoron, de nem kell megijedni tőlük, mert nem marslakók, csak súlytalanságban gyakorolt mesterséges emberi szex eredményei.

Ne féljetek hát barátaim az ufóktól és lakóitól, mert lehet nem is olyan nagyon azonosíthatatlan mindenik repülő csészealj, és a benne lévők sem idegenlégiósok, csak nincs rájuk írva, hogy: „made in...”, ugyanis az EU szabványok nem mindenhol érvényesek!

Nagyapám kanala

Egy szép nyári napon ötletet keresve,

Egy kőműveskanál akadt a kezembe.

Egyik nagyapámé volt az öreg szerszám

Évek óta pihen mesterére várván.

Türelmes szerszám nem rakoncátlankodik,

Pedig rozsda marja, mégsem hánykolódik.

De az öreg mestert már hiába várja,

Átköltözött szegény egy másik világba.

Örült a vén jószág, mikor kézbe vettem,

És a rozsdát róla szépen lekeféltem.

Én is megörültem, mert ötletet adott,

Hogy miként töltsem el a szép nyári napot.

Kőműves mesternek magam kineveztem,

És sok régi kőből falat építettem.

Olyan jól sikerült, hála a szerszámnak,

Déva várfalai is csodálkozának.

Mert én az asszonyom nem falaztam bele,

Mégis délcegen állt, mint egy púpos teve.

A sikertől aztán nekibátorodva,

Építeni kezdtem műveimet sorba.

Világéletemben művész lélek voltam,

Bizonyára ezért, sok mindent eltoltam.

A szépet szerettem, meg a fehérnépet,

Még ha csúnya is volt, leltem benne szépet.

Mindmáig megmaradt ezen jó szokásom,

A szépet keresem szerte a világon.

Azért forgatom hát kanalam és tollam,

Hogy azt ami csúnya széppé alakítsam.

A kőműves kanál ebben sokat segít,

Benne bizonyára jámbor szellem lapít.

A tollamnak sajnos nem mindig sikerül,

Mert sok kicsi ördög bökdös néha belül.

Saját terv és kivitelezés

Ez egy faházikó lenne, aki nem hiszi nézze meg belülről. Ezt nem csak a kőműves kanállal épitettem!

Legegyszerűbb grillsütő

Faház oldalnézetből

Ilyen egy faház belseje

Fekete lettem, de nem néger

ILYEN LENNÉK FEKETÉN

(Egyik árnyékom szomorú vége, néhány rímben elmesélve)

Fekete lettem, de nem néger, két árnyékomból csak egy tűnt el. Ez jutott eszembe hirtelen, mikor a sötét szobába léptem, és nem ismert fel a kedvesem. Elcsodálkoztam egy percre, mikor rémülten hebegte: - olyan fekete vagy drágám, mint egy alvilági sámán!

Az, hogy alviláginak becézget, megszoktam már, nem is zavar, mert néha egy-egy véleményem a másvilágról, sok port kavar.

Nem az utcák porát fújja senkinek a szemébe, hanem azt, mely lerakodott egy-két szentélybe.

Voltam Sátán, Antikrisztus, világító szemű kígyó, mindenkit megrontó Mefisztó, mivel mind egy kalap alatt vannak, nem is értem, hogy haladnak.

De mindettől eltekintve, sosem haragudtam érte, hiszen csupa szerelemből mondja, néha mikor sok a gondja. (velem)

No, de a néger! Ez már túlzás! Igaz a bőröm jó barnás, nyáron éppen sötét barna, de az sem a fekete árnyalata. Szinét csak a Naptól kapja, mert azt szereti az ebadta. Nem csak burkom szereti a napot, hanem az is, ki benne lakoz.

De erről inkább máskor regélek, most inkább árnyékaimról beszélek.

Egyiket a Naptól kaptam, mikor földet ért a talpam, akkor olyan korban voltam, hogy csak alig araszoltam, gőgicséltem imbolyogva, mint egy szeszélyes bolygócska. Nem volt az árnyéknak rossz dolga, nem izzadt meg szinte soha, igaz ma se nem kergetem, mert nyugodt a természetem.

Szerencsére ez nem tűnt el, ma is megvan, bizonyítékként megmaradt, cáfolva angyali voltomat.

Mert a vak is jól láthatja, egy angyalnak nincs árnyéka, úgy átmegy a napfény rajta, hogy napozni lehet alatta.

Egyesek ezt meg is teszik, magukat angyalként tisztelik, angyalfényben sütkéreznek, más tollával ékeskednek, engem nem tollból faragtak, nem szeretem a gurukat, se feketét, se fehéret, én ma is csak földön lépek.

Mindig is a földön jártam, igaz egy párszor elszálltam, mint minden normális ember, ki néha berúgni se restell.

No, de ez megint más téma lenne, hadd térjek már a lényegre.

Lépjek a második árnyékom elé, emlékezve visszafelé. (Előre ezt nem tehetem, kockáztatnám becsületem.)

Azt egy másik korban kaptam, mikor szocializálódni akartam, de nem jól sült el a dolog, mert az élet fordulatos.

Én meg sokat forgolódtam, hol itt, hol ott kóvályogtam, nem csoda, hogy életemben sötét helyekre is mentem, kifordulni nem volt kedvem, ezért más fordult ki helyettem.

Sajnos nem találta meg az ajtót, így az ablakon távozott, akarom mondani távoztak, ugyanis épp ketten voltak, egy ablakban meg két néger, egyszerre nem igazán fér el. Egymás után szálltak hát szépen, mint a varjak a vetésen.

Az ember akkor követ el nagy hibát, ha repteti egy követ fiát, ettől bizony árnyékot kap, amolyan jó tapadósat, amelyik akkor is követi, ha a nappalt az éj elfedi.

De ki tudhat mindent előre, ki-kinek a csemetéje, beszédje után ítélve, nem gondoltam, hogy kék a vére.

Bizonyára nem is volt az, olyan nincs is csak egy lordnak, aki bármilyen is belül, sosem lészen néger kívül. De mindezeken felül, egy úriember sosem repül, legföntebb angolosan távozik, alantasan nem szurkálódik.

Ezt nem hitték el nekem, ezért két árnyékú lettem, jó ideig így járkáltam, jobbra-balra kóricáltam, nyugodtan várva a napot, mikor felhő fedi el a Napot.

Az a nap most elérkezett, árnyékomnak befellegzett, nem lett belőle más egyéb, csak egy koporsó töltelék.

Ez lett egyik árnyamnak a vége, remélem nem lép más helyébe, mert ha igen, akkor bizony árnyékszékbe elbujdosom.

Volt élet a Marson, de miért tűnt el?

Végre, a sok bizonytalanság után, most már bizonyos, hogy volt élet a Marson!

A Spirit Mars-járó segítségével összegyűjtött adatok alapján, ezt bárki nyugodtan kijelentheti.

Engem nem is ért meglepetésként Bernard Wood, az oxfordi egyetem kutatójának nyilatkozata, miszerint a Mars meleg, nedves, oxigéndús és élettel tele bolygó volt valamikor, hiszen majdnem biztos vagyok benne, hogy ma is élnek marslakók.

Jobban mondva marslakók voltak, de ma már csak vándorok, akik az éltető oxigént, meg vizet keresgélve, bolyonganak a világűrben, mert a sajátjukat mind elhasználták.

Élő és le nem zuhant példa erre az Air China 757 Boeingje, amelyik egy ilyen vándorral ütközött, de hálaistennek egyiküknek se lett komolyabb baja, egy-két kisebb horpadással megúszták. Igaz, ez csak a repülőn volt látható, mert a másik, a vándormadár úgy elszállt, mint a lószellentés árokugrás közben,teljesen láthatatlanul.

Pedig, be jó lett volna látni végre egy UFO -t, tele űrvándorral! És képzeljétek, micsoda boldogság pottyant volna a kínaiak ölébe, ha megsérül, landolni kényszerül és utasaitól első kézből megtudják, hogyan sikerült őseiknek, olyan szépen tönkretenni bolygójukat.

Hiszen nem kellett volna, tovább törjék ezen a fejüket és elköltsenek egy halom pénzt Mars-expedíció szervezésére, ahol vagy kiderül valami, vagy nem.

De a pénz megmarad és hasznosabb dolgokra költhetik, például elkezdhetnék a robotkatonák gyártását máris, így aztán nem foghatnák rájuk, hogy az angoloktól ellopták az ötletet, vagy a gyártási technológiát.

De hagyjuk a pletyót, inkább azon törném a fejem, mi történhetett ezelőtt pár milliárd évvel, amikor is fordítva állt a helyzet.

A Marson akkoriban úgy pezsgett az élet, mint a felrázott francia pezsgő, ingyen szívták az ott élők a friss marsi levegőt, épp úgy, mint mi a földi lények ma, a szennyezett oxigént.

Akkoriban a Földön alig-alig kóválygott egy-két oxigénmolekula, teljesen más volt a világ akkoriban.

Ez bizonyára így is marad, ha a marslakók nem rosszalkodnak. De felment a dicsőség nekik valahova, (nem tudom, ha volt fejük) gondolván, hogy ők a világ urai, ezért tönkretehetik bolygójukat és környékét, mert úgyis helyrehozzák alkalomadtán. Ők akkor gondolták, a Föld lakói most teszik ugyanezt, a jelen pillanatban.

Az, hogy ez miként sikerült nekik, nem tudnám megmondani, mindmáig nem árulták el, az is megtörténhet, sosem tudom meg, mert ha minden jól megy, nemsokára én is indulhatok az űrbe oxigénkereső túrára.

A világűr meg akkora, hogy jaj! És úgy tele van űrszeméttel, hogy kétszer jaj!

Kevés hát a valószínűsége, hogy ex-marslakóval hozzon össze a szerencse, hamarabb beverem a fejem egy ökologikus mars-bilibe no, meg túl késő is lesz már megtudni titkukat.

Jó lenne ezért megszerezni egy-két információt most, mielőtt elszívják előlem mind a levegőt, hadd keressek idejében valamilyen oxigéndús megoldást.

Mivel, Kínába nem zuhant le marslakó, oda nem megyek, mert a végén áruló CIA ügynökként, politikai menedéket kell kérjek és ott maradjak. Ezt nem szeretném, hiszen két fejjel kimagaslanék az átlag kínaiak közül és garantáltan könnyen kilőnének, így soha nem tudnám meg, hova tűnt el az élet a Marsról.

Ezért úgy döntöttem, a Hopi indiánok felé veszem az irányt, akiket állítólag valahonnan az űrből, legendáik szerint egyenesen a Marsról telepítettek annak idején Arizonába.

Ha ez igaz, bizonyára találok egy öreg harcost, aki elárulja, hogyan tűnt el az élet a „vörös bolygóról” és miként lehetne megakadályozni, hogy a Földön ne történjen ugyanaz.

Ha megtudom visszajövök és elmondom nektek, hogy egyesült erővel próbáljuk menteni, ami még menthető.

Ha meg nem, akkor beállok Hopinak, remélvén, hogy majd, ha a golyóbisunkon nem kapok levegőt, velük mehetek egy másik bolygóra, ahol még csak most gyülekeznek az oxigénmolekulák.

Nem félek, csak reszketek

Nem élet az élet, ha nincs mitől féljen az ember. Mivel épp nem kellett féljek, hogy holnap éhen halok, megvettem ugyanis a mindennapi kenyeret és volt még egy kis zsír a bödönben, gondoltam utánanézek valami félelemféleségnek, nehogy kiessek a gyakorlatból.

Természetesen a rémítő hírekkel kezdtem, hiszen ezek a legmegfelelőbbek, ha frászt kíván kapni valaki.

Az első ami a szemembe ötlött, az ENSZ közleménye volt, amelyikben felszólítja az éhezőket, hogy egyenek rovarokat, mert azoknak nagy a tápértéke. Ettől nem igazán szállt meg semmi fajta félelem, hiszen biztos vagyok benne, hogy e szervezet bársonylelkű vezetői kipróbálták már a finom, ropogós svábbogár flekken tápláló hatását saját magukon, miért félnék hát én egy kis hangyás fasírttól.

Az éhezés megoldva, ettől már nem kell féljek, de ez nem jó annak aki félni akar, ezért más irányba terelgettem el a figyelmemet, hadd vegyen észre valami ijesztőt

.

Így észre is vettem egy tanulmányt, amit brit tudósok tettek nyilvánossá, melyben az állt, hogy jobban oda kellene figyelni a baktériumokra, mint a terroristákra, mert ezek növekvő ellenállása a gyógyszerekkel szemben sokkal veszélyesebb, mint a terrorizmus. Azt állítják, ha ilyen ütemben nő a baktériumok ellenálló képessége, a terroristák nyugodtan kérhetik a munkanélküli segélyt, nemsokára nem lesz kit terrorizáljanak, mert úgy el fogyunk, mint a mákos-kalács karácsonykor.

Na ez már valami! Ettől már lehet egy kicsit félni, nem erősen, de egy kis bemelegítő edzésnek elég annak, aki fél a baktériumoktól. Mert félni kell tőlük, akárcsak a rájuk már nem ható antibiotikumoktól, állítja a New York-i egyetem erre szakosodott kutató csoportja. Felméréseik szerint azok az emberek híznak el és válnak a baktériumok martalékává, akiket gyerekkorukban antibiotikummal tápláltak, nem pedig holt-doggal. A sok gyógyszer ugyanis felborítja az ember anyagcseréjét, osztán totál mindegy neki, akár dogos, akár dögös ételt eszik, mert csak túlsúlyba kerül a háj rajta.

Na, ez megint nem volt jó hír nekem, mert egy nyamvadt kis baktériumtól nem félek, mert lehet ellenáll az antibiotikumnak, de nemigen birkózik meg egy szilvóriummal locsolgatott fokhagymás kúrával.

Az elhízásért nincs miért aggódjak, hiszen jóformán nem is ismerem a biotikumokat, az antikat meg pláné nem és úgy cserélem az anyagokat, hogy az asszony nem győz rám irigykedni, mert nem kell soha lemondjak a vacsoráról.

Már kezdek bosszankodni, hogy a végén semmi olyasmit nem találok, amitől berezeljek egy kicsit, amikor megakad a szemem egy félelmetes híren, amelyik két közelgő nagy és veszélyes járványra hívja fel a figyelmet.

Az egyik valahol Szaúd-Arábiában bukkant fel, de már Jordániában, Németországban, Franciaországban és Nagy Britanniában is jeleztek megbetegedéseket. Okozója a koronavírus, egy teljesen ismeretlen valami, semmi gyógyszer nincs ellene. Így harminc százalékos a túlélési esély, akinek még működik az immunrendszere az megmarad, aki antibiotikumot evett és nem csípős paprikát, annak le is út, fel is út, mert a vírusnak mindegy, hogy kit hova fogadnak be, a mennybe, avagy a pokolba.

A másik veszély Kína felől közeleg madárszárnyakon, ott megjelent ugyanis a szárnyas-influenza egy újabb vírusfajtája, ellenállóbb mint a Kínai Nagy Fal és veszélyesebb, mint Bruce Lee volt fénykorában.

Ettől már egy kicsit megszeppentem, mert kínai meg arab vírusoktól még a nagy fehérre meszelt házban is rettegnek, sőt az ötszögű építményekben sem érzik magukat biztonságban, beengedhetek hát én is egy kis félelmet a faházikómba.

El is kezdtem reszketni, mert ezek a magyar fagyosszentek úgy lehűtötték az időt, hogy áll az eszem kapcsoljam be a fűtést, vagy vegyem vissza a hosszú-gatyát.

Csókhiányban szenvedünk

Ezt én állapítottam meg és nem valamilyen orvosi statisztikára alapozom kijelentésem, ha tehát valaki úgy látja, hogy nincs igazam, akkor csakis engem vonjon felelősségre adathamisítás miatt.

Az egész csókos históriára az utóbbi időkben divatba jött puszilódás hívta fel a figyelmemet, a semmitmondó puszik, melyeket csak úgy levegőbe röppentnek, így aztán csak elsuhannak az ember füle mellett, ahelyett hogy az arcára ragadnának.

Ma már nem pusziljuk meg egymást, csak amolyan politikusokhoz méltó összehajlásokat végzünk, mímelve a puszilódást.

Nos, ez engem egy kissé bosszant, az ember vagy cuppantson oda annak az arcára akit szeret, vagy akinek örül, amikor találkoznak, vagy ne, mert azoknak a levegőbe nyomott cuppantásoknak semmi hatásuk sincs, úgy röppennek el, mint a lepkefing a tavaszi szélben, semmi nyomot nem hagyva.

Nem kell utánuk letörölje az ember az arcát, nem kell féljen, hogy a rúzsnyom miatt kérdőre vonja az asszony. Hiába találták hát ki a csókálló rúzsokat, ma már haszontalan dolgok azok is, mint annyi minden más. Hiszen kár használni ilyesmit, ha még egy puszival se meri kipróbálni valaki, a csókról nem is beszélve, mert alig-alig csókolóznak ma már az emberek.

Ezt csak saját megfigyelésem szerint állítom, miközben a bicikli szarvára támaszkodom, de higgyétek el nem tévedek. Nem a régi szép időkhöz hasonlítom a jelent, azokhoz az időkhöz, amikor nem lehetett egy eldugott üres padot találni, ahol kedvére addig csókolózzon az ember, míg ki nem fogy a szuszból.

Az elmúlt pár évet hasonlítom csak össze és simán kijelentem, minél fejlettebb a technika annál üresebbek a padok.

Nagyon ritkán látni ma enyelgő párocskákat, hiszen azok is akik ráveszik magukat egy kis sétára és netán leülnek egy padra, egész mással vannak elfoglalva, az egyik nyomogat balra, a másik meg jobbra, eszük ágában sincs egymással foglalkozni.

Igaz azt nem tudom, otthon ki mit csinál, de ha a statisztikai adatokra támaszkodom, (oda is muszáj néha támaszkodni, nem csak a bringám szarvára) ami a népszaporulatot illeti, akkor ott is hasonló a helyzet, inkább felületes nyomogatással töltik el idejüket az emberek és nem a csókkal fűszerezett, felelősségteljes nyomást gyakorolják.

Azért találták fel az okosabbnál-okosabb szerkentyűket ugyanis, hogy legyen mivel foglalkozni, még akkor is amikor van kivel.

Jóformán egymással beszélgető embereket se látni, aki egyedül sétál, az egymagában beszél, ha meg ketten sétálnak, akkor ketten kétfelé beszélnek, fittyet hányva egymásnak és nem csókot.

Valahogy olyan érzésem van, hogy lassacskán elállatiasodunk a fejlett civilizációnk kellős közepén, kimegy divatból a csók, ami emberi mivoltunk egyik jellemzője.

Ez meg nem jó, akármilyen szögből nézzük a dolgokat.

Ha hegyesszögből nézem, akkor bosszant, hisz nem mindegy nekem, hogy állatok, vagy emberek között kell éljek, ha meg tompaszögből eltompult aggyal észre se veszem ezt a jelenséget, akkor már én is visszafejlődtem egy lépcsőfokot és ezért szégyellem magam.

Ha nem akarjátok hát, hogy piruljak miattatok kedves embertársaim, akkor úgy pusziljatok meg, hogy érezzem arcomon az ajkatok puhaságát.

Ne feledjétek, egyelőre még emberek vagyunk és sok minden miatt szenvedünk, tegyünk hát róla és legalább a csókoknak ne vigyük hiányát!

Sírok

Sírok. Szomorú vagyok, akár a szomorúfüzek, melyek lehajló ágaikkal arcom simogatják.

A lágyan suhanó tavaszi széllel összefogva próbálják felszárítani könnyeim. De nincs ám könnyű dolguk! Azok nem hagyják magukat, fel se szárad az egyik, máris kibuggyan a következő és vidáman szalad lefelé arcomon. Van amelyik utat keres magának arcom mélyebb ráncai között, és a csepp szétfolyik, de van olyan is, amelyik úgy pereg végig arcomon, ahogy szemem sarkában megjelent, egyetlen egész cseppként pottyanva ölembe. Mert nem engedem, hogy a földre hulljanak, vigyázok rájuk hiszen az enyémek.

A fűznek megengedem, hogy szétkenje őket arcomon, a szellőnek meg, hogy felszárítsa, de a föld nem nyelheti el könnyeim! Haragszom rá, mert mindent és mindenkit elnyel, betemet.

Sosem elégszik meg, hiába takarta el azokat, akiket szerettem, már azokat várja, akiket még jobban szeretek.

Sírok. Nem tudom mit siratok. Talán azt ami elmúlt, vagy azt, ami jönni fog? Nem tudnám megmondani pontosan. A múltat kár siratni, ezt jól tudom. A jövőt siratnám, amelyből nemsokára múlt lesz? Meglehet.

De hiába kérdezek. A fák csak bólogatnak:- sírj csak nyugodtan, mi meg vigasztalunk!

A szellő elsuhan, már válaszra se méltat. Megunta a hiábavaló fáradozást, mert könnyeim folynak szüntelen.

Más nincs, kit megkérdezzek.

Az előttem hömpölygő víz méltóságteljesen viszi maga cseppjeit, rá se hederítve kérdésemben rejlő fájdalomra, mert valami fáj, amikor kérdezek és fáj amikor nem kapok választ.

Kemény gombócokba gyűlik lelkemben minden kis fájdalom. Sok van belőlük, majd szétfeszítik mellkasom. Nem férnek már, elindulnak felfelé torkomon. Én meg nyelném vissza őket, de nem tudom, hiába is próbálkozom.

Ez a fájdalom az oka hát könnyeimnek. Egy neve-nincs fájdalom mely összeszorítja torkom, kipréselve szememből a könnyeket.

Nem is akarom már visszatartani tengernyi fájdalmam sós cseppjeit, hadd folyjanak!

Hadd enyhítsék fájdalmam. Hadd sirassam a jövőt, mely nemsokára a múltba vész.

Mutánsok, vagy emberek

Ha mutánsról hall az ember, azonnal szétszaladnak gondolatai és több szemű, vagy több kezű, vagy mit tudom én milyen idétlen filmfigurát képzel maga elé, melyek elterelik figyelmét a „valódi” mutánsokról.

Mert egy elmélet szerint az igazi mutánsoknak ember formájuk van, idegen lények voltak valamikor, osztán sikerült nekik emberré válni és elvegyülve a tömegben, most itt élnek közöttünk. De nehezen lehet ám felfedezni őket! Mert nagyon apró jelek, vagy jegyek különböztetik meg őket a hiteles eredeti „hombre”-tól.

Már végig se bírtam olvasni eme szaladgálását az észnek, hanem gyorsan tapogatózni kezdtem a sötétben, végigtapogatva a legközelebbi lényt, hadd bizonyosodjak meg róla, hogy ember-é az asszony, vagy csak némber, mert véletlenül épp ő volt a kezem ügyében.

Végigtapogattam hát minden részét, megszámolva rejtett és nem rejtett testrészeit, nem feledkezve meg a bimbók számát ellenőrizni, mert eszembe jutott, hogy láttam valamelyik filmen olyan mutáns hölgyfélét, akit három bimbóval áldott meg a mutáció.

No, de hálaistennek csak egy-egy jutott mindenik kezemre, – nehogy valaki azt gondolja, hogy három kezem van, mert én nem vagyok mutáns!- el is szórakoztam velük egy darabig, miközben ugyebár az jutott eszembe, hogy nem ártana ellenőrizni azt is, amiből egyel több van neki, mint nekem, mégis hiánynak számít.

Akinek elvágódna az esze ezen, annak elárulom, hogy a likak számára gondoltam.

Gondolni gondoltam, csak nem tudtam eldönteni, miként keresgéljek feltűnés nélkül, mert nem szerettem volna, ha gyanút fog az oldalam bordája, hogy mutációi után tapogatózok, és nem egyéb után.

Mivel nem akartam kezeim közül kiszalasztani a megmarkolt bizonyítékokat, muszáj volt más tapintószervet használjak, mire aztán újból és ismételten felfedeztem a mennyországot és környékét, nem tapasztalva semmi gyanús elváltozást.

Véletlenül se Amerikát fedeztem fel – innen származik ugyanis e mutáns elmélet- csak a megszokott hazai tájban gyönyörködtem, mely igaz mindig rejteget egy kis újdonságot, de szerencsére mindeddig nem vettem észre rajta ijesztő változást.

Igaz, azok akik ennek az elméletnek a hívei azt állítják, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazi embert a mutánstól. Annyira jól sikerültek ezek, az emberbőrbe bújt valakik, hogy ilyen magamfajta átlagember soha a büdös életben nem jön rá az igazságra.

Ezt már csak másnap tudtam meg, mert az éjjeli bimbós játék annyira elbágyasztott, hogy utána úgy elaludtam, mint egy bunkóval fejbe kólintott barlangi ősember.

A lényeg tehát:-ha valaki kíváncsi arra, hogy emberek, avagy emberszabású idegenlégiósok körében tengeti életét, az hívja az erre szakosodott céget, ahol igazi profik elvégzik helyette ezt a titkos manővert, igaz egyelőre csak Amerikában van rá lehetőség.

Mert, ez Amerika gyerekek, a hiszékeny emberek hazája, a szolgáltatások bölcsődéje, hiszen ott a szolgáltatók bármit elvégeznek az ember helyett, még ha mutáns is.

Nem kell már ezután az asszonyt se matarássza esténként, csak telefonál egyet és máris erre szakosodott diplomás szakik macerálják helyette, keresgélvén rajta a titkos jegyeket.

Végül aztán egy csinos kis összeg ellenében elárulják, oldalából tépetett-e az oldalbordája, vagy extragalaktikus jövevény faroknyúlványából származik.

Én is amondó vagyok, hogy még annak is, aki holtbiztos a dolgában megér pár ezer dollárt egy ilyesfajta bizonyítás.

Hiszen holtbiztosabban fogja tudni azt, amit azelőtt csak holtbiztosan tudott!

Mennyi idő lehet 300 millió év?

300 millió év számunkra, a mai emberek számára nagyon hosszú időintervallum, ám megtörténhet, hogy léteztek, esetleg léteznek olyan emberhez hasonló lények, akiknek sokkal kevesebbnek tűnhet ez a rengeteg sok év.

De az is lehet, hogy az ember számára se tűnt valamikor nagyon soknak. Például, ha csak azt veszem alapul, hogy Noé idejében ezer évig is eléldegéltek őseink, a 300 millió évet, már szinte csak háromszázezernek érzékelték, és ez viszonylag már nem is tűnik annyira soknak.

Ennyi se kevés számunkra, de azok számára, akik ötszáz évesen még legyeskedtek az asszony szoknyája körül, hatszáz évesen meg tudtak részegedni a szőlőnek levétől, mondom én, ez nem volt sok, főleg, ha nem is gondolkodtak ilyen hosszú távon, se előre, se hátra.

Ha ennél még régebbre tekintek vissza, nem nagyon messzire, csak a paradicsombéli, almaevés előtti boldog időkre, amikor a halált még nem találták fel, az emberi élet nem volt véges, logice hát, hogy végtelen volt, akkor bizony ennyi év semmit nem jelentett.

Hasonlatképp, kézzelfoghatóbban, annak aki nem tudja elképzelni a végtelent:- végtelenhez viszonyítva, a 300 millió éves időszak úgy képzelhető el, mintha összehasonlítanám egy jól kifejlett mamut óriás testét, a bolha tökén a pattanással.

Aki tehát az embert teremtette, annak egy ekkora időszak lehet annyi se, mint a muslicák nemi aktusában az orális szex időtartama, az pedig nem sok!(Aki nem hiszi, olvasson utána!)

Ha most azon töritek a fejeteket, hogy mi ütött belém, miért gyötrődök itt a sok millió évvel, hát elárulom, nehogy a kíváncsiság miatt álmatlan éjszakákat aludjatok át.

Olvastam nemrégiben, hogy egy vlagyivosztoki férfi talált egy alumínium fogaslécet, bányászat közben a szénbányában, mivel úgy vélte, régi darab lehet átadta a régészeknek. Szénbe préselődve konzerválódott és kb. 300 millió éve lapul ott, ezt állapították meg a szakemberek, miután megvizsgálták, sőt még azt is hozzátették, hogy nem a Földön készült. Erre anyagának összetételéből következtettek, ami 98% alumínium és 2% magnézium és ennek köszönhetően vészelt át ennyi évet, a legcsekélyebb rongálódás nélkül.

A fogak és a közöttük lévő távolság nagyon szabályos, tehát az eleve kizárt, hogy az idő marta volna ki, így csakis valami értelmes lény készíthette, akinek megfelelő szerszáma is volt.

Nagyon hasonlít, a manapság ember által készített nagy pontosságú mikroszkópban és más el műszerekben használt alkatrészekhez, csak az ötvözet furcsa egy kissé, meteorit darabkákban, melyek nem földi atmoszférában képződtek, találtak hasonló valamit.

Ekkor kezdtem el gondolkodni, a sok millió év távlatába, hogy vajon tényleg nem készíthetett akkoriban az ember ilyesmit, avagy tényleg olyan sok az az idő, vagy csak most tűnik számunkra olyan soknak.

Mert, azt mindenki el kell ismerje, hogy az idő relatív, tehát nem mindenkinek egyformán telik.

Példának okáért, veszek egy óriás teknőst, meg egy muslicát, akarom mondani muslica generációkat, hiszen hirtelenjében ki se tudom számítani, hány ilyen harmatlégy generáció kell kifejlődjön és elpusztuljon, míg egy teknős gond nélkül tengeti egyetlen életét. Nem tudom, hogyan érzékelik külön-külön az idő múlását, de ha egymás szemszögéből nézelődnek, valahogy hasonló helyzetben vannak, mint mi vagyunk halandó emberek, egy hallhatatlan magasabb rendű lénnyel.

Míg a teknős leéli életét, minden különösebb felhajtás nélkül, ami a muslicának bizony egy örökkévalóságnak tűnik saját életéhez viszonyítva, addig egy ilyen legyecske életét, csak egy pillanatnak érzékeli a teknős. Pedig hányszor megrészegedik ezalatt a légy, de emellett van ideje a mindennapi szexre is, hiszen naponta 100 petét rak!

Mindez természetesen abban az ideális esetben, ha a teknősből nem főznek levest, a muslica meg csak annyit iszik, hogy nem szédül bele a mustba időnap előtt.

Igen ám, de a két faj között van még egy óriási különbség, az életkoron kívül. Míg a teknősnél majd semmi változás nem tapasztalható élete folyamán(250-300 év), addig a muslicánál mindegyre furcsább, meg az új körülményekhez alkalmazkodóbb egyedek jelennek meg majd minden generációban. (egy generáció kifejlődése kb. egy hét, és elég hozzá egy rothadt gyümölcs) Arra rájöttek már, hogy a mutáns egyedek megjelenése egyik generációtól a másikig, a muslica különleges génjeinek köszönhető.

De azt, hogy honnan jelennek meg az egyedek, a romlott gyümölcsön és hova tűnnek el úgy, hogy halottakat se hagynak hátra, ha a gyümölcs eltűnik, senki nemigen tudja, maguk a velük kísérletező tudósok is kíváncsiak erre, de egyelőre nincs kézenfekvő magyarázat. (Nem laborban végzett kísérletekre célzok, hanem a hétköznapi konyhák gondjaira.) Létezhet számukra egy más világ, esetleg átvonulnak egy párhuzamos idősíkba, amit mi egyelőre nem érzékelhetünk?

Nos, ugyanilyen kíváncsi vagyok én is arra, hogy honnan jelentünk meg mi emberek, mikor, hogyan, no meg, hova tűnünk el alkalomadtán és természetesen arra is, ha valamikor sokkal hosszabb volt az emberi élet, mint manapság, mert ezeket a dolgokat is egyelőre sűrű köd fedi.

Meglehet, hogy sok millió éve is itt a földön éldegéltek vidáman őseink, hatalmas termettel és sokkal fejlettebb technológiával rendelkeztek, mint ahogy ma elképzeljük.

Ha akkoriban, valahol a kezdet közepe táján, nagyon hosszú életűek voltak, volt idejük bőven, kitalálni mindenfélét, mert termetükhöz mérten, bizonyára eszük is nagyobb volt.

Feltételezem például, hogy már akkor képesek voltak űrsétára menni, hazafelé meg hoztak egy fuvar meteorit darabot, amiből aztán olyan ötvözeteket fabrikáltak, hogy ma is ámulunk rajta, sőt földön kívüli lények művének tartjuk, holott ősember készítette azt, csak bizonyára nem a Neander-völgyi.

Hosszú életüknek köszönhetően, elcsatangolhattak az űrben egy pár ezer évig, de véletlenül átléphettek egy párhuzamos idősíkba, ahol bizonyára, nem úgy telt az idő, mint idehaza és egy kicsit ott-feledkeztek, mert lehet jobban telt ott nekik.

Itthon meg várták őket, eközben keresték az örök élet titkát, lehet meg is találták, új kisebb termetű, de szinte hallhatatlan generációnak adva életet.(A muslica életét is sikerült már meghosszabbítani harminc napra, ami az ők szemszögükből nem kevés!)

Ám ez nem tetszett azoknak, akik örök életűek, és végtelen életük során, szinte semmi változáson nem mennek keresztül, ezért büntetésből megrövidítették az emberi életet, de nagyon! Csakis azért, hogy ne legyen annyi ideje, az e világi halhatatlanságon törni a fejét, elégedjen meg a másvilági örök élettel.

Ez nem volt elég, kaptak még a nyakukba egy két katasztrófát is, amelyeket a hallhatatlanok közül csak egy páran éltek túl, de már halandóként. 

Minden addigi találmányuk megsemmisült, olyan mélyre elsüllyedve a föld alá, hogy mai időszámítás szerint csak 300 millió év múlva találtak darabjaikra utódaik.

Egy pár túlélő kezdhette aztán újból, szinte a semmiből építeni a történelmét, de most már kicsi termettel, a rövidebb élethez alkalmazkodva, sokkal gyorsabban fejlődtek és szaporodtak, így egy pár ezer év alatt szinte elérték azt a szintet, melyet már elértek egyszer hajdanán az évek milliója során.

Hanem időközben, azok akik az űrben csavarogtak, esetleg megálltak egy pár száz évre pihenni valamelyik szomszéd bolygón, amelyik mondjuk mai számítások szerint, csak néhány száz évnyi távolság tőlünk, egyszer csak visszajöttek. (Az sem kizárt, hogy egy másik idősíkban keringő Földön dőzsöltek!)

De nem ismertek a szülőföldjükre, se utódaikat nem ismerték fel, de azok se ismertek elődeikre, hisz annyi generáció váltotta már egymást azóta a földön, hogy nem is emlékeztek azokra, akik hajdanán elindultak felfedező űrbéli utazásra. No meg ott volt a termet különbség!

Idegenkedve néztek hát egymásra, az új ember félt egy kicsit az óriás ősétől és szuper-lénynek tartotta, az ősnek meg hízott óriás mája, hogy nem csak termete miatt néznek rá fel és hálából segített miniatűr utódjának egy pár dologban. Egymásra rakott néhány kövecskét, csak úgy játékból, ezek lettek a máig is híres piramisok, melyek ihlették a ma divatos piramis játékokat. Ki mondta, hogy ma nem tudunk piramist építeni?

Faragott egy pár kőszobrot, akkorkát mint ő maga volt, hadd álmélkodjon az utókor, de ne csak húsvétkor, hanem mindennap a Húsvét-szigeteken.

Tanítani próbálta arra, miként működnek a világegyetem törvényei. Ám akkoriban még egy kissé nehézfejű volt a „homo sapiens”, így hiába bizonyította az ős, hogy a Föld kerek és mozog, az utódja csak röhögcsélt rajta, mert nem tudta elképzelni, hogyan jár fejjel lefelé az, aki a gömb alsó részén lakik és miért csak a bortól szédül, nem pedig a bolygó körforgásától.

Amikor látták az ősök, utódaik tökéletlenségét és hitetlenségét, feldühödtek és gondolom meg is sértődtek, ezért összepakoltak, visszaröppentek az űrbe, vagy egy másik bolygóra, vagy más időbe, megígérve, hogy majd alkalomadtán visszajönnek, ha megérdemeljük, egy pár ezer, vagy millió év múlva. Ez a mi időszámításunk szerint, mert meglehet vannak helyek, ahol csak három nap egy esztendő. De az is megtörténhet, hogy élnek olyanok, akik el tudják csúsztatni az idősíkokat, esetleg szabályozni tudják az idő múlását és oly könnyedén viszik előre meg hátra az éveket, mint jómagam az öreg vekker mutatóit.

Ezeket minálunk egyelőre csak egy élénkebb fantázia engedi meg magának, de ki tudja mit hoz a jövő? Hiszen nem is olyan nagy régen, csak Nemo kapitánynak volt tengeralattjárója!