Csókhiányban szenvedünk

Ezt én állapítottam meg és nem valamilyen orvosi statisztikára alapozom kijelentésem, ha tehát valaki úgy látja, hogy nincs igazam, akkor csakis engem vonjon felelősségre adathamisítás miatt.

Az egész csókos históriára az utóbbi időkben divatba jött puszilódás hívta fel a figyelmemet, a semmitmondó puszik, melyeket csak úgy levegőbe röppentnek, így aztán csak elsuhannak az ember füle mellett, ahelyett hogy az arcára ragadnának.

Ma már nem pusziljuk meg egymást, csak amolyan politikusokhoz méltó összehajlásokat végzünk, mímelve a puszilódást.

Nos, ez engem egy kissé bosszant, az ember vagy cuppantson oda annak az arcára akit szeret, vagy akinek örül, amikor találkoznak, vagy ne, mert azoknak a levegőbe nyomott cuppantásoknak semmi hatásuk sincs, úgy röppennek el, mint a lepkefing a tavaszi szélben, semmi nyomot nem hagyva.

Nem kell utánuk letörölje az ember az arcát, nem kell féljen, hogy a rúzsnyom miatt kérdőre vonja az asszony. Hiába találták hát ki a csókálló rúzsokat, ma már haszontalan dolgok azok is, mint annyi minden más. Hiszen kár használni ilyesmit, ha még egy puszival se meri kipróbálni valaki, a csókról nem is beszélve, mert alig-alig csókolóznak ma már az emberek.

Ezt csak saját megfigyelésem szerint állítom, miközben a bicikli szarvára támaszkodom, de higgyétek el nem tévedek. Nem a régi szép időkhöz hasonlítom a jelent, azokhoz az időkhöz, amikor nem lehetett egy eldugott üres padot találni, ahol kedvére addig csókolózzon az ember, míg ki nem fogy a szuszból.

Az elmúlt pár évet hasonlítom csak össze és simán kijelentem, minél fejlettebb a technika annál üresebbek a padok.

Nagyon ritkán látni ma enyelgő párocskákat, hiszen azok is akik ráveszik magukat egy kis sétára és netán leülnek egy padra, egész mással vannak elfoglalva, az egyik nyomogat balra, a másik meg jobbra, eszük ágában sincs egymással foglalkozni.

Igaz azt nem tudom, otthon ki mit csinál, de ha a statisztikai adatokra támaszkodom, (oda is muszáj néha támaszkodni, nem csak a bringám szarvára) ami a népszaporulatot illeti, akkor ott is hasonló a helyzet, inkább felületes nyomogatással töltik el idejüket az emberek és nem a csókkal fűszerezett, felelősségteljes nyomást gyakorolják.

Azért találták fel az okosabbnál-okosabb szerkentyűket ugyanis, hogy legyen mivel foglalkozni, még akkor is amikor van kivel.

Jóformán egymással beszélgető embereket se látni, aki egyedül sétál, az egymagában beszél, ha meg ketten sétálnak, akkor ketten kétfelé beszélnek, fittyet hányva egymásnak és nem csókot.

Valahogy olyan érzésem van, hogy lassacskán elállatiasodunk a fejlett civilizációnk kellős közepén, kimegy divatból a csók, ami emberi mivoltunk egyik jellemzője.

Ez meg nem jó, akármilyen szögből nézzük a dolgokat.

Ha hegyesszögből nézem, akkor bosszant, hisz nem mindegy nekem, hogy állatok, vagy emberek között kell éljek, ha meg tompaszögből eltompult aggyal észre se veszem ezt a jelenséget, akkor már én is visszafejlődtem egy lépcsőfokot és ezért szégyellem magam.

Ha nem akarjátok hát, hogy piruljak miattatok kedves embertársaim, akkor úgy pusziljatok meg, hogy érezzem arcomon az ajkatok puhaságát.

Ne feledjétek, egyelőre még emberek vagyunk és sok minden miatt szenvedünk, tegyünk hát róla és legalább a csókoknak ne vigyük hiányát!