Hol az igazság?

„Egy univerzális hazugsággal telített korszakban már az is forradalmi ha kimondjuk az igazságot”(G. Orwell)

Azt állítja egy közmondás, „aki keres, az talál”, nekiláttam hát erre-arra, meg amarra az igazság után kajtatni, hadd lám érvényes-é még ezen állítás a jelen zűrzavaros pillanataiban.

Lelkes lendülettel indultam, ám alig pár lépés után már rájöttem, hogy nem egy virágos ösvény vezet az igazság felé mint a mesében, inkább egy sötét pokoljáratféleséghez hasonló tövisekkel bélelt sikátor, ahol tapogatózva lehet csak haladni, így aztán mindegyre megszúrja valami azt, aki oda bekeveredik.

Emiatt nagyon nehezen lehet egy kicsikét belőle felfedezni, még akkor is, ha apait-anyait belead az ember, a keresgélésébe.

Mivel én is vagyok annyira egoista mint minden halandó, elsőként a saját igazságom próbáltam meglelni.

Több irányba is nekilódultam, reménykedvén, hogy valahol csak rátalálok, ám kiderült, egyik sem vezet sehova, végül mindenik a sötét sikátorba torkollik.

Elsőként azzal kezdtem, ami jelenleg a legjobban zavar, azaz miért nem téríti meg káromat a biztosító, mert ez úgy lenne igazságos, ha engem törvény kötelez biztosítást fizetni, akkor ő is hasonlóképp köteles kellene legyen alkalomadtán káromat megtéríteni.

Elméletileg ez így működik, de gyakorlatilag az az igazság, hogy az „i” valahol elmaradt, így ami megmaradt belőle azt nagyon-nagyon mélyre elbujtatták, nehogy valaki rátaláljon, és felfedje titkát.

Mi hát az igazság eme biztosítótársaságok körül?

A legelső igazság az, hogy szegények nem képesek megállni saját lábukon, ha nincs legalább háromszáz százalékos profitjuk, mert sok pénz kell ahhoz, hogy az igazságszolgáltatást maguk oldalára állíthassák. Természetesen ez csak ott valahol a sötétben történik, mert mindaddig míg a világosban keresgél az ember, nagy „I” betűvel reklámozott igazságot lát mindenfelé, ám ha nem vakítják el a sziporkázó reklámfények, és megpróbál mögéjük bekukkantani, ott bizony már csak a sötétben lappangó gazságot érzékeli.

A sötét miatt látni nem látható, de saját tapasztalatból mondom, érezni, azt már garantáltan lehet.

A második igazság az, hogy az igazság mellett kardoskodó törvényhozók - akik állítólag az emberek érdekeit képviselik - sosem a megbízóikkal egyeztetnek, hanem csakis a jól tejelő társaságokkal.

Ennek következménye az, hogy homályosan, két vagy többértelműen megfogalmazott törvénycikkelyekkel, a fizetéstől a bírságig mindent az emberek nyakába varrnak.

Ezt meg feltétel nélkül köll elfogadni kérem! Hisz olyan nagyérdeműek találják ki, akiknek pénzszóráson kívül, más gondjai nincsenek, a kispénzű köznép hétköznapi gondjai nem igazán érdekli őket. Ez alól természetesen kivételek a választási kampányidőszakok.

A harmadik igazság meg az, hogy nyíltan, szemünk láttára és hivatalosan meglopnak, mi meg semmit nem tehetünk ellene, mert kimondottan számunkra a törvény az törvény.

Ez már a szomorú igazság, hogy az a keserves búbánat essen beléje!

Itt már muszáj irányt változtatnom, mert félős ha tovább folytatom ez úton, cukorszintem emelkedni kezd, a vérnyomásom versenyre kél vele, emiatt idegeim zúgolódni kezdenek, és ilyen stresszes állapotban nem merem majd átlépni a messzi távolba eltolt nyugdíjkor határát.

Így osztán mások kell eldorbézolják a nyugdíjalapba éveken keresztül levont pénzecskémet, míg én dühömben a krizantémok gyökerét rágcsálnám, ha a nyüvek ne csiklandoznának.

Ezen esetben az a színigazság, hogy messzire kitolva a nyugdíjazási korhatárt, pofonegyszerűen kitolnak majdnem mindenkivel.

Nagyon úgy néz ki, hogy nemsokára már nem kell szinte senkinek nyugdíjat juttatni, mindenki hallgatólagosan megelégszik majd, egy faládácska árával, melyet egy összegben egyetlen alkalommal nyújtanak át.

Ám ezt is csak post-mortem kapja meg (de időtlen-időkig élvezheti!), elismerésként a nyugdíjalapba juttatott kötelező adományokért.

No, de ennek csak örülni lehet, hiszen ha arra gondolunk, hogy hány hírneves ember csakis a halála után vált elismertté, akkor gond nélkül és stresszmentesen várhatunk, míg ránk is sor kerül.

Igaz, a halál körüli igazság felfedésével is akadnak némi gondok, de kideríteni igazából semmit nem lehet.

Sőt és pláné, ez esetben még törvénycikkely sem szükségeltetik, hisz mindent a legfőbb bíró ítéletére lehet kenni.

Így például a napjainkban divatos, gyakori és időnap előtti örök vadászmezőkre történő eltávozás miatt senki nem felelős. Okozói nem azok, akik az ember fizikumát meg pszichikumát túl megterhelik, és ennek súlyát nem bírva szíve minden előzetes figyelmeztetés nélkül, beadja felmondását, vagy gyengébb erecskéi agyában elpattannak.

Nem kérem! Ez ellen egyes-egyedül csakis azt lehetne, amit nem lehet megtenni,azaz a Jóistent felelősségre vonni, mert állítólag ezen esetekben ez az Ő ítélete és punktum!

Akinek nem tetszik ezen ítélet, az természetesen nyugodtan fellebbezhet, de ezt csakis elé járulva, személyesen teheti meg.

Azt nem tudnám megmondani ez mennyire jó dolog, de abból a szempontból előnyös, hogy nem kell mindent - még örök életet is - megígérő ügyvédet pénzeljen, aki természetesen fütyül rá az ígéretére miután honoráriumát bezsebelte.

Mert sajnos már elavult az a mondás, hogy „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”, és mondhatnám, feledésbe merült az élet minden szférájában.

Nagyon félős, az igazsággal is valami hasonló történik, úgy elbújtatják ebben a globalizált hazugságba burkolt világban, hogy semmi esély megtalálni, míg végül megfeledkezünk róla.

Szerintem ma már G. Orwell megállapítása sem menő, hisz az diktatórikus rendszerek esetében volt érvényes, a jelen időkben már senki nem diktál, hanem csak szép sunyin a demokrácia leple mögé bújva, írja meg „emberséges” törvényeit.

Kié vagy Európa?

Ez egy aktuális kérdés, és nem ártana válaszolni is rá, de mivel csak a virtuális világban létezik imitt-amott egy kis virtus, és a való világban ez szinte hiánycikk, nemigen akaródzik senkinek ezt nyíltan, becsületesen megtenni.

Pedig most kellene erre választ adni, nem akkor, amikor már saját bőrünkön érezzük, hogy kié lett, mert én aszondom, de aszondom, akkor már fejünkre húzhatjuk az angol WC tartályának utolsó vízcseppjeit, és pottyantós budit állíthatunk helyébe.

Természetesen csak ha szükség lesz rá, hiszen megtörténhet, hogy nemsokára mi már csak virtuálisan szarakodunk, a jelenleg harmadik világban élő népek meg, mellőzni tudják a helyhez kötött pottyantást.

Mert bizony kedveseim én úgy veszem észre, hogy ezen világ lakói veszik apránként hatalmukba az európai kontinenst.

Ám nem saját ötlettől sarkallva teszik ezt, hanem valaki, vagy valakik ármányos gondolatainak engedelmeskedve.

Gyanúsítani lehetne ezen gondolatok miatt kontinensek, országok vezéreit, méregkeverő multimilliárdosokat, az Antikrisztust, stb., de én nem teszem, hiszen bizonyíték híján talán csak a legfelsőbb bíró hinné el nekem, ám egyelőre még nincs tervemben az Ő színe elé járulni.

Ha csak a világosságban nézek szét, akkor úgy látom, hogy egy kiváltságos, vezető politikai elit egy része bitorolja a vén kontinenst, szinte semmibe véve a népek akaratát.

Így dukál ez egy fejlett demokráciában kérem! Nincs ott diktatúra, azt a fűzfán fütyülős rézangyalát nekije!(Azt nem tudom miért fütyül az angyal, de gondolom azért a fűzfán teszi, mivel könnyen tud ott sípot készíteni.)

Azonban, ha a sötétben meresztgetem szemeim, ahol látni szinte semmit nem lehet, ott bizony másként érzékelem a dolgokat.

Általában nem szoktam félni abban a sötétben kóborolni, melyet az ég és föld teremtője ránk szabott, de ebben a sötétben, amit egész másfajta erők borítanának ránk, nem szívesen sétálgatok.

Kérdezheti bárki nyugodtan, hogy miért? Mert felelek rá.

Nos, egyszerűen csak azért, mert Isten által adott sötétben, nem kell aggódnom amiatt, hogy gondolataimra is sötétség borul, és tudom, világosság váltja majd fel, de az újfent kialakuló feketeségben félős, nekem is megfertőződnek gondolataim, mert hatalmas, kétes eredetű, sötét erők lappangnak ott, és bizonyára sosem fognak világot gyújtani.

Azaz meglehet felgyújtják a világot, lángba borítva mindent, de ez nem amolyan gyehennaféle tisztító tűz lesz, ebben csak szépen megpergelődünk mint a roston sütkérező kínai patkány.

Ha csak éberen körülnéz az ember, azonnal észreveheti, mily hatalmasok és sötétek ezek, hiszen (állítólag)épeszű embereknek, úgy eltompítják agyát(vagy tán lefizetnék őket, hogy bambuljanak?), hogy nem veszik észre azt a veszélyt, mely Európát kerülgeti. De lehet nem is érdekli őket, nem lévén utódaik, fütyülnek a jövőre, de nem fűzfára csimpaszkodva, hanem kényelmes bőrfotelbe süppedve, hogy a ménkű ugrasztaná ki őket onnan!

Mivel csakis tapogatózni, de konkrétan megtapintani, vagy felismerni, semmit nem lehet ebben a csalárdul kialakított sötétben, emiatt kétes a benne rejtőzködő erők eredete.

A kevésbé ismert, de beteljesedett jóslatairól híres Nikolas van Rensburg még az 1800-as évek végén, a muzulmán vallás mögött rejtőző erőt jósolta, mint az európai civilizációt romba döntő hatalmat a kétezres években, de azt még ő sem tudta meglátni, hogy honnan származik az.

Ha viszont egyeztetem jövendölését, a híres távolbalátó Ingo Swan, a Hold sötét oldalán tett látogatása alkalmával észlelt dolgokkal, akkor már kezd kialakulni egy konspirációs elmélet bennem.

Ugyanis ez az ember látott ott valami gyanúsan, és feketén dolgozó erőket, ám nem tudta kideríteni, hogy mik azok, mert odafókuszált elektronhullámait felfedezték, sőt valamiként ezeken keresztül úgy ráijesztettek, hogy soha többet nem mert, még a távolból se visszalátogatni. (Későbbi írásaiban földönkívüli lényekre gyanakszik, akik szerinte már a földön is jelen vannak, emberbőrbe bújtatva.)

Valami igazság lehet a dologban, mert egyetlen ember se mer egy ideje még a Hold világos oldalára se lépni, pedig mennyit lófringoltak oda-vissza hajdanán.

Arra lehet következtetni hát, hogy létezik egy olyan szuper-fejlett hatalom, amelyik kihasználja és alkalmazza az isteni kommunikáció lehetőségét, és akkor bizony minden istenfélő ember veszélyben van, mivel Istentől jövő üzenetként értékeli a sötétben megbúvó idegen hatalomtól érkező parancsokat.

Igaz, hogy ezek sokszor különböznek az igazi parancsolatoktól , sőt mi több ellenkeznek ezekkel, de annyira rafináltan vannak megalkotva, hogy nagyon sokan bedőlnek nekik, és helyeslik is őket.

Pedig minden egyes tévútra terelő üzenet azért lett kitalálva, hogy meggyengítse a jelen emberének akaratát, egyszerű bábúvá varázsolja, amit aztán cérnaszállal táncoltatni lehet.

Természetesen nem kézzelfogható cérnáról beszélek, hisz annyit még a kínaiak se bírnak gyártani, hogy mindenkinek jusson, hanem virtuális, láthatatlan szálakról van szó, melyek az emberi agyat képesek megbéklyózni és irányítani.

Jól ki van ez fundálva kérem, hiszen még a kisujját se bírja mozgatni az ember, ha elméjétől nem kap rá parancsot! Ha meg az elmét más irányítja...

Úgy néz ki hát, hogy ezen sötét hatalom uralkodik Európa egy része felett, és szeretné, ha az egészet uralni tudná, ezért mindent megtesz céljának elérése érdekében.

Háborúkat robbant ki, ahol csak teheti, fejletlen civilizációkból könnyen irányítható embertömegeket csábít és telepít ide, míg a bennszülött lakosság szaporulatát minden lehetséges eszközzel, úgymond „emberséges” törvénnyel igyekszik visszafogni. (Pl. kétes eredetű és hatású oltások kötelezővé tétele, nem ellenőrizhető utóhatású gyógyszerek forgalmazása, eleve gyermektelenségre ítélt melegházasságok törvényesítése, stb.,stb.)

No-mármost, hogy egyszerűen csak földönkívüli, vagy földről származó földönkívüli hatalomról van szó, az is talány, nem is feszegetem a kérdést, mert szerintem totál mindegy, a lényeg az, hogy nem jó szándékkal borítja hálóját Európa fölé.

Ezért vigyázzatok hát feleim, hogy mit választotok, Istennek igéjét, vagy egy ismeretlen erő igáját.

A kötelező egyenruha és robotgyerek

Nem igazán tudok rájönni, hogy valójában egy szabad demokráciaféleség, vagy egy mindenre kötelező kommunizmusnál is rosszabb diktatórikus rendszer kacsintgat felém, ahol rendre minden nemszeretem dolgot előbb-utóbb rám erőltetnek.

No persze csak úgy szépen finoman, úgymond törvényesen, nehogy véletlenül jogaimon csorba essen, oszt hőbörögni kezdjek, mivel háborodni hiába háborodok fel, úgysem érek vele semmit, hogy a matató ménkű matarászna arrafelé, amerre én óhajtom !

Nem elég, hogy nyakamba varrnak egy csomó kötelező adó melletti adó, járulék, biztosítás meg egyéb tőlem haszontalanul zsozsót elvonó kitalációt, hanem már a gyermekek nyakába is kezdik varrni a különféle hiábavaló, de kötelező ezt meg azt. (Bezzeg ami kötelező lehetne, azt a jogokra hivatkozva, gyöngéden lepel alá rejtik.)

Úgy tűnik, az egyenruhával kezdik, mert azt tényleg varrni kell, csakhogy nem mindenki szabó, így varratni kénytelen, ami megint egy tisztára haszontalan plusz zsetonkészlet csökkenéssel jár.

Mert kérdem én, mi a logikus magyarázata a iskolában újfent kötelező egyenruhának? Divatba jönne tán a hőn áhított észak koreai társadalmi rend modellje? Vagy tán csak egy kis kommunizmus utáni melankolikus vágy lappang mögötte?

Erre muszáj választ keressek, hiszen más úgysem teszi.

Néha úgy érzem, hogy valakik nagyon sablonos jövőt terveznek az új nemzedéknek, egyenruhába bújtatják őket, halottnapi, magyarul „halloweenes” bulikra kényszerítik őket, hasonló programot írnak elő, egyforma teszteket adnak mindenkinek, amolyan igen nem válaszokkal, nehogy véletlenül a gyerekeknek egyénisége ki tudjon bontakozni.

Állandó tanügyi reformokkal kecsegtetnek, melyek megkönnyítenék a tanulók életét, ám ehelyett egyre zsúfoltabb programot találnak ki a túlontúl kipihent agyak.

Ahelyett, hogy mellőznék azt, ami teljesen értelmetlen, inkább még hozzáadnak felesleges (tan?)anyagokat, túlterhelve a fejlődésben lévő fiatalok programját, oszt utána mindenki csak csodálkozik, hogy a stressz meg a depresszió kezd népbetegséggé válni.(Igaz, a gyógyszeriparnak is szüksége van a klientúrára, hogy a kánya csípje meg!)

Egy kalap alá vesznek mindenkit, ugyanazon követelményekkel, mert ugyebár aki bírja marja, aki meg nem az a füvet harapdálja.

Ahelyett hogy a gyerekekkel tudnának foglalkozni tanítóik, tanáraik, a szigorúan betartandó, mindegyre változó, de szinte semmit nem érő, tanügyi programmal kell foglalkozzanak, nem is csoda, hogy csak aprópénzzel fizetik meg ezt nekik.

Arra nincs idő, hogy a gyermekek egyéniségét felfedezzék, aszerint oktassák és irányítsák, hiszen a nyolcórás zsúfolt iskolai program után, jön a otthoni házi-feladatos bővített program, amitől aztán kinyiffan gyerek és szülő egyaránt. Ez persze mindennapi tevékenység, mindennapi kinyúlás, szerencsére néha van egy kis vakáció, mert ugyebár még a pihent agyaknak is szüksége van egy kis tevékenység lazításra nehogy túlforrósodjanak.

Az iskolákban nincs idő a gyerek lelki világával is foglalkozni, pedig ez lenne a legfontosabb, elbeszélgetni vele, megtudni mit szeretne, vagy mi érdekli, stb., stb.

Mert épp olyan hiábavaló valakitől elvárni, hogy azt tegye, amire nincs tehetsége, vagy nem vonzza, vagy amit a másik, mint kígyótól a katonás díszlépést.

Ráerőltetni persze lehet, nem a kígyót, mivel annak marása veszélyes, hanem a gyermeket, hisz az legfeljebb magába zárkózik, vagy manapság a veszélyekkel tele virtuális világban keres menedéket, eltávolodva a reális mindennapi élettől.

Ezen nem is csodálkozom, hisz a sok kötelező elől valahova menekülni kell, sokszor nekem is jön, hogy esőerdőbe költözzek, esernyő és viharkabát nélkül, nem törődve azzal se, hogy még a bőrzacskóm is beázik.

Nem tudom kinek mi a terve, de azt látom, hogy valakik amolyan robotszerű embert fabrikálnának mindenkiből, hadd legyen csip nélkül is irányítható. Természetesen ezt gyerekkorban kell kezdeni, mert bizony egy olyan vén szamarat mint én, még murokkal sem bírnak már, emilyen robotizálási sablonba becsalni.

Azt sem tudom más hogyan vélekedik, mert igaz szabad véleményt mondani, de senki nem teszi, félvén attól, nehogy ennek következményei legyenek.

Nos, én inkább attól félek, nehogy egy robot szolgálataira szoruljak mire megvénülök, no persze csak ha lesz erre időm, és időnap előtt el nem visz végtelen körútra, egy virtus nélküli világba, valamiféle modern nyavalya.

Ha sablonos életet és az egyenruhát valaha is szerettem volna, akkor ez nem így lenne megírva.

Ha meg valaki nagyon odáig és vissza van ezekért, az kérem disszidáljon Észak Koreába!

Ott aztán garantáltan kap egyet-kettőt a púpjára!

Rózsaszínű hír

Minden nap csak rosszabbnál-rossz híreket lát, hall, olvas az ember, így egy kis fáradtságomba került, míg egy vidámabb színben tündöklő, stresszoldó hírecskére leltem:

Pedig ekkora véreb örködött

Ma Sárosfalván betörés történt. Özv. Ifj. Gerzsonné arra ébredt, hogy valaki matarász a párnája alatt. Legnagyobb meglepetésére egy fiatal betörőt pillantott meg az ágya mellett, de amint mesélte, nem sikoltott fel örömében, nehogy elriassza szegény flótást. A betörő idegesen keresgélt, de nem találta meg a pénzt, ami az ifjabbik özvegy  alatt zizegő, ökologikus szalmazsákba volt rejtve. Idősebbik özvegy Gerzsonné ezalatt nyugodtan hortyogott a szomszéd szobában, föld-süket lévén. Nyugodtan várt a kirabolandó özvegy is, de nyugtalankodni kezdett, amikor észrevette, hogy a betörő távozni készül.

Idegesen felült ágyában, és felszólította, hogy végezze el betörői kötelességének, a nemi erőszakra vonatkozó cikkely, dugós paragrafusát. Mivel a betörő határozottan visszautasította az ifjú 78 éves hölgy kérését, az dühében hozzávágta aranyakat érő tizennyolcadik századbéli porcelán bilijét. A bili összetört, a porul járt betörőt - akiről kiderült, hogy idült potenciazavara van, és otthon felejtette Viagra kapszuláját - kórházban ápolják.

Bejelentés egyik fél részéről sem érkezett, a két fél egyezségre jutott, a betörő kötelezte magát, hogy felépülése után merevítő pasztillákkal a zsebében, nyitott ajtón keresztül újból betör, és ez esetben az özvegy nem kér aranyat a drága biliért.

Így a rendőrség lezárhatta az ügyet, mielőtt megnyitotta volna.

A kötelező biztosítás

Elméláztam azon, milyen jó lenne, ha a kötelező járműbiztosítás mindenki számára kötelező lenne, értem ezalatt, hogy nem csak énrám mint egyén aki fizetem, hanem a biztosítóra is mint társaság, aki alkalomadtán nekem kellene fizessen.

Személyes tapasztalataim alapján, ez egyelőre csak álom a jelenlegi zavaros időkben, és mivel tisztulásnak semmi jelét nem látom, félős hogy az is marad.

Azaz az tiszta, hogy számomra kötelező, mert az állam - aki egyéni jogaim felett hűségesebben őrködik mint Mihály arkangyal - kötelez rá, jól megszabott óriási büntetéseket használva megfélemlítő eszközként. Az viszont már nem tiszta, hogy miért nem kötelező a biztosítótársaságok számára a kár kifizetése, őket miért nem kötelezi senki erre.

De ne beszéljek marhaságokat, mert hivatalos variációban kötelesek fizetni a drágák, csak nemigen tudja rávenni őket senki, hogy ezt megtegyék.

Törvény az van rá bőven, ám amennyi a törvény, annyi a kiskapu melyeken ezeket meg lehet kerülni, és ezeket a biztosítók nagy előszeretettel használják.

Így egyesek szépen meggazdagodnak a károsultak kárán, és bizonyára még egy kis lelkifurdalás sem gyötri őket.

Attól sem félnek, hogy a mennyország kapuja nem nyílik meg előttük, hiszen pénzük annyi mint a pelyva, és mivel látják, hogy ezzel bármilyen kicsi meg nagykaput kinyithatnak, bizonyára úgy vélik, ennek segítségével az is kitárul majd.

Az egyetlen gond csak az, hogy egyelőre a pénzét senki nem képes utolsó kiruccanására magával vinni.

De az az érzésem, mindenik mások kárából hasznot húzó pénzre éhes zsák, abban reménykedik, hogy még az ő idejében kitalálnak valamilyen pénzteleportáló masinériát, és nem lesznek gondjai a tranzakciókkal még a másvilágon sem.

Erre meg én mondom nekik, hogy álom ez bármilyen időben.

Na, de ne lépjek át egy más dimenzióba, hiszen egyelőre itt élek, és nekem itt lenne szükségem egy kis pénzmagra, amit a VIENNA INSURENCE GROUP kellene fizessen kártérítésként balesetben tönkrement, totálkáros autómért.

Úgy néz ki, nem vagyok egyedül

Kellene, de nem akarózik neki, így immáron négy hónapja mellőznöm kell a járgányt, mivel az említett társaság pribékei újabbnál-újabb kitalációkkal húzzák-halasszák az időt.

Hiába ad három hónapot a törvény egy ügy rendezésére, ha kiskaput is ad hozzá, amin keresztül sétálva nyugodtan meg lehet hosszabbítani ezen határidőt.

Így két és fél hónapon keresztül, egy nem létező iratot kértek, hiába bizonygattam, hogy az nem létezik, rá se hederítettek.

Miután kiderült, tényleg nincs a kért iromány, eszükbe jutott, hogy újból felmérjék a kár nagyságát, hadd lássák nem javult-e autócskám állapota, nem-é forrtak össze csontjai.

Mert itt záródik be a törvény nagykapuja, és nyílik meg a kiskapu, hiszen az ügy rendezésére előírt három hónap attól az időponttól számít, amikortól minden irat a dossziéba kerül.

A biztosító meg kérhet különbnél-különb iratot, például három hónaponként újból vizsgálhatja az roncsot, addig eltolva így a rendelkezésére bocsájtott időt, míg a károsult megunja és feladja, vagy mindent felad, és a másvilágon várja, hogy egy kis pénzecskét utaljanak számlájára(sajnos ismerek ilyen eseteket).

De megtörténhet, hogy időközben a biztosítótársaság például csődbe megy, és akkor már nem is kell egyel-talán fizessen, a megkárosított ez esetben búsan szopikálik akárcsak télapó novemberben.

Igen ám, de télapó tudja, hogy decemberben eljön majd az ő ideje, a károsultnak viszont gőze sincs, melyik hónapban, vagy évben jön el az az idő, amikor kárát megtérítik.

Jelenleg így vagyok én is(csak tudnám meddig), amolyan novemberi télapós stádiumban, hogy a szomorú merevgörcs álljon, ebbe a csalásra alapuló kötelező biztosítási rendszerbe!

Ádám bácsi és a hosszú-kötél

Valamikor nem is olyan nagyon régen, úgy a huszadik század elején, amikor az emberek nem csak telefonon meg interneten keresztül beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, és Alois Alzheimerről még semmilyen kórt nem neveztek el, történt ez eset, mely valójában megesett.

Ádám bácsi falun született, ott nőtt fel, nősült meg, utódokat nemzett, és ott öregedett meg, de nem lett belőle sosem nyugdíjas, mivel akkoriban bizony még nem volt lerakva semmiféle nyugdíjrendszer alapköve sem.

Kénytelen volt hát a jó öreg, aktív életmódot folytatni, azaz dolgozgatni legalább annyit, hogy mindennap egy szelet kenyeret kiérdemeljen.

Volt egy kis darab földecskéje, amelyiken kendert termesztett, de a világért el nem szívott volna belőle egy szálat sem, pedig akkoriban ezt se ember, se törvény meg nem tiltotta.

Nem is a tiltás miatt nem vált drogfogyasztóvá Ádám bátyó, hanem amiatt, hogy szüksége volt a kender háncsára, amiből korbácsot, ostort meg kötelet font a hosszú téli estéken.

Nyáron nemigen volt erre ideje, mert hol az egyik, hol a másik gyermeke hívta meg egy kis kalákába, kapálni, szénát gyűjteni, vagy a megszáradt takarmányt az ökörszekérrel hazahordani.

Ment is mindig szívesen, hiszen sose nem félt a munkától, inkább az unalom miatti gutaütés aggasztotta.

Egy nyári estén, épp szénahordás idején, az egyik fia benézett hozzá, és meghívta segíteni másnapra, egy takarmányhordó családi akcióra. Nem sokat vártak már el tőle, csak az ökrök előtt kellett álljon, míg a szekeret a fiatalabb generáció megrakja szénával.
Mielőtt elment volna, még odaszólt az öregnek:

• Osztán hozzon egy hosszú-kötelet, az enyém már elég régi, nehogy elszakadjon, mert sok a hazahozni való szénám, ezért jól megraknám a szekeret!

Nyakába vett hát másnap reggel Ádám bácsi egy szépen feltekert, vadonatúj, saját gyártmányú kötelet(made in China nem volt még divatos azon időkben), és kiballagott a rétre. A kötéllel a nyakában sétált az ökrök előtt, nehogy az elkallódjon valamerre, mert egyik elengedhetetlen kelléke volt az a szénahordásnak.

Rakták a szénát, közben megreggeliztek, utána még raktak a szekérre, hadd legyen mit húzzanak az ökrök, hiszen kimondottan igavonó, erős állatok lévén bírták a terhelést. Máshol le sem vezethették energiájukat, hisz még egy kis szexre se tudtak elpazarolni belőle.

Attól nem féltek embereink, hogy a széna leborul, bízván a keményfából készült nyomtatórúd súlyában és szívósságában, no meg az új kötélben, ha netán a régi beadná a kulcsot.

Amikor úgy vélték, már elég nagy a terű, és a húsz lóerős két ütemben járó ökörszekér megbirkózik vele, feltették rá a nyomtatórudat, első bütykös felét lekötötték egy rövidebb kötéllel, hátul meg átdobva rajta a hosszú-kötelet, két rakodó rácsimpaszkodott, hogy jól lehúzza, nehogy megcsússzon a rakomány menet közben.

Húzták-húzták, mígnem egyszer csak zsupsz! Egy pillanat alatt a földön találták magukat.

A két férfi fenékre huppant, és csodálkozva nézett a kezükben maradt istrángdarabra. A meglepetésből magukhoz térvén, elkezdtek aztán jó hangosan, cifrákat mondani az elszakadt kötélről, de mást is belekevertek mondókájukba, ami a földdel meg az éggel kapcsolatban hirtelen eszükbe jutott.

No persze a régi kötél elszakadva, tréfálta meg őket, bizonyára lejárt már a garanciája, de még a moly keze, akarom mondani foga is benne lehetett a dologban, hisz nyugodtan rágódhatott rajta egész télen unalmában.

Szerencsére ott volt az öreg meg újonnan font kötele, ám amikor az egyik fia odaszólt neki:

• Édespám, hozza ide mán azt a kötelet a mindenségit! Nem látja, ez elszakadt! Akkor kiderült, hogy csak Ádám bácsi van ott, a kötél sehol, eltűnt a nyakából.

Odakapott a nyakához, mintha az ökröket vidáman csipkelődő bögöly szállt volna arrafelé, de csak hűlt helyét tapogatta drága kötelének.

• Hová tette le azt a kötelet? Kérdezgették, de csak bizonytalan vállvonogatás volt rá a válasz.

Nekiláttak hát keresni, visszamentek a szekér nyomán, aztán össze-vissza járták az egész kaszálót, de eredmény semmi.

 Amikor már a földjük szélén is túljutottak a nyomozásban, egyikük odakiabált az ökrök előtt búsan gondolkodó öregemberhez:

• Merre kujtorgott még maga? Hol hagyhatta el a kötelet? Hogy a görcs állt volna a lábába!

Mert bizony akkoriban is dédelgették ám a gyerekek néha, a rövid memória figuráival küszködő őseiket!

De Ádám bácsi nem sértődött meg, sőt mi több, arca felderült, és vidáman visszakiabált:

• Megvan fiuk, ott van a bokor mellett, ahol tojtam máma!

Volt ugyanis egy-két gyomorgörcse aznap, és mivel ökologikus budi akkoriban még mutatóba se létezett, nemhogy a falusi kaszálókon lett volna, egy bokor tövében guggolva szabadult meg hirtelenjében a terheléstől. Mivel a kötél bizonyára zavarta a szabadulás boldog pillanatait, letette nyakából, oszt mikor végzett, sietett vissza az állatok elé, és megfeledkezett róla. De lám, a görcs említése eszébe juttatta, hogy merre lehet az eltűnt jószág.

Így aztán csak az egyetlen pontos koordinátával jelzett bokrot kellett megkeressék.

Ez már nem volt nehéz, nem volt sok belőle a környéken, ráadásul a görcs eredményén lakmározó légyrajt, könnyen és messziről észre lehetett venni,(nem kellett hozzá műholdas megfigyelőrendszer) de a cserjéről letépdesett levelek is segítettek, - melyeket környezetkímélő papírként használt - a kötél rejtekhelyének felfedezésénél.

Ezt a drót nélküli, kihangosított telefonálgatást bárki végighallgathatta, aki a környéken munkálkodott, emiatt nem kellett semmilyen közösségi oldalra kitenni.

Utána meg csak úgy szájról-szájra járt Ádám bácsi hajszálpontos helymegjelölése, mindenki nevetve „lájkolta”, és sokáig megmaradt az emberek emlékezetében.

A szeretetről elektroni szinten

Sokszor eltűnődök azon, miért próbálja az emberiség egy része megváltoztatni a szeretet törvényét, holott, ha bárki racionálisan gondolkodik beláthatja, hogy erre semmi esélye, hiszen ez egy Isteni, univerzális törvény, ezért esetleg csiszolgatni lehet rajta, de újat, mást hozni helyébe lehetetlen.

Azaz, talán lehetséges, de következményei bizonyára katasztrofálisak lennének, hiszen félős, hogy aki változtat rajta, extrém állapotba jut, és úgy eltűnik mint a matató ménkű, ha jól végezte dolgát, ami ilyen jelenség lévén, sose bírja megtartani annyi ideig állapotát, hogy titkát emberi szem ellesse.

Feltételezem, arra nagyjából mindenki rájött, - még ha nem is hallott a szeretet törvényéről - hogy szeretni mást csakis úgy lehet, ha elfogadjuk annak, és saját magunk tökéletlenségét.

Nagyjából egyszerűen megy ez kérem, akárcsak az orrba-zavarás!

Ám itt megpróbálom elemi részecskékre bontani a törvényt, hadd legyen egy kis bonyodalom.

Kezdeném talán azzal, hogyha nem fogadjuk el saját magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mert orrunk, szánk, szemünk, stb. nem olyan mint szeretnénk, akkor nem plasztikai sebészhez kell fordulni segítségért, hanem saját belső elektron hullámaink pályáját kell jó irányba terelnünk, és valahol a szeretet zónájában rájuk figyelni, hogy ott elméletileg valamilyen anyaggá alakuljanak.

Megjegyzem, nem feltétlenül kézzel tapintható anyaggá.

Meglehet ez nem mindenki számára érthető, ezért adok rá egy kis magyarázatot, leegyszerűsítve a kvantummechanika tételeit.

Tehát, egyes mini-mini részecskéket tanulmányozó elméletek szerint, az univerzum minden elektronja egyfajta láthatatlan, amolyan elmosódott hullámállapotban tengődik, emiatt képes bármelyikük egyszerre két vagy több helyen is ott lenni, így biztosítva egymás között a kapcsolatot. Magyarán szólva számukra a teleportáció nem lehetetlen.

Tulajdonképpen állandó kapcsolatban vannak egymással, függetlenül attól, hogy a Földön, a Holdon, vagy egy fekete lyukban leledzenek. Talán kivétel az eseményhorizont kacifántos zónája, de remélhetőleg nem bóklásznak el arrafelé a mi részecskéink.

No-mármost, ez a hullámállapot akkor és ott szűnik meg, válik láthatóvá, érezhetővé a kis elektronocska, amikor és ahol ráfigyel az ember, egyébként az elektron nem bírja megváltoztatni hullámállapotát. Csakis az ember képes erre, mert hiába figyeli egy gép e hullámokat, azok sosem materializálódnak semmilyen formába.

Még egyszerűbben, például ha egy szőke bomba nő ringatja magát felém, de mellettem az asszony, ezért nem figyelhetek másfelé, számomra nem válik semmilyen anyaggá, mert aprócska meg nagyobb gömböcskéit nem nézegethetem( ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy ő is apró kis gömböcskékből van felépítve mint minden e világmindenségben!), tehát csak elmosódott hullámként suhan el mellettem.

Ha viszont titkon lencsevégre kapom, ettől ott még nem lesz belőle bombázó matéria számomra, máshol viszont már lehet belőle, ha a felvételt nézegetem, tulajdonképpen a gépek segítenek, de önálló anyagot képtelenek előállítani.

De térjek vissza a szeretet zónájához, nehogy másfelé elcsapongjanak, a gondolatokba verbuvált alkotóelemeim.

Ez minden emberben ott van valahol, csak nincsenek pontos koordinátái. Vele születünk, de saját magunk kell megtaláljuk helyét, hogy oda fókuszálhassuk a felénk áradó hullámrengeteg egy részét, ott szeretetteljesen rájuk nézve,megszüntessük az elektronok ezen állapotát, és egy vonzó mag körül, gomolygó szeretet-elektronfelhőbe gyűjtsük egybe őket. Ez már egy érezhető valami, sőt alkalomadtán szinte tapintható.

Ez a felhő ugyanis ideig-óráig stabil helyzetbe rendeződik, főként ha belefogjuk azon tökéletlen elektronokat is, melyek minduntalan elkószálnának más irányba, megadva így az okot arra, hogy beismerjük saját tökéletlenségünket. Ha ez sikerül, akkor el tudjuk fogadni másokét is, szeretve azokat úgy amilyenek, hiszen mindenkinek vannak jobbra-balra fityegő elektronjai. No természetesen ezekből néhányat mindig lehet jó irányba igazítani.

Aki ezt nem képes beismerni, az sosem talál rá a szeretetre, vagy szerelemre, mert tökéletes elektronfelhő nem létezik, mindenikben akad egy-két szabadon kószáló makrancos gömbics.

Ezért nem lehet megváltoztatni e törvényt, és csapdába esnek azok, akik remélik, hogy sikerül nekik, addig várva a szeretni való tökélyre, míg a végén még tökéletlen se jut nekik.

Arra is vigyázni kell ám, nehogy a bennünk kavargó elektronfelhőbe, túl sok saját magunk felé csapongó részecskét gyűjtsünk, és a végén úgy járjunk mint az önmagába belehabarodott Nárcisz.

Igyekezni kell hát fenntartani egy bizonyos egyensúlyi állapotot, mert ismételten figyelmeztetlek, az extrém jelenségek igencsak instabilak, és relatív gyorsan valamely irányba összeomlanak.

Ez azért, mert részecskéik vagy eltaszítják egymást, új hullámokként szétszóródva, melyeket nehéz újból összegyűjteni, vagy annyira vonzódnak, hogy fekete lyukba tömörülnek, otthagyva csapot-papot az eseményhorizonton. Ott bizony se pap, se csap, de még az elektronok se tudják mi tévők legyenek, hisz egy elferdült térben és időben nehéz a helyes irányt megtalálni.

Nem plasztikai műtétre van hát szükség testvéreim, azért hogy mások szeressenek, vagy mi szeretni tudjunk, mindaz csak álca lesz, ami csak ideiglenesen elfedi a valóságot.

Hiszen megtörténhet, hogy leszakadnak felvarrt ráncaink, vagy elveszítjük az újonnan odabiggyesztett orrot, amitől a magunkban, vagy másokban a relatívan stabil felhőgomolyból szétszóródó bárányfelhők, vagy saját magába robbanó viharfelhő lesz.

Tökéletlennek lettünk teremtve, és az az érzésem, hogy a Teremtőnk így szeret bennünket, - erre is van magyarázat, de erről talán a legközelebb – így kell hát mi is elfogadjuk, szeressük egymást.

Ehhez meg nincs másra szükség, mint adott pontban és időben az elektronhullámokra odafigyelni, hogy azok ott kis aprócska, majd nagyobb gömbökké váljanak, és más is észrevehesse őket.

Ám azt véssétek jól agyatokba feleim, hogy e világmindenséget alkotó gömböcskék egyike sem tökéletes!

Bajban vagyok, valami elszakadt bennem

Csak azt nem tudom micsoda, de valami nincs rendjén, ez olyan biztos, hogy mérget vehetnék rá, no persze nem vehettem, mivel vény nélkül még egy kis párizsi zölddel sem szolgálnak ki.

Így hát csak egy kissé nagyobb mennyiségű alkohollal próbáltam elmém élesíteni, remélvén, rájövök, hogy mi szakított el bensőm legmélyén valami fonálféleséget, de sajnos ennek csak egy jó adag másnaposság lett a vége.

Ezt persze előre tudtam, mert már megjártam néhányszor, de hiába, mivel a Kos jegyében születtem mindig fejjel megyek a falnak, és hiába nekem fáj mikor beverem koponyám, mindig újra próbálkozom a faltöréssel.

De ne vágjak a dolgok elébe, hadd meséljem sorrendben a történteket.

Egy szép augusztusi napon, kimentem családommal szülőfalumba meglátogatni a szülői házat, ami immár két éve üresen áll, mely időszakban mindkét szülém az angyalok országába disszidált.

Bementünk egy kissé körülnézni, szellőztetni, meg magam se tudom mit csinálni.

Nem mondhatni kellemes látvány volt az elvadult telek, az elburjánosodott kert és virágoskert, mert bizony az apám halála és a halála napján történt baleset óta, melyben szegény kis feleségem bokája darabokra tört, nemigen volt idő meg lehetőség, valamit ott mozdítani.

Kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, kimentem az erkélyre, hogy az odanyúlt szőlőhajtásokat megritkítsam.

Ám ebből semmi se lett, mert amikor pillantásom az elvadult telken végigszaladt, valami a gyomrom táján szorongatni kezdett, de annyira, hogy szemeim majd kiguvadtak a fájdalomtól, és majdnem sírva fakadtam.

Valami hasonlót éreztem, amikor anyám halálakor első ízben nem nyílt ki az utcakapu érkezésemkor, akkor nem volt ennyire fájdalmas, de mégis úgy istenigazából kisírtam magam.

Akkor természetesen megvolt az okom erre, sőt még az asszonykám is besegített, de úgy éreztem most, ott az erkélyen állva, nem bőghetem el magam csak minden ok nélkül.

Mert egy kis testi fájdalomtól, még sosem hullattam könnyeket, sőt még nagyobbtól sem, így hát csak nyeltem, nyeltem, és összeszorított fogakkal gyűrtem vissza a gyomromat marcangoló valamit.

Így aztán senki nem vett észre semmit akkor.

Ám napok múlva már igen, mert egy kissé megváltoztam. Vagy talán nagyon?

Mindig szerettem a kihívásokat, örültem mindeniknek, most meg kibúvót keresek előlük, vitatkozó természetem volt mindig, ha valamit fehérnek láttam, abból sose lett fekete, körmöm-szakadtáig védtem meglátásaim, most meg nem látok meg semmit.

Sosem féltem a jövőtől mert az volt jelszavam: „sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy”, és ím elroppant valamim óta, paplan alá bújnék előle, csak hát az a gond, hogy egyelőre túl meleg van a paplant használni.

Minden apróságnak tudtam örülni, ma meg szinte semmi fel nem vidít, pedig sokszor lenne rá okom.

Ezen meg más kisebb nagyobb változások miatt érzem, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudom mi. Talán én is elkaptam volna a népbetegséggé váló depressziót? Csak azt tudnám mitől, vagy kitől?

Hiszen az már rég tudatosult bennem, hogy élve ki nem jutok ebből a földi életből, ez legalább annyira biztos mint a halál. (Hogy a nyű állt volna abba a bioalmába, mely Éva ősanyánkat a bűnre csábította!) Ez tehát nem lehet egy ok.

Akkora vagyonom nincs, hogy állandóan attól rettegjek, elveszítem, de éhen se halok, beteg nem vagyok, szóval semmi különleges változást nem találok, ezért nem értem mi történhetett ott legbelül.

Most már bánom, hogy el nem ordítottam magam ott az erkélyen, hangot adva a kínzó érzésnek. Egy vérbeli szamuráj szerintem azt tette volna, megszabadulva belső fájdalmától, elkerülve ezeket az utólagos kínokat.

Mert kínlódok egyelőre, keresve azt a hiányzó elszakadt valamit, ami egyelőre nem tudom, hogy micsoda, de remélem megtalálom Isten segedelmével.

Hiszen hozzá szoktam fordulni alkalomadtán mindig, amikor úgy érzem, az emberi segítség már nem elég.

Felnyitom a Bibliát találomra, és elolvasom azt, amin legelőször szemem megakad.

Most is ezt tettem, és ezt olvastam:

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”

Nahát, a nyakamat teszem rá, hogy erre van szükségem!

Most már csak az a kérdés, mikor és miként sikerül kérelmemet az Úr elé vinni, mert nyíltan szókimondó, furcsa természetem miatt, sokszor azt is megbántom, akit szeretek, ezért egészen különleges kapcsolatban vagyok Ővele.

Remélem, hogy valahogyan ezt is megoldom, mert ha nem, akkor már tényleg nagy bajban vagyok.