Sírok

Sírok. Szomorú vagyok, akár a szomorúfüzek, melyek lehajló ágaikkal arcom simogatják.

A lágyan suhanó tavaszi széllel összefogva próbálják felszárítani könnyeim. De nincs ám könnyű dolguk! Azok nem hagyják magukat, fel se szárad az egyik, máris kibuggyan a következő és vidáman szalad lefelé arcomon. Van amelyik utat keres magának arcom mélyebb ráncai között, és a csepp szétfolyik, de van olyan is, amelyik úgy pereg végig arcomon, ahogy szemem sarkában megjelent, egyetlen egész cseppként pottyanva ölembe. Mert nem engedem, hogy a földre hulljanak, vigyázok rájuk hiszen az enyémek.

A fűznek megengedem, hogy szétkenje őket arcomon, a szellőnek meg, hogy felszárítsa, de a föld nem nyelheti el könnyeim! Haragszom rá, mert mindent és mindenkit elnyel, betemet.

Sosem elégszik meg, hiába takarta el azokat, akiket szerettem, már azokat várja, akiket még jobban szeretek.

Sírok. Nem tudom mit siratok. Talán azt ami elmúlt, vagy azt, ami jönni fog? Nem tudnám megmondani pontosan. A múltat kár siratni, ezt jól tudom. A jövőt siratnám, amelyből nemsokára múlt lesz? Meglehet.

De hiába kérdezek. A fák csak bólogatnak:- sírj csak nyugodtan, mi meg vigasztalunk!

A szellő elsuhan, már válaszra se méltat. Megunta a hiábavaló fáradozást, mert könnyeim folynak szüntelen.

Más nincs, kit megkérdezzek.

Az előttem hömpölygő víz méltóságteljesen viszi maga cseppjeit, rá se hederítve kérdésemben rejlő fájdalomra, mert valami fáj, amikor kérdezek és fáj amikor nem kapok választ.

Kemény gombócokba gyűlik lelkemben minden kis fájdalom. Sok van belőlük, majd szétfeszítik mellkasom. Nem férnek már, elindulnak felfelé torkomon. Én meg nyelném vissza őket, de nem tudom, hiába is próbálkozom.

Ez a fájdalom az oka hát könnyeimnek. Egy neve-nincs fájdalom mely összeszorítja torkom, kipréselve szememből a könnyeket.

Nem is akarom már visszatartani tengernyi fájdalmam sós cseppjeit, hadd folyjanak!

Hadd enyhítsék fájdalmam. Hadd sirassam a jövőt, mely nemsokára a múltba vész.

Mutánsok, vagy emberek

Ha mutánsról hall az ember, azonnal szétszaladnak gondolatai és több szemű, vagy több kezű, vagy mit tudom én milyen idétlen filmfigurát képzel maga elé, melyek elterelik figyelmét a „valódi” mutánsokról.

Mert egy elmélet szerint az igazi mutánsoknak ember formájuk van, idegen lények voltak valamikor, osztán sikerült nekik emberré válni és elvegyülve a tömegben, most itt élnek közöttünk. De nehezen lehet ám felfedezni őket! Mert nagyon apró jelek, vagy jegyek különböztetik meg őket a hiteles eredeti „hombre”-tól.

Már végig se bírtam olvasni eme szaladgálását az észnek, hanem gyorsan tapogatózni kezdtem a sötétben, végigtapogatva a legközelebbi lényt, hadd bizonyosodjak meg róla, hogy ember-é az asszony, vagy csak némber, mert véletlenül épp ő volt a kezem ügyében.

Végigtapogattam hát minden részét, megszámolva rejtett és nem rejtett testrészeit, nem feledkezve meg a bimbók számát ellenőrizni, mert eszembe jutott, hogy láttam valamelyik filmen olyan mutáns hölgyfélét, akit három bimbóval áldott meg a mutáció.

No, de hálaistennek csak egy-egy jutott mindenik kezemre, – nehogy valaki azt gondolja, hogy három kezem van, mert én nem vagyok mutáns!- el is szórakoztam velük egy darabig, miközben ugyebár az jutott eszembe, hogy nem ártana ellenőrizni azt is, amiből egyel több van neki, mint nekem, mégis hiánynak számít.

Akinek elvágódna az esze ezen, annak elárulom, hogy a likak számára gondoltam.

Gondolni gondoltam, csak nem tudtam eldönteni, miként keresgéljek feltűnés nélkül, mert nem szerettem volna, ha gyanút fog az oldalam bordája, hogy mutációi után tapogatózok, és nem egyéb után.

Mivel nem akartam kezeim közül kiszalasztani a megmarkolt bizonyítékokat, muszáj volt más tapintószervet használjak, mire aztán újból és ismételten felfedeztem a mennyországot és környékét, nem tapasztalva semmi gyanús elváltozást.

Véletlenül se Amerikát fedeztem fel – innen származik ugyanis e mutáns elmélet- csak a megszokott hazai tájban gyönyörködtem, mely igaz mindig rejteget egy kis újdonságot, de szerencsére mindeddig nem vettem észre rajta ijesztő változást.

Igaz, azok akik ennek az elméletnek a hívei azt állítják, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazi embert a mutánstól. Annyira jól sikerültek ezek, az emberbőrbe bújt valakik, hogy ilyen magamfajta átlagember soha a büdös életben nem jön rá az igazságra.

Ezt már csak másnap tudtam meg, mert az éjjeli bimbós játék annyira elbágyasztott, hogy utána úgy elaludtam, mint egy bunkóval fejbe kólintott barlangi ősember.

A lényeg tehát:-ha valaki kíváncsi arra, hogy emberek, avagy emberszabású idegenlégiósok körében tengeti életét, az hívja az erre szakosodott céget, ahol igazi profik elvégzik helyette ezt a titkos manővert, igaz egyelőre csak Amerikában van rá lehetőség.

Mert, ez Amerika gyerekek, a hiszékeny emberek hazája, a szolgáltatások bölcsődéje, hiszen ott a szolgáltatók bármit elvégeznek az ember helyett, még ha mutáns is.

Nem kell már ezután az asszonyt se matarássza esténként, csak telefonál egyet és máris erre szakosodott diplomás szakik macerálják helyette, keresgélvén rajta a titkos jegyeket.

Végül aztán egy csinos kis összeg ellenében elárulják, oldalából tépetett-e az oldalbordája, vagy extragalaktikus jövevény faroknyúlványából származik.

Én is amondó vagyok, hogy még annak is, aki holtbiztos a dolgában megér pár ezer dollárt egy ilyesfajta bizonyítás.

Hiszen holtbiztosabban fogja tudni azt, amit azelőtt csak holtbiztosan tudott!