Mi lesz veled emberiség, ha eltűnnek a méhek?

Albert Einstein jóslata jutott eszembe, mely szerint kb. négy évvel élhetné túl az emberiség a méhecskéket, ha ezek mind kipusztulnának, és valószínűleg igaza lehet, hiszen ha nincs beporzás nincs termés, oszt mohát rágcsálva kötve hiszem, hogy pocakot eresztenénk.
Ez akkor villant agyamba, amikor egy méhész barátommal beszélgetve, arról panaszkodott, hogy szinte méhek nélkül maradt, mert valami titokzatos betegség tizedeli e szorgos kis állatkákat.
Jobban mondva nem tizedeli, hanem tíz százaléka se maradt meg a méhcsaládoknak, ott áll a sok kaptár üresen mint egy kísértetváros a horrorfilmekben.
Valami horror van is a dologban, mert nem csak úgy egyszerűen elpusztulnak a méhek, hanem sok esetben negyven ötvenezer tagú méhcsaládok tűnnek el egyik napról a másikra, otthagyva csapot papot, azaz a mézet, lárváikat, királynőjüket, és többé nem lehet megtalálni még a tetemeiket sem.
A furcsa még az, hogy az elhagyott kaptárak közelébe se más méhek, se méztolvajok, de még a viaszmoly se közeledik, mintha egy láthatatlan védőburok venné azt körül.

A tömeges méhpusztulásért lehet okolni a klímaváltozást, a vegyszereket, a különbnél különb sugárzásokat, a gén-modifikált növényeket, de ez a kaptárelhagyás annyira kísérteties, hogy sok kutatónak még háta is

lúdbőrözik, amikor erre gondol, nem találva rá egy épkézláb magyarázatot.

Nem mondhatni, hogy könnyű megfejteni, természetes keretek között kutatva, e rejtélyes jelenség okát, de lehet találni néhány magyarázatot, ha a természetfeletti zónákban keresgél az ember.
Azt ugyebár feltételezhetnők, hogy a repülők által levegőbe eregetett alumínium nanorészecskék miatt, a méhecskék is Alzheimer kórt kapnak, akárcsak az emberek, és elfelejtik a hazafelé vezető utat, de ez nem valószínű, mert akkor valahol csak megtalálnák őket.
Azt is feltételezné az ember, hogy a nyugati méheket eltérítik a keletiek és fordítva, de ez sem valószínű, mert akkor nem panaszkodnának mindkét égtájon, no meg nem tűnnének el a semlegesnek számító vadméhek.

Ha viszont feltételezzük, hogy létezik egy miénkkel párhuzamos világ, ahova alkalomadtán át lehet ruccanni, akkor ezzel már magyarázható lenne ez a tömeges méhvándorlás, hiszen a muslicák eltűnése és megjelenése is csak ezzel magyarázható. No, de miért nem jelennek meg újra a méhek, és miért nem nyúl semmi az elhagyott kaptárakhoz?
Nem marad más hátra szerintem, csak egy konspirációs teóriát felállítani, mely szerint földönkívüli méhészek praktikáival állunk szemben, akik befogva a méhcsaládokat áttelepítik őket saját bolygójukra mézet termelni, egy ember számára ismeretlen virtuális burkot húzva a kaptár köré.

Ezt két okból is tehetik, vagy azért mert meg akarják menteni a méhecskéket a pusztulástól, vagy ismervén Einstein számításait, el akarják népteleníteni a Földet, hogy majd alkalomadtán simán elfoglalhassák.
De bármi is lenne a magyarázat, nem ártana egy kissé jobban odafigyelni ezekre a hasznos kis állatokra, és valamiként meg kellene védeni őket a kipusztulástól, ha nem akarjuk, hogy éhkoppot nyalogassunk lépes-méz helyett.

Lehet-e jóindulatú deflációról beszélni?

Miért ne lehetne? Hiszen egy jófajta demokráciában állítólag mindenről nyíltan lehet beszélni, (akár napszemüvegen keresztül figyelnek, akár szatellitről) miért lenne akkor a defláció kivétel?
Nem is kivételeztem én vele, amikor felvázoltam azt a csúnya ördögi kört, ami a gazdasági életre vár, és azt ami miránk vár, ha majd együtt kell az ördöggel kézen fogva körbe-körbe futkorászni.
Biztattam is mindenkit, hogy vásároljon, akár van zsetonja, akár nincs, ha nem akar húsz évig körbe járva, egy helyben tapicskolni, vagy a dunyha alatt rejtegetett pénzén hemperegve szunyókálni munkanélküli befektetőként, a további árcsökkenésekről álmodozva.
Úgy látszik kevesen fogadhattak szót, hiszen már ez év januárjában közzétett hivatalos adatok szerint az eurozónában mínusz 0,5%-kos inflációval számoltak,(ami magyarán szólva defláció) csak nem merték nevén szólítani, bizonyára ismervén azt a közmondást, hogy: „ott az ördög, ahol emlegetik”.

Azóta se igen beszél róla senki, de ez nem csoda hiszen egy kis deflációs hír meg se kottyan, amikor arra kíváncsi az ember, hogy Bicskás Bunyó miért a kis baltával verte agyon anyósát, vagy miért nem virtuális a való világ?

E sok létfontosságú hírözönben nem is hinném, hogy sokan felfigyeltek volna a Román Nemzeti Bank kormányzójának nyilatkozatára, aki elismeri, hogy az országban ugyancsak nulla alá süllyedt az infláció, de szerinte ez nem defláció, vagy ha az, akkor is jóindulatú, és mindenképpen jó irányba tereli a gazdaságot.
Állítását azzal támasztja alá, hogy az országban uralkodó vásárlási szenvedélyt semmi le nem állíthatja, senki nem ücsörög a pénzén, akkor is ma veszik meg az emberek azt ami muszáj, ha tudják, hogy holnap féláron kapják.
Szerintem jó egy ilyen bizakodó hozzáállás, hiszen mindez ideig nem volt rá példa, hogy a defláció gazdasági növekedéshez vezetett volna, csökkentve a munkanélküliséget, fellendítve az iparágak és a mezőgazdaság termelőképességét. De nem kell elfelejteni, csodák is történnek néha!

Bizonyára reménykedtek ilyesmiben a japánok is két évtizeden át, de sajnos hiába.
No, de a csodába is! Nem mindegy, melyik keleten várja az ember azt a csodás napfelkeltét, kelet-Európában, közel vagy távol keleten.
Szóval, mindenképp elégedetten és nyugodtan hajtom álomra fejem, hiszen nem is tudtam, hogy vásárlásra ösztökélve az embereket, majdnem feltaláltam a spanyolviaszt, azaz majdnem megtaláltam az orvosságot a deflációra.
Az egyetlen gond már csak az, hogy honnan guberáljuk elő a vásárláshoz szükséges zsozsót?!