Vitéz vagy szamuráj? Fogas kérdés volt, de nem tökéletlen!

Egy szomorkás, esős őszi napon egyéb tevékenység híján, (Pénzem nuku, ezért számolással nem foglalatoskodhattam, mivel még egy szem Viagrára se futotta, etyepetyézni nem vala kedvem.) gyerekkorom emlékei között kajtattam, oszt felrémlett azon eset, mikor semmiképp nem tudtam eldönteni, hogy kacagányos magyar vitéz legyek, vagy páncélos kelet-nyugati szamuráj? Legyek-é egyike az egri csillagoknak, vagy a hét szamuráj mellé álljak be nyolcadiknak?

Szóval hős szerettem volna lenni mindenáron, de gyerek fejjel se voltak olyan álmaim, hogy Dobó István kapitányi rangját elérhetném, mivel annyi vörös csillagos kapitány nyüzsgött akkoriban mindenfelé a magyarok országában, hogy még szegény amerikaiak is majd elájultak a felháborodástól.

Szerencsére csak majd, így nem vágódtak hanyatt, és nem ütötték meg magukat!

Szubjektív okokból, (Félvén, a sötétben hátam mögött lappangó kétes árnyaktól.) egy „ démon hadsereg” vezetője se kívántam lenni, mint hajdanán a hírhedt Simazu Joshihiro, hogy az északabbra fekvő Korea felé induljak hódítani, pedig akkor nem kellett még rettegjek se atom, se hidrogénbombáiktól, sőt attól se kellett tartsak, hogy könyveim lapjait elektromágneses löketekkel összekuszálják.

Egy szó mint száz, megelégedtem volna egy szimpla kis vitézi, vagy szamuráji ranggal, és mivel nem örökölhettem senkitől egyiket se, kénytelen voltam néhány lépést tenni célom elérése érdekében.

Tudtam, hogy leglényegesebb dolog amire szüksége van egy legénykének, akár vitézzé, akár szamurájjá lenne, az valami fegyverféleség, amivel megvédheti magát és környezetét egy-két betolakodótól. (Nem migráltak még azon időkben seregestől csak a gólyák meg a vadludak!)

Voltam már annyira felvilágosult, hogy észrevegyem azon tényt, miszerint a magyar vitézek csak a kardforgatáshoz értettek, és nem a gyártásához, hisz ott volt a fegyverkovács, oszt annak is meg kellett élnie valamiből.

(Hiába na, ilyenek voltunk és vagyunk mi magyarok, megosszuk a munkát, aki tehetős, az csak vagdalózik, mások meg kovácsolnának valamit, ha a vitézül vagdalózók engednék.)

Törtem hát a fejem, hogy vitéz-jelöltként mely irányba induljak, fegyvergyártót keresni, a falu kovácsa elé hiába járultam kérelmemmel, elutasított azon ürüggyel, hogy ő csak a lópatkoláshoz ért. (Pedig láttam én, hogy fejszét is összekovácsolt egy üveg pálinkáért!)

Így volt ez azon szép időkben is akárcsak ma, aki csak kérvényez, azt elutasítják, aki viszont csúsztat valamit, az simán megkapja azt, amit a kérvényező kér.

Szóval, miközben töprengtem a fegyverem kivitelezése körül(A stressz még nem volt menő, mondhatni, gyerekcipőben se járt, amikor én mezítláb futkorásztam.), eszembe jutott, hogy olvastam valahol néhány feljegyzést, melyek szerint egy vérbeli szamuráj saját maga készíti el fegyverét, mert így jobban a szívéhez nő, és szinte eggyé válnak idővel.

Ez a tény a szamurájok javára billentette a mérleg tányérját, így aztán úgy döntöttem, az leszek.

Nekiláttam hát, a szerelés kivitelezéséhez, az öreg fűzfáról vágtam egy husángot, és egy olyan faragott fakardot kovácsoltam magamnak mint a gyönyörűség, sőt még egy kisebbre is futotta a fűzfavesszőből.

Magyarán mondva, a vakizasit meg a katanát egyszerre készítettem el, hadd legyen mindkettő kézügyben, hisz sose tudhatja az ember, mit hoz a jövő.

Nem reménykedhettem például abban, hogy tizennégy éves koromban apám átnyújtja majd nekem a felnőtt szamurájt megillető hosszú kardot, ami természetesen nem is történt meg, csak egy hosszú nyelű villát nyomott a markomba, oszt elküldött vele szénát gyűjteni.

Miközben a fényes jövőmről ábrándoztam, a kis bicskámmal faragtam, éleztem a kardokat, mert úgy olvastam, hogy azok olyan élesek kell legyenek akár a borotva.

Amikor úgy véltem megütik a mércét, büszkén gatyám korcába dugtam őket, és elindultam a kert felé, hogy valami képzeletbeli, de azért kézzel fogható ellenségen ki is próbáljam azokat.

Ekkor eszembe villant, hogy mily szerencsém van a szamurájsággal! Hiszen egy csapásra megvolt minden szerelésem, a gatyám rajtam, a madzag benne kézügyben, csak alá kellett csúsztassam fegyverzetem, a lábamon kemény talpú mezítláb díszelgett, egyéb meg nem is kellett, hisz egy szamurájtanoncnak gyakorlatozni így is megengedett, nem kötelező a páncélzat.

Bezzeg ha vitézre menendő lennék! - elmélkedém tovább - akkor csizma meg nadrág kellene, hisz egy magyar vitéz elsüllyedne szégyenében, ha gatyában és mezítláb gyakorolná a kardforgatást.

Emilyen gondolatforgatás közepette a kertkapuhoz értem, ám ott hirtelen megtorpantam, ugyanis eszembe jutott, hogy milyen komoly gondjaim voltak múltkorijában egy kertbemenetel után, amikor még indián akartam lenni.

Mert az is szerettem volna lenni azelőtt, oszt íjat, nyilat fabrikálva magamnak, úgy lelőttem anyám összes maghagymájának a fejét, hogy egy szem mag se maradt épen.

Emiatt egy időre rezervátumba kerültem, és megtapasztalva a szabad fogság édes ízét, jó-szántamból lemondtam az indián vadászmezők meghódításáról, akárcsak hajdan Hitler Szibéria elfoglalásáról.

Egyébként ezzel is szerencsém volt, hisz ha indiánná lettem volna, ma már rezervátumban se léteznék, hiába adnának eggyel több emberi jogot nekem, mint az összes védett vadállatnak együttvéve.

Így magyarként egyelőre még létezek, és talán még meg is maradok itt ideig-óráig, hacsak valamiféle rezervátumféleséget ki nem fundálnak hamarjában az angyallelkű nagyvezérek, ahonnan jó-szántamból, jogaimba fuldokolva, és gyorsabban mint gondolnám, kecmergek át a mindig-zöld örök vadászmezőkre.

De visszatérve a kertkapu elé, ahol néhány pillanatig habozva álldogáltam, oszt végül józan eszemre hallgatva, lemondtam a kertbe lépésről, újabb bonyodalmak elkerülése végett.

Már akkor éreztem, hogy legalább saját kárán kell tanuljon az ember, ezért más haditervet agyaltam ki.

Megfordultam, és a szomszédos veteményeskert töviskerítése felé indultam, gondolván, hogy annak túloldalán találok valami levágható ellenségféleséget, és feltűnés nélkül kedvemre vagdalózhatok.

Azonban kerítéshez érve, olyan kellemetlen csalódás ért, mint Vándorló Alit a szögesdrótból font kerítés előtt, hiába próbálkoztam átjutni a túloldalra semmiként nem sikerült. A vadrózsaágakból font sövény elszáradt tövisei ijesztően meredeztek felém, no meg bármennyire is edzett volt talpamon a a bőr, a földre szóródott tövisek csak beleszúródtak kíméletlenül.

Így aztán néhány kerítés-megközelítő lépés után felszisszenve meghátráltam, és kihúzva talpamból egy belefúródott szemtelen tövist, kénytelen- kelletlen tisztes távolságot tartva, sétáltam annak mentén, a túljutási technikákon törvén kobakomat.

Megfordult a fejemben az, hogy egy mezítlábas cipőjű nindzsa mestert fogadhatnék szolgálatomba, (Egy szamuráj kiváltságos jogainak köszönhetően ezt megteheti.) aki megtanítaná a légies járás művészetét.

Láttam ugyanis, a falut időnként meglátogató vándormoziban, egy igaz szakadozva, ámde mozgó nindzsás filmet, melyben úgy repdestek ezek a harcosok, hogy lábuk alig érte a földet.

Úgy véltem, ha ezt elsajátítanám, oly könnyedén és boldogan libbenhetnék át a tövises palánk túloldalára, mint öngyilkos merénylő szűz angyalok keblére a másvilágra.

Igen ám, de honnan szerezzek egy ilyen mestert? A faluban olyan mesterek éldegéltek, akik csakis a földön jártak nehéz bőrcsizmában, melyeken nem fogott a tövis, így nem kellett a levegőbe emelkedjenek, csak úgy simán átgázolhattak a szúrós akadályokon.

Ilyen légies gondolatok közepette, egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy nagylábujjam majd kificamodott, de rá se hederítettem, mikor megláttam a lábam elé gördült akadályt.

Egy zsenge, szépen fejlett főzőtök volt az, melynek indája utam keresztezte, és mit sem törődve a vadrózsa töviseivel a kerítésre igyekezett felfutni.

Jobban megörültem neki, mint bakmajom a sajátjának, hiszen ha gyertyával keresek, akkor se találok ennél tökéletesebb valamit, fegyvereim élezésének kipróbálására.

Gyerek fejjel még nem jöttem rá, hogy az ördög sosem alszik, és nemcsak almával csábíthat a bűnre!

Ezért meg se fordult a fejemben, hogy ördögi praktika is lehet, a lábam elé került akadály, boldogan húztam ki gatyám kötőjéből a vakizasit, elnyiszáltam a tök szárát, és uzsgyi! Úgy húztam végig tököstől a kerítés mellett, mint amerikai felderítőgép a kínai határ mentén, reménykedvén, hogy senki észre nem veszi titkos tevékenységem.

Mert ördögi csáb ide vagy oda, tudatom alatt éreztem, hogy azt a tököt nem szamuráj személyiségemnek szánták, azaz meglehet nekem is jutott volna belőle, csak főzelék formájában. Ettől meg annyira undorodtam gyerekkoromban, hogy ejsze inkább a müzlit is megettem volna helyette, ha lett volna.

Ám e szempontból is szerencsés fickó voltam, sosem kergettek müzlis dobozzal az asztal körül, és abból a tökből se lett főzelék, mert a kiskert végébe érve, úgy összeszabdaltam, hogy bármelyik szamurájcsalád ivadékának becsületére vált volna.

Sőt mi több, nem kerültem fogságba miatta, és a háztáji paradicsomból se űztek ki, mikor anyám hűlt helyét észlelte, és miután gyöngéden rábeszélt egy lágyan suhogó somfavesszővel kezében, a tököcske titokzatos eltűnésének magyarázatára.

Mert hívő lélek volt az én drága jó-anyám, ezért mindig szigorúan betartotta a Biblia azon utasítását, mely így szól: „A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (És képzeljétek, sosem rótta meg ezért semmilyen gyerektelen vezérű, gyermekvédelmi szervezet!)

A bűnbocsánatért ezen esetben a hála apámnak járt,aki nagylelkűen felmentett mindenféle további büntetés alól, bizonyára azért, mivel ő maga sem volt annyira odáig meg vissza a tökfőzelékért.

Egyedül fegyverzetem vallotta kárát a tökölődésnek, sajnos azt elkobozta jó-anyám, félvén nehogy bánatomban véletlenül harakirit kövessek el, a gatyám kötője alá bedugdosott hegyes botocskákkal, és ebédfőzéshez használta fel azokat, de ezer szerencse nem valamilyen tökös ebédhez!

Ám bárhogy is történt, szamurájos pályafutásom derékba tört, és vitézkedni se mertem jó ideig, oszt az idő múltával más kihívások elé néztem, megfeledkezvén a hősi karrier kiaknázásáról.

Ezen emlék felidézése közepette esett le a tantusz, és végre rájöttem, hogy több mint valószínű ezen tökös eset az oka, hogy csak egyszerű, aprópénzzel kifizethető köz-magyar maradtam,(Mi más oka lehetne?!) aki sajnos még odáig se jutott, hogy legalább egyszer a felkelő nap országában nézze meg a napfelkeltét, nemhogy a kalandor William Adams nyomdokaira lépve, saját sziklakertjében, jól megfizetett hatamotóként egy gésa társaságában gyönyörködjön ott a napnyugtában.

U.I.

Tanuljatok hát ezen tökös esetből feleim, és ajánlanám, nézzetek jól orrotok elé, hogy a tökéletes csábjába meg ne botoljatok, mert sajna tökéletlennek lettünk teremtve, bűnre hajlamosnak, és merem állítani, hogy egy vatikáni főadószedőnél is éberebb bármelyik, ballépésre csábító kisördög!

Mert tiéd a hatalom és a dicsőség mindörökké

Fejezi be Istenéhez szóló fohászát az ember, no persze ha meg nem feledkezik róla, ami megesik néha, mert szalad az idő, mi meg versenyt futunk vele, és bizony így kutyafuttában nem mindig érünk rá apróságokra figyelni.

Pedig érdemes lenne, mert aprócska, majdnem semmikből lesznek a nagyok, így atomokból atombombák, lepkefingból a tornádók, sőt tevefingból lehet globális felmelegedés, ha megvarizsáljuk, vagy variáljuk egy picikét a káoszelméletet.

Az elméletet természetesen elvileg lehet módosítani, szívünk óhaja szerint, ám szerintem ettől a tényállások gyakorlatilag nem változnak, habár ki tudja? Mert a káosz kiszámíthatatlan, ellenére annak, hogy egyesek állítása szerint jól kiszámítható, legalábbis abban az esetben, ha valakinek van elegendő zsozsója, a tevét megfingatni lepke helyett.

Így nem kell kivárja míg egy kis pillangó szélnek ereszti gyomra terhelését, hanem egy-kettőre vihart idézhet elő, mely felett hatalma van uralkodni. Legalábbis úgy gondolja, mert pénze hatalmat biztosít, és reméli, hogy ezzel a mesterségesen keltett zűrzavart is markában tudja tartani.

Igen ám csak azzal nem számol, hogy az emberi hatalom véges, és csak addig tart míg a Természet, vagy egy természetfeletti hatalom pontot nem tesz erre, ami rendszerint akkor történik, amikor nem is számít rá.

Ha meg ez bekövetkezik, a keltett káosz kellős közepén, akkor az emberiség nyakán marad a helyzet kezelése, ami nem mondhatni, hogy nagyleányok erotikus májusi álma lenne.

Így látom én elméletileg a jelen eseményeit, de szerintem gyakorlatilag is alátámasztható, amolyan megfoghatatlan bizonyítékokkal, mert a pénz sajnos nemcsak a civil szervezetek mentőhajóit, hanem a konkrét bizonyítékokat is képes tenger hullámai közé küldeni.

A helyzetkép ugyanis az, hogy világszerte valakinek, vagy valakiknek nagyon érdeke felkavarni a vizeket, ám egy kissé sürgeti az idő, mivel nem sikerült egyelőre megfejteni az örök élet titkát a földön, de még azon kívül sem.

Ha józanul gondolkodik az ember ezen zűrzavar keltésnek logikája nincs, kimondottan csak valamilyen vészesen nagy anyagi jövedelem reménye lehet a hátterében.

Mert a pénz bódító hatására bizonyára megváltoznak a gondolatok, oszt ha egy kis aggkori demencia is kezdi megkörnyékezni az embert, akkor máris valamilyen istennek képzelheti magát, de nem ám valami jóindulatú istenségnek, hisz a demencia egyik fő jellemzője az alattomos rosszindulat.

No-mármost, mit tehet az, akinek mindkét fenti feltétel megadatott, ráadásul fel van halmozva egy háborúra való eladó fegyvere, és tudja, hogy mikor majd a pokolban fogadóestélyt rendeznek tiszteletére, azokat oda be nem csempészheti?

(Mert Lucifer előrelátó, olvasott és okos gyerek ám gyerekek! Oszt vigyáz, nehogy alattvalói fegyverhez jutván, engedvén a csábításnak, merénylőként vagy öngyilkos merénylőként, szüzek társaságára áhítozva, a mennyországba migráljanak.)

Nos, azt teheti, hogy bódítva gyógyító vadkender helyett, egy kis lóvé szagával valahol elbódít, egy lassan gyerekészre visszatérő „demenciális” vezérkart, és mennyországot meg szüzeket ígérve, odacsalogatja az erre vágyakozókat, ahol minél előbb háborút szeretne kirobbantani. (Ezek ugyanis az ígért paradicsom híján és a szűzhiány miatt egyre dühösebbek lesznek, oszt a titkon kezükbe nyomott fegyverrel mindenkit, végül még az aggszüzeket is megkergetik.)

De cselekedni gyorsan köll ám, mert mint mondottam, az idő szalad, a fegyverek sürgősen eladóak, sőt mi több Lucifer már alig várja, hogy nívós estélyt rendezhessen ezen nagyérdeműek részére.

Ha mindez bekövetkezik, akkor bizony a kalamajka mindazok a nyakába szakad, akik az estélyre nem hivatalosak, és kötve hinném, hogy egy kis segítség nélkül valaki képes lesz megbirkózni, a mesterségesen előidézett káosz forgatagával.

Aki tehát úgy érzi, hogy egyelőre nem kap meghívót a pokoli estélyre, annak ajánlanám, hogy az imáról meg ne feledkezzen, mert egyedül a Világ Teremtője az, akinek valójában hatalma van mindenek felett, minden időben dicsőségben uralkodni.

U.I.

A „demenciális” értelmezhető így is, meg úgy is. Én úgy értelmeztem, de bárki nyugodtan így is értelmezheti!

A szemét a vég, ha jól kinyitja az ember mindkét szemét

Nem tudnám megjósolni pontosan, hogy mit hoz jövő, de amióta szemeteskukát szereltek a kapum melletti oszlopra, olyan szomorú érzés környékez néha, hogy a szemétbe fogok belefulladni, nem pediglen a tengerbe.

Ez természetesen nekem sokkal kézenfekvőbb, mivel a legközelebbi tengertől is több száz kilométerre lakom, míg a szemét ott hullámzik a kapu előtt, ezért ahogy kilépek az utcára máris vidáman tapicskálhatok benne.

Igaz egyelőre csak bokáig ér, ám ha minden jól megy, és a szemetesek még ritkábban látogatnak a kuka felé, a szemét szintje garantáltan emelkedni fog.

Fogyasztói társadalom vagyunk, mindent elfogyasztunk, kivéve persze a csomagolásra használt műanyagot, amit nem tudunk megemészteni, (sajnos a föld sem tudja ezt megtenni) ezért a kukába kerülnek. Mármint kerülnének, ha annak a gyomra befogadná mindet, de mivel eléggé kicsire méretezték egykettőre torkáig telik, oszt utána már csak öklendezi maga elé vagy mellé a belegyömöszölt műanyag zacskót, celofánt, meg egyéb biotermék ökologikus csomagolását.

Mert egyre több a biotermék manapság, ám a csomagolás még több, sőt mondhatni, hogy esetenként bizonyos termékek értéke alulmarad a pakolásukén.

Így például ha veszek egy szál húsban gazdag kolbászféleséget, amit egyszer gyárilag valamilyen normailag feddhetetlen de ehetetlen bőrbe húztak, utána nejlonzacskóba zárva levegő nélkül hagytak, oszt nekem a mészárszékben műanyagkesztyűs kézzel becsomagoltak, és én ráadásul még kérek egy nejlonzacskót, hogy abban hazáig fityegtessem, hát...

Hát kérdés, hogy az állítólag hússal bőven dúsított cserebogármassza vagy a csomagolása kerül többe, és viszi felfelé vidáman a termék árát?

De mindegy, mert ha megvettem, megeszem még akkor is, ha egy ártatlan vírus vagy baktérium sincs benne, hogy szervezetembe jutva immunrendszerem fejlessze, ha netán valamilyen ártalmasabb rokonságuk e kórokozóknak megkörnyékezné szervezetem, és harcolni lenne kénytelen, hogy ezeket saját erejéből legyőzze.

Egyébként a természetes erősítése immunrendszeremnek senkinek nem érdeke(rajtam kívül), hisz betegség hián kárt okoznék a gyógyszeriparnak, orvosoknak, stb., szóval mindenkinek aki pénzt zsebelne be nyomorúságom mián.

De ez másfajta szemetes téma, más a csomagolása, hagyom máskorra, most lám mi lesz az én kis kolbászom sokrétű pakolásával.

Mert ugyebár a ványadt kis kolbászt két falásból bekapom, hisz csak akkorka, hogyha jól megemésztem, egy szagtalan fingocskára se futja, nemhogy biomassza lenne belőle, ám a csomagolás az már döfi!

Jut belőle a kukába, az e körül hancúrozó patkányoknak(mert biz-isten ezek még az ehetetlent is megeszik!), sőt még a szeméttelepen gyűjtögető életmódot folytató nomádoknak is.

Ez természetesen az esetben, ha leszállítják nekik a szemetet, ugyanis az utóbbi időben kezdenek makrancoskodni a kukahordó közegek, egyre gyakrabban feledkezve meg kötelességükről.

Az is megesik, hogy nincs hova elszállítsák, mert ugyebár vannak EU-s normák, meg bizniszek, meg miegymás, ami sajnos engem nem melegít, de a szemét elégetése sem melegíthet, hisz füstje túlszárnyalva a temérdek repülő füstjét, állítólag nagyon de nagyon károsítja az ózonréteget.

Ezek miatt kell aztán szemetet rugdossak, vagy patkányt kergessek a kapu előtt, de mit számít ez! Fő az egészség nem-de?

Így egészségesen, azon gondolkodtam el a múltkorijában, - amikor épp egy valamilyen kukás-szünet volt, tele a kuka meg környéke, egyszer meg csak váratlanul beállított Tornádó Irma keresztleánya úgy elseperve mindent mint a gyönyörűség, még a kukát is becsületesen kiürítve – hogy vajon hova száll el a sok hulladék?

Mert bizony, ha ilyen majdnem-tornádó leányzók és rokonságuk a tengerig elhordanak mindent, akkor biztos már, hogy akár itthon, akár a tengeren, de mindenképp tengernyi szemétben lubickolva, húzódik le véglegesen a redőny lelkemnek ablakán.

De remélem, hogy időben kiugrik szegény lelkem az ablakon, és kívülről szemléli majd a bomlásra képes biotestem, időtlen-időket is túlvészelő, fáin műanyag koporsóba történő elmerülését.

A hidegvérűek

Olyan meleg volt azon a napon, mint aratáskor szokott lenni, de meglehet, hogy egy fokkal melegebb is, mert a friss búzatarlón egy épkézláb kaszást se lehetett látni, bizonyára a forróság miatt elhúzódtak valamerre. Csak a félig megnyomorodottak rugdalóztak mindenfelé, fél lábbal, vagy fél kézzel, de ezek számunkra teljesen értéktelenek voltak.

Mi amolyan hasznavehetetlen gyerekek voltunk akkoriban, és azon versenyeztünk, hogy ki tudja elkapni a legnagyobb testű szöcskét, fajra és nemre való tekintet nélkül.

Természetesen mindenikünk a szép zöld színű, nagy testű sáskaféléket kereste, ezeket nevezték kaszásnak mifelénk.

Hiába futkorásztunk az aratók után, nem sok szerencsével jártunk. Már delet kondított a toronyóra, de semmi említésre méltó zsákmány nem került a dobozunkba.

Ez szomorú tény volt, hiszen tudtuk, hogy következik az ebédszünet, utána meg a pihenő, amikor a gyerekeknek kuss a neve, és nem olyan egyszerű csendben játszani, ha az embernek még egy szöcskéje sincs.

De a sikertelen szöcskevadászatra való tekintet nélkül, a harangszóra mintegy parancsszóra nagyapámék abbahagyták az aratást, és a kalákásokkal együtt bevonultak a nagy vackorfa árnyékába, megkezdve a déli foglalatosságot.

Ez a kaláka íratlan törvénye, hiszen egy reggeli, egy jó ebéd, vagy vacsora volt a fizetés a munkáért, no meg természetesen alkalomadtán a segítséget is vissza kellett fizetni, ugyancsak segítséggel.

Nem is csodálkozom, hogy olyan nyugodt ember volt a nagyapám, hiszen nem fájt a feje az adóbevallás miatt!

Gondolom valahogy ilyenformán történhetett az adóbevallás akkoriban, persze csak szóbélileg, az írásbelit akkor még nem ismerték.

Adóellenőr:

• Na lássuk a bevételeket Jani bácsi!
• Hát, kaptam egy kis segítséget, de vissza is adtam...
• Na, ne ilyesmit mondjon, hanem valamit, amit a kezével megfoghat! - vág a szavába az adóbehajtó.

Nagyapám:

• Utoljára egy tenyérnyi paprikás szalonnát, egy fej vereshagymával, egy tányér lucskost, füstölt oldalassal, és vacsorára egy kis túrót fokhagymával.

Ellenőr :

• De mit dugott el a ládafiába?
• Én semmit, az asszony dugdossa oda a pálinkásüveget, de én úgyis megkapom! Ide figyeljen! - És máris húzza elő a butykost, ami mellett aztán nyugodtan megegyeztek az adó ügyében.
  

De visszatérve a vackorfa árnyékába, ahol jókedvűen falatoztak a kalákások, fittyet hányva az adóellenőrnek, minket is ott lehetett látni, mert szerettük hallgatni a vidám történeteket, meg a vicces megjegyzéseket, melyekkel hol az egyik, hol a másik jelenlevőt célozták meg.

Ezt a részét szerettem az ebédszünetnek, de az utána következő emésztési szünetet már nem, mert ilyenkor csak a tücsök ciripelést és madárcsicsergést volt szabad hallgatni.

Ilyenkor félre is vonultunk mi gyerekek, és ott pusmogtunk az árnyék másik oldalán, nehogy megzavarjuk valakinek csendes déli sziesztáját.

Akkoriban nem volt annyi joga a gyerekeknek, és bizony odaszalajtottak nekik egy-egy nyaklevest, ha nem tisztelték a nagyapjuk álmát.

Már nem emlékszem mivel foglalatoskodtunk, hogy a madárcsicsergést és a szundikálást ne zavarjuk, amikor olyan hangosan kezdett el visítozni valaki, hogy az összes madár elrepült a fáról, a tücsköknek földbe gyökerezett a lábuk, így aztán nem tudtak zenélni, mi meg rohantunk csodát látni.

Hiszen csoda volt, hogy valaki ilyenkor megengedte magának a hangoskodást.

Közelebb érve látom, hogy nagyanyám a szoknyáját szorítva visít, és már azt is megértem, hogy:

• Kígyó!

Körülötte férfiak, asszonyok sürgölődnek, tanakodnak, míg végül az egyik legbátrabb szomszédasszony óvatosan felemelve a szoknyát, megfogta a kígyó farkát - amelyik máig is ismeretlen okokból nagyanyám lábán igyekezett felfelé - és ettől lódította el a szemtelen hidegvérűt.

Nem csak a kígyó volt az egyetlen hidegvérű a környéken, mert ott volt nagyapám is, aki mindezt a legteljesebb lelki nyugalommal és hidegvérrel, szemére húzott kalappal „szemlélte”, úgy emlékszem fel se ült jóformán.

A szemére is vetették miután a kedélyek lecsendesedtek:

• Te jóember, képes voltál mozdulatlanul nézni, hogy a feleséged megmarja a kígyó!

Mire ő rendíthetetlen nyugalommal felelte:

• Nem harapni akart az, csak a lyukat kereste!
  

Bagóson szivarozva, Arkhimédész törvényén és a súlytalanságon röpkén elmélkedém

Mit tehet az ember nyáron, ha globális hőguta kerülgeti, és a nagyváros aszfaltja annyira forró, hogy emiatt még a magamfajta komótos ember is kénytelen gyorsabb tempóra ösztökélni tappancsait, nehogy talpán a szőre megperzselődjön, vagy netán a globálisan szerteszét futkorászó stressz utolérje, és beálljon zsigereibe?

Nos, azt teheti, hogy felszedi a sátorfáját, és elmenekül pereputtyostól olyan tájra, ahol kevés az aszfalt, és sok a víz.

Ez azon meggondolásból, hogy vízben lubickolva, a hőgutának elenyészően kevés esélye van kiiktatni az embert a forgalomból, aszfalt híján meg nincs szükség az ötödik sebességre, a stressz elől menekülni.

Ez ugyanis nemigen kedveli a zöld mezőkön, vagy erdőben bukdácsolni, a kopár beton és aszfaltrengeteg az ő hazája, ott van igazán elemében, és tudja kényére kedvére kergetni az embereket, mígnem belekergülnek.

Mivel épp megtehettem, elindultam hát – no persze anélkül, hogy a sátorfához nyúltam volna, sőt a kapufát is a helyén hagytam – neki a hegyeknek, völgyeknek, hogy Bagósig elkódorogjak, ahol nagyjából mindkét feltétel megadatott.

Az összes pereputtyot sem vihettem, Csöpinek a kitűnő szimatú kis tacskónak sajnos maradnia kellett, mert nem volt spórolt zsetonja szállásra, kajára.(Ezért hátat is fordított duzzogva)

Szimat hiányában, a GPS-re bíztuk az útkeresést. Talált is az kérem egy olyan útvonalat mint a gyönyörűség!

Még el se értük útcélunkat, máris eltűnt az aszfalt, víz igaz nem volt, de porszemcse az dögivel, olyan porfelhőt hagyott az automobil maga mögött, hogy szerintem ha ne lett volna mobil, bizonyára teljesen belepte volna a por.

De hál'Istennek mindvégig mobil maradt, így végül is porosan és jól gatyába rázva szerencsésen megérkeztünk Bagósra.

Aki nem tudná itt egy csendes, langyos vizű kis fürdőcske vagyon, ahol nyugodtan, ellazulva kúrálhatja az ember vibráló idegeit.

Miután elszállásoltuk magunkat, gyorsan nekiláttam az első kúrának, főként az úton rám ragadt por leáztatásának, ha netán a zuhanyozás után még maradt volna belőle pórusaimban.

Becsusszantam hát a vízbe, úszkáltam jobbra-balra, előre-hátra, hason-háton, szóval ficánkoltam mint hal a vízben, oszt mikor megelégeltem hanyatt vetettem magam, és csak lebegtem gondtalanul mint levél a vízen.

Ám így gondtalanul lebegve, egy gondolat nem hagyott nyugodni, mégpedig az, hogy néha a medence szélén - ahol sekélyebb a víz - egyszer elérem annak az alját, máskor meg nem.

Megtörtént ugyanis, hogy megálltam ott néha pihegni nagylábujjam hegyén, de volt eset amikor ez nem sikerült, és kénytelen-kelletlen ízlelőbimbóimnak is juttattam egy kevéske vizet.

Nem akartam hirtelenjében valamilyen összeesküvés elméletet felállítani, például olyasmit feltételezni, hogy földönkívüli alanyok ár-apályt keltenek, megtréfálva engem, hogy akaratlanul megízleljem olykor a magam és mások vízben feloldott nedűit.

Ezért úgy döntöttem kitelepedek a fűre, egy kis füstöt eregetni, miközben figyelem a víz szintjének változását.

Kitempóztam hát a partra, rágyújtottam egy szivarra, és a füstfelhőn keresztül éberen, feltűnés nélkül próbáltam rájönni a titok nyitjára.

Nem tudnám megmondani, hogy a dohányfüst jótékony, avagy a bő ötven fokot sugárzó napsugarak hatására, de hamar megoldottam a talányt, eszembe jutott ugyanis Arkhimédész az öreg kis angyalom, ki egy kádba beesett kis angyalom...

Azonnal a medencébe ki-be mászkáló embereket kezdtem figyelmesebben nézegetni, és nemsokára úgy omlott össze bennem mindenféle összeesküvés-elmélet mint egy kacsalábon forgó kártyavár félfordulat után.

Az első két ember aki kézen-fogva befelé igyekezett, és magára vonta figyelmemet, egy fiatal huszonöt-harminc év közötti párocska lehetett, a férfi olyan százötven kilónyi, az asszonyka pár kilóval alatta, akkora irdatlan pocakocskája mindkettőnek, hogy egy profi szumósnak is becsületére válna.(Mellékesen megjegyzem, eltűnődtem azon, hogy mennyivel műveltebb lennék, ha tudnám milyen stílusban képes két nagy-nagy tömeg egy kis szexet nyélbe ütni, sőt bizonyára okosabb is lennék egy fél fokkal.)

• Hát ezek ketten megemelik a medence vízszintjét legalább fél centivel! - morfondíroztam csak felkiáltójellel hangtalanul , a könyökömre, no meg Arkhimédész törvényére támaszkodva.

Figyelmesebben körülnézve, kénytelen voltam megállapítani, hogy a többi vízben pancsoló, vagy a szárazon hempergő fürdővendégnek, sem kell szégyenkeznie, mert java része hasonló terebélyes testi adottságokkal rendelkezett.

Valószínűleg nem így adatott meg nekik, de McDonald’s és vetélytársai addig ingerelték, csábították ezeket, míg a stressz meg a sok hamburger úgy feldagasztotta őket mint hajdanán a kovász a kenyértésztát.

Ez tehát a magyarázat, hiszen ha tíz-húsz ekkora volumenű emberke egyszerre vízbe merítkezik, egyből úgy felemelkedik a vízszint akár az életszínvonal, és én lábujjheggyel sem érem a medence fenekét, így az életvonalam víz alá süllyed.

Nem holmi idegen lények játszadoznak velem, hanem tudaton kívül egyszerű földiek, akik megfeledkezhettek arról, hogy nem csak azért élünk, hogy szájon keresztül fejünket tömjük.

Habár ki tudja, mivel az érdekeltség nagyon sokszínű manapság, nagy a valószínűsége, hogy valamiféle ex-földi, vagy földi lényeknek van oka ezt elfeledtetni az emberek többségével, oszt sikerül testüket felpumpálva, lelkileg elpuhítani őket, hadd legyenek olyanok mint a vágóhídra szánt húscsibék, telhetetlenek és tehetetlenek.

• De ez már más elmélet, hadd elmélkedjen rajta kinek az inge, hiszen nem elméleteken rágódni jöttem ide! - gondoltam, és eloltva szivarom visszaslattyogtam a medencébe, hadd emeljem én is vízének szintjét. (Habár kötve hiszem, hogy szikáran duzzadó testem e szempontból sokat nyomna a latban.)

Egyébként már szükségem is volt egy kis hűsülésre, mert időközben az agyam majd lesült az elmélkedéstől, de az is meglehet, hogy csak a forrón tűző Nap mellékhatására, így hát vidáman a vízbe merülve fedeztem fel újra meg újra, hogy valójában minden vízbe mártott test, a súlyából annyit veszt...

Végül is én amondó lennék, hogy nem köll azonnal az űrbe, vagy a Holdra kiruccanni, ha egy kis súlytalanság után vágyakozik az ember, de nem árt, ha elgondolkodik azon, hogy szárazföldi lénynek lett teremtve, és élete legnagyobbik részén keresztül testének teljes tömegével a földre nehezedik.

Globálisan gondolkodva

Nem tudom más hogyan van vele, de én már kezdek nagyon kiborulni, ha beborul az ég felettem, és a sokat harangozott globális felmelegedés helyett, inkább lehűlést érzékelek, no meg egy globális elhülyülést, vagy tán inkább elhülyítést észlelek.

Ha meg kiborultam, akkor még annak a globális felmelegedésnek is jaj, amelyiknek nem akarózik már egyszer nálam is megjelenni, hogy ne kelljen annyi zsetont lepengessek tüzelőre.

Mert bizony mondom, úgy elküldöm melegebb tájakra azokkal együtt, akik ezzel a sok globális marhasággal bolondítanak évek óta, hogy azt meg nem köszönik, az egyszer biztos!

Hiszen egy ideje már a biciklin se merek szellenteni, nehogy ne feleljek meg az euró normáknak, oszt jobban megsarcoljanak mint egy tevehajcsárt, akinek állata igencsak gázos lévén szinte-szinte globális felhevülést idézett elő.

Mert sajnos ez történik most, minden semmiért megpumpolják a kisembert, állítólag a jövő érdekeit képviselő európai nagyvezérek, holott ha utána néz az ember ezek bizony majd mind gyerektelenek, ezért kötve hiszem, hogy nagyon érdekelné őket nem létező utódaik jövője.

Keresztényeknek mondják magukat, ám keresztre feszítve se hiszem, hogy átnyálazták volna a Bibliát, mert akkor a jelen sok fonákságának, sose lett volna helye a mai társadalomban.

Nem döngethetné mellét féltéglával a sok más, nem állíthatná bíróság elé, a ravaszul újjáírt törvények nevében szülejét a kisgyerek, ha az csupán szeretetből egy kis vesszőcskét használva, nevelni próbálja, mert írva vagyon az örök igazságok könyvében, hogy: „A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.”

De kinek van szüksége ma egy bölcs ifjú nemzedékre! Hisz ha megengednék, hogy bölcsességre neveljék, még a végén rájönne ezen fiatalság, hogy például fonák dolog a másság, vagy arra, hogy csak három gyerek egy gyerek, mert kettő csak utánpótlás nem pediglen szaporulat.

Ez egy olyan örök igazság, melyet semmilyen globalizáció meg nem változtathat, hacsak egy globalizált klónfabrikáló gépezet be nem indul, és elkezdi termelését.

Ám nem hinném, ez megtörténik, mert mikorra ráébred az új nemzedék, hogy előnyösebb a gyerekvállalás, mint a migránsvállalás, már nem lesz szükség klónokra, lesz itt kérem olyan szaporodás, hogy jaj lesz nekünk, ha nem Mekka felé nézegetünk!

Modern jobbágysors

Ha ne lenne néha felettem kék az ég, bizonyára állandó jelleggel úgy érezném, hogy jobbágyként tengetem életem, mint a hozzám hasonló sok-sok emberke.

De szerencsére még fúj a szél, ellibbentve borús gondolataim felhőit, és így a kék égbolt alatt holdfényben, vagy napfényben sütkérezve, rájövök, hogy szabad vagyok, mondhatnám inkább, szabadon sétáló, szabad-szájú jobbágy, ezt itt és most ki is mondom, addig míg meg szabad tennem.

Mert ki tudja mit hoz a jövő, meddig tart a szájnak szabadsága? Avagy meddig sétafikálhatok szabadon, és nem kényszerülök körbe-körbe futkorászni, mint gömbketrecbe zárt nyúl-ember hibrid? (Nyúl szív, emberi test, nem ám fordítva!)

Hiszen nem titok ma már, hogy bármilyen ember-állat hibridet képes megalkotni a modern tudomány.

Nem tudni, ezzel mennyire ért egyet az ember megteremtője, de úgy néz ki, egyelőre megengedi, hiszen szabad akaratot adott teremtményének, mehet le is, meg fel is a vízen, sőt még oldalra is evickélhet.

Saját belátása szerint kellene hát cselekedjen, ám itt kezdődnek a gondok, amikor megbéklyózzák az embernek saját akaratát, és mindenféle furfangot használva rákényszerítik másokét.

Hiába a figyelmeztetés:

„Így szól az Úr Isten: Jaj azoknak, akik kötéseket varrogatnak minden kézcsuklóra, és takarókat készítenek akármilyen termetűek fejére, hogy lelkeket vadásszanak!”

ez a lélekvadászat vígan folyik manapság.

Virtuális csapdába ejtve az emberek lelkét és szellemét, egy új, globalizált ködfelhőbe bújtatott, de rózsaszínben tündöklő modern feudalizmus rendszerét csillogtatva, ígéretes jövőként, mintegy elhitetve, hogy jó-szántunkból építjük fel ezt.

Mivel a korbács nem menő eszköz, no meg testi erőszaknak nyomai maradnak, ezért van szükség a lelkek vadászatára, elejtésére, megsebzésére, és utána újonnan felfedezett, titkos módszerekkel való gyógyítására, magyarán mondva egy akarat módosító terápia alkalmazására.

Hadd akarjuk azt tenni, amit más akar!

De ne keveredjek be a virtuális világ rejtelmeibe, mert a végén megfeledkezek, az ezek között, mögött rejtőző valós tényeket feltárni, melyek nem csak az akaratuktól, hanem majd mindenüktől megfosztott emberekről szólnak.

A Global Slavery Index 2016 adatai szerint jelenleg világszerte 45,8 millióan kényszerülnek arra, hogy a modern kori rabszolgaság valamilyen formájában éljenek, ami 30 százalékos emelkedést jelent, mivel a két évvel korábban készített, hasonló felmérés világszerte csak 35,8 millió modern kori rabszolgát jegyzett fel.

Már évek óta birizgálja fantáziámat az, hogy fölfelé, vagy lefelé a létrán halad a jelenkori társadalom, csak sosem tudtam pontosan megállapítani, mert az a csalafinta virtuális világ mindig összekuszálta gondolataim, össze-vissza cserélgetve a létrafokokat..

Azt már rég észleltem, hogy a modern kori rabszolgaság létezik, és ha a Walk Free Foundation adatai igazak, akkor bizony egyre jobban virágzik, sőt tovább is virágozhat, hacsak ki nem üti nyeregből egy szépen bimbózó új trend. (Én ezt is számításba vettem volna, a Forrest család helyében mikor bejegyeztették 2012-ben alapítványukat.)

Habár szerintem az új módi bimbói is kinyíltak már, csak virágzását kevesen észlelik, hála a vizes lepedőnek, mellyel a fejünket letakarják.

Az divatba jövő új társadalmi rend, egy fokkal előrehaladottabb, mert nem a rabszolgákat, hanem a relatíve szabadon mozgó, modern jobbágyok rétegét tekinti alapnak, melyre ezen modern rendszer felépülhet.

Van itt, meg ott ész, hogy a seprű rúgja meg! Hiszen ez óriási előnyt jelent, akár globálisan, akár nem így szemléljük a dolgokat.

Nagy előny már az is, hogy míg a rabszolgát csak saját ura használhatja, egy szabadon mozgó jobbágyot mindenki nyugodtan kihasználhat, anélkül hogy ennek emberi jogain csorba essen, melyeket a törvény jobbik kezével nagylelkűen megad, oszt utána a többi kis balossal elvesz. Mert nagyon sok bal keze van ám a modernizált törvényeknek, gondolom ezt sokan tapasztaltátok már.

Bőkezűen osztogatja például a munkához való jogot, (nem kötelez rá, mint rabszolgát az ura) de ellenében mindent elvesz cserébe, még a szabadságot is, no persze nem látványosan, hanem csak úgy suttyomban, és apránként, nehogy idejében rá lehessen jönni a turpisságra.

Egyébként e jogot minden időkben szívélyesen osztogatták a törvények urai, ugyanis nem saját zsebükből adakoztak, ez nem újdonság, mint az sem, hogy e jog gyakorlóinak vajmi kevés haszna lett belőle, mert a haszon java-része nem saját, hanem mások zsebébe vándorolt.

De visszatérve a tényekre, melyek ezen új társadalmi átrendezést bizonyítanák, bevallom semmi kézzel fogható bizonyítékkal nem szolgálhatok, de ez nem csoda mivel az írott törvények, íratlan szabályait használva fejlődik a rendszer.

Habár lenne néhány tény, ami alátámaszthatná a modern kori jobbágyrend kialakulását, csak nem hinném, hogy akadna egyetlen a földi bírák közül, aki ezt elfogadná bizonyítékként, hisz ők is ugyanabban a bárkában szorongnak mint mi, azaz valamely irányba elkötelezettek.

Mert ez a rendszer lényege, látszólagos szabadság, mögötte azonban ott leselkedik egy nagy pakli kötelező, ami végül úgy bead a szabadságnak mint H5N1 vírus a kínai csirkének.

A lényeg megértése végett adnék egy példát, és legyen az a földdel kapcsolatos, ha már ilyen földműves zónában lavírozok.

Teszem fel van egy darab földecském, szabad paraszt vagyok hát, de a szabad ég alatt azért nem hálhatok, így építenék rá egy kunyhót. Nekilátnék, de kiderül, ezt nem tehetem addig míg egy orosz műhold magába nem táplálta koordinátáit, egy amerikai meg egy jó kis summáért le nem rögzítette ezeket(senki ne higgye, hogy csak úgy ingyen kedvtelésből rajzanak a szatellitek!), osztán fentről lefele haladva mindenféle hivatalos közeg rá nem tette ujjlenyomatát építési kérelmemre, sőt alkalomadtán még a szomszéd kutyájának mancslenyomatára is szükségem van.

Mindezen sok pecsét természetesen pénzbe kerül, ami elfogy még mielőtt az első téglát megveszem. Mivel a sokpecsétes iratcsomó alatt nem szunyókálhatok, kénytelen vagyok meglátogatni egy pénzintézetet, hogy némi pénzanyaghoz jussak.

Megy is ez minden különösebb cécó nélkül, ha lemondok a földem, meg az épülendő házam feletti tulajdonjogról belátható, de megtörténhet, hogy beláthatatlan ideig.

Ekkor kezdem érezni, már nem vagyok annyira szabad, a közvetlen munkaadóm is érzi, emiatt olyan flexibilissé nyújtja programomat, hogy már csak mint a lélek hálni járok haza.

Ha nem tetszik, mehetek bárhova, hisz szabad az út le is, fel is, és ez valóban így van, a gond csak az én szabadságommal van, ami már csak elméletileg létezik, gyakorlatilag, feltűnés nélkül teljesen megfosztottak tőle.

Ezután a szabad úton már csak kötőfékkel futkorászhatok, amiből a látszólagosan szabadon logó zsinórokat láthatatlan kezek fogják, és irányítják vasmarokkal.

Nos, ezzel a nem látható, de annál jobban érezhető kötelékkel sikerül gyakorlatilag, észrevétlenül jobbágysorba juttatni az emberiség nagy részét. Ily módon bármilyen személyi magántulajdonban lévő ingó, vagy ingatlan simán átkerülhet a hűbéruraságok magántulajdonába.

Különböző taktikákkal, meg törvényekkel addig-addig szorongatják a közembert, míg végül kénytelen beadni derekát, azaz feladni függetlenségét, nyakába jármot véve, jobbágyként robotolni míg az ina bírja.

Ez a jól beváló praktika lényege, érzelmi és lelki világra hatva leigázni a testet.

Igaz van ígéret a lelkek kiszabadítására, mely ekként hangzik:

„Ezokáért így szól az Úr Isten: Ímé én kötéseitek ellen leszek, amelyekkel a lelkeket vadásszátok, mint madarakat; és leszaggatom azokat karjaitokról, s a lelkeket, melyeket ti vadásztok, szabadon bocsátom, mint madarakat.”

A gond csak az, hogy ezért a kisemberkének is tennie kellene valamit, bizonyára már az is elég lenne, ha megtanulná fékezni kívánságait, és így lenne némi esélye a lélekvadászokkal szemben.

De arra is vigyáznia kell, hogy ki ne érjen lábujjacskája a paplan alól, mert erre is hurkot vethetnek, és ettől fogva is jobbágysorba ráncigálhatják.