Bűn és büntetés

Néhanapján, de egyre gyakrabban kerülget a merevgörcs, mert már szinte naponta megjelenik a bűn valamilyen újabb fajtája, amiért büntetést sózhatnak a nyakamba.

Ezer szerencse, hogy nagy a felhozatal a görcsoldó szerekből, így mielőtt kimeredne nyakamon a hasizom, gyorsan bekenem valami kenőccsel, vagy lenyelek egy csodás pirulát, így kerülvén ki a görcsös helyzetet.

Ezelőtt elegendő volt egy-két füstöt mellre szívnom, lehet most is elég lenne, de ma már mindjárt otthon se merek szivarra gyújtani, nehogy megszegjek valamilyen újonnan megjelent törvénycikkelyt, ami korlátozza a füst szabadon szállását.

Egyébként én teljesen szabad vagyok, a kis bűnökért járó óriás büntetések kalitkájába zárva, melyek kvantuma egyenes arányban növekszik a minimálbér növekedésével.

Ezért nem is igen értem miért kell ennek a növelését követelni, szerintem elég lenne egy kis árszabályozás ahhoz, hogy az is megéljen, aki a minimálbér növelésével is ugyanúgy fog élni, vagy rosszabbul.

A gond csak az, hogy manapság az árakat állítólag szabályozni nem szabad, nehogy a marxista-leninista tanok követőinek becézzenek, szabadjára kell hagyni őket, hadd ugorjanak demokratikus jókedvükben a csillagos égig, úgyis eléri őket aki nem bűnös, ezért nem is érdekli a büntetés nagysága.

Mert vannak ilyenek kérem! Sőt még olyanok is, akik nem a minimumból élnek meg, és nem félnek behajtani a tilosba, amikor pirosra vált lámpa!

Bezzeg én, még ha zöldet mutat, mindjárt akkor se merek behajtani, félvén nehogy időközben megváltoztak volna a szabályok, oszt bűnbe essek, és úgy megbüntessenek, hogy még a dédunokám is kolduló kft.-ben kelljen munkálkodjon.

Mert igaz, a büntetések nagysága egyenes arányban növekszik a bérekkel, a gond csak az, hogy vagy a bér van gyök alatt, vagy a büntetés hatványon, de valahogy nagy a szakadék a kettő között.

No természetesen csak azok észlelik, akik lent a társadalmi szakadék alján, vagy valamelyik közép ösvényén sétálnak, mert akik valahol fent tengetik életüket, azokat nem érinti, ezért jólelkűn szabják nagyra a büntetéseket.

Ennek következményeként a szakadék egyre mélyül, az alja mind zsúfoltabb lesz, a középpályások száma gyérülőfélben, ami egyel talán nem jó dolog, mert komoly bonyodalmakat, sőt mondhatnám forradalmakat okozhat.

Ezért szerintem egy kissé óvatosabban kellene kezelni a bűnök lajstromát, és megszabni a büntetések nagyságát, nehogy véletlenül azok, akik ezeket szerkesztik, és apránként adagolják, idővel bűnössé váljanak, és büntetésből a szakadékba pottyanjanak.

Mondom én, aki már átéltem egy, a szigorítások miatt megbukott kommunista diktatúrát, és most valahogy úgy érzem, hogy egyre jobban kezd szorítani a demokráciának fordított műbőrből készült cipellője.

To lie till we die?

It seems, the question is simple, but according to my opinion and empirical researches, it isn't easy to give an answer. An unsophisticated yes or no isn't possible, I think it can't satisfy anybody, even a nymphomaniac mosquito remains unsatisfied for ever.

Theoretically and theologically you can verbalize an astronomic no, but in the practice – that kills us day by day– it's quite impossible not to lie, especially in our modern days of masquerade.

In effect it was possible never my friends, because lies are the indispensable pieces of an engine, which one actuate our society.

The development of the human society isn't possible without bungs, but an overdose of these might have some abrupt side effects, and can stop or reverse the (so said)irreversible progress.

In the past it wasn't so dangerous, there was no globalization, so lies affected just a group of people,whilst today the whole world population is suffering for, and what is more, I think that even aliens are affected! Thanks to the interstellar radial pollution!

So be attentive, global lies can be more virulent than the H5N1 Asian bird flu!

Probably God didn't thought of this aspect, when elaborated the Ten Commandments. Therefore are no

restrictions in this area.

So we can tell stories, as many as we like, the portal of heaven remains open, while poor Lucifer remains without clients. But that's the rule of concurrence, everywhere you go!

But let's stay for awhile in this world, actually I don't think anyone of us is interested in the acts of the other world.

After all I must remind you, that the Satan was the inventor of the falsity, but the man, better said woman quickly swiped the invention, and used it without paying taxes, and uses it now not to pay taxes, though it's dangerous because without these, the society of politicians might disappear.

That would be a very serious lost, without that society bungs will disappear, so there will be no human society activating engine.

Therefore fellows we have to exercise, to tell believable or unbelievable stories, otherwise(if the engine stops) the return in ape-man paradise, better said to or on the apple tree is inevitable.

So I say, let's lie until we die! To keep in a continuous movement this world.

Maybe we'll have no occasion after, I suppose that the rules of the other world are a petite different, probably there is no need for a society actuating motor.

But who knows?

For example it might be an otherworldly prevarication, that at the same table angels and broken angels eat only angels on horseback!

Szőrös melankólia, avagy: hej, amikor én még legény voltam!

Sosem tört rám a melankólia, és gőzöm se volt arról, hogy mi a búbánat lehet a stressz, vagy a depresszió.

Bizonyára azért, mert nemigen volt időm a pszichikumommal foglalkozni, ugyanis teljesen lefoglaltak olyan tevékenységek, melyek csak a fizikumomat vették igénybe.

Ilyen volt például a haj, bajusz, vagy kecskeszakáll növesztése, a látványos izomtömeg növelése még nem volt divatban, a nők nem adtak túl sokat a látszatra. Valahogy igénytelenebbek voltak e szempontból, de gyakorlatiasabbak másból, így megelégedtek csak némi rejtettebb férfias szervecskék izomzatának használatával.

Bizonyára valami okból ráéreztek, hogy a hímek dagadó bicepszei nem képesek a mennyország kapuját nyitogatni, legföntebb csak akadályt jelenthetnek idővel, a budipapír saját kezű használatában.

Habár akkoriban az újságpapír volt menő a célból, nem dobta be senki a pénzt egyszeri használat után az árnyékszékbe, mivelhogy nem sok vala belőle.

Ott spórolt az ember ahol csak lehetett, így hát pottyantás közben is megtette, egyszer elolvasta a híreket, és csak utána használta végső célszerszámként a papírt.

Igaz, hogy egyik nagyapám szerint ez is pazarlás volt, az ő legénykorában ugyanis egyetlen közös kukoricacsutkát is kitűnő törlőműszerként lehetett használni. Ez ott fityegett zsinóron a budi falán, mindenki ezt használta, igyekezvén annak száraz részével törölgetni a megtörölni valót.

Ám ő legénykorát a világháborús időkben élte, amikor ejsze jobban szorította a kapca mint engem, aki a szocializmusban legénykedtem.

Nem kellett akkor már kocsányra fanyalodni, mivel annyi propagandával teli lapot osztogattak ingyen, hogy állandó hasmenés mellett sem lehetett elfogyasztani.

De mivel ilyen skótos környezetben nőttem, belém rögződött a spórlás művészete, így minden alkalmat megragadtam ennek fejlesztésére.

A szőrzet növesztését is ezen meggondolásból űztem, rájöttem ugyanis, hogyha szabadjára engedem szőreim, hadd nőjenek kedvükre, egy bizonyos idő után akciós nyirbálásban részesülök, például egy bicskás bált, vagy borral hígított, engedély nélkül szervezett teás estélyt megzavaró razziának köszönhetően, de akár egy egyszerű rendőri igazoltatás során is lehetett néha spórolni.

Teljesen ingyen olyan gyönyörű, holdvilágként tündöklő, kuglifej frizurát rittyentett az ügyeletes „stylist” olykor az embernek, hogy a mai nagymenő, kopaszodó filmsztároknak nem csak az álluk, hanem a sok felvarrt ráncuk is leesett volna az ámulattól.

Szerencsére a ráncfelvarrást nemigen ismerték akkortájt, így az idősebb korosztályt képviselő rokonoknak, vagy ismerősöknek is csak az állkapcsukra kellett összpontosítaniuk röhögés közben, amikor este láttak gyapjasan, reggel meg totál szőrmentesítve.

Természetesen csak az eszem tokján szemérmetlenül elszaporodott szőrzettől szabadított meg, a szocializmus szigorú és kötelező etikettjét betartatni igyekvő rendfenntartó gépezet.

A testem azon részein ahol szemérmesebben nődögéltek a szőrszálak, ott senki nem piszkált volna a világért sem.

Hiába na, szemérmesebb idők voltak akkoriban!

Ki nem állt volna valaki csupasz hónalját mutogatni se reklám, se kommunista propaganda céljából, de cérnaszálakon logó bikini reklámot se látott akkoriban se öreg, se fiatal.

Azért nemigen lett depressziós emiatt senki, így jómagam se, inkább azon törtem a fejem, hogy miként tudnám élőben meglátni megtapogatni, és meglapogatni azt, amiről csak képzeletben álmodoztam.

Mert ábrándozó természetű legény voltam, és ennek köszönhetem, hogy álmaim valóra váltak.

Jobban mondva álmaimnak, melyeket ha néha egy holdfényes éjszakán érzékeny füleknek elmeséltem, hatására szőrös szívek epilálódtak, és mellékhatásként megesett, hogy szemérmes hajadonok vesztették el szüzességüket, vagy férjes asszonyok csalták meg férjüket.

Be mesés, szép idők voltak!

Ha csak visszagondolok, máris úgy rám telepedik egy melankolikus hangulat, hogy szinte mesélni se tudok.

Pedig ma is szeretek mesét mondani, sőt a szívekről is eltávolítanám olykor a szőrt. Ám ez ma már egyre nehezebb ügy, lévén, hogy inkább a reklámoknak dőlnek be a lányok, asszonyok, inkább a sok melegen ajánlott epiláló meg egyéb szereket használnak szőrtelenítésre, és hidegen rezgő műizmokat vágyaik csillapítására.

Úgy néz ki, hogy hideg időket ért meg a világ, dacára a globális felmelegedésnek, vagy tán emiatt szűnik meg a testközelség igénye manapság?

Bezzeg hajdanán úgy összebújtunk, hogy csak na! Pedig még a szőr is melegített, nemcsak a vágy fűtött.

Ma már a teljesen lecsupaszított testeknek sincs szükségük egymás melegére, megelégszenek csak a csóré látvánnyal, de szerintem ennek nem a klímaváltozás az oka.

Személyes megérzésem az, hogy a test felszínéről eltávolított szőrzet megbosszulja magát, oszt befelé növekszik, ellepve a szívet, egy hamis meleg érzést keltve a modern emberben.

Ezt a belső bélelést már nehezebb eltüntetni, inkább csak álcázni lehet és kell, nehogy véletlenül nyíltan kimondjuk azt, amit a bunda alá rejtettünk.

Szóval eléggé zűrös ez a szőrös probléma, és nekem komoly gondokat okoz, mert például nem tudom, hogyan fogom feltenni majd unokámnak azt a találós kérdést, amelyiket nagyapámtól tanultam, és így hangzik:

„Kívül szőrös belül nedves, férfiaknak igen kedves. Nos, mi lehet az?”

Persze csak azon esetben lesznek gondjaim, ha megérem azt a kort hajasan, mert a helyzet úgy néz ki, hogy még kopaszon is egyre bajosabb odáig eljutni.

Egyelőre azonban nem stresszelődök, mert megtörténhet, hogy visszatérnek azok a szőrös, szép idők, vagy majd csak kitalálok addig valamilyen szőrt helyettesítő szót.

Mert vénségére egyre okosodik az ember, pláné ha meg nem butul!

Ne csak robotoljatok, adózzatok is!

Az éter hullámain ringatózva, egy érdekes eszmecserére figyeltem fel, melyben Bill Gates azon ötletét boncolgatták, miszerint a robotokat is meg kellene adóztatni, ha egyenjogúságot szeretnénk minden szinten.

Átgondolván a dolgokat úgy érzem, ebben van némi igazság, hiszen jelenleg a robotok csak robotolnak, míg az emberek nem csak robotolnak(tisztelet a kivételnek), hanem adót is fizetnek, ami egy szempontból kiváltság, ám egyébként hátrányt jelent az okos gépezetekkel szemben.

Hiába na, okos ez a Bill gyerek, kár hogy nem lett politikus!

De azért nem kell csüggedni, mert hála az egeknek van ezekből bőven, és bizonyára akadnak majd olyanok is, akik nyélbe ütik ezen ötlet gyakorlatba léptetését.

Hiszen az adózónában rejtőzik a politikai közösségek fő pénzforrása, ami nélkül sajnos még a kivételeknek is robotolnia kellene, ezért szükség van minden kis bevételre.

Igaz, így első látásra nem olyan egyszerű a kivételezés, mivel a robotok egyelőre csak gépek, személyazonosság, lakhely nuku, emiatt például nehéz lenne egy kissé személyi jövedelemadót rájuk kiróni.

De szerintem ez nem nagy gond, hisz a rengeteg adóféleség közül valamelyiket csak a nyakukba varrhatják majd idővel.

Az már más káposzta, hogy miként hajtsák be rajtuk, ha nem fizetnek, és mi lesz ha semmiképp nem akarózik nekik fizetni.

Megtörténhet például, hogy inkább éhségsztrájkba kezdenek, mintsem robotadót fizessenek(ehhez minden adófizetőnek joga van), de kérdem én, ki győzi majd kivárni míg gyomruk korogni kezd?

Szóval akadnak ilyen apróságok, de bizonyára mind megoldhatók, csak olyan szakemberekre van szükség, akik egyszerűen csak ígérgetéssel képesek nem csak robotokat, embereket, hanem még egy nimfomániás elefántot is kielégíteni.

Nem tudom hogyan született Gates ezen ötlete, ám azt tudom, hogy amint meghallottam, azonnal az én fejemben is megfogant néhány ötletecske.

Mivel egyelőre úgy érzem a vizeletemről, hogy a robotok megadózására nem kerül sor a közeli jövőben, gondoltam megpróbálhatnám most melegében robottá nyilvánítani magam.

Ez ma már nem olyan nagy kunc, ha férfi vagyok, de nő akarok lenni, az lehetek, csak kiállok mell-döngetve a világ elé, és minden cécó nélkül azzá nyilvánítom magam. Ezt meg mindenki akarva-akaratlan el kell fogadja, anélkül hogy bárki felülvizsgálná fegyvertáram golyóbisait.

Ez elven hát robot is lehetek, adómentességet élvezve, hisz senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki vagy mi lakozik bennem, ez ugyanis magánügy a teringettét nekije!

Azért mielőtt belevágnék, egyszer megpróbálok az adóhivatalnál puhatolózni ez ügyben, mert félek nehogy dupla személyiséggel rendelkező egyénnek nyilvánítsanak, oszt duplán megadóztassanak.

Habár az emilyen megduplázódott személyek általában adókedvezményben részesülnek, sőt még egy személyiség-összevonó szanatóriumba is ingyen jegyet, meg párnákkal bélelt szobácskát kaphatnak. Ott úgy tudom nem szabad robotolni, de lehet ám robotosdit játszani!

Szóval mindenképp lenne némi előnyöm, ha nem is mentenének fel az adózás alól, de megszabadulhatnék egy időre legalább a mindennapi robottól, sőt és páné újabbnál-újabb ötletekkel játszadozhatnék kedvemre!

A permanens körömfestés

Egy divatbemutatón, szemeim legeltetvén a legmenőbb fátyolruhák, vagy ruhafátylak alatt rejtőző, teltebb-laposabb idomokon, született az ötletem, amit most leírok.

Gyorsan nekihevesedtem, félvén attól, nehogy elfelejtsem, mert bizony a rövid távú memóriám úgy megtréfál néhanapján, akár egy röpke szélfuvallat, ha véletlenül szembe füttyentek vele.

Per pillant minden oké,de utána csak némi halvány körvonal marad valahol az agycikornyákban, a lényeg rövid időn belül elpárolog, akár a nadrágszárra csapódott vizeletcsepp.

A lényeg térve, tehát miután szemeim jól laktak már az összes modell szinte leplezetlenül leplezett formáinak feltérképezésével, és a színekre meg árnyalatokra is kezdtem figyelni, pattant ki a ragyogó ötletem.

Szinte felugrottam, amikor kipattant, szerencsére visszafogtam lelkesedésem, és ülve maradtam, így nem gyanúsíthatott senki azzal, hogy az épp akkor belibegő hölgyike pókhálóval eltakart bájai voltak agitált állapotom kórokozói.

Akkor egyébbel nem magyarázhattam volna lelkiállapotom felhevülését, hisz remek gondolatom elárulni nem akartam, remélvén, hogy feltalálóként legalább annyi zsetont szerzek vele, amennyiből vehetek egy frakkot meg cilindert hozzá. (Nem mintha sznob lennék, hanem mert szerintem ez lesz a jövő férfias divatja.)

De megtörténhet, hogy egy hét hálószobás házacskára is futja, ahol egyedül éldegélhetek, és minden éjjel más szobában kergetőzhetek a kísértetekkel, nappal meg siránkozhatok, hogy nem bírom a kísértetiesen nagy számlákat kifizetni.

Nos, amikor már a színekre is tudtam figyelni, észrevettem, hogy a kék dominált minden szinten, sötétebb, élénkebb, csillámporos, vagy csak matt, de mindenik manöken részei - kezdve a kis-lábujjacskája körmétől a szemhéjáig – a kék különböző árnyalataival voltak besötétítve.

Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire divatos vagyok, (nem voltam) és ezután elegáns mozdulattal emeltem poharam bal kézzel, hanyag arisztokrata eleganciával eltávolítva kisujjam, hadd vegye eszre mindenki a trend jelét rajtam.

Ugyanis gyönyörű sötétkékben pompázott, és pompázik ujjacskám körme legalább két hónapja, hála egy kalapácsnak, meg egy félresikerült ütésnek.

Elgondolkodván azon, hogy mennyi pénzbe és időbe kerül a sminkelés, körömfestés, no meg annak megőrzése, nehogy lekopjon, elmaszatolódjon a verejtéktől, könnyektől, esetenként elhalványuljon egy csóktól, villant eszembe, hogy eladhatnám saját kékítő módszeremet.

Igaz, véletlenül jöttem rá, de hát ez más feltalálókkal is megesett már, és bizonyára senki nem firtatja majd, hogy akaratos vagy akaratlan volt a kalapácsütés, főleg ha találok egy kiváló reklámszakembert, aki eszközöktől függetlenül felfuttatja kitalációmat.

Nem alantas, becsapós reklámeszközökre gondoltam, hanem például olyasmire, hogy a kalapács helyettesíthető egy becsapódó ajtóval körömfestés esetén, mely módszerrel egyszerre nyolc köröm is festhető.

Szemkékítés céljából alkalmazni lehetne egy-két jól irányzott pofont, minden segédeszköz nélkül, ennek nagy előnye, hogy idővel ez a smink színét változtatja, így más divatirányzatot is követhet viselője.

Nagy előny még az is, hogy csak pillanatok műve bármely módszer, ezt saját empirikus kutatásom eredményével alátámaszthatom.

Bevallom, nem sokat kutattam, csak véletlenül odakoppintottam, de az eredmény pillanatokon belül látható lett. Hisz alig vettem ki számból bizsergő kisujjam, és le a kék égről tekintetem, máris szép kékeslila árnyalatban pompázott a köröm. Igaz, utána sötétkékké változtatta árnyalatát, de hát Istenem a divat már csak ilyen, mindegyre változó.

Úgy érzem elméletileg minden szép és jó ötletem körül, csak nem tudom még gyakorlatilag piacra dobni, mert nem tudom eldönteni, hogy kit lehetne mellékhatásairól megkérdezni: a kezelőorvost, gyógyszerészt, vagy ügyvédet?

Reszket a gatyám mert...

Félek megsózni a zsíros kenyerem, nehogy ettől valamilyen gyógyíthatatlan nyavalya álljon belém.

Aki azt gondolta, a zordon időjárás váltotta ki ezen alsóneműm vibrálását, az tévedett, hisz úgy bírom az időjárás viszontagságait szemlélni bentről a meleg házikóból, hogy ezt bárki megirigyelhetné.

Tulajdonképpen egy főzőcskézéssel foglalkozó filmet megszakító reklám miatt kezdett el első ízben remegni egyszer egyik, majd másik lábam, amit a jéger is átvett aztán, és így szinkronban rezegve, a földre szórtam a sót, ahelyett hogy megsóztam volna a kenyeret.

Ez, a kínos rendszerességgel előbukkanó hirdetés volt tehát az ok, amiért el nem fogyaszthattam ezen általam készített ínyenc falatokat. Pedig olyan éhes voltam, mint egy tojásán kotló hím pingvin!

Egyébként egészségemre vigyázna e társadalmi célú hirdetés, ezért felhívja figyelmemet, hogy a túlzott só, cukor meg zsírfogyasztás károsíthatja jóllétem.

Az rendben is lenne, hogy egészségemre vigyáznak, a gondom csak az, senki nem mondja meg, mennyi az a túlzás, hisz nem mindegy, hogy negyven, avagy száztíz kilós, aki a figyelmeztetést megkapja.

Mivel máig sem tudtam gyakorlati és egyöntetű választ felfedezni, hogy számomra hány gramm só az ideális mennyiség, emiatt jön rám néha sózás közben a remegés.

Pedig annyi időt elpocsékoltam már a sok keresgéléssel, hogy jaj!

De ajjaj, hogy miket nem találtam!

Például megtudtam, hogy tudományosan bizonyított az a tény, miszerint a vérben lévő só fő alkotóeleme az egyik legfontosabb elektrolitnak, mely az információk agy felé továbbítását sürgeti. Ha kivesszük forgalomból a sót, az információk sebessége kb. 11000-szer csökken.

Na, puff neki! Hisz magyarán szólva, sóhiány a vérben egyenlő a lassú de biztos elbutulással!

Sótlan ételek, sótalan élet, reggeltől estig munka, utána agyrágóztatás TV nézéssel, sok-sok reklámmal tűzdelve, és passz, semmi gondolkodás! Csakis ennyi lenne nagyjából jövőben az általános életvitel.

Nos, gondolom, azért nagyon érdekeltek valakik, hogy az emberek többsége mellőzze a sót, hisz míg az információk az agyig csámborognak, már értelmetlen rajtuk elgondolkodni.

Egy kicsattanó egészség megőrzéséhez, a zsírok mellőzése is melegen ajánlott, ezért le is vitte a WHO a régebben háromszáz mg koleszterin per napi adagot a még normálisabb kétszázra. Ennek azonnali következménye 36 millió beteg, és 4,3 milliárd dolláros profit lett egyetlen húzásból.

Arról nem is beszélve, hogy a gyógyszerekkel legyűrt, alacsony koleszterinszint erőszakot, depressziót idéz elő, sőt öngyilkosságot is eredményez, és ezeket mind-mind gyógyítani kell. De nem akármivel ám! Csakis tavaszi medvehájjal és diétázó kígyózsírral lehet! Ez pedig nem olcsó mulatság, mármint a zsírhiányban szenvedőknek.

Arról már nem is merek szólni, hogy a másik tiltott termékről a cukorról mi mindent tudtam meg, mert félek, nehogy aki elolvassa, annak felmenjen a vérnyomása 130/80-ra.

Igaz, ezzel az értékkel régebben még a repülők tisztjei kérkedtek, de ma már a „normális” szint felső határa lett.

Gondolom azon meggondolásból, hogy az emberek többsége alacsonyan repdes, ezért kisebb vérnyomás dukál nekik, ha meg nincs, akkor erre is van gyógyszer dögivel.

A cukorról azonban annyit elárulok, hogy e nélkül nincs boldogság, ha valaki nem hiszi, dúdolgassa el néha:

„Te rongyos élet, bolondos élet!

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”

Talán idejében megtalálja rá a választ, feltéve ha ki nem húzza étrendjéből a sót!

De ezzel be is fejeztem rövidke jegyzetem, és úgy érzem ezután jól megsózhatom a munkás flekkenem.

Szerencsére kábítószer, meg alkoholellenes reklámkampány ritkán zavarja életem, ezek túlzásba vitt fogyasztása miatt nem köll a gatyám reszkessen.

A stresszoldó szemüveg

„A legfontosabb teendőnk nem az, hogy igyekezzünk meglátni mi vár ránk a messzeségben, hanem hogy világosan lássuk, ami ott van előttünk, elérhető közelben.” Thomas Carlyle

Teljesen véletlenül olvastam el egy tudományos elemzést a félelem, meg a stressz kapcsolatáról, ahol egyfajta stresszoldó gyógymódként ajánlották a fent idézett gondolat személyre szabását, természetesen nem csak elméleti síkon.

Megpróbáltam hát a gyakorlatban alkalmazni ezen gondolatocskát, mert úgy véltem stressz elleni megelőző védőoltásként is használható, ám ismételten rájöttem, hogy a filozófia egy, a praktika meg egy és fél.

Sok ám a csapda a gyakorlatban!

Már első nekifutásra gondjaim adódtak, hiszen minden erő, akarom mondani szemfeszítés nélkül jó messzire ellátok, de a közellátás sajnos nem megy már az okuláré nélkül.

Így aztán mikor elkezdtem szűkíteni látókörömet, és kézzel elérhető közelből próbáltam leolvasni az árakat, egy reklámözönt rám zúdító lap képei alól, ez semmiképp nem sikerült, hiába hunyorogtam, vagy meresztgettem szemeim.

Mivel semmiképp nem láttam világosan azt, ami ott volt előttem, szemüveg után nyúltam, amit persze nem találtam, hisz általában sosincs ott ahova teszem, mindig máshova bujkál el az ebadta.

Azt el tudtam olvasni, hogy mindent csakis ott vehetek meg a legolcsóbban, ahonnan e lapocskát küldték, a gondom csak az volt, mellette hevert egy másik lap szinte ugyanazokkal a képekkel, ez máshonnan érkezett, de állítólag náluk még a legolcsóbbnál is olcsóbb termékeket vehetek.

Ez mindkettőre becsületes, bármilyen szemre szabott nagybetűkkel volt nyomtatva.

• Na most légy okos Domokos, szemüveg nélkül! - gondoltam, miközben a lencsék csillogását igyekeztem felfedezni valahol.

Egyébként ha jól meggondolom okos vagyok enélkül is, de mivel a jelen estben a közellátást próbáltam gyakorolni, ezért egy kissé bosszantott, hogy segédeszköz híján ezt nem tehettem.

Ahogy így jobbra-balra tévelygő tekintettel a szemüveg rejtekhelyét próbáltam felfedezni, egyszer csak észre vettem, hogy akaratom ellenére a gondolataim egyre jobban eltávolodtak, és már azon töprengtem, mi történne ha nem csak a reklámban, hanem valójában minden egyre olcsóbb lenne.

Hiszen azt gondolom mindenki észrevette, hogy a reklám egy, a valóság meg kettő. Amit a tegnap olcsón vehettünk, azt ma olcsóbban, de holnap még olcsóbban vásárolhatjuk meg, ha egyet nézünk, de mivel a kettőben vesszük meg ezt, valójában az ellenkezőjét észleljük.

Évek óta figyelem ezt a sok leárazást, és idegesen remegő gyomorral várom, hogy az árak a nulla felé közeledjenek, mert bizony félek egy kissé a deflációtól.

Ez meg nem jó, hiszen állítólag a félelem a stressz egyik fő okozója, de szerencsére mindeddig alaptalannak bizonyult félelmem, mert igaz akad imitt-amott egy kis negatív infláció, ám ez a szakemberek szerint nem defláció.

De ki tudja mi vár ránk a jövőben?

Erre gondolva enyhe bizsergést éreztem gyomrom tájékán, ezért gyorsan elvágtam gondolataim menetét, és a szemüveg keresésére koncentráltam.

Semmiképp nem akartam gyomorideg jelenségét magamon felfedezni, mert ez állítólag már a stressz egyik biztos előjele.

Keresgéltem minden lehetséges és lehetetlen helyen, de teljesen eredménytelenül, már a matató ménkűt is segítségül hívtam, szépen megkérvén, hogy az elveszett dioptriáim felé matarásszon.

Szerencsére nem fogadott szót, mert egyszer csak megjelent az asszony szemüvegemmel felszerelve, és lelkesen újságolja:

• Képzeld megint leáraztak egy csomó terméket, most vettem észre ezekben a reklámlapokban. Sőt mi több még pénzt is adnak kölcsön, amit nem kell csak jövőben visszafizetni. Elmegyünk vásárolni?

Ezt így egy-szuszra mondotta, én szóhoz se jutottam, ám ezalatt volt időm gondolkodni, így aztán lelketlenül válaszoltam:

• Nem!
• Neem? Ugyan miért?
• Mert elvetted a szemüvegem, és így én nem láttam az árakat!

Szépen kerekedő szemeiről láttam, hogy bizonyára nem volt számára kimerítő a válaszom.

De nem akartam nagyon belemélyedni magyarázatába, hiszen akkor ismét azon kell silabizáljak, hogy mi várna rám a messzeségben, ha bedőlnék most egy reklámnak, hitelre vásárolnék, de jövőben majd törleszteni kellene a hitel részleteit.

Ez meg igencsak stresszes állapotot idézne elő, és nem látnám világosan, miért akarnak mindenkinek kölcsönt varrni a nyakába elérhető közelben.

Miközben ezen morfondíroztam, egy kecses mozdulattal visszaszereztem szemüvegem, orromra biggyesztve, nyugodtan belemélyedtem az immáron megtisztult képek, és jól kivehető reklámárak összehasonlításába.

Miután elkönyveltem, hogy a leárazások ellenére, az árak egy leheletnyit emelkedtek a legutóbbi tanulmányozásom óta, stresszmentesen dobtam a kukába a lapokat, mivel ez közelről szemlélve egy kis inflációt jelent.

Szemüvegemen keresztül a távolba véletlenül se pillantottam, mert csak homályosan látok vele, és féltem, nehogy összetévesszem az inflációt a deflációval, no meg azt se akartam, hogy stresszmegelőző gyakorlati kísérletem már csirájában csődöt mondjon.

Hála a közellátó szemüvegnek ez nem is történt meg.

Melegen ajánlom hát minden távolbalátónak, hogy a stressz ellen ezt használja óvszerként, de természetesem közben meg ne feledkezzen Carlyle gondolatát is mindegyre ismételgetni.