Szőrös melankólia, avagy: hej, amikor én még legény voltam!

Sosem tört rám a melankólia, és gőzöm se volt arról, hogy mi a búbánat lehet a stressz, vagy a depresszió.

Bizonyára azért, mert nemigen volt időm a pszichikumommal foglalkozni, ugyanis teljesen lefoglaltak olyan tevékenységek, melyek csak a fizikumomat vették igénybe.

Ilyen volt például a haj, bajusz, vagy kecskeszakáll növesztése, a látványos izomtömeg növelése még nem volt divatban, a nők nem adtak túl sokat a látszatra. Valahogy igénytelenebbek voltak e szempontból, de gyakorlatiasabbak másból, így megelégedtek csak némi rejtettebb férfias szervecskék izomzatának használatával.

Bizonyára valami okból ráéreztek, hogy a hímek dagadó bicepszei nem képesek a mennyország kapuját nyitogatni, legföntebb csak akadályt jelenthetnek idővel, a budipapír saját kezű használatában.

Habár akkoriban az újságpapír volt menő a célból, nem dobta be senki a pénzt egyszeri használat után az árnyékszékbe, mivelhogy nem sok vala belőle.

Ott spórolt az ember ahol csak lehetett, így hát pottyantás közben is megtette, egyszer elolvasta a híreket, és csak utána használta végső célszerszámként a papírt.

Igaz, hogy egyik nagyapám szerint ez is pazarlás volt, az ő legénykorában ugyanis egyetlen közös kukoricacsutkát is kitűnő törlőműszerként lehetett használni. Ez ott fityegett zsinóron a budi falán, mindenki ezt használta, igyekezvén annak száraz részével törölgetni a megtörölni valót.

Ám ő legénykorát a világháborús időkben élte, amikor ejsze jobban szorította a kapca mint engem, aki a szocializmusban legénykedtem.

Nem kellett akkor már kocsányra fanyalodni, mivel annyi propagandával teli lapot osztogattak ingyen, hogy állandó hasmenés mellett sem lehetett elfogyasztani.

De mivel ilyen skótos környezetben nőttem, belém rögződött a spórlás művészete, így minden alkalmat megragadtam ennek fejlesztésére.

A szőrzet növesztését is ezen meggondolásból űztem, rájöttem ugyanis, hogyha szabadjára engedem szőreim, hadd nőjenek kedvükre, egy bizonyos idő után akciós nyirbálásban részesülök, például egy bicskás bált, vagy borral hígított, engedély nélkül szervezett teás estélyt megzavaró razziának köszönhetően, de akár egy egyszerű rendőri igazoltatás során is lehetett néha spórolni.

Teljesen ingyen olyan gyönyörű, holdvilágként tündöklő, kuglifej frizurát rittyentett az ügyeletes „stylist” olykor az embernek, hogy a mai nagymenő, kopaszodó filmsztároknak nem csak az álluk, hanem a sok felvarrt ráncuk is leesett volna az ámulattól.

Szerencsére a ráncfelvarrást nemigen ismerték akkortájt, így az idősebb korosztályt képviselő rokonoknak, vagy ismerősöknek is csak az állkapcsukra kellett összpontosítaniuk röhögés közben, amikor este láttak gyapjasan, reggel meg totál szőrmentesítve.

Természetesen csak az eszem tokján szemérmetlenül elszaporodott szőrzettől szabadított meg, a szocializmus szigorú és kötelező etikettjét betartatni igyekvő rendfenntartó gépezet.

A testem azon részein ahol szemérmesebben nődögéltek a szőrszálak, ott senki nem piszkált volna a világért sem.

Hiába na, szemérmesebb idők voltak akkoriban!

Ki nem állt volna valaki csupasz hónalját mutogatni se reklám, se kommunista propaganda céljából, de cérnaszálakon logó bikini reklámot se látott akkoriban se öreg, se fiatal.

Azért nemigen lett depressziós emiatt senki, így jómagam se, inkább azon törtem a fejem, hogy miként tudnám élőben meglátni megtapogatni, és meglapogatni azt, amiről csak képzeletben álmodoztam.

Mert ábrándozó természetű legény voltam, és ennek köszönhetem, hogy álmaim valóra váltak.

Jobban mondva álmaimnak, melyeket ha néha egy holdfényes éjszakán érzékeny füleknek elmeséltem, hatására szőrös szívek epilálódtak, és mellékhatásként megesett, hogy szemérmes hajadonok vesztették el szüzességüket, vagy férjes asszonyok csalták meg férjüket.

Be mesés, szép idők voltak!

Ha csak visszagondolok, máris úgy rám telepedik egy melankolikus hangulat, hogy szinte mesélni se tudok.

Pedig ma is szeretek mesét mondani, sőt a szívekről is eltávolítanám olykor a szőrt. Ám ez ma már egyre nehezebb ügy, lévén, hogy inkább a reklámoknak dőlnek be a lányok, asszonyok, inkább a sok melegen ajánlott epiláló meg egyéb szereket használnak szőrtelenítésre, és hidegen rezgő műizmokat vágyaik csillapítására.

Úgy néz ki, hogy hideg időket ért meg a világ, dacára a globális felmelegedésnek, vagy tán emiatt szűnik meg a testközelség igénye manapság?

Bezzeg hajdanán úgy összebújtunk, hogy csak na! Pedig még a szőr is melegített, nemcsak a vágy fűtött.

Ma már a teljesen lecsupaszított testeknek sincs szükségük egymás melegére, megelégszenek csak a csóré látvánnyal, de szerintem ennek nem a klímaváltozás az oka.

Személyes megérzésem az, hogy a test felszínéről eltávolított szőrzet megbosszulja magát, oszt befelé növekszik, ellepve a szívet, egy hamis meleg érzést keltve a modern emberben.

Ezt a belső bélelést már nehezebb eltüntetni, inkább csak álcázni lehet és kell, nehogy véletlenül nyíltan kimondjuk azt, amit a bunda alá rejtettünk.

Szóval eléggé zűrös ez a szőrös probléma, és nekem komoly gondokat okoz, mert például nem tudom, hogyan fogom feltenni majd unokámnak azt a találós kérdést, amelyiket nagyapámtól tanultam, és így hangzik:

„Kívül szőrös belül nedves, férfiaknak igen kedves. Nos, mi lehet az?”

Persze csak azon esetben lesznek gondjaim, ha megérem azt a kort hajasan, mert a helyzet úgy néz ki, hogy még kopaszon is egyre bajosabb odáig eljutni.

Egyelőre azonban nem stresszelődök, mert megtörténhet, hogy visszatérnek azok a szőrös, szép idők, vagy majd csak kitalálok addig valamilyen szőrt helyettesítő szót.

Mert vénségére egyre okosodik az ember, pláné ha meg nem butul!