Reszket a gatyám mert...

Félek megsózni a zsíros kenyerem, nehogy ettől valamilyen gyógyíthatatlan nyavalya álljon belém.

Aki azt gondolta, a zordon időjárás váltotta ki ezen alsóneműm vibrálását, az tévedett, hisz úgy bírom az időjárás viszontagságait szemlélni bentről a meleg házikóból, hogy ezt bárki megirigyelhetné.

Tulajdonképpen egy főzőcskézéssel foglalkozó filmet megszakító reklám miatt kezdett el első ízben remegni egyszer egyik, majd másik lábam, amit a jéger is átvett aztán, és így szinkronban rezegve, a földre szórtam a sót, ahelyett hogy megsóztam volna a kenyeret.

Ez, a kínos rendszerességgel előbukkanó hirdetés volt tehát az ok, amiért el nem fogyaszthattam ezen általam készített ínyenc falatokat. Pedig olyan éhes voltam, mint egy tojásán kotló hím pingvin!

Egyébként egészségemre vigyázna e társadalmi célú hirdetés, ezért felhívja figyelmemet, hogy a túlzott só, cukor meg zsírfogyasztás károsíthatja jóllétem.

Az rendben is lenne, hogy egészségemre vigyáznak, a gondom csak az, senki nem mondja meg, mennyi az a túlzás, hisz nem mindegy, hogy negyven, avagy száztíz kilós, aki a figyelmeztetést megkapja.

Mivel máig sem tudtam gyakorlati és egyöntetű választ felfedezni, hogy számomra hány gramm só az ideális mennyiség, emiatt jön rám néha sózás közben a remegés.

Pedig annyi időt elpocsékoltam már a sok keresgéléssel, hogy jaj!

De ajjaj, hogy miket nem találtam!

Például megtudtam, hogy tudományosan bizonyított az a tény, miszerint a vérben lévő só fő alkotóeleme az egyik legfontosabb elektrolitnak, mely az információk agy felé továbbítását sürgeti. Ha kivesszük forgalomból a sót, az információk sebessége kb. 11000-szer csökken.

Na, puff neki! Hisz magyarán szólva, sóhiány a vérben egyenlő a lassú de biztos elbutulással!

Sótlan ételek, sótalan élet, reggeltől estig munka, utána agyrágóztatás TV nézéssel, sok-sok reklámmal tűzdelve, és passz, semmi gondolkodás! Csakis ennyi lenne nagyjából jövőben az általános életvitel.

Nos, gondolom, azért nagyon érdekeltek valakik, hogy az emberek többsége mellőzze a sót, hisz míg az információk az agyig csámborognak, már értelmetlen rajtuk elgondolkodni.

Egy kicsattanó egészség megőrzéséhez, a zsírok mellőzése is melegen ajánlott, ezért le is vitte a WHO a régebben háromszáz mg koleszterin per napi adagot a még normálisabb kétszázra. Ennek azonnali következménye 36 millió beteg, és 4,3 milliárd dolláros profit lett egyetlen húzásból.

Arról nem is beszélve, hogy a gyógyszerekkel legyűrt, alacsony koleszterinszint erőszakot, depressziót idéz elő, sőt öngyilkosságot is eredményez, és ezeket mind-mind gyógyítani kell. De nem akármivel ám! Csakis tavaszi medvehájjal és diétázó kígyózsírral lehet! Ez pedig nem olcsó mulatság, mármint a zsírhiányban szenvedőknek.

Arról már nem is merek szólni, hogy a másik tiltott termékről a cukorról mi mindent tudtam meg, mert félek, nehogy aki elolvassa, annak felmenjen a vérnyomása 130/80-ra.

Igaz, ezzel az értékkel régebben még a repülők tisztjei kérkedtek, de ma már a „normális” szint felső határa lett.

Gondolom azon meggondolásból, hogy az emberek többsége alacsonyan repdes, ezért kisebb vérnyomás dukál nekik, ha meg nincs, akkor erre is van gyógyszer dögivel.

A cukorról azonban annyit elárulok, hogy e nélkül nincs boldogság, ha valaki nem hiszi, dúdolgassa el néha:

„Te rongyos élet, bolondos élet!

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”

Talán idejében megtalálja rá a választ, feltéve ha ki nem húzza étrendjéből a sót!

De ezzel be is fejeztem rövidke jegyzetem, és úgy érzem ezután jól megsózhatom a munkás flekkenem.

Szerencsére kábítószer, meg alkoholellenes reklámkampány ritkán zavarja életem, ezek túlzásba vitt fogyasztása miatt nem köll a gatyám reszkessen.

A stresszoldó szemüveg

„A legfontosabb teendőnk nem az, hogy igyekezzünk meglátni mi vár ránk a messzeségben, hanem hogy világosan lássuk, ami ott van előttünk, elérhető közelben.” Thomas Carlyle

Teljesen véletlenül olvastam el egy tudományos elemzést a félelem, meg a stressz kapcsolatáról, ahol egyfajta stresszoldó gyógymódként ajánlották a fent idézett gondolat személyre szabását, természetesen nem csak elméleti síkon.

Megpróbáltam hát a gyakorlatban alkalmazni ezen gondolatocskát, mert úgy véltem stressz elleni megelőző védőoltásként is használható, ám ismételten rájöttem, hogy a filozófia egy, a praktika meg egy és fél.

Sok ám a csapda a gyakorlatban!

Már első nekifutásra gondjaim adódtak, hiszen minden erő, akarom mondani szemfeszítés nélkül jó messzire ellátok, de a közellátás sajnos nem megy már az okuláré nélkül.

Így aztán mikor elkezdtem szűkíteni látókörömet, és kézzel elérhető közelből próbáltam leolvasni az árakat, egy reklámözönt rám zúdító lap képei alól, ez semmiképp nem sikerült, hiába hunyorogtam, vagy meresztgettem szemeim.

Mivel semmiképp nem láttam világosan azt, ami ott volt előttem, szemüveg után nyúltam, amit persze nem találtam, hisz általában sosincs ott ahova teszem, mindig máshova bujkál el az ebadta.

Azt el tudtam olvasni, hogy mindent csakis ott vehetek meg a legolcsóbban, ahonnan e lapocskát küldték, a gondom csak az volt, mellette hevert egy másik lap szinte ugyanazokkal a képekkel, ez máshonnan érkezett, de állítólag náluk még a legolcsóbbnál is olcsóbb termékeket vehetek.

Ez mindkettőre becsületes, bármilyen szemre szabott nagybetűkkel volt nyomtatva.

• Na most légy okos Domokos, szemüveg nélkül! - gondoltam, miközben a lencsék csillogását igyekeztem felfedezni valahol.

Egyébként ha jól meggondolom okos vagyok enélkül is, de mivel a jelen estben a közellátást próbáltam gyakorolni, ezért egy kissé bosszantott, hogy segédeszköz híján ezt nem tehettem.

Ahogy így jobbra-balra tévelygő tekintettel a szemüveg rejtekhelyét próbáltam felfedezni, egyszer csak észre vettem, hogy akaratom ellenére a gondolataim egyre jobban eltávolodtak, és már azon töprengtem, mi történne ha nem csak a reklámban, hanem valójában minden egyre olcsóbb lenne.

Hiszen azt gondolom mindenki észrevette, hogy a reklám egy, a valóság meg kettő. Amit a tegnap olcsón vehettünk, azt ma olcsóbban, de holnap még olcsóbban vásárolhatjuk meg, ha egyet nézünk, de mivel a kettőben vesszük meg ezt, valójában az ellenkezőjét észleljük.

Évek óta figyelem ezt a sok leárazást, és idegesen remegő gyomorral várom, hogy az árak a nulla felé közeledjenek, mert bizony félek egy kissé a deflációtól.

Ez meg nem jó, hiszen állítólag a félelem a stressz egyik fő okozója, de szerencsére mindeddig alaptalannak bizonyult félelmem, mert igaz akad imitt-amott egy kis negatív infláció, ám ez a szakemberek szerint nem defláció.

De ki tudja mi vár ránk a jövőben?

Erre gondolva enyhe bizsergést éreztem gyomrom tájékán, ezért gyorsan elvágtam gondolataim menetét, és a szemüveg keresésére koncentráltam.

Semmiképp nem akartam gyomorideg jelenségét magamon felfedezni, mert ez állítólag már a stressz egyik biztos előjele.

Keresgéltem minden lehetséges és lehetetlen helyen, de teljesen eredménytelenül, már a matató ménkűt is segítségül hívtam, szépen megkérvén, hogy az elveszett dioptriáim felé matarásszon.

Szerencsére nem fogadott szót, mert egyszer csak megjelent az asszony szemüvegemmel felszerelve, és lelkesen újságolja:

• Képzeld megint leáraztak egy csomó terméket, most vettem észre ezekben a reklámlapokban. Sőt mi több még pénzt is adnak kölcsön, amit nem kell csak jövőben visszafizetni. Elmegyünk vásárolni?

Ezt így egy-szuszra mondotta, én szóhoz se jutottam, ám ezalatt volt időm gondolkodni, így aztán lelketlenül válaszoltam:

• Nem!
• Neem? Ugyan miért?
• Mert elvetted a szemüvegem, és így én nem láttam az árakat!

Szépen kerekedő szemeiről láttam, hogy bizonyára nem volt számára kimerítő a válaszom.

De nem akartam nagyon belemélyedni magyarázatába, hiszen akkor ismét azon kell silabizáljak, hogy mi várna rám a messzeségben, ha bedőlnék most egy reklámnak, hitelre vásárolnék, de jövőben majd törleszteni kellene a hitel részleteit.

Ez meg igencsak stresszes állapotot idézne elő, és nem látnám világosan, miért akarnak mindenkinek kölcsönt varrni a nyakába elérhető közelben.

Miközben ezen morfondíroztam, egy kecses mozdulattal visszaszereztem szemüvegem, orromra biggyesztve, nyugodtan belemélyedtem az immáron megtisztult képek, és jól kivehető reklámárak összehasonlításába.

Miután elkönyveltem, hogy a leárazások ellenére, az árak egy leheletnyit emelkedtek a legutóbbi tanulmányozásom óta, stresszmentesen dobtam a kukába a lapokat, mivel ez közelről szemlélve egy kis inflációt jelent.

Szemüvegemen keresztül a távolba véletlenül se pillantottam, mert csak homályosan látok vele, és féltem, nehogy összetévesszem az inflációt a deflációval, no meg azt se akartam, hogy stresszmegelőző gyakorlati kísérletem már csirájában csődöt mondjon.

Hála a közellátó szemüvegnek ez nem is történt meg.

Melegen ajánlom hát minden távolbalátónak, hogy a stressz ellen ezt használja óvszerként, de természetesem közben meg ne feledkezzen Carlyle gondolatát is mindegyre ismételgetni.

Hol az igazság?

„Egy univerzális hazugsággal telített korszakban már az is forradalmi ha kimondjuk az igazságot”(G. Orwell)

Azt állítja egy közmondás, „aki keres, az talál”, nekiláttam hát erre-arra, meg amarra az igazság után kajtatni, hadd lám érvényes-é még ezen állítás a jelen zűrzavaros pillanataiban.

Lelkes lendülettel indultam, ám alig pár lépés után már rájöttem, hogy nem egy virágos ösvény vezet az igazság felé mint a mesében, inkább egy sötét pokoljáratféleséghez hasonló tövisekkel bélelt sikátor, ahol tapogatózva lehet csak haladni, így aztán mindegyre megszúrja valami azt, aki oda bekeveredik.

Emiatt nagyon nehezen lehet egy kicsikét belőle felfedezni, még akkor is, ha apait-anyait belead az ember, a keresgélésébe.

Mivel én is vagyok annyira egoista mint minden halandó, elsőként a saját igazságom próbáltam meglelni.

Több irányba is nekilódultam, reménykedvén, hogy valahol csak rátalálok, ám kiderült, egyik sem vezet sehova, végül mindenik a sötét sikátorba torkollik.

Elsőként azzal kezdtem, ami jelenleg a legjobban zavar, azaz miért nem téríti meg káromat a biztosító, mert ez úgy lenne igazságos, ha engem törvény kötelez biztosítást fizetni, akkor ő is hasonlóképp köteles kellene legyen alkalomadtán káromat megtéríteni.

Elméletileg ez így működik, de gyakorlatilag az az igazság, hogy az „i” valahol elmaradt, így ami megmaradt belőle azt nagyon-nagyon mélyre elbujtatták, nehogy valaki rátaláljon, és felfedje titkát.

Mi hát az igazság eme biztosítótársaságok körül?

A legelső igazság az, hogy szegények nem képesek megállni saját lábukon, ha nincs legalább háromszáz százalékos profitjuk, mert sok pénz kell ahhoz, hogy az igazságszolgáltatást maguk oldalára állíthassák. Természetesen ez csak ott valahol a sötétben történik, mert mindaddig míg a világosban keresgél az ember, nagy „I” betűvel reklámozott igazságot lát mindenfelé, ám ha nem vakítják el a sziporkázó reklámfények, és megpróbál mögéjük bekukkantani, ott bizony már csak a sötétben lappangó gazságot érzékeli.

A sötét miatt látni nem látható, de saját tapasztalatból mondom, érezni, azt már garantáltan lehet.

A második igazság az, hogy az igazság mellett kardoskodó törvényhozók - akik állítólag az emberek érdekeit képviselik - sosem a megbízóikkal egyeztetnek, hanem csakis a jól tejelő társaságokkal.

Ennek következménye az, hogy homályosan, két vagy többértelműen megfogalmazott törvénycikkelyekkel, a fizetéstől a bírságig mindent az emberek nyakába varrnak.

Ezt meg feltétel nélkül köll elfogadni kérem! Hisz olyan nagyérdeműek találják ki, akiknek pénzszóráson kívül, más gondjai nincsenek, a kispénzű köznép hétköznapi gondjai nem igazán érdekli őket. Ez alól természetesen kivételek a választási kampányidőszakok.

A harmadik igazság meg az, hogy nyíltan, szemünk láttára és hivatalosan meglopnak, mi meg semmit nem tehetünk ellene, mert kimondottan számunkra a törvény az törvény.

Ez már a szomorú igazság, hogy az a keserves búbánat essen beléje!

Itt már muszáj irányt változtatnom, mert félős ha tovább folytatom ez úton, cukorszintem emelkedni kezd, a vérnyomásom versenyre kél vele, emiatt idegeim zúgolódni kezdenek, és ilyen stresszes állapotban nem merem majd átlépni a messzi távolba eltolt nyugdíjkor határát.

Így osztán mások kell eldorbézolják a nyugdíjalapba éveken keresztül levont pénzecskémet, míg én dühömben a krizantémok gyökerét rágcsálnám, ha a nyüvek ne csiklandoznának.

Ezen esetben az a színigazság, hogy messzire kitolva a nyugdíjazási korhatárt, pofonegyszerűen kitolnak majdnem mindenkivel.

Nagyon úgy néz ki, hogy nemsokára már nem kell szinte senkinek nyugdíjat juttatni, mindenki hallgatólagosan megelégszik majd, egy faládácska árával, melyet egy összegben egyetlen alkalommal nyújtanak át.

Ám ezt is csak post-mortem kapja meg (de időtlen-időkig élvezheti!), elismerésként a nyugdíjalapba juttatott kötelező adományokért.

No, de ennek csak örülni lehet, hiszen ha arra gondolunk, hogy hány hírneves ember csakis a halála után vált elismertté, akkor gond nélkül és stresszmentesen várhatunk, míg ránk is sor kerül.

Igaz, a halál körüli igazság felfedésével is akadnak némi gondok, de kideríteni igazából semmit nem lehet.

Sőt és pláné, ez esetben még törvénycikkely sem szükségeltetik, hisz mindent a legfőbb bíró ítéletére lehet kenni.

Így például a napjainkban divatos, gyakori és időnap előtti örök vadászmezőkre történő eltávozás miatt senki nem felelős. Okozói nem azok, akik az ember fizikumát meg pszichikumát túl megterhelik, és ennek súlyát nem bírva szíve minden előzetes figyelmeztetés nélkül, beadja felmondását, vagy gyengébb erecskéi agyában elpattannak.

Nem kérem! Ez ellen egyes-egyedül csakis azt lehetne, amit nem lehet megtenni,azaz a Jóistent felelősségre vonni, mert állítólag ezen esetekben ez az Ő ítélete és punktum!

Akinek nem tetszik ezen ítélet, az természetesen nyugodtan fellebbezhet, de ezt csakis elé járulva, személyesen teheti meg.

Azt nem tudnám megmondani ez mennyire jó dolog, de abból a szempontból előnyös, hogy nem kell mindent - még örök életet is - megígérő ügyvédet pénzeljen, aki természetesen fütyül rá az ígéretére miután honoráriumát bezsebelte.

Mert sajnos már elavult az a mondás, hogy „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”, és mondhatnám, feledésbe merült az élet minden szférájában.

Nagyon félős, az igazsággal is valami hasonló történik, úgy elbújtatják ebben a globalizált hazugságba burkolt világban, hogy semmi esély megtalálni, míg végül megfeledkezünk róla.

Szerintem ma már G. Orwell megállapítása sem menő, hisz az diktatórikus rendszerek esetében volt érvényes, a jelen időkben már senki nem diktál, hanem csak szép sunyin a demokrácia leple mögé bújva, írja meg „emberséges” törvényeit.

Kié vagy Európa?

Ez egy aktuális kérdés, és nem ártana válaszolni is rá, de mivel csak a virtuális világban létezik imitt-amott egy kis virtus, és a való világban ez szinte hiánycikk, nemigen akaródzik senkinek ezt nyíltan, becsületesen megtenni.

Pedig most kellene erre választ adni, nem akkor, amikor már saját bőrünkön érezzük, hogy kié lett, mert én aszondom, de aszondom, akkor már fejünkre húzhatjuk az angol WC tartályának utolsó vízcseppjeit, és pottyantós budit állíthatunk helyébe.

Természetesen csak ha szükség lesz rá, hiszen megtörténhet, hogy nemsokára mi már csak virtuálisan szarakodunk, a jelenleg harmadik világban élő népek meg, mellőzni tudják a helyhez kötött pottyantást.

Mert bizony kedveseim én úgy veszem észre, hogy ezen világ lakói veszik apránként hatalmukba az európai kontinenst.

Ám nem saját ötlettől sarkallva teszik ezt, hanem valaki, vagy valakik ármányos gondolatainak engedelmeskedve.

Gyanúsítani lehetne ezen gondolatok miatt kontinensek, országok vezéreit, méregkeverő multimilliárdosokat, az Antikrisztust, stb., de én nem teszem, hiszen bizonyíték híján talán csak a legfelsőbb bíró hinné el nekem, ám egyelőre még nincs tervemben az Ő színe elé járulni.

Ha csak a világosságban nézek szét, akkor úgy látom, hogy egy kiváltságos, vezető politikai elit egy része bitorolja a vén kontinenst, szinte semmibe véve a népek akaratát.

Így dukál ez egy fejlett demokráciában kérem! Nincs ott diktatúra, azt a fűzfán fütyülős rézangyalát nekije!(Azt nem tudom miért fütyül az angyal, de gondolom azért a fűzfán teszi, mivel könnyen tud ott sípot készíteni.)

Azonban, ha a sötétben meresztgetem szemeim, ahol látni szinte semmit nem lehet, ott bizony másként érzékelem a dolgokat.

Általában nem szoktam félni abban a sötétben kóborolni, melyet az ég és föld teremtője ránk szabott, de ebben a sötétben, amit egész másfajta erők borítanának ránk, nem szívesen sétálgatok.

Kérdezheti bárki nyugodtan, hogy miért? Mert felelek rá.

Nos, egyszerűen csak azért, mert Isten által adott sötétben, nem kell aggódnom amiatt, hogy gondolataimra is sötétség borul, és tudom, világosság váltja majd fel, de az újfent kialakuló feketeségben félős, nekem is megfertőződnek gondolataim, mert hatalmas, kétes eredetű, sötét erők lappangnak ott, és bizonyára sosem fognak világot gyújtani.

Azaz meglehet felgyújtják a világot, lángba borítva mindent, de ez nem amolyan gyehennaféle tisztító tűz lesz, ebben csak szépen megpergelődünk mint a roston sütkérező kínai patkány.

Ha csak éberen körülnéz az ember, azonnal észreveheti, mily hatalmasok és sötétek ezek, hiszen (állítólag)épeszű embereknek, úgy eltompítják agyát(vagy tán lefizetnék őket, hogy bambuljanak?), hogy nem veszik észre azt a veszélyt, mely Európát kerülgeti. De lehet nem is érdekli őket, nem lévén utódaik, fütyülnek a jövőre, de nem fűzfára csimpaszkodva, hanem kényelmes bőrfotelbe süppedve, hogy a ménkű ugrasztaná ki őket onnan!

Mivel csakis tapogatózni, de konkrétan megtapintani, vagy felismerni, semmit nem lehet ebben a csalárdul kialakított sötétben, emiatt kétes a benne rejtőzködő erők eredete.

A kevésbé ismert, de beteljesedett jóslatairól híres Nikolas van Rensburg még az 1800-as évek végén, a muzulmán vallás mögött rejtőző erőt jósolta, mint az európai civilizációt romba döntő hatalmat a kétezres években, de azt még ő sem tudta meglátni, hogy honnan származik az.

Ha viszont egyeztetem jövendölését, a híres távolbalátó Ingo Swan, a Hold sötét oldalán tett látogatása alkalmával észlelt dolgokkal, akkor már kezd kialakulni egy konspirációs elmélet bennem.

Ugyanis ez az ember látott ott valami gyanúsan, és feketén dolgozó erőket, ám nem tudta kideríteni, hogy mik azok, mert odafókuszált elektronhullámait felfedezték, sőt valamiként ezeken keresztül úgy ráijesztettek, hogy soha többet nem mert, még a távolból se visszalátogatni. (Későbbi írásaiban földönkívüli lényekre gyanakszik, akik szerinte már a földön is jelen vannak, emberbőrbe bújtatva.)

Valami igazság lehet a dologban, mert egyetlen ember se mer egy ideje még a Hold világos oldalára se lépni, pedig mennyit lófringoltak oda-vissza hajdanán.

Arra lehet következtetni hát, hogy létezik egy olyan szuper-fejlett hatalom, amelyik kihasználja és alkalmazza az isteni kommunikáció lehetőségét, és akkor bizony minden istenfélő ember veszélyben van, mivel Istentől jövő üzenetként értékeli a sötétben megbúvó idegen hatalomtól érkező parancsokat.

Igaz, hogy ezek sokszor különböznek az igazi parancsolatoktól , sőt mi több ellenkeznek ezekkel, de annyira rafináltan vannak megalkotva, hogy nagyon sokan bedőlnek nekik, és helyeslik is őket.

Pedig minden egyes tévútra terelő üzenet azért lett kitalálva, hogy meggyengítse a jelen emberének akaratát, egyszerű bábúvá varázsolja, amit aztán cérnaszállal táncoltatni lehet.

Természetesen nem kézzelfogható cérnáról beszélek, hisz annyit még a kínaiak se bírnak gyártani, hogy mindenkinek jusson, hanem virtuális, láthatatlan szálakról van szó, melyek az emberi agyat képesek megbéklyózni és irányítani.

Jól ki van ez fundálva kérem, hiszen még a kisujját se bírja mozgatni az ember, ha elméjétől nem kap rá parancsot! Ha meg az elmét más irányítja...

Úgy néz ki hát, hogy ezen sötét hatalom uralkodik Európa egy része felett, és szeretné, ha az egészet uralni tudná, ezért mindent megtesz céljának elérése érdekében.

Háborúkat robbant ki, ahol csak teheti, fejletlen civilizációkból könnyen irányítható embertömegeket csábít és telepít ide, míg a bennszülött lakosság szaporulatát minden lehetséges eszközzel, úgymond „emberséges” törvénnyel igyekszik visszafogni. (Pl. kétes eredetű és hatású oltások kötelezővé tétele, nem ellenőrizhető utóhatású gyógyszerek forgalmazása, eleve gyermektelenségre ítélt melegházasságok törvényesítése, stb.,stb.)

No-mármost, hogy egyszerűen csak földönkívüli, vagy földről származó földönkívüli hatalomról van szó, az is talány, nem is feszegetem a kérdést, mert szerintem totál mindegy, a lényeg az, hogy nem jó szándékkal borítja hálóját Európa fölé.

Ezért vigyázzatok hát feleim, hogy mit választotok, Istennek igéjét, vagy egy ismeretlen erő igáját.

A kötelező egyenruha és robotgyerek

Nem igazán tudok rájönni, hogy valójában egy szabad demokráciaféleség, vagy egy mindenre kötelező kommunizmusnál is rosszabb diktatórikus rendszer kacsintgat felém, ahol rendre minden nemszeretem dolgot előbb-utóbb rám erőltetnek.

No persze csak úgy szépen finoman, úgymond törvényesen, nehogy véletlenül jogaimon csorba essen, oszt hőbörögni kezdjek, mivel háborodni hiába háborodok fel, úgysem érek vele semmit, hogy a matató ménkű matarászna arrafelé, amerre én óhajtom !

Nem elég, hogy nyakamba varrnak egy csomó kötelező adó melletti adó, járulék, biztosítás meg egyéb tőlem haszontalanul zsozsót elvonó kitalációt, hanem már a gyermekek nyakába is kezdik varrni a különféle hiábavaló, de kötelező ezt meg azt. (Bezzeg ami kötelező lehetne, azt a jogokra hivatkozva, gyöngéden lepel alá rejtik.)

Úgy tűnik, az egyenruhával kezdik, mert azt tényleg varrni kell, csakhogy nem mindenki szabó, így varratni kénytelen, ami megint egy tisztára haszontalan plusz zsetonkészlet csökkenéssel jár.

Mert kérdem én, mi a logikus magyarázata a iskolában újfent kötelező egyenruhának? Divatba jönne tán a hőn áhított észak koreai társadalmi rend modellje? Vagy tán csak egy kis kommunizmus utáni melankolikus vágy lappang mögötte?

Erre muszáj választ keressek, hiszen más úgysem teszi.

Néha úgy érzem, hogy valakik nagyon sablonos jövőt terveznek az új nemzedéknek, egyenruhába bújtatják őket, halottnapi, magyarul „halloweenes” bulikra kényszerítik őket, hasonló programot írnak elő, egyforma teszteket adnak mindenkinek, amolyan igen nem válaszokkal, nehogy véletlenül a gyerekeknek egyénisége ki tudjon bontakozni.

Állandó tanügyi reformokkal kecsegtetnek, melyek megkönnyítenék a tanulók életét, ám ehelyett egyre zsúfoltabb programot találnak ki a túlontúl kipihent agyak.

Ahelyett, hogy mellőznék azt, ami teljesen értelmetlen, inkább még hozzáadnak felesleges (tan?)anyagokat, túlterhelve a fejlődésben lévő fiatalok programját, oszt utána mindenki csak csodálkozik, hogy a stressz meg a depresszió kezd népbetegséggé válni.(Igaz, a gyógyszeriparnak is szüksége van a klientúrára, hogy a kánya csípje meg!)

Egy kalap alá vesznek mindenkit, ugyanazon követelményekkel, mert ugyebár aki bírja marja, aki meg nem az a füvet harapdálja.

Ahelyett hogy a gyerekekkel tudnának foglalkozni tanítóik, tanáraik, a szigorúan betartandó, mindegyre változó, de szinte semmit nem érő, tanügyi programmal kell foglalkozzanak, nem is csoda, hogy csak aprópénzzel fizetik meg ezt nekik.

Arra nincs idő, hogy a gyermekek egyéniségét felfedezzék, aszerint oktassák és irányítsák, hiszen a nyolcórás zsúfolt iskolai program után, jön a otthoni házi-feladatos bővített program, amitől aztán kinyiffan gyerek és szülő egyaránt. Ez persze mindennapi tevékenység, mindennapi kinyúlás, szerencsére néha van egy kis vakáció, mert ugyebár még a pihent agyaknak is szüksége van egy kis tevékenység lazításra nehogy túlforrósodjanak.

Az iskolákban nincs idő a gyerek lelki világával is foglalkozni, pedig ez lenne a legfontosabb, elbeszélgetni vele, megtudni mit szeretne, vagy mi érdekli, stb., stb.

Mert épp olyan hiábavaló valakitől elvárni, hogy azt tegye, amire nincs tehetsége, vagy nem vonzza, vagy amit a másik, mint kígyótól a katonás díszlépést.

Ráerőltetni persze lehet, nem a kígyót, mivel annak marása veszélyes, hanem a gyermeket, hisz az legfeljebb magába zárkózik, vagy manapság a veszélyekkel tele virtuális világban keres menedéket, eltávolodva a reális mindennapi élettől.

Ezen nem is csodálkozom, hisz a sok kötelező elől valahova menekülni kell, sokszor nekem is jön, hogy esőerdőbe költözzek, esernyő és viharkabát nélkül, nem törődve azzal se, hogy még a bőrzacskóm is beázik.

Nem tudom kinek mi a terve, de azt látom, hogy valakik amolyan robotszerű embert fabrikálnának mindenkiből, hadd legyen csip nélkül is irányítható. Természetesen ezt gyerekkorban kell kezdeni, mert bizony egy olyan vén szamarat mint én, még murokkal sem bírnak már, emilyen robotizálási sablonba becsalni.

Azt sem tudom más hogyan vélekedik, mert igaz szabad véleményt mondani, de senki nem teszi, félvén attól, nehogy ennek következményei legyenek.

Nos, én inkább attól félek, nehogy egy robot szolgálataira szoruljak mire megvénülök, no persze csak ha lesz erre időm, és időnap előtt el nem visz végtelen körútra, egy virtus nélküli világba, valamiféle modern nyavalya.

Ha sablonos életet és az egyenruhát valaha is szerettem volna, akkor ez nem így lenne megírva.

Ha meg valaki nagyon odáig és vissza van ezekért, az kérem disszidáljon Észak Koreába!

Ott aztán garantáltan kap egyet-kettőt a púpjára!

Rózsaszínű hír

Minden nap csak rosszabbnál-rossz híreket lát, hall, olvas az ember, így egy kis fáradtságomba került, míg egy vidámabb színben tündöklő, stresszoldó hírecskére leltem:

Pedig ekkora véreb örködött

Ma Sárosfalván betörés történt. Özv. Ifj. Gerzsonné arra ébredt, hogy valaki matarász a párnája alatt. Legnagyobb meglepetésére egy fiatal betörőt pillantott meg az ágya mellett, de amint mesélte, nem sikoltott fel örömében, nehogy elriassza szegény flótást. A betörő idegesen keresgélt, de nem találta meg a pénzt, ami az ifjabbik özvegy  alatt zizegő, ökologikus szalmazsákba volt rejtve. Idősebbik özvegy Gerzsonné ezalatt nyugodtan hortyogott a szomszéd szobában, föld-süket lévén. Nyugodtan várt a kirabolandó özvegy is, de nyugtalankodni kezdett, amikor észrevette, hogy a betörő távozni készül.

Idegesen felült ágyában, és felszólította, hogy végezze el betörői kötelességének, a nemi erőszakra vonatkozó cikkely, dugós paragrafusát. Mivel a betörő határozottan visszautasította az ifjú 78 éves hölgy kérését, az dühében hozzávágta aranyakat érő tizennyolcadik századbéli porcelán bilijét. A bili összetört, a porul járt betörőt - akiről kiderült, hogy idült potenciazavara van, és otthon felejtette Viagra kapszuláját - kórházban ápolják.

Bejelentés egyik fél részéről sem érkezett, a két fél egyezségre jutott, a betörő kötelezte magát, hogy felépülése után merevítő pasztillákkal a zsebében, nyitott ajtón keresztül újból betör, és ez esetben az özvegy nem kér aranyat a drága biliért.

Így a rendőrség lezárhatta az ügyet, mielőtt megnyitotta volna.

A kötelező biztosítás

Elméláztam azon, milyen jó lenne, ha a kötelező járműbiztosítás mindenki számára kötelező lenne, értem ezalatt, hogy nem csak énrám mint egyén aki fizetem, hanem a biztosítóra is mint társaság, aki alkalomadtán nekem kellene fizessen.

Személyes tapasztalataim alapján, ez egyelőre csak álom a jelenlegi zavaros időkben, és mivel tisztulásnak semmi jelét nem látom, félős hogy az is marad.

Azaz az tiszta, hogy számomra kötelező, mert az állam - aki egyéni jogaim felett hűségesebben őrködik mint Mihály arkangyal - kötelez rá, jól megszabott óriási büntetéseket használva megfélemlítő eszközként. Az viszont már nem tiszta, hogy miért nem kötelező a biztosítótársaságok számára a kár kifizetése, őket miért nem kötelezi senki erre.

De ne beszéljek marhaságokat, mert hivatalos variációban kötelesek fizetni a drágák, csak nemigen tudja rávenni őket senki, hogy ezt megtegyék.

Törvény az van rá bőven, ám amennyi a törvény, annyi a kiskapu melyeken ezeket meg lehet kerülni, és ezeket a biztosítók nagy előszeretettel használják.

Így egyesek szépen meggazdagodnak a károsultak kárán, és bizonyára még egy kis lelkifurdalás sem gyötri őket.

Attól sem félnek, hogy a mennyország kapuja nem nyílik meg előttük, hiszen pénzük annyi mint a pelyva, és mivel látják, hogy ezzel bármilyen kicsi meg nagykaput kinyithatnak, bizonyára úgy vélik, ennek segítségével az is kitárul majd.

Az egyetlen gond csak az, hogy egyelőre a pénzét senki nem képes utolsó kiruccanására magával vinni.

De az az érzésem, mindenik mások kárából hasznot húzó pénzre éhes zsák, abban reménykedik, hogy még az ő idejében kitalálnak valamilyen pénzteleportáló masinériát, és nem lesznek gondjai a tranzakciókkal még a másvilágon sem.

Erre meg én mondom nekik, hogy álom ez bármilyen időben.

Na, de ne lépjek át egy más dimenzióba, hiszen egyelőre itt élek, és nekem itt lenne szükségem egy kis pénzmagra, amit a VIENNA INSURENCE GROUP kellene fizessen kártérítésként balesetben tönkrement, totálkáros autómért.

Úgy néz ki, nem vagyok egyedül

Kellene, de nem akarózik neki, így immáron négy hónapja mellőznöm kell a járgányt, mivel az említett társaság pribékei újabbnál-újabb kitalációkkal húzzák-halasszák az időt.

Hiába ad három hónapot a törvény egy ügy rendezésére, ha kiskaput is ad hozzá, amin keresztül sétálva nyugodtan meg lehet hosszabbítani ezen határidőt.

Így két és fél hónapon keresztül, egy nem létező iratot kértek, hiába bizonygattam, hogy az nem létezik, rá se hederítettek.

Miután kiderült, tényleg nincs a kért iromány, eszükbe jutott, hogy újból felmérjék a kár nagyságát, hadd lássák nem javult-e autócskám állapota, nem-é forrtak össze csontjai.

Mert itt záródik be a törvény nagykapuja, és nyílik meg a kiskapu, hiszen az ügy rendezésére előírt három hónap attól az időponttól számít, amikortól minden irat a dossziéba kerül.

A biztosító meg kérhet különbnél-különb iratot, például három hónaponként újból vizsgálhatja az roncsot, addig eltolva így a rendelkezésére bocsájtott időt, míg a károsult megunja és feladja, vagy mindent felad, és a másvilágon várja, hogy egy kis pénzecskét utaljanak számlájára(sajnos ismerek ilyen eseteket).

De megtörténhet, hogy időközben a biztosítótársaság például csődbe megy, és akkor már nem is kell egyel-talán fizessen, a megkárosított ez esetben búsan szopikálik akárcsak télapó novemberben.

Igen ám, de télapó tudja, hogy decemberben eljön majd az ő ideje, a károsultnak viszont gőze sincs, melyik hónapban, vagy évben jön el az az idő, amikor kárát megtérítik.

Jelenleg így vagyok én is(csak tudnám meddig), amolyan novemberi télapós stádiumban, hogy a szomorú merevgörcs álljon, ebbe a csalásra alapuló kötelező biztosítási rendszerbe!