Hol az igazság?

„Egy univerzális hazugsággal telített korszakban már az is forradalmi ha kimondjuk az igazságot”(G. Orwell)

Azt állítja egy közmondás, „aki keres, az talál”, nekiláttam hát erre-arra, meg amarra az igazság után kajtatni, hadd lám érvényes-é még ezen állítás a jelen zűrzavaros pillanataiban.

Lelkes lendülettel indultam, ám alig pár lépés után már rájöttem, hogy nem egy virágos ösvény vezet az igazság felé mint a mesében, inkább egy sötét pokoljáratféleséghez hasonló tövisekkel bélelt sikátor, ahol tapogatózva lehet csak haladni, így aztán mindegyre megszúrja valami azt, aki oda bekeveredik.

Emiatt nagyon nehezen lehet egy kicsikét belőle felfedezni, még akkor is, ha apait-anyait belead az ember, a keresgélésébe.

Mivel én is vagyok annyira egoista mint minden halandó, elsőként a saját igazságom próbáltam meglelni.

Több irányba is nekilódultam, reménykedvén, hogy valahol csak rátalálok, ám kiderült, egyik sem vezet sehova, végül mindenik a sötét sikátorba torkollik.

Elsőként azzal kezdtem, ami jelenleg a legjobban zavar, azaz miért nem téríti meg káromat a biztosító, mert ez úgy lenne igazságos, ha engem törvény kötelez biztosítást fizetni, akkor ő is hasonlóképp köteles kellene legyen alkalomadtán káromat megtéríteni.

Elméletileg ez így működik, de gyakorlatilag az az igazság, hogy az „i” valahol elmaradt, így ami megmaradt belőle azt nagyon-nagyon mélyre elbujtatták, nehogy valaki rátaláljon, és felfedje titkát.

Mi hát az igazság eme biztosítótársaságok körül?

A legelső igazság az, hogy szegények nem képesek megállni saját lábukon, ha nincs legalább háromszáz százalékos profitjuk, mert sok pénz kell ahhoz, hogy az igazságszolgáltatást maguk oldalára állíthassák. Természetesen ez csak ott valahol a sötétben történik, mert mindaddig míg a világosban keresgél az ember, nagy „I” betűvel reklámozott igazságot lát mindenfelé, ám ha nem vakítják el a sziporkázó reklámfények, és megpróbál mögéjük bekukkantani, ott bizony már csak a sötétben lappangó gazságot érzékeli.

A sötét miatt látni nem látható, de saját tapasztalatból mondom, érezni, azt már garantáltan lehet.

A második igazság az, hogy az igazság mellett kardoskodó törvényhozók - akik állítólag az emberek érdekeit képviselik - sosem a megbízóikkal egyeztetnek, hanem csakis a jól tejelő társaságokkal.

Ennek következménye az, hogy homályosan, két vagy többértelműen megfogalmazott törvénycikkelyekkel, a fizetéstől a bírságig mindent az emberek nyakába varrnak.

Ezt meg feltétel nélkül köll elfogadni kérem! Hisz olyan nagyérdeműek találják ki, akiknek pénzszóráson kívül, más gondjai nincsenek, a kispénzű köznép hétköznapi gondjai nem igazán érdekli őket. Ez alól természetesen kivételek a választási kampányidőszakok.

A harmadik igazság meg az, hogy nyíltan, szemünk láttára és hivatalosan meglopnak, mi meg semmit nem tehetünk ellene, mert kimondottan számunkra a törvény az törvény.

Ez már a szomorú igazság, hogy az a keserves búbánat essen beléje!

Itt már muszáj irányt változtatnom, mert félős ha tovább folytatom ez úton, cukorszintem emelkedni kezd, a vérnyomásom versenyre kél vele, emiatt idegeim zúgolódni kezdenek, és ilyen stresszes állapotban nem merem majd átlépni a messzi távolba eltolt nyugdíjkor határát.

Így osztán mások kell eldorbézolják a nyugdíjalapba éveken keresztül levont pénzecskémet, míg én dühömben a krizantémok gyökerét rágcsálnám, ha a nyüvek ne csiklandoznának.

Ezen esetben az a színigazság, hogy messzire kitolva a nyugdíjazási korhatárt, pofonegyszerűen kitolnak majdnem mindenkivel.

Nagyon úgy néz ki, hogy nemsokára már nem kell szinte senkinek nyugdíjat juttatni, mindenki hallgatólagosan megelégszik majd, egy faládácska árával, melyet egy összegben egyetlen alkalommal nyújtanak át.

Ám ezt is csak post-mortem kapja meg (de időtlen-időkig élvezheti!), elismerésként a nyugdíjalapba juttatott kötelező adományokért.

No, de ennek csak örülni lehet, hiszen ha arra gondolunk, hogy hány hírneves ember csakis a halála után vált elismertté, akkor gond nélkül és stresszmentesen várhatunk, míg ránk is sor kerül.

Igaz, a halál körüli igazság felfedésével is akadnak némi gondok, de kideríteni igazából semmit nem lehet.

Sőt és pláné, ez esetben még törvénycikkely sem szükségeltetik, hisz mindent a legfőbb bíró ítéletére lehet kenni.

Így például a napjainkban divatos, gyakori és időnap előtti örök vadászmezőkre történő eltávozás miatt senki nem felelős. Okozói nem azok, akik az ember fizikumát meg pszichikumát túl megterhelik, és ennek súlyát nem bírva szíve minden előzetes figyelmeztetés nélkül, beadja felmondását, vagy gyengébb erecskéi agyában elpattannak.

Nem kérem! Ez ellen egyes-egyedül csakis azt lehetne, amit nem lehet megtenni,azaz a Jóistent felelősségre vonni, mert állítólag ezen esetekben ez az Ő ítélete és punktum!

Akinek nem tetszik ezen ítélet, az természetesen nyugodtan fellebbezhet, de ezt csakis elé járulva, személyesen teheti meg.

Azt nem tudnám megmondani ez mennyire jó dolog, de abból a szempontból előnyös, hogy nem kell mindent - még örök életet is - megígérő ügyvédet pénzeljen, aki természetesen fütyül rá az ígéretére miután honoráriumát bezsebelte.

Mert sajnos már elavult az a mondás, hogy „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”, és mondhatnám, feledésbe merült az élet minden szférájában.

Nagyon félős, az igazsággal is valami hasonló történik, úgy elbújtatják ebben a globalizált hazugságba burkolt világban, hogy semmi esély megtalálni, míg végül megfeledkezünk róla.

Szerintem ma már G. Orwell megállapítása sem menő, hisz az diktatórikus rendszerek esetében volt érvényes, a jelen időkben már senki nem diktál, hanem csak szép sunyin a demokrácia leple mögé bújva, írja meg „emberséges” törvényeit.