A kötelező biztosítás

Elméláztam azon, milyen jó lenne, ha a kötelező járműbiztosítás mindenki számára kötelező lenne, értem ezalatt, hogy nem csak énrám mint egyén aki fizetem, hanem a biztosítóra is mint társaság, aki alkalomadtán nekem kellene fizessen.

Személyes tapasztalataim alapján, ez egyelőre csak álom a jelenlegi zavaros időkben, és mivel tisztulásnak semmi jelét nem látom, félős hogy az is marad.

Azaz az tiszta, hogy számomra kötelező, mert az állam - aki egyéni jogaim felett hűségesebben őrködik mint Mihály arkangyal - kötelez rá, jól megszabott óriási büntetéseket használva megfélemlítő eszközként. Az viszont már nem tiszta, hogy miért nem kötelező a biztosítótársaságok számára a kár kifizetése, őket miért nem kötelezi senki erre.

De ne beszéljek marhaságokat, mert hivatalos variációban kötelesek fizetni a drágák, csak nemigen tudja rávenni őket senki, hogy ezt megtegyék.

Törvény az van rá bőven, ám amennyi a törvény, annyi a kiskapu melyeken ezeket meg lehet kerülni, és ezeket a biztosítók nagy előszeretettel használják.

Így egyesek szépen meggazdagodnak a károsultak kárán, és bizonyára még egy kis lelkifurdalás sem gyötri őket.

Attól sem félnek, hogy a mennyország kapuja nem nyílik meg előttük, hiszen pénzük annyi mint a pelyva, és mivel látják, hogy ezzel bármilyen kicsi meg nagykaput kinyithatnak, bizonyára úgy vélik, ennek segítségével az is kitárul majd.

Az egyetlen gond csak az, hogy egyelőre a pénzét senki nem képes utolsó kiruccanására magával vinni.

De az az érzésem, mindenik mások kárából hasznot húzó pénzre éhes zsák, abban reménykedik, hogy még az ő idejében kitalálnak valamilyen pénzteleportáló masinériát, és nem lesznek gondjai a tranzakciókkal még a másvilágon sem.

Erre meg én mondom nekik, hogy álom ez bármilyen időben.

Na, de ne lépjek át egy más dimenzióba, hiszen egyelőre itt élek, és nekem itt lenne szükségem egy kis pénzmagra, amit a VIENNA INSURENCE GROUP kellene fizessen kártérítésként balesetben tönkrement, totálkáros autómért.

Úgy néz ki, nem vagyok egyedül

Kellene, de nem akarózik neki, így immáron négy hónapja mellőznöm kell a járgányt, mivel az említett társaság pribékei újabbnál-újabb kitalációkkal húzzák-halasszák az időt.

Hiába ad három hónapot a törvény egy ügy rendezésére, ha kiskaput is ad hozzá, amin keresztül sétálva nyugodtan meg lehet hosszabbítani ezen határidőt.

Így két és fél hónapon keresztül, egy nem létező iratot kértek, hiába bizonygattam, hogy az nem létezik, rá se hederítettek.

Miután kiderült, tényleg nincs a kért iromány, eszükbe jutott, hogy újból felmérjék a kár nagyságát, hadd lássák nem javult-e autócskám állapota, nem-é forrtak össze csontjai.

Mert itt záródik be a törvény nagykapuja, és nyílik meg a kiskapu, hiszen az ügy rendezésére előírt három hónap attól az időponttól számít, amikortól minden irat a dossziéba kerül.

A biztosító meg kérhet különbnél-különb iratot, például három hónaponként újból vizsgálhatja az roncsot, addig eltolva így a rendelkezésére bocsájtott időt, míg a károsult megunja és feladja, vagy mindent felad, és a másvilágon várja, hogy egy kis pénzecskét utaljanak számlájára(sajnos ismerek ilyen eseteket).

De megtörténhet, hogy időközben a biztosítótársaság például csődbe megy, és akkor már nem is kell egyel-talán fizessen, a megkárosított ez esetben búsan szopikálik akárcsak télapó novemberben.

Igen ám, de télapó tudja, hogy decemberben eljön majd az ő ideje, a károsultnak viszont gőze sincs, melyik hónapban, vagy évben jön el az az idő, amikor kárát megtérítik.

Jelenleg így vagyok én is(csak tudnám meddig), amolyan novemberi télapós stádiumban, hogy a szomorú merevgörcs álljon, ebbe a csalásra alapuló kötelező biztosítási rendszerbe!