Ádám bácsi és a hosszú-kötél

Valamikor nem is olyan nagyon régen, úgy a huszadik század elején, amikor az emberek nem csak telefonon meg interneten keresztül beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, és Alois Alzheimerről még semmilyen kórt nem neveztek el, történt ez eset, mely valójában megesett.

Ádám bácsi falun született, ott nőtt fel, nősült meg, utódokat nemzett, és ott öregedett meg, de nem lett belőle sosem nyugdíjas, mivel akkoriban bizony még nem volt lerakva semmiféle nyugdíjrendszer alapköve sem.

Kénytelen volt hát a jó öreg, aktív életmódot folytatni, azaz dolgozgatni legalább annyit, hogy mindennap egy szelet kenyeret kiérdemeljen.

Volt egy kis darab földecskéje, amelyiken kendert termesztett, de a világért el nem szívott volna belőle egy szálat sem, pedig akkoriban ezt se ember, se törvény meg nem tiltotta.

Nem is a tiltás miatt nem vált drogfogyasztóvá Ádám bátyó, hanem amiatt, hogy szüksége volt a kender háncsára, amiből korbácsot, ostort meg kötelet font a hosszú téli estéken.

Nyáron nemigen volt erre ideje, mert hol az egyik, hol a másik gyermeke hívta meg egy kis kalákába, kapálni, szénát gyűjteni, vagy a megszáradt takarmányt az ökörszekérrel hazahordani.

Ment is mindig szívesen, hiszen sose nem félt a munkától, inkább az unalom miatti gutaütés aggasztotta.

Egy nyári estén, épp szénahordás idején, az egyik fia benézett hozzá, és meghívta segíteni másnapra, egy takarmányhordó családi akcióra. Nem sokat vártak már el tőle, csak az ökrök előtt kellett álljon, míg a szekeret a fiatalabb generáció megrakja szénával.
Mielőtt elment volna, még odaszólt az öregnek:

• Osztán hozzon egy hosszú-kötelet, az enyém már elég régi, nehogy elszakadjon, mert sok a hazahozni való szénám, ezért jól megraknám a szekeret!

Nyakába vett hát másnap reggel Ádám bácsi egy szépen feltekert, vadonatúj, saját gyártmányú kötelet(made in China nem volt még divatos azon időkben), és kiballagott a rétre. A kötéllel a nyakában sétált az ökrök előtt, nehogy az elkallódjon valamerre, mert egyik elengedhetetlen kelléke volt az a szénahordásnak.

Rakták a szénát, közben megreggeliztek, utána még raktak a szekérre, hadd legyen mit húzzanak az ökrök, hiszen kimondottan igavonó, erős állatok lévén bírták a terhelést. Máshol le sem vezethették energiájukat, hisz még egy kis szexre se tudtak elpazarolni belőle.

Attól nem féltek embereink, hogy a széna leborul, bízván a keményfából készült nyomtatórúd súlyában és szívósságában, no meg az új kötélben, ha netán a régi beadná a kulcsot.

Amikor úgy vélték, már elég nagy a terű, és a húsz lóerős két ütemben járó ökörszekér megbirkózik vele, feltették rá a nyomtatórudat, első bütykös felét lekötötték egy rövidebb kötéllel, hátul meg átdobva rajta a hosszú-kötelet, két rakodó rácsimpaszkodott, hogy jól lehúzza, nehogy megcsússzon a rakomány menet közben.

Húzták-húzták, mígnem egyszer csak zsupsz! Egy pillanat alatt a földön találták magukat.

A két férfi fenékre huppant, és csodálkozva nézett a kezükben maradt istrángdarabra. A meglepetésből magukhoz térvén, elkezdtek aztán jó hangosan, cifrákat mondani az elszakadt kötélről, de mást is belekevertek mondókájukba, ami a földdel meg az éggel kapcsolatban hirtelen eszükbe jutott.

No persze a régi kötél elszakadva, tréfálta meg őket, bizonyára lejárt már a garanciája, de még a moly keze, akarom mondani foga is benne lehetett a dologban, hisz nyugodtan rágódhatott rajta egész télen unalmában.

Szerencsére ott volt az öreg meg újonnan font kötele, ám amikor az egyik fia odaszólt neki:

• Édespám, hozza ide mán azt a kötelet a mindenségit! Nem látja, ez elszakadt! Akkor kiderült, hogy csak Ádám bácsi van ott, a kötél sehol, eltűnt a nyakából.

Odakapott a nyakához, mintha az ökröket vidáman csipkelődő bögöly szállt volna arrafelé, de csak hűlt helyét tapogatta drága kötelének.

• Hová tette le azt a kötelet? Kérdezgették, de csak bizonytalan vállvonogatás volt rá a válasz.

Nekiláttak hát keresni, visszamentek a szekér nyomán, aztán össze-vissza járták az egész kaszálót, de eredmény semmi.

 Amikor már a földjük szélén is túljutottak a nyomozásban, egyikük odakiabált az ökrök előtt búsan gondolkodó öregemberhez:

• Merre kujtorgott még maga? Hol hagyhatta el a kötelet? Hogy a görcs állt volna a lábába!

Mert bizony akkoriban is dédelgették ám a gyerekek néha, a rövid memória figuráival küszködő őseiket!

De Ádám bácsi nem sértődött meg, sőt mi több, arca felderült, és vidáman visszakiabált:

• Megvan fiuk, ott van a bokor mellett, ahol tojtam máma!

Volt ugyanis egy-két gyomorgörcse aznap, és mivel ökologikus budi akkoriban még mutatóba se létezett, nemhogy a falusi kaszálókon lett volna, egy bokor tövében guggolva szabadult meg hirtelenjében a terheléstől. Mivel a kötél bizonyára zavarta a szabadulás boldog pillanatait, letette nyakából, oszt mikor végzett, sietett vissza az állatok elé, és megfeledkezett róla. De lám, a görcs említése eszébe juttatta, hogy merre lehet az eltűnt jószág.

Így aztán csak az egyetlen pontos koordinátával jelzett bokrot kellett megkeressék.

Ez már nem volt nehéz, nem volt sok belőle a környéken, ráadásul a görcs eredményén lakmározó légyrajt, könnyen és messziről észre lehetett venni,(nem kellett hozzá műholdas megfigyelőrendszer) de a cserjéről letépdesett levelek is segítettek, - melyeket környezetkímélő papírként használt - a kötél rejtekhelyének felfedezésénél.

Ezt a drót nélküli, kihangosított telefonálgatást bárki végighallgathatta, aki a környéken munkálkodott, emiatt nem kellett semmilyen közösségi oldalra kitenni.

Utána meg csak úgy szájról-szájra járt Ádám bácsi hajszálpontos helymegjelölése, mindenki nevetve „lájkolta”, és sokáig megmaradt az emberek emlékezetében.