Varázslatos ráncok

 Eldöntöttem, hogy újranősülök, elveszem azt az ifjú ötvenhárom éves menyecskét, aki csak tizenhét éves, és minduntalan elibém ugrik, ráncait ledobva.

Egyébként nem volt szándékomban a nősülés, de már annyit ugrabugrált előttem ez a ránceldobó reklámhölgy, hogy mérgemben már feleségül venném, így lehet kevesebbet látnám, meg aztán hadd kukkantsak be a szoknyája ráncai alá, és lássam tizenhét éves habtestét is, ami mégsem ötvenhárom!

Azt a mindenit! Már megint itt van, rá is kattanok gyorsan nehogy elszalasszam az alkalmat, no meg a vigyázni kell nehogy az asszony észrevegye, mert félős, hogy a végén azt gondolja, szemránckrémet keresek magamnak, mert őt ugyebár ilyesmivel nem sérteném meg.

Pedig keres a búbánat, az én ráncaimat már a krémek krémje se simítja ki, ez én is garantálom, meg a nevetésem is, ami bizony elég sok ráncot mélyesztett szemeim köré.

Na, de mit keresek itt én a ráncaimmal? Mikor egy szoknya alá számítottam bekukkantani, hadd lássam mi rejtőzik ott. Megszokott látvány fogad, vagy pedig egy finom kis tizenhét éves pipihús, ami ugyancsak nem ötvenhárom.

Mielőtt azonban tovább léptem volna, hirtelen az jutott eszembe, hogy mi történik akkor, ha tizenéves testecskét látok meg, és elcsábulok tőle? Mert se harangláb nem vagyok, se templomajtó!

Ám ez csak egy pillanatnyi villanás volt, mert tudtam, hogy a gyönyörű reklámok mögé bújtatott valóságot, előbb-utóbb úgyis meglátja az ember.

Inkább ez rettentett aztán vissza attól, hogy tovább nézegessek, és elmerüljek a felajánlott lehetőségek közepette, nem pedig a poligámia.

Mert ugyebár egy arcot még csak letakar az ember alkalomadtán, de ha a testet kell letakarja,( mely nem a reklámarchoz szabott) hogy dolga  végezetlenül ne maradjon, akkor hogyan végezze a dolgát?