Ráncok és a harakiri

                                  

Így jár valaki, ha nem hal meg idejében!-hajtogatja a magatehetetlen nénike, akinek se hozzátartozója, se rokona aki gondozgatná és annyi nyugdíja se, hogy bevennék egy öregotthonba, így aztán könyörületből segít rajta, hol egyik, hol másik ismerőse.

Erről mi más juthat eszébe az embernek, mint az, hogy senkinek sincs a homlokára írva semmi. No, nem éppen semmi, mert a ráncok ott vannak! Gyorsan be is néztem a tükörbe, hogy megbizonyosodjak róla, oszt nehogy valótlanságot írjak, hisz rögtön megszólnak érte. Volt ott bizony elég, lehet még egyel több is!

Azt viszont senki elolvasni nem tudja, hogy mit írnak! No, nem épp senki, mert van Valaki, aki ért ehhez is, de nem foglalkozik ráncjóslással, hisz fontosabb teendői vannak. Így, aztán rábízta, hogy mindenki saját maga döntse el, miként olvas ráncaiból. Csakhogy ez nagyon nehéz dolog ám! Mert minél több ránc gyűl, annál jobban bonyolódik a helyzet. Senki nem akarja az újonnan megjelent ráncocskát úgy olvasni, mintha az utolsó lenne, ezért aztán inkább várja a következőt, remélve, hogy abból többet kisilabizál. Szerintem, sosem fogunk tudni olvasni a ráncokból, rögtön el is árulom, hogy miért nem, mert nem vagyok titkolózós típus.

egyedül is megy

Veszem a néni példáját(amelyikhez hasonló bizonyára rengeteg van), aki ha tudta volna hova jut, bizonyára más megoldást választ.

Én (úgy gondolom most) mást választottam volna, mert meg nem engedném egy orvosnak, hogy kiszedje a belemet, ( kerülöm is őket úgy, mint földigiliszta a bazaltsziklát) aztán ott feküdjek hosszú évekig magatehetetlenül, inkább magam szedném ki, addig amíg tudom! Ettől bizonyára elfeküdnék gyorsan és magatehetetlenül, de kevés ideig kellene gondozzanak az biztos !

de egy kis segitség is jól jön

Ez lenne híres harakiri, ami mondjuk öngyilkosság, de mégsem az, hiszen valamilyen becsületbeli kérdés következménye, vagy követelménye. Bizonyára nem a legkellemesebb dolog, de végrehajtója ezzel visszaszerzi becsületét, és kellő tiszteletben részesülhet, ez a japánoknál.

Ha viszont én tennék ilyet a keresztény világban, akkor becsület ide, becsület oda, öngyilkosságnak minősítenék, és engem főbenjáró bűnért egy pap se prédikálna el. Mondjuk, nem is ez a legnagyobb gondom, hanem az időpont kiválasztása, mert hiába ráncolom a homlokom, én sem tudok többet kiolvasni belőle, mint más.

A japánnak természetesen könnyű a dolga, neki nincsenek ilyen gondjai, ha egyszer rászánta magát, akkor nem érdekli már, hogy mi lenne, ha így, vagy úgy, mert nem azért teszi, hogy aztán ne kelljen évekig az ágyban sínylődjön, így nem kell neki időzítés.

Nálam viszont az időpont lenne a legfontosabb, hogy elkapjam azt a pillanatot, amikor elejét vethetném annak, amit nem szeretnék, ha bekövetkezne, mert ha bekövetkezik, akkor már nem tudom elejét venni.

Egyszerű is lenne a dolog, ha ne lenne ott a REMÉNY! Az a valami, ami utoljára hal meg, ami megakadályozza, hogy megtanuljunk olvasni a ráncokból, és ami miatt nem tud az ember idejében meghalni!!!