Az újszülött

F. bácsi vidám, fürge kis úriember volt, mindig valami csalafintaságon törte a fejét, mert ügyvéd lévén, a mestersége erre szinte kötelezte.
Nem volt akkor se fiatal, amikor megismertem, de tíz-tizenöt év múlva se lett öregebb, ugyanolyan sürgölődve intézte ügyes-bajos dolgait, ami akadt neki bőven, ha meg nem, akkor akasztott magának hol innen, hol onnan.
Ez nem is lett volna baj, ha ne nyaggatott volna engem is velük. Szinte minden héten betoppant, és valamilyen halaszthatatlan, sürgős elintéznivalóval próbálta egyensúlyából kibillenteni nyugodt természetemet.
Gondolom hamar rájött, hogy ez nem könnyű, de azért mindig újra meg újra próbálkozott, mert halasztást nem tűrő ügyeit általában egy ráérősebb magamfajta ember is idejében be tudta fejezni, és be is fejezte, bizonyára emiatt nem romlott meg sok éven keresztül kapcsolatunk.
Így játszadozva teltek az évek, ő minden cselt bevetve mindig siettetett volna, én válaszul Murphy törvényeiből idéztem neki egyet-egyet, hogy csillapítsam lendületét.
Történt egyszer, hogy néhány hétig nem jelentkezett, nem volt ettől hiányérzetem, igaz egy kissé furcsállottam, de gondoltam, bizonyára elutazhatott hirtelen valamerre.

Már szinte meg is feledkeztem arról, hogy nincs senki körülöttem, aki valamivel nagyobb sebességet próbálna rám erőltetni,(az asszony már feladta a harcot) amikor telefonált egy közös ismerős, hogy F. bácsi hirtelen rosszul lett, kórházba szállították, vagy három hétig ott feküdt, aztán örök álomra szenderült, és épp az aznapi újságban olvasta a részvétnyilvánításokat, Isten nyugosztalja!
Ez meglepetésként ért, habár annyi sietség után nem is volt csoda, hogy ily sietve távozott a legfelsőbb bíróság elé.

Őszintén belátom, nem bántam, hogy a temetést elszalasztottam, mert se belső se külső részeim nem kívántak sose olyan helyre járni, ahol csak bánatos embereket lehet látni.
Egy kissé elgondolkodtam, hogy lám milyen kiszámíthatatlan kinek mikor ér véget földi pályafutása, de hát istenem mit lehet tenni? Ilyen ez a cudar élet, így tovább lépkedtem, folytatva a mindennapi tevékenységem.
A család többi tagjának is elújságoltam a hírt, csodálkozva és sajnálkozva, de lassacskán mindenki megemésztette a hallottakat. Utána természetesen az élet újra folyt tovább, a napok ugyanolyan gyorsan teltek, az éjszakák ugyanolyan rövidek voltak, és mindig hiányzott az az öt perc, ami épp elég arra, hogy az ember kipihenje magát. Nekem azért volt egy olyan fura jó érzésem, hogy ezután nyugodtabban lophatom napközben a napot, mert nem lesz, aki hetente azzal ijesztgessen, emiatt lesz a következő napfogyatkozás.

Nem is fenyegetett egy ideig senki, nem gyűlt meg a bajom a fogyatkozó Nap, vagy napok miatt, de szinte bevettem a göcsöt egy gyönyörű naplementekor. Szinte sötét volt, csak a látóhatár mögül visszakukucskáló napsugarak árasztottak még egy kis fényt néhány odatévedt felhőfoszlányon keresztül, amitől bizarr, bíborvörös félhomály uralkodott el a környéken.
Valamit épp bütyköltem a hátsó udvarban, amikor hátam mögött egy ismerős hang zavarta meg a vörösbe burkolózó csendet: - tiszteletem István, egy újszülött jelentkezik!
A hangra egy kissé megremegett a gyomrom szája, nem fordultam meg nagyon hirtelen, nehogy megszédüljek, de bármilyen lassan tettem meg azt a száznyolcvan fokos fordulatot, csak megingott egy picikét lelki egyensúlyom, sőt mintha a bal térdem is reszketni kezdett volna, amikor szembe találtam magam F. bácsival, az első és utolsó halottal, akit halála után élve láttam. Ott állt előttem kézfogásra nyújtva jobbját, kedélyesen mosolyogva. 

Nem is emlékszem már, mi jutott hamarabb eszembe, az hogy meglessem-é, ha vannak a hátán angyalszárnyak, egy röpke imát dadogjak, vagy nyúlcipőt húzva, a paplan alá meneküljek, ami tudva levő, hogy bármikor a legbiztonságosabb menedék.
Szóval kergetőzött fejemben néhány gondolat, emiatt halogattam a kézfogást, ezt észrevette öreg újszülött, és bizonyára gyanította mi az oka, mert nyugtatni próbált: - semmi gond kedves barátom, igaz hogy meghaltam, de feltámadtam, és íme itt vagyok újjá születve!
Ez annyira megnyugtatott, mintha a temetőben találkoztunk volna éjjel, oszt félelmemet azzal a jól ismert mondással oszlatná, hogy: -én is félnék, hogyha élnék!
Látva, hogy kezem erre se nyúlik feléje, gyorsan elmagyarázta halála történetét. Ez félig igaz volt, mert néhány hét kórházi ápolás után egyre rosszabbodott állapota, és végül egy műtét után annyira meghalt, hogy az orvosokat is becsapta. Szóltak hát a kint várakozó hozzátartozóknak, hogy mi az ábra, ezek az ismerősöknek telefonálták meg a szomorú hírt, de eközben ő meggondolta a dolgot, és úgy döntött, még marad, szívdobbanásokkal jelezve szándékát.
Amikor ezt az új fordulatot a váróteremben sírdogáló rokonok megtudták, ámulatukban elfelejtettek telefonálni, ezért jelentek meg az újságban a részvétnyilvánítások. Lám miért nem jó elsietni a dolgokat!
- Nem te vagy az első fiam, aki nem mer velem kezet fogni! Mondta vidáman nevetgélve.
Ezeket végighallgatva remegéseim lassacskán elcsitultak, és végül kedélyesen kezet ráztunk.

Néhány év múlva hunyt el, bizonyára véglegesen, mert azóta nem jelentkezett. Nyugodjék békében!