Prédára leselkedő orosz lányok

Ezen írás csakis azért született, nehogy valaki azt higgye, hogy otthon üldögélve, egy szatellitről érkező szerelmes sugárka fejbe nem kólinthatja, minek következtében elbódulva, úgy megkönnyíthetik bankszámláját, hogy azonnal felébred a bódulatból.
Azzal kezdődik az egész, hogy az ember végignézegeti a virtuális postafiókját, osztán hopplá megakad a szeme egy üzeneten, amelyik Yanatól, vagy Marijatól stb. érkezett. Mindahányan orosz lányok, gyönyörű fényképekkel mellékelt levelet küldenek, arra hivatkozva, hogy egy bizonyos társkereső oldalon találtak az email címre, és ők is partnerkapcsolatot keresnek. Általában egy Moszkvától ezer-kétezer kilométerre leledző kis városkában éldegélnek egyes-egyedül. Például Ishimben, mely név alatt majd az összes lakatlan oroszországi helység szerepel.

No-mármost, ha az ember partner nélkül éldegél, és szeretne megismerkedni egy oroszlánszívű orosz lánnyal, akinek se gyereke, se semmije nincs csak a puncija, az kap az alkalmon és válaszol a levélre, természetesen ha jártas a beszédhibás angol szleng nyelvjárásban. Sajnos más nyelvet e galamblelkek nem ismernek, olvasni ezt sem tudják csak írni képesek e nyelven. No természetesen oroszul gondolom tudnak, de azt más nem ismeri, főleg ha amerikai, illetőségű személyről van szó.
Ugyanis a becsapottak 80% amerikai, ahonnan máris látszik, hogy a túlzott technikai fejlődés mennyire visszafejleszti az emberi agy működését.

No, de vannak kíváncsi természetű emberfajzatok mint jómagam, akik válaszolnak e szerelmetes lányok(vagy férfiak?) leveleire, mert eléggé jól el lehet szórakozni a szerelmes levelek írogatásával.
Íme hát egyik lóvésztori melyet személyesen átéltem úgy, hogy az asszonykámnak szinte sejtelme se volt róla.
Az első levél Yanától érkezett, aki ügyvédi irodában dolgozott akkoriban, huszonkilenc éves egyedülálló, és teljesen véletlenül úgy megtetszettem neki, hogy jaj!
Na gondoltam, ha a kis sárkányom ezt megtudná bizonyára tüzet okádna, ezért nem is szóltam neki, mert a végén még megperzselte volna a farkincámat, oszt agyő sztori!
Belementem a játékba, hiszen mindig is szerettem játszani, főleg a szavakkal, igaz az angol nem annyira játékos mint a magyar, de akinek játékos a nyelve annak semmi nem lehetetlen.

Választ írtam hát, de inkább shakespeare-i nyelvjárással elbújtatva néhány ártatlan kérdést, melyekkel szerettem volna többet megtudni e szerelmes teremtésről.
Természetesen egyetlen kérdésre se válaszolt, állítólag nemigen értette meg mire célzok, de ettől függetlenül lehetőséget látott arra, hogy barátságunkat elmélyítsük, ellenére a köztünk lévő pár ezer kilométeres távolságnak.
Sajnálta, hogy nem tudunk közvetlenebbül kapcsolatba lépni, mivel a laptopja épp befuccsolt, így csak a munkából tud levelet írni, de csakis lopva mert a főnöke szigorúbb mint Sztálin volt hajdanán.
Minden levél mellé általában két kép volt mellékelve, amolyan selfi stílusban, titkárnőhöz illő szolid kis ruhácskákban.
Látván, hogy inkább az amerikai angolt kedveli, stílust váltottam, tőmondatokba tömörítve gondolataim, dicsértem alakját és ízlését, egy szó mint száz csapni kezdtem neki a virtuális szelet, amúgy istenigazából. Főleg miután egyik képen észrevettem ujján a karikagyűrűt, olyan prózai gondolatokat küldtem el, hogy férjének bajusza is lepergelődhetett tőle.
Ám a következő válaszából ítélve, semmi nem történt, csak bevallotta, hogy egyre jobban vonzódik hozzám, úgy érzi, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és így tovább blablabála a kis huncutka.

Ekként enyelegtünk pár héten keresztül, ő állítólag valahol Szibéria szélén hevülve, én meg Erdély szívében harmincöt fokos hőségben olvadozva.
Egy pár levél után kezdett egyhangúvá válni a levelezés, és úgy éreztem, valahogy e patt helyzetből ki kell lépni, így ajánlottam nem ártana többet megmutatnia magából, hiszen ha már asszonyt választ az ember, egy kissé bekukkantana rejtettebb zugokba is.
Na ezt már megértette, és egy kissé felháborodva válaszolt, mert ő nem egy olyan nő, de ha megadom a pontos címem, nevem, akkor talán küld egy lezserebben felöltöztetett képet, utána meg ő jön el hozzám, élőben láthatom, és hetekig egymáséi lehetünk.
Bizonygattam neki, ez nem valami jó ötlet, mert az asszony nem igazán viselné el, hogy mézesheteken keresztül ne lásson, egyébként nem tudnánk együtt lenni, mert a gyerekeim épp otthon vakációznak, és apámat naponta kell pelenkázzam.
Erre abszolúte nem reagált, mintha ezek csak amolyan természetes dolgok lennének a mézeshetekre készülődés közepette.
Ugyanis a következő levelében, tovább kezdte mesélni az utazási terveit, melyek eléggé bonyolultak voltak, és aránylag eléggé drága mulatság lett volna, de mivel annyira tetszettem neki, ő eldöntötte nekivág, csakhogy egymáséi lehessünk. Az egyetlen gondja az volt, hogy rég nem kapott fizetést, ezért megpendítette a levelezés lóvés lényegét, bevallván őszintén, hogy egy kis pénzanyag mennyire jól jönne neki(név, cím megadva) vízumszerzés céljából, ha szeretném minél hamarabb karjaim közé zárni.
Ehhez a levélhez mellékelt képek bizonyára meglágyították volna a legdurvább amerikai favágó szívét is, mert láss csodát, a szemérmes kislány majdhogy ki nem villantotta féltve őrzött szemérmét.
Szinte az én szőrös szívem is meglágyult, igaz nem annyira, hogy pénzt küldjek, csak egy szerelmes levélkét postáztam, de nagyon erotikus tartalommal.

Ebben kifejtettem, hogy sajnos pénzt nem küldhetek, mert az asszony zetelaki, és „nem ad pénzt a pálinkára, sem a zacskóba dohányra”(nemhogy vízumra adna), ellenben a zacskómban sínylődő golyóim úgy megteltek a képei láttán, hogy kénytelen voltam saját kezűleg kiürítsem tartalmukat, természetesen nagyon vigyázva, nehogy a laptop tönkremenjen emiatt.
Igaz, a levélben nem ennyire finoman fogalmaztam, no meg angolul nem lehet épp ennyire körülírni a lényeget, mert a végén egy angol bennszülött se érti meg, nemhogy egy orosz megértené.
Azt nem tudom, Yana mit hámozott ki erotikus levelemből, ez a mai napig titok maradt számomra, de feltételezem, hogy plátói szerelme valószínűleg szublimált tőle mint a jég Szibériában mínusz ötven fokon, mert többé nem válaszolt.
No, de semmi gond, hiszen máris jelentkezett Márija, aki ugyancsak Ishimben lakik, ugyancsak egyetemet végzett, és ráadásul tetszem is neki csak úgy látatlanban.
Na a szúnyog csípjen meg! Hogy én milyen kapós lettem!

„Burned-out” azaz kiégve. De annyira fiatalon?

Ezt szeretnék kideríteni a szakemberek, miután a kolozsvári orvosi egyetem diákjai kezdik halomra ön-gyilkolászni magukat.
E szempontból az ott tanuló francia diákok vannak előnyben, annyira vitték, hogy a francia állam már kénytelen volt egy csapat szakembert odavezényelni, akik kiderítenék a jelenség okát, és megpróbálnák megelőzni ennek a szomorú nyomorúságnak a folytatódását.
Első nekifutásra semmi nyomós okot nem talált senki egyik esetben sem, mint például elmaradt vizsgák(Hej, emiatt hányszor lóghattam volna a mestergerendán hajdanán!), szerelmi bánat, adósság, vagy ehhez hasonlók.

Való igaz, hogy ilyesmik nyomhatják lefele az embert, de szerintem nem annyira, hogy a végén miattuk egyenest a pokol kapujában találja magát. Hiszen állítólag amit Isten adott, mármint az életet, azt csak ő veheti el, ha más teszi, azt viheti az ördög, vagy saját maga kénytelen a Sátánnál jelentkezni, és az alvilágba belépőért könyörögni. Más lehetőség egyelőre tudtommal nincs, csak a mennyország és pokol között választhat az ember, ha megunta a földi életet.
No, de nem erről szeretnék morfondírozni, hanem arról, hogy mitől éghet ki annyira az ember fiatalsága legszebb éveiben, hogy unalmában képes véget vetni életének.
Ugyanis a „burned out” azaz a „kiégés” diagnózisát állították fel első nekifutásra -természetesen egyelőre csak feltételes módban- az öngyilkosságok okaként, az esteket kivizsgáló pszichológus szakemberek.
Hallottam már szakmai, szerelmi kiégésről, no meg egy bizonyos kor után valójában megtörténik, hogy „kiég” az ember, amikor időmilliomos lesz, oszt zsugorian tengeti életét, fél az idejét másra is pazarolni.
De azért húszon egynéhány éves korban szerintem egy kissé korai még annyira „kiürülni”, hogy még az életkedve is elmenjen valakinek. Legalábbis én úgy vélem, ha az egyetemi évek emlékeit felelevenítem, amikor arra se volt időm, hogy minden buliba elmenjek, nemhogy kiégésre gondoljak.
Igaz nem tudom milyen az orvosin, de állítólag annyit mindent kell bemagolni, hogy az ember agya jobban felforrósodik mint egy GPS-ként használt okos-telefon, ami bizony úgy kiég sok esetben, akár a modern villanykörte egy nappal a garancia lejárta után.

No de nem hinném, hogy a sok magolás kiégetné az embert, hiszen akkor már réges-rég kuruzslók és vajákosok gyógyítgatnának minket, kígyótalppal, bakkecsketejjel és szúnyoghájjal kenegetve testi és lelki sérüléseinket. Ez talán nem is lenne rossz, hiszen ezektől legfeljebb a róka farkát megfogva ürül ki az ember, de kiégni nem fog.
Törtem hát a fejem, mi lehet e kiégés oka, ha valójában erről van szó, mígnem ismét a kiégett okos-telefon juttatott eszembe egy lehetséges szinte ésszerű magyarázatot.
Íme az önmagával szinte párhuzamosan futó magyarázat:
Van tehát a kis okoskám(telefon,), aminek úgy megtömik a memóriáját mindenféle haszontalansággal, hogy csak amúgy nyög a gigabytok súly alatt a vézna kis teste, de működik, lehet vele facebookozni, játszadozni, mindenféle virtuális terepet bejárni, sőt telefonálni is. A gond ott kezdődik, ha elindul az ember kirándulni, és szeretné egy kézzelfoghatóbb applikációra használni, beállítja a GPS-re, oszt neki a hegyeknek úttalan-utakon. Bírja is szegényke ideig-óráig, ám ha nem figyel, és nem pátyolgatja az ember, egyszer csak felforrósodik, és pukk úgy otthagyja a vadon közepén, mint eb a kutyagumit.

Nos valami hasonló történhet szerintem azokkal gyerekekkel, akik állítólag időnap előtt kiégnek. Túlterhelik memóriájukat, olyan haszontalan dolgokkal, melyeket az életben soha fel nem használnak, elkábítják őket a virtuális világ adta nem valós lehetőségekkel, távol a szülőktől nincs aki rájuk figyeljen, és alkalomadtán dédelgesse, vagy útba igazítsa.
Szinte elszakadva a való világtól, virtuális kapcsolatban éldegélnek, mígnem egyszer valami haszontalan világi bonyodalomba botlanak, amit túlterhelt memóriájuk képtelen megoldani, emiatt aztán zárlatot kap, lefagy, és gondolkodás nélkül a „Del” billentyűt használja, így még egy búcsúlevél se marad.
Nem tudom, végül is mit derítenek majd ki, e szomorú esetekkel kapcsolatban, de úgy néz ki, hogy a legfrissebb öngyilkos fiatal esete már egyszerűbb, mert egy halom üres üveg között találtak rá, így feltételezhető, hogy Bacchus keze lehet a dologban. Talán valaha kiderül valami mindezekről, de az is lehet , hogy sosem, ám nekem nagyon nem tetszik ez a „burned out”-os dolog, túl egyszerű, és jelen esetekben túl korai, ám ha igaz akkor félelemmel tölt el.

Mindenképpen énszerintem nem ártana egy kissé lazítani a terhelésen minden szinten, és jobban odafigyelni a gyerekekre, meg egymásra, ha nem akarjuk, hogy mindnyájan rövidzárlatot kapva, a pokol kapuján kelljen dörömböljünk, mert ott is limitált a hely, akárcsak a mennyországban!
Osztán ha se fel se le, akkor merre?

talán erre-arra?

A pénz rabjai vagyunk, de szabadok akár indián John a rezervátumban

Ez jutott eszembe amikor kötelező adományról először hallottam, de nem igazán csodálkoztam rajta, csak meglepődtem egy picikét, amin nem kell csodálkozni, hiszen a legedzettebb idegzetű embert is érheti néha meglepetés.
A kötelező adomány fogalma akkor merült fel, amikor egy ifjú pár panaszkodott, hogy Isten szolgája csak úgy adná össze őket, ingyen és számítógép nélkül, ha leperkálnának neki egy bizonyos összeget, ami tulajdonképpen adomány, de kötelező, azt a leborult szivarvégit!

Ezt már én mondtam, aki szivaros vagyok és dohányfüsttel kergetem az ördögöt, nem pediglen tömjénfüsttel.
Ez a dohányos ördögűzés nem olyan hatásos mint a vadkenderes bódítás, így legalább egy kisördög mindig megszurkálja oldalamat, amikor ehhez hasonló körmönfont kitalációkról hallok.
Meglehet van akinek fel se tűnik, hogy mennyire nem lehet egy napon emlegetni az adományt a kötelezővel, de ez sem csoda, hiszen olyan gyorsan elhadarják, akár reklámok a lényegtelen lényegét.

Ugyanez a helyzet a szabadság meg a rabság fogalmával, melyeket addig-addig kevertek össze-vissza, míg szabadnak képzeli magát az ember, holott rabság a jelen demokráciáinak legfőbb jellemzője.
Igaz, hogy a szabadság leple alá bújtatott rabszolgaság alig észrevehető sokak számára, de sajnos itt van, csak egy kissé jobban oda kell figyelni, és azonnal látható lesz.

Természetesen nem annyira egyszerű ezt felfedezni mint a kötelező adomány abszurd jellegét, de rájöhet bárki még akkor is, ha ki sem lép az utcára. Pedig otthon, saját házában oly szabad az ember mint papagáj a kalitkában, bármit megtehet, teljesen pucéron zuhanyozhat, ha kifizeti a vízszámlát amelyikbe még a szabadesésben folydogáló esővizet is belevezetik. Süthet főzhet kedvére, ha kifizeti a gáz meg a villanyszámlát, sőt télen be is melegíthet még fával is, ha ráfizet ezen számlákra egy kis plusz összeget, környezetének meg nem kímélése címkéje alatt.
Így gyűlnek a számlák emiatt aztán kénytelen az ember szabad jóvoltából kilépni a kapun, hogy pénzt szerezzen a számlák kiegyenlítésére.

Itt kezdődik az igazi szabadság! Az asszony gyanakvó tekintete már nem követheti, csak szatellitről figyelhetik lépteit, és mindenhova felszerelt rejtett és nem rejtett kamerák felvételein örökítik meg képeit, akár gyalogosan, akár automobilon indul pénzt előteremteni. Mert egy szabad ember autózhat is, ha van pénze üzemanyagra, kötelező biztosításra, adóra és útadóra, műszaki vizsgára, és természetesen úgy pöfög autója, ahogy azt a normák megkövetelik. (Ha repülője van akkor még szabadabban szállhat, azt már a búbánat se normázza.)

Megállni is meg lehet a tragaccsal bárhol, ahol ezért fizetni kell, sajnos ahol nem kell fizetni, ott megállni nem szabad, bármilyen szuper ABS van fékrendszerébe szerelve. De hát elvégre a nagy szabadságba belefér egy kis korlátozás!
No, de végül is valahol csak sikerül megállni, és talán munkát is talál az ember, ha szerencséje van, amit úgy megfizetnek, hogy nem kell tőle az utcára menni koldulni, csak a bankba egy kis kölcsönért.
Ha sikerrel jár kísérlete, akkor sajnos el kell árulnom, hogy befellegzett mindenféle szabadságnak, egy ideig még áltatja magát, hogy majd harminc év múlva, ha visszafizeti a kölcsönt, olyan szabad lesz mint az utolsó mohikán, aki nem adta el ősei földjét, csak elvették tőle, pedig még kölcsönt sem igényelt.
De annyi évig még a szórakozást is megunja bárki, a gürcölést meg sőt és pláné! Ezért néhány év múlva, már csak robotol, az állást mellőzve, az áltatást elfelejtve.
Igaz nem tudnám megmondani, mi lesz harminc év múlva, de azt látom, hogy ma szabadnak mondott emberek és országok raboskodnak, a pénz hatalmától leigázva és megfélemlítve, mert egy humanitárius rabszolgapecér fegyvert és korbácsot nem használ kérem alássan!

Ármányok, járványok, az ördög és a szerelem

S.O.S mert csak ármány marad

Körülnézve a nagyvilágban rádöbbentem, annyira tele van már ármányokkal, hogy már nem csak én, de bizonyára a Jóisten is megelégelte, ezért szabadít cifrábbnál cifrább járványokat az emberiségre.
A szerelem meg sajnos szinte eltűnőfélben van, mármint a valódi szerelem, ami nem csoda, hiszen majd mindenki inkább saját magába lesz szerelmes, hála a közösségi oldalaknak, ahol „like”-ok ellenében annyi „like”-ot lehet kapni, hogy ember legyen a talpán, aki ettől ne akarna Nárcisz bőrébe bújni.

Csak annyi, hogy nem a patak vizében ölelnék keblükre saját magukat az emberek, hanem egy képernyőn, de ez természetes, hiszen nem az ókorban élünk, csak „kór”-okban!
Mert hála Istennek a kóroknak nem visszük hiányát, annyi van belőlük, hogy szinte mindenkinek jut, függetlenül anyagi helyzetétől és társadalmi állapotától.
Akinek nincs, annak ajánlatos orvoshoz menni, ott garantáltan találnak neki is valamit, nehogy véletlenül kimaradjon a sorból.
Szerintem az ármánykodás is egyfajta kórtünet, csak még orvosilag nincs felfedezve, mert egyelőre olyan jól álcázzák, hogy szinte jóindulatnak minősül. Hiszen mindenki látszólag jót akar, az országok egymásnak, az egyik népfaj a másiknak, a családok, az emberkék, mindenki saját érdemeivel henceg, ha meg valami balul üt ki,  bizonyításként titkon mindig más irányba terelik a gyanút.
Aki elefántot lop, az a liliputi tyúktolvajra húzna vizes lepedőt, aki repülőt lő, az a szomszédban parittyázó gyerekeket gyanúsítaná a katasztrófáért, aki bakot lő, az még a szomszédasszonya visszeres lábát is gyanúba keverné, csak azért, hogy saját bőre dicsfényben tündököljön, és folytathatnám, de félek sose érnék a végére.
Ez a figyelemelterelő hadművelet működik kérem szépen, mert az emberi naivitás oly határtalan, akár a reklámok zöme!

Ugyanez a helyzet a járványokkal, hiszen alig csendesedik az egyik, azonnal új jelenik meg, és mindenik annyira félelmetes, hogy hallatára éjjel, még a pohárba nyugvó fogsorok is összekoccannak néha, halálra rémisztve az ott ólálkodó ördögöt is.
Mert végül is ő a hibás mindenért ami rossz, ezt a szegény fickót bármivel meg lehet gyanúsítani, de szerencsére jól bírja a gyűrődést, így rá se füttyent az ellene ármánykodókra.
Egy kissé el is gondolkodtam, miért nem Lucifert hibáztatják a járványok, meg a természeti katasztrófák miatt? Hiszen meglehet csak ördögi ármány a Jóistenre terelni a gyanút, de szerintem nem az ördögé, aki valószínűleg nem hordoz legyengített vírusokat tarsolyában, hogy alkalomadtán teljesen „véletlenül” szélnek eressze őket, habár ki tudja? No, de elég az ármányokból! Lássuk mi a helyzet a szerelemmel.

Hát mit mondjak, helyzet az van bőven, csak épp a szerelem hiányzik belőlük, de ezt már nem lehet ám az ördögre kenni! Mert ez azt sem tudja mi fán terem a szerelem, legalábbis arra következtethet az ember abból a tényből, hogy sosem lehet szerelmes ördögről hallani, legalábbis a szó szoros értelmében. Bizonyára nem sikerült még a génjeit módosítani, örökölni meg nem örökölhette, mivel sose volt egyetlen ősének sem szerelmes génje.
Lám mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi emberek, hiszen belénk oltották a szerelmet és a szeretetet, még a kezdet kezdetén.
Mi általában szerelemből születünk(igaz fogalmam sincs hogyan születik a kisördög), szeretettel nevelnek, és egy idő után szerelmesek kellene legyünk, hogy tovább folytassuk e szép hagyományt.
De úgy érzem, ez ma már mifelénk nem igazán működik, akár a demográfiai lerobbanást, akár a génficamot szenvedett szerelmesek elszaporodását veszem alapul.
Mert ezek egyre jobban szaporodnak, természetesen nem úgy normálisan és emberhez méltóan, ahogy illik, hanem csak megjelennek, elferdült hajlamaikkal tévútra terelve szerelmet.
Most jövök rá, hogy nem az ózonréteg kiluggatása miatt melegszik a helyzet, hanem az emberi likak helytelen használata miatt! Szerintem nem ártana használati utasítást mellékelni a lékek mellé!

Szóval a lényeg az, hogy egyre kevesebb a szerelmes pár, főleg az olyan amelyik gyümölcsöt is képes teremni, no persze csakis ott, ahol a demokráciának utópisztikus hajlamai is vannak, hála a robbanásszerű technikai fejlődésnek. (Bezzeg ahol nincs az egyik vagy a másik, ott akkor is képesek termést hozni az emberek, ha olyan szárazság van, hogy még a férfiak fitymája is a makkra szárad, mert egyebük nincs csak a szerelem, amitől nem tudta őket megfosztani senki és semmi)

A technika úgy eldédelgeti (vagy eldegenerálja?) ma már az embereket, hogy nincs is szükségük egymás dédelgetésére. Mindenki kezdi mindenhol a perfekciót keresgélni, addig-addig míg erekció nélkül marad, oszt utána siránkozik, hogy nincs elég lóvé Viagrára, azért nem tud szerelmes lenni és családot alapítani.
Kérdem én, kit hibáztassunk e szerelmi pangás miatt?
Mi magunk hibásak nem lehetünk, akár hiszitek, akár nem, ez ma már lehetetlen! Ha valaki az ellen ármánykodik, aki a szerelmet belénk plántálta, szerintem porul jár előbb vagy utóbb.
Az ördög szerelemmel nem foglalkozik, amúgy is van elég dolga szerencsétlennek, azt se tudja merre fusson, hiszen ahol nincs járvány, ott garantáltan van ármány, ahol véletlenül egyik sincs ott a természet rakoncátlankodik, és neki mindenhol ott kell lennie, ha nem akar néhány leendő klienst elszalasztani.

Talán valamilyen átok szállt volna az emberiség fejére mint a Nárciszéra hajdanán? De kinek az érdeke kioltani az emberek lelkéből a szerelem nemes érzését?
Felelni erre csakis ármánykodva lehet, mivelhogy saját magam nem hibáztathatom.
De mert félek a járványoktól, ezért inkább itt lakatot teszek a billentyűkre, nehogy úgy járjak mint a sarki rénszarvas (Rangifer tarandus eogroenlandicus) kit állítólag fix söggbe lőtt az ármány,(természetesen véletlenül likat tévesztve) oszt emiatt ki is halt az egész faj minden pereputtya.

Mi lesz veled emberiség, ha eltűnnek a méhek?

Albert Einstein jóslata jutott eszembe, mely szerint kb. négy évvel élhetné túl az emberiség a méhecskéket, ha ezek mind kipusztulnának, és valószínűleg igaza lehet, hiszen ha nincs beporzás nincs termés, oszt mohát rágcsálva kötve hiszem, hogy pocakot eresztenénk.
Ez akkor villant agyamba, amikor egy méhész barátommal beszélgetve, arról panaszkodott, hogy szinte méhek nélkül maradt, mert valami titokzatos betegség tizedeli e szorgos kis állatkákat.
Jobban mondva nem tizedeli, hanem tíz százaléka se maradt meg a méhcsaládoknak, ott áll a sok kaptár üresen mint egy kísértetváros a horrorfilmekben.
Valami horror van is a dologban, mert nem csak úgy egyszerűen elpusztulnak a méhek, hanem sok esetben negyven ötvenezer tagú méhcsaládok tűnnek el egyik napról a másikra, otthagyva csapot papot, azaz a mézet, lárváikat, királynőjüket, és többé nem lehet megtalálni még a tetemeiket sem.
A furcsa még az, hogy az elhagyott kaptárak közelébe se más méhek, se méztolvajok, de még a viaszmoly se közeledik, mintha egy láthatatlan védőburok venné azt körül.

A tömeges méhpusztulásért lehet okolni a klímaváltozást, a vegyszereket, a különbnél különb sugárzásokat, a gén-modifikált növényeket, de ez a kaptárelhagyás annyira kísérteties, hogy sok kutatónak még háta is

lúdbőrözik, amikor erre gondol, nem találva rá egy épkézláb magyarázatot.

Nem mondhatni, hogy könnyű megfejteni, természetes keretek között kutatva, e rejtélyes jelenség okát, de lehet találni néhány magyarázatot, ha a természetfeletti zónákban keresgél az ember.
Azt ugyebár feltételezhetnők, hogy a repülők által levegőbe eregetett alumínium nanorészecskék miatt, a méhecskék is Alzheimer kórt kapnak, akárcsak az emberek, és elfelejtik a hazafelé vezető utat, de ez nem valószínű, mert akkor valahol csak megtalálnák őket.
Azt is feltételezné az ember, hogy a nyugati méheket eltérítik a keletiek és fordítva, de ez sem valószínű, mert akkor nem panaszkodnának mindkét égtájon, no meg nem tűnnének el a semlegesnek számító vadméhek.

Ha viszont feltételezzük, hogy létezik egy miénkkel párhuzamos világ, ahova alkalomadtán át lehet ruccanni, akkor ezzel már magyarázható lenne ez a tömeges méhvándorlás, hiszen a muslicák eltűnése és megjelenése is csak ezzel magyarázható. No, de miért nem jelennek meg újra a méhek, és miért nem nyúl semmi az elhagyott kaptárakhoz?
Nem marad más hátra szerintem, csak egy konspirációs teóriát felállítani, mely szerint földönkívüli méhészek praktikáival állunk szemben, akik befogva a méhcsaládokat áttelepítik őket saját bolygójukra mézet termelni, egy ember számára ismeretlen virtuális burkot húzva a kaptár köré.

Ezt két okból is tehetik, vagy azért mert meg akarják menteni a méhecskéket a pusztulástól, vagy ismervén Einstein számításait, el akarják népteleníteni a Földet, hogy majd alkalomadtán simán elfoglalhassák.
De bármi is lenne a magyarázat, nem ártana egy kissé jobban odafigyelni ezekre a hasznos kis állatokra, és valamiként meg kellene védeni őket a kipusztulástól, ha nem akarjuk, hogy éhkoppot nyalogassunk lépes-méz helyett.

Lehet-e jóindulatú deflációról beszélni?

Miért ne lehetne? Hiszen egy jófajta demokráciában állítólag mindenről nyíltan lehet beszélni, (akár napszemüvegen keresztül figyelnek, akár szatellitről) miért lenne akkor a defláció kivétel?
Nem is kivételeztem én vele, amikor felvázoltam azt a csúnya ördögi kört, ami a gazdasági életre vár, és azt ami miránk vár, ha majd együtt kell az ördöggel kézen fogva körbe-körbe futkorászni.
Biztattam is mindenkit, hogy vásároljon, akár van zsetonja, akár nincs, ha nem akar húsz évig körbe járva, egy helyben tapicskolni, vagy a dunyha alatt rejtegetett pénzén hemperegve szunyókálni munkanélküli befektetőként, a további árcsökkenésekről álmodozva.
Úgy látszik kevesen fogadhattak szót, hiszen már ez év januárjában közzétett hivatalos adatok szerint az eurozónában mínusz 0,5%-kos inflációval számoltak,(ami magyarán szólva defláció) csak nem merték nevén szólítani, bizonyára ismervén azt a közmondást, hogy: „ott az ördög, ahol emlegetik”.

Azóta se igen beszél róla senki, de ez nem csoda hiszen egy kis deflációs hír meg se kottyan, amikor arra kíváncsi az ember, hogy Bicskás Bunyó miért a kis baltával verte agyon anyósát, vagy miért nem virtuális a való világ?

E sok létfontosságú hírözönben nem is hinném, hogy sokan felfigyeltek volna a Román Nemzeti Bank kormányzójának nyilatkozatára, aki elismeri, hogy az országban ugyancsak nulla alá süllyedt az infláció, de szerinte ez nem defláció, vagy ha az, akkor is jóindulatú, és mindenképpen jó irányba tereli a gazdaságot.
Állítását azzal támasztja alá, hogy az országban uralkodó vásárlási szenvedélyt semmi le nem állíthatja, senki nem ücsörög a pénzén, akkor is ma veszik meg az emberek azt ami muszáj, ha tudják, hogy holnap féláron kapják.
Szerintem jó egy ilyen bizakodó hozzáállás, hiszen mindez ideig nem volt rá példa, hogy a defláció gazdasági növekedéshez vezetett volna, csökkentve a munkanélküliséget, fellendítve az iparágak és a mezőgazdaság termelőképességét. De nem kell elfelejteni, csodák is történnek néha!

Bizonyára reménykedtek ilyesmiben a japánok is két évtizeden át, de sajnos hiába.
No, de a csodába is! Nem mindegy, melyik keleten várja az ember azt a csodás napfelkeltét, kelet-Európában, közel vagy távol keleten.
Szóval, mindenképp elégedetten és nyugodtan hajtom álomra fejem, hiszen nem is tudtam, hogy vásárlásra ösztökélve az embereket, majdnem feltaláltam a spanyolviaszt, azaz majdnem megtaláltam az orvosságot a deflációra.
Az egyetlen gond már csak az, hogy honnan guberáljuk elő a vásárláshoz szükséges zsozsót?!

Hájcsere és helycsere

Mivel a csereberélés világában élünk, mindenünket le, meg és kicserélhetünk, még a fejünket is a közeljövőben, (ha beválik Sergio Canavero , a Turin Advanced Neuromodulation Group igazgatójának próbálkozása), akkor bizonyára a hájat is ki lehet izommal cserélni. Legalábbis ezt ígéri a legújabb csodaszer, mely képes a mozgáshiány és sok diéta ellenére lerakodott hájréteget izommá gyúrni, anélkül, hogy a kisujját megmozdítaná az ember.
Háj híján, nem lévén érdekelt a témában, a nevét nem jegyeztem meg, vagy talán nem is volt neki, de a lényeg az, hogy vége a fogyókúrák kínjainak, a fitnesz termek tortúráinak, a masszázstermek csábításának, elég egy doboz csodapasztilla, és egy hónap, vagy kettő múlva már Arnold Schwarzenegger testalkatú emberként lehet színre lépni.

Mindez úgy, hogy bármit és bármennyit meg lehet enni, mozogásra semmi szükség, még azt a napi harminc perces sétát is ki lehet iktatni, amit be se iktattunk: De a pláné benne, hogy nem kell masszázsszalonba járni, mert az új „body”-ba bújva úgy bukik ránk minden nő és férfi mint vadkacsa a kárászivadékra. Csak arra kell vigyázni, hogy ne cseréljük össze a szezont a fazonnal, különben jobban elhomokosodunk mint a Szahara, és a végén elijesszük a sok afrikai menekültet, akik megelégelték már az otthoni sok homokot, ezért települnének át mihozzánk Európába.
Ez pedig nagy kár lenne, hiszen ők Európa jövője, gondolom így látják az EU nagyvezérei, azért akarnak minden tag és majdnem tagállamot ráerőltetni, hogy fogadjon be annyit belőlük, amennyit csak tud.
Kell az utánpótlás, hiszen homokosan fetrengve nemigen lesz gyerekáldás(kíváncsi vagyok mire lesz képes a frissen nősült (vagy férjhez ment?)luxemburgi miniszterelnök), míg ezek az afrikaiak a homokban fetrengve, annyi gyereket tudnak fabrikálni, hogy nincs annyi anyatej, amennyivel jól lehetne lakatni őket.
Hozzászokva már gyerekkoruktól az éhséghez, meg se kottyan majd nekik, ha az EU-ba is beüt egy kis éhínség, a túlzsúfoltság miatt.
Azt nem tudnám megmondani, hogy mi hogyan viseljük el, de meglehet el se kell viselni, mert rávesznek majd egy emberi jogainkat nem sértő, kötelező rendelettel, hogy helyünket a bevándorlókkal elcserélve Afrikába vándoroljunk, homokot hegyezni. (ott zabot, nem kapunk az biztos!)

Az lesz ám a gyöngyélet! Annyi sok ott a homok, hogy addig lehet benne fetrengeni, míg mindnyájan homokosok leszünk tőle, és felépíthetjük az első, nem Nílus menti kihalt civilizációt.
Azért, hogy ez be ne következzen, valójában nem ártana néhány fejet kicseréltetni, bizonyára ezért töri ilyesmin a fejét Sergio Canavero, de szerintem elég lenne, ha helyet cserélnének a feltuningolt izomzatú hájfejű nagyvezérek, azokkal akik még nem szedtek csodapasztillát, és egyelőre saját fejizmaikkal gondolkodnak.