A pénz rabjai vagyunk, de szabadok akár indián John a rezervátumban

Ez jutott eszembe amikor kötelező adományról először hallottam, de nem igazán csodálkoztam rajta, csak meglepődtem egy picikét, amin nem kell csodálkozni, hiszen a legedzettebb idegzetű embert is érheti néha meglepetés.
A kötelező adomány fogalma akkor merült fel, amikor egy ifjú pár panaszkodott, hogy Isten szolgája csak úgy adná össze őket, ingyen és számítógép nélkül, ha leperkálnának neki egy bizonyos összeget, ami tulajdonképpen adomány, de kötelező, azt a leborult szivarvégit!

Ezt már én mondtam, aki szivaros vagyok és dohányfüsttel kergetem az ördögöt, nem pediglen tömjénfüsttel.
Ez a dohányos ördögűzés nem olyan hatásos mint a vadkenderes bódítás, így legalább egy kisördög mindig megszurkálja oldalamat, amikor ehhez hasonló körmönfont kitalációkról hallok.
Meglehet van akinek fel se tűnik, hogy mennyire nem lehet egy napon emlegetni az adományt a kötelezővel, de ez sem csoda, hiszen olyan gyorsan elhadarják, akár reklámok a lényegtelen lényegét.

Ugyanez a helyzet a szabadság meg a rabság fogalmával, melyeket addig-addig kevertek össze-vissza, míg szabadnak képzeli magát az ember, holott rabság a jelen demokráciáinak legfőbb jellemzője.
Igaz, hogy a szabadság leple alá bújtatott rabszolgaság alig észrevehető sokak számára, de sajnos itt van, csak egy kissé jobban oda kell figyelni, és azonnal látható lesz.

Természetesen nem annyira egyszerű ezt felfedezni mint a kötelező adomány abszurd jellegét, de rájöhet bárki még akkor is, ha ki sem lép az utcára. Pedig otthon, saját házában oly szabad az ember mint papagáj a kalitkában, bármit megtehet, teljesen pucéron zuhanyozhat, ha kifizeti a vízszámlát amelyikbe még a szabadesésben folydogáló esővizet is belevezetik. Süthet főzhet kedvére, ha kifizeti a gáz meg a villanyszámlát, sőt télen be is melegíthet még fával is, ha ráfizet ezen számlákra egy kis plusz összeget, környezetének meg nem kímélése címkéje alatt.
Így gyűlnek a számlák emiatt aztán kénytelen az ember szabad jóvoltából kilépni a kapun, hogy pénzt szerezzen a számlák kiegyenlítésére.

Itt kezdődik az igazi szabadság! Az asszony gyanakvó tekintete már nem követheti, csak szatellitről figyelhetik lépteit, és mindenhova felszerelt rejtett és nem rejtett kamerák felvételein örökítik meg képeit, akár gyalogosan, akár automobilon indul pénzt előteremteni. Mert egy szabad ember autózhat is, ha van pénze üzemanyagra, kötelező biztosításra, adóra és útadóra, műszaki vizsgára, és természetesen úgy pöfög autója, ahogy azt a normák megkövetelik. (Ha repülője van akkor még szabadabban szállhat, azt már a búbánat se normázza.)

Megállni is meg lehet a tragaccsal bárhol, ahol ezért fizetni kell, sajnos ahol nem kell fizetni, ott megállni nem szabad, bármilyen szuper ABS van fékrendszerébe szerelve. De hát elvégre a nagy szabadságba belefér egy kis korlátozás!
No, de végül is valahol csak sikerül megállni, és talán munkát is talál az ember, ha szerencséje van, amit úgy megfizetnek, hogy nem kell tőle az utcára menni koldulni, csak a bankba egy kis kölcsönért.
Ha sikerrel jár kísérlete, akkor sajnos el kell árulnom, hogy befellegzett mindenféle szabadságnak, egy ideig még áltatja magát, hogy majd harminc év múlva, ha visszafizeti a kölcsönt, olyan szabad lesz mint az utolsó mohikán, aki nem adta el ősei földjét, csak elvették tőle, pedig még kölcsönt sem igényelt.
De annyi évig még a szórakozást is megunja bárki, a gürcölést meg sőt és pláné! Ezért néhány év múlva, már csak robotol, az állást mellőzve, az áltatást elfelejtve.
Igaz nem tudnám megmondani, mi lesz harminc év múlva, de azt látom, hogy ma szabadnak mondott emberek és országok raboskodnak, a pénz hatalmától leigázva és megfélemlítve, mert egy humanitárius rabszolgapecér fegyvert és korbácsot nem használ kérem alássan!