Hájcsere és helycsere

Mivel a csereberélés világában élünk, mindenünket le, meg és kicserélhetünk, még a fejünket is a közeljövőben, (ha beválik Sergio Canavero , a Turin Advanced Neuromodulation Group igazgatójának próbálkozása), akkor bizonyára a hájat is ki lehet izommal cserélni. Legalábbis ezt ígéri a legújabb csodaszer, mely képes a mozgáshiány és sok diéta ellenére lerakodott hájréteget izommá gyúrni, anélkül, hogy a kisujját megmozdítaná az ember.
Háj híján, nem lévén érdekelt a témában, a nevét nem jegyeztem meg, vagy talán nem is volt neki, de a lényeg az, hogy vége a fogyókúrák kínjainak, a fitnesz termek tortúráinak, a masszázstermek csábításának, elég egy doboz csodapasztilla, és egy hónap, vagy kettő múlva már Arnold Schwarzenegger testalkatú emberként lehet színre lépni.

Mindez úgy, hogy bármit és bármennyit meg lehet enni, mozogásra semmi szükség, még azt a napi harminc perces sétát is ki lehet iktatni, amit be se iktattunk: De a pláné benne, hogy nem kell masszázsszalonba járni, mert az új „body”-ba bújva úgy bukik ránk minden nő és férfi mint vadkacsa a kárászivadékra. Csak arra kell vigyázni, hogy ne cseréljük össze a szezont a fazonnal, különben jobban elhomokosodunk mint a Szahara, és a végén elijesszük a sok afrikai menekültet, akik megelégelték már az otthoni sok homokot, ezért települnének át mihozzánk Európába.
Ez pedig nagy kár lenne, hiszen ők Európa jövője, gondolom így látják az EU nagyvezérei, azért akarnak minden tag és majdnem tagállamot ráerőltetni, hogy fogadjon be annyit belőlük, amennyit csak tud.
Kell az utánpótlás, hiszen homokosan fetrengve nemigen lesz gyerekáldás(kíváncsi vagyok mire lesz képes a frissen nősült (vagy férjhez ment?)luxemburgi miniszterelnök), míg ezek az afrikaiak a homokban fetrengve, annyi gyereket tudnak fabrikálni, hogy nincs annyi anyatej, amennyivel jól lehetne lakatni őket.
Hozzászokva már gyerekkoruktól az éhséghez, meg se kottyan majd nekik, ha az EU-ba is beüt egy kis éhínség, a túlzsúfoltság miatt.
Azt nem tudnám megmondani, hogy mi hogyan viseljük el, de meglehet el se kell viselni, mert rávesznek majd egy emberi jogainkat nem sértő, kötelező rendelettel, hogy helyünket a bevándorlókkal elcserélve Afrikába vándoroljunk, homokot hegyezni. (ott zabot, nem kapunk az biztos!)

Az lesz ám a gyöngyélet! Annyi sok ott a homok, hogy addig lehet benne fetrengeni, míg mindnyájan homokosok leszünk tőle, és felépíthetjük az első, nem Nílus menti kihalt civilizációt.
Azért, hogy ez be ne következzen, valójában nem ártana néhány fejet kicseréltetni, bizonyára ezért töri ilyesmin a fejét Sergio Canavero, de szerintem elég lenne, ha helyet cserélnének a feltuningolt izomzatú hájfejű nagyvezérek, azokkal akik még nem szedtek csodapasztillát, és egyelőre saját fejizmaikkal gondolkodnak.

Európa, avagy a világvége közeledik?

Nehéz ezt megjósolni még egy profi prófétának is, ezért nem is vállalkoznék ilyesmire, se dollárért, se euróért, de még rubelért sem. Inkább a 2015-re vonatkozó próféciákat kommentálnám, melyet elolvasva éjjel azok is bizarr hangokat hallanak majd, akik nem Southamtonban laknak.
Az Atlanti Óceán partján leledző városka lakói ugyanis éjjelente olyan fura hangokat hallottak, hogy kénytelenek voltak a rokonokkal összebújva tölteni az éjszakát, nehogy a hideg kirázza őket. Igaz, hogy így hideglelést nem kaptak, de álom nem jött szemükre ellenére a nagy mennyiségben elfogyasztott nyugtatónak, altatónak és altatódalnak.
Végül is a hatóságokhoz fordultak segítségért, kérvén, hogy derítsék már ki, mi a görcs lehet, az az óceán felől érkező hangzavar, ami álmukat elzavarja.
Ezek meg a görcsbe kapaszkodva, fel is fedezék nemsokára, hogy egy óceáni halfajnak a hímjei kangörcsöt kaptak, és kínjukban üvöltenek mint a kiéhezett ordasok. Csak annyi, hogy a víz egy kissé eltorzítja a hangjukat, ezért félelmetesebb mint a farkasordítás.
Bizonyára a southamptoniakat ez megnyugtatta, de a konspirációs teóriák hívei most is nyugtalanok, és szent meggyőződésük, hogy a hangok nem földi lényektől erednek.
Egyesek szerint az óceán fenekén tevékenykedő, valamilyen földönkívüli civilizáció tagjait lehet okolni a fülsértő zajok miatt, melyek egyébként egy ideje a golyóbisunk több pontján zavarják az emberek álmát. Hol ezek kergetik az álmot, hol mások, emiatt a sok álmatlan éjszaka, és a depresszióba merülő sok-sok emberke, akiken aztán már csak a pszichológusok és a pirulák segítenek, és szerintem ennek köszönhető a gyógyszeripar óriásléptű fejlődése.

Vannak azonban, akiket nem zavarnak a titokzatos hangok, mert ismerik eredetét. Tudják azt, hogy az Apokalipszis lovagjai nyergelik lovaikat, és azok türelmetlen toporzékolása és nyerítése hallatszik ide mihozzánk.
Türelmetlenek a pacik, ezen nem is csodálkozom, hiszen minden évben felnyergelik őket, de a lovagoknak valamilyen okból nem akaródzik nyeregbe szállni, és elindulni a Föld felé egy mindent elpusztító hadjáratra.
Ne csodálkozzon hát senki, ha néha dühükben a lovacskák nagyot dobbantanak, amitől aztán még a Csomolungma bércei is is megremegnek, vagy nagyokat prüszkölve hurrikánokat, orkánokat gerjesztenek a földön. Aki tehát bizonyos abban, hogy az Apokalipszis közeledik, az nyugodtan vélheti előjelnek e pusztító természeti jelenségeket.

Ez után a kis bemelegítő után, hadd lássuk milyen meglepetéseket tartogat számunkra a 2015-ös év.
Kezdeném talán egy Nostradamusnál kevésbé ismert jövendőmondóval, név szerint Nikolas van Rensburggal, aki az 1800-as évek végén kezdett el a jövőbe látni, és minden rosszat megjósolt, ami aztán be is következett. Így az első és második világháborút, a kommunizmus megjelenését Oroszországban és annak bukását, Németország felosztását, a spanyolnátha, az ÉTSZ megjelenését, a homoszexualitás elterjedését, a Csernobili katasztrófát, sőt még Diana hercegnő halálát is, és mindezt olyan csodálatos pontossággal, hogy szerintem Nostradamust a sárga irigység kerülgetné, ha erről tudomást szerezne.
A jelen periódusba is bepillantott a jóember, és nem sok jót látott benne, mert állítólag a harmadik világháború küszöbén állunk, ha minden jól halad. Haladni meg jó irányba haladnak a dolgok, hiszen egy hidegháború már szinte elkezdődött, és a kánikula beálltával ez simán bemelegedhet.
A próféciái inkább Európára vonatkoznak, ahol a nyugatnak meggyűlik a baja a keletről érkező bevándorlókkal, vagy inkább azok vallásával, mert állítólag a muzulmán vallás lesz sok baj okozója. Ezt aláírom, hiszen ha jól körülnézek, máris elég gondot okozott.
Lesz tehát minden rossz háború, éhínség, halottak, de nincs szó a próféciában se Európa, se a világvégéről, pedig még az atombomba használatát is megemlíti ez a látnok.

Mondjuk ezen nincs miért csodálkozni, hiszen az ő idejében nem lehetett felmérni a modern bombák pusztító erejét, Google nem lévén még, az első ilyen robbanástól letarolt Hirosima képeit se láthatta, melyek halála után vagy húsz évvel készültek.
De mindez nem is lényeges, mert ha nem jósolta meg a véget, akkor nem lesz és punktum! Ugyanis e látnok szerint Németország megmenti Európát és a világot a pusztulástól, egy vaskézzel irányító férfi vezetésével.
Nem így egy másik prófécia, melyet egy német pap tett nyilvánossá körülbelül száz éve, és rémesebbnek ígérkezik mint a 2012 decemberére megjósolt majális vég. Ott már van kérem minden kellék, ami egy világvéghez szükséges. Három éjjel és három napig tartó sötétség, hatalmas földrengés és égzengés, éhínség, de olyan, hogy az emberek a fák kérgét rágcsálják kínjukban. A földön semmi életjelet nem látni, ugyanis mindenki elbújva rágcsál, imádkozik, vagy káromkodik. Halottak garmadával, a pápa elszalad harmadmagával Rómából és Kölnbe menekül, ahol majd felszenteli az új császárt, aki nem nő lesz, de német igen.

Ezt természetesen csak miután az égen egy kereszt jelenik meg, amitől lecsendesednek a dolgok, és a megszentelt gyertyák lángra lobbannak újra. (De csakis ilyen gyertyák égnek majd, ezért szerintem aki teheti máris szerezzen be néhányat, ami biztos, biztos!)
Aki mindezeket túlélte, az a kereszt megjelenése után sírásónak csap fel, és szent ember lesz, ugyanis a Föld Paradicsommá változik. Na a kutyafáját, ami nem a tudásfája kérem! (Ebből se lesz világvége!)
Tudásfára szükség már nem is lesz, gondolkodni értelmetlen, mert az emberek csak az égből jövő német nyelvű imákat kell majd hallgassák orrvérzésig.
Miután végigolvastam eme jövendöléseket eléggé csalódott voltam, hiszen én a világ végére vágytam, nem a Paradicsomba.
No de mindegy, ha ez van, nincs más, csak azon töröm a fejem, hogy e próféciákat elolvasva, mikor teszik a kínaiak kötelezővé a német nyelv oktatását?

A lélektorna alapfeltételei

Miután alaposan átgondoltam, hogy mit szabad leírjak, és mit nem, a lelki fitnesszel kapcsolatosan, úgy döntöttem, hagyom szabadon szállni gondolataim, elvégre szabad ember vagyok, úgy fizikailag mint szellemileg.
Azért hát, hogy ez állapotot megtarthassam, nem szabhatok határt gondolataimnak, melyek lelkemben lapítanak, ingerre várva, hogy elindulhassanak megszületni elmém felé. Remélhetőleg jó irányba haladnak majd, mert volt rá eset, hogy a tömegvonzás törvényének igazolásaként, az inger hatására létrejött izgalmak lecsúsztak nem tisztán gondolkodó fejembe, minek következtében nem gondolatok születtek hanem klapecok. (Hála az egeknek, számomra teljesen fájdalommentesen!)

Ekként morfondírozva, teljesen kötetlen stílusban kezdem el ennek a gyakorlatnak ismertetését, ami meglehet sok embert ingerelni fog, és heves izgalmakat válthat ki egyesekből.
Azzal kezdeném, hogy mint mindennek e világon a lélektornának is szüksége van egy kis alapra, ha azt akarjuk, hogy a lábán megálljon, és össze ne huttyanjon mint a tót orgona az idegen kéz érintésétől.
Egyébként az egyik alapfeltétele annak, hogy a lélek erősíteni tudja a testet az, hogy nem engedi meg a tornára készülő lélek tulajdonosa idegen szellem behatolását saját szellemébe.
Ha ezt megengedi, akkor sajnos lőttek a tornának, mivel sosem lesz képes saját lelki erejéből átadni testének, mindig mások segítségére szorul, ami nem olcsó mulatság, és ráadásul veszélyekkel is jár.
Hugó Győző alias Victor Hugo nagyon fején találta a patkószöget, amikor ezt írta: „a szuggesztió abból áll, hogy egy másik személy szellemén kis bemetszést ejtünk, amibe beleillesztjük a mi magunk gondolatát.”
Ne engedjük meg hát senkinek, legyen az színpadi vagy diplomás hipnotizőr, hogy meglékelje szellemünket, és lelkünkbe hatolva saját akaratát ültesse oda, ha azt akarjuk, sikeres legyen a lelki gyakorlat, és jobban össze ne bogozódjanak lelki szálaink mint a gordiuszi csomó.

Mert nem valószínű, hogy Nagy Sándor szelleme visszatérne átvágni azokat, ha meg mi próbálkozunk e csomókat elvagdosni, garantáltan nem lesz fájdalommentes.
Nem hagyhatom ki a médián keresztül történő behatolásokat a lélekbe, melyek a reklámokon keresztül sajnos több ember szellemét lyuggatják, mint a világ összes hipnotizőrje a negyedik hatványon.
Fine-finálé a lényeg az, hogy védőpajzsot kell használni mindenféle szellemi behatoló ellen, és akkor biztos sikerre számíthat a lélektornára menendő.
Például, ha valaki már jó pénzért hipnotikus álomra hajtotta fejét pszichológusa heverőjén, az csak úgy léphet a lélektornászok csapatába, ha ingyenesen saját heverőjén teszi ezt, saját magát elhipnotizálva.
Ennek egyszerű metódusa van, leírom, még akkor is ha egyeseknek migrént okoz, hadd érezzék ők is, milyen utóhatásai lehetnek a hipnózisnak.
Előre jelzem erre nem mindenki képes, hiszen van akit még a legjobb szellemlékelő se bír elaltatni, bármit is „szuggerál” neki, de ez nem zárja ki a tornászcsapatba való bejutást.
Élő példaként saját személyemet adnám, mert egyszer alávetettem magam egy ilyen kísérletnek, de sajnos a művelet nem sikerült, semmiképp nem tudott elválasztani a valóságtól, egy kedvesen duruzsoló pszichológusnő, bármennyit is kínlódott szegényke.

Gondolom az lehetett az oka, hogy a felettem hullámzó keblei minduntalan elvonták figyelmem, és nem tudtam odakoncentrálni ahova kellett volna, no meg a világért nem akartam elaludni, félvén, nehogy álmomban ne azokat lássam.
Ám ennek ellenére képes vagyok néha úgy megtornásztatni lelkemet, hogy nem csak saját testem, hanem még másoké is verejtékezni kezd.
Ezzel csak azért példálóztam, hogy senki ne rettenjen vissza, ha első nekifutásra nem sikerülne az autonóm ellazulás neki.
Mert ez a lélektorna bemelegítője kérem alássan!
Első lépésként, keresni kell egy félreeső zugot, ahol senki nem zavar, és van benne egy kényelmes ágyikó, melyen kinyújtózhat a kísérleti alany mindenféle állítmánytól mentesen.

Ha például a gyerekek azt állítják, hogy nem tudnak csendben maradni, míg az alany ellazulna, akkor előmelegítőként nyitott tenyérrel lazán előrelendítjük egyik kezünket, aki jobbkezes az jobbját, aki balos az balját, de mielőtt a nyakleves elcsattanna lefékezünk, és ökölbe szorítva kezünket megtapogatjuk alkarunkat a könyök mellett. Ha kemények az izmok akkor minden oké, ha meg nem akkor sajnos a pofon elcsattant, de semmi aggodalom, mert mindenképp csend következik majd.
Miután a helyzet lecsendesedett, visszavonulva kiszemlélt helyünkre, háton végignyújtózva az ágyon kezünket nyitott tenyérrel testünk mellett tartva kényelembe helyezkedünk.
Vigyázat! Nehogy lábát keresztbe tegye valaki, akár férfi, akár nő a gyakornok, mert erőszaktól félni nem kell, még álmában se forduljon meg ilyen gondolat kobakjában senkinek!!!
Gondolatban csakis ezt ismételgessük: „Nyugodt vagyok és laza.” és ez ki ne menjen fejünkből a kísérlet végéig.
Behunyva szemünket, a koncentrálást segítve, minden mozdulat és szó nélkül ezt ismételgessük:
- A jobb (bal) kezem teljes egészében nehéz.
Ha minden jól megy egy idő után érezni lehet, hogy alkarunk könyöktől lefelé és könyökünk elnehezedik. Egy fél perctől egy percig terjedő időintervallum után újból ismételni lehet, de előtte dekoncentrálunk:
1.Energikusan néhányszor behajlítjuk, és kinyújtjuk kezünket
2.Mélyen ki-be lélegzünk
3.Kinyitjuk szemünket
Ezt az első tizenöt napban naponta 2-3 alkalommal szabad csak ismételni, és akkor sikeres a gyakorlat, ha az alkarban érezhető elnehezedés átterjed a másik alkarra, majd az egész testre.
Figyelmünket mindig csak egyetlen karra kell összpontosítani, mert ha nem úgy szétszaladgálnak gondolataink, mint hajdanán Hunyadi János elől a janicsárok, és sose leszünk képesek ólomsúlyossá nehezítve testünket, passzívan belső energiával lazítani izmainkat, hogy utána lélektornával olyan erőssé eddzük őket mint szamurájkard pengéjét a kínai fegyverkovács.

Ennyi egyelőre elég is bemelegítőnek, a további lépéseket csak két hét múlva közlöm majd, nehogy valaki megpróbálja az első lépést átugrani, utána meg engem hibáztasson, hogy a másodiknál még levegőt se érez a talpa alatt.
Addig is kellemes ellazulást, akarom mondani ólmos elsúlyosodást annak, aki ezt ki meri próbálni, hiszen mint említettem nem teljesen veszélytelen a kísérlet.

Például veszélyessé válhat, ha a csendet kérő kézgyakorlat teljesen véletlenül az asszonyt is érinti, aki nem lélektornával, hanem épp a sodrófával erősíti mellizmait, ha gyakorlat közben megüti az embert az álom, vagy az esetben amikor a szemét kinyitja, pillantása az anyóséba ütközik, hogy csak néhányat említsek.
Ezért ajánlom mindenkinek, mielőtt belevágna, kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét (mármint engem), aki még baksist se fogad el, mert már azt is megadózzák, hogy a fene enné meg az ilyen demokráciát!

Miért lopjátok el az életet?

Ti e világnak nagyjai, miért loptok el annyi évet és életet? Kérdem én titőletek, kik e világ mentő angyalaiként repdestek.
Avagy az alvilágnak szolgái lennétek? Esetleg a rossz szellem szállt meg titeket, hogy ennyire nem értékelitek, azt a sok szétrombolt álmot és letiport emberi életet.
Felháborodásomban szinte rímekbe szedtem mondanivalóm, szerencsére idejében lecsillapítám magam, így aztán sikerült, néhány rímmentes prózai gondolattal könnyítsek lelkemen.
Mert néha bizony megtörténik, hogy a lélek túlterhelt, és ilyenkor valamiként szabadulni kell a teher egy részétől, ha nem akarja az ember, hogy a nagy súly a föld alá nyomja, ahol már csak az ibolya gyökerét szagolgatja.

Abból indult az egész, hogy feltűnt nekem, egy idő óta egyre kevesebbet látom a gyerekeim, pedig egy házban lakunk, ugyanúgy mint ezelőtt, míg iskolába meg egyetemre jártak.
Amióta aztán dolgozni kezdtek, a helyzetkép teljesen megváltozott, reggel elmennek, és általában este érnek csak haza szellemileg kimerülten, ami miatt csak egy két pillanatig lehet velük full-kontaktusba kerülni, nehogy fizikailag is kimerüljenek.

Ugyanis a legújabb modern flexibilis munkaprogram az egész napot kitölti, így aztán semmi esély arra, hogy az ember a családjával is töltsön néhány percet, arról nem is beszélve, hogy ideje legyen nyugodtan elgondolkodni az élet értelmén.
Ezt jól megoldották azok, akik a nagyvezérek árnyékából a világ dolgait irányítják, hiszen így az embereknek nincs idejük, hogy saját malmukra is hajtsanak egy kis vizet, mindig csak mások szélmalmára fújják a szelet.

Elsősorban a bankvilágnak köszönhető, e kötelező flexibilis munkaprogram kialakulása, mert az a pénzéhes világ minduntalan érdekházasságra csábítja az emberkéket, akik időhiány miatt nem gondolkodván, csapdába esnek, és nőül vesznek egy bankfiókot. Sajnos csak a házassági szerződés aláírása után jönnek rá, hogy a bankfiók rabszolgái lettek, nem házastársak, és egész életük arra megy rá, hogy a házassági szerződés feltételeit teljesítsék.

Elválni meg lehetetlen, esetleg vadházasságot köthet a szomorú vőlegény (vagy menyasszony) egy másik fiókkal, de ettől boldogabb nem lesz, legföljebb depressziós, pedig ez esetben még bigámiával sem vádolják.
Ezzel meg azonnal szegény gyógyszergyártóknak nyújt egy kis segítséget, nehogy éhen haljanak, vagy rákényszerüljenek, hogy saját antidepressziós pasztilláikkal csillapítsák éhségüket.
Mert bizony ilyen munkaprogram mellett az embereknek általában szüksége van egy-két pirulára, legalább annyira, hogy a nyugdíjig kihúzza, nehogy az állam adófizető nélkül maradjon.
A nyugdíjkort elérve, vagy minden pénzét arra költi, hogy tönkrement egészségét helyrepofozza, vagy el sem éri ezt a kort, és pusztán hazafias szeretetből talpát feldobva, megkíméli az államot a fölösleges pénzkiadástól.

Ekként alakul hát ki szépen lassacskán az eddig ismert legmodernebb rabszolgatartó társadalom, ahol valójában olyan szabadok az emberek, mint a szajkó kalitkába zárva, annyi különbséggel, hogy a madarat csak valódi, míg az embereket virtuális rácsok is korlátozzák egy normális életvitelben.
Nem tudnám megmondani, hogy a szajkó mit érez, amikor rácsok közé zárva, azt szajkózza, hogy: „Szabad vagyok, szabad vagyok!”, amit természetesen betanítottak neki, hadd kiabálja ország-világ előtt a szent hazugságot.
Azt sem tudom megmondani, hogy ki mennyire érzi magát szabadnak, amikor tudja, hogy egész életében reggeltől estig gürcölnie kell, ha nem akar válóperbe keveredni csalafinta fiókjával, de azt tudom, ez nem szabadság hanem rabszolgaság a javából, mondjon ki mit akar.
Mert mondani sokat mondanak, talán túl sokat, de hát valamivel el kell terelni az emberek figyelmét, nehogy észrevegyék, miként lopják el tőlük, ami a legdrágább, azt a néhány évecskéig tartó rongyos de édes földi életet.

De ne búsuljatok, hiszen állítólag a másvilágon sokkal jobb élet vár rátok gyerekek!

vagy ilyen!

ilyen 

A nagylelkűség ára

Éberen figyelve a nagyvilág eseményeit, olyan érzésem támad, hogy kezdünk átesni a szamár másik oldalára nagylelkűség szempontjából, de nem a csökönyös szamár szemszögéből nézve a dolgokat. Mert a csacsinak totál-mindegy, hogy mi melyik oldalán hempergünk, neki az a lényeg, ne a hátán ücsörögjünk.

Szándékosan nem makrancos lovat mondtam, mert a ló hátára nehezebb felcsimpaszkodni, ha meg sikerül akkor ott jól megkapaszkodik az ember, hogy ne vesszen hiába fáradsága, no meg a ló nemesebb állat, és nem igyekszik mindenáron megszabadulni lovasától.
De itt félbehagyom, a négylábú állatok hátán való csúszkálást, és lássuk néhány szempontból, hogy mi nem stimmől a kétlábú ember-állat nagylelkűsége körül, és mik lehetnek ennek belátható következményei.
Mert következmények lesznek, sőt máris vannak, ezt talán csak az nem látja, aki egyenest a következmények közepébe csöppent, akarom mondani született.
Mert sajnos ez a szamár farán átcsúsztatott, és betegesen eltúlzott nagylelkűség napjainkban már a születés után azonnal érvényesülni kezd.
Ez nem csoda, hisz ma már a gyereket szülője csak felnevelheti, mert megnevelni nem engedi, a sok bíborba és bársonyba bújtatott (ál)selyem törvény, melyeket angyalbőrbe bújt ördöngösök találtak, és találnak ki.
Feltételezem, hogy valami ilyesmik lehetnek, mert a Szentírás törvényeivel ellenkező tanításokkal tömik tele az emberek fejét, ezek meg lassacskán elfogadják, egyfelől mert legtöbbjüknek gőze sincs a törvényekről, másrészt meg időhiány miatt nincs mikor azokat elolvassák.

Például, így megy ki lassacskán a divatból a vesszőről szóló törvény, mely így hangzik:
„A vessző és dorgálás bölcsességet ad, de a szabadjára engedett gyermek szégyent hoz anyjára.”
Az új értékrend szerint valójában erre ma már semmi szükség, hiszen a gyerek semmiképp nem hoz szégyent a házhoz, még akkor sem ha megmelegszik, anélkül hogy a vesszőből tüzet rakott volna. Sőt mi több, ez már nemsokára dicsőítendő lesz, hála a nagylelkűen kifundált törvényeknek, melyek a beteges hajlamokat is képesek erénnyé varázsolni.

Ha meg tűz nélkül is nagyon bemelegszik a helyzet, tényleg semmi szükség a virgácsra, mert gyerek nuku, hiszen köztudott, hogy a férfi golyóbisaiban csakis úgy mozog az élet, ha azok nem túlontúl melegek. (De énszerintem egy kis adag vesszőcskét elraktározhatunk tűzgyújtónak ha, netalán valahol teljesen véletlenül elzárják a gázcsapot.)

Azért nem kell megijedni, mert a népszaporulat a fejlett civilizációkban csökkenni nem fog, hisz manapság ezek nagylelkűen keblükre ölelnek minden ki, be, vagy össze-vissza vándorlót,(még akkor is, ha bombácskát melenget a gatyája korcán) akik szép lassacskán elfoglalják a gyerekek helyét.
Hirtelen eszembe villant, hogy vajon lettek volna egyel talán Egerben csillagok, ha annak idején ezt egy jövőbelátó csillagjós meglátja, és Dobó István fülébe súgja!?
Szóval én úgy vélem, hogy ezért az eltúlzott nagylelkűségért komoly árat fizetünk majd, és egyre több keserű levet iszunk, pláné akkor, ha elisszák előlünk még a fogyófélben levő ivóvizet is.
No persze, csak abban az esetben, ha addig tejesen el nem tűnünk civilizációstól, mindenestől!

Lélektorna

„Mens sana, in corpore sano”
Ép testben, ép lélek lakozik, mondja a régi latin közmondás, és ez bizonyára igaz is lehetett, az emberiség fejlődésének valamely korszakáig. Azt nem tudnám megállapítani, mely kortól kezdte lassacskán érvényét veszíteni, de azt hogy mára már teljesen elveszítette, azt olyan biztosan állítom mint azt, hogy a test elválaszthatatlan a lélektől, és ezután már csak lélektornával segíthetünk azon, hogy e közmondás újból igaz legyen.
Természetesen ez csak ebben a mi kis világunkban, a földi világban, tehát csakis erről beszélek, mert arról gőzöm sincs, hogy más világokban mi az ábra.
Ezt előre jelzem, nehogy valaki vallási, vagy materialista gondolatokat olvasson ki írásomból, osztán azon kezdjen vitatkozni, hogy vajon hova jut egy misszionárius lelke, akit élve faltak fel az oroszlán(y)ok.
Hagyom hát e gyerekes gondolkodást, és nekiugrasztom az eszem, hadd futkosson vidáman a téma körül, és természetesen vágjon is bele, ott ahol jólesik neki. (Habár az orosz lányoknak is volt némi közük a téma kerülgetéséhez, még mielőtt az eszem sétára indult volna.)

Tulajdonképpen az indította el bennem a lélektorna gondolatát, hogy rengeteg ép és szép testet látok, melyekben sajnos nem ép lélek lakozik, és természetesen fordítva. Ma az ép test nem gond, hála a konditermeknek, szépítőszereknek, és nem utolsó sorban a plasztikai sebészetnek.
Igen ám, de kinek van ideje törődni e testeknek lelkével? Szerintem senkinek, mert én úgy észlelem, hogy maga a tulajdonos se törődik vele, vagy nem képes a rengeteg rázúduló inger miatt.
Szerintem az említett közmondás soha meg sem születik, ha negyedannyi inger ingerelte volna az embereket születése előtt.
A helyzet ugyanis az, hogy az ingerekre a test lelkestől válaszol az izgalommal, no persze csakis normális körülmények között, de itt erről van szó! Itt egy kissé tudományosabb rész következik, de a lélektorna megértéséhez feltétlenül szükséges.
Az izgalom lényege nem igazán ismert, de feltételezhetően a szervezetben székelő kötött energiák élő erőkké alakulnak az inger hatására.

Az izgalom pályafutásáról sincs egyöntetű megállapodás, de a lényeg az, hogy valahogy(taligán vagy gyalog) eljut az érzékszervektől az érzékközéppontig és innen az emlékezőmezőkig, lehet pozitív, ha munkára serkent, és negatív ha ebben gátol. Ha az izgalom gyengécske akkor benyomásról beszélünk, ha elér egy küszöbértéket és tudatossá lesz, akkor már érzésről beszélünk.

Az érzés minden lelki-folyamat alapja, talán az aktuális energia egy sajátos faja, ami csakis élő szervezetben keletkezik.
Az érzéseket két nagy csoportra lehet osztani aszerint, hogy belső vagy külső ingerekből származnak. A belső ingerekből származó izgalmak nem igazán lenne szabad elérjék a küszöbértéket, csak impresszió azaz benyomás szinten kellene maradjanak. Ha elérik, akkor sajnos már valami nem normális dolog van a buliban.
A külvilági ingerekből keletkezett külső érzésekkel nem lenne gond e szempontból, ha ne lenn olyan sok belőlük, és ne lenne a sok érzésnek álcázott benyomás közöttük.
Nos, ennyi lenne egy kis tudományos mellészólás, remélem nem ártott meg senkinek, ha meg igen, akkor nyugodtan panaszkodhat miatta házorvosának vagy pszichológusának.

De erre nincs szüksége abban az esetben, ha lelkének tornásztatásával megnyugtatja testét, így erősítve fel szervezetét, ami a lélektorna lényege, ellentétben a test tornásztatásával.
Az eredmény máris meglátszik, hiszen egyből megszabadul két ingertől, és megkíméli magát két pozitív izgalomtól, melyek több munkára serkentenék, hogy előteremtse az orvosoknak, meg a konditeremnek járó zsetont.
Ez egy példácska arra, hogy milyen egyszerűen alakítható át egy negatív izgalom pozitív jóérzéssé anélkül, hogy a kisujját megmozdítaná a lélektornász.
Ehhez hasonló tornászmutatványokat szándékozok bemutatni a továbbiakban.
Sajnos most meg kell szakítanom az előadást, mert egy olyan, (de milyen!) külső inger közeledik felém, hogy tévedésből belső izgalommal válaszolok rá, és hihetetlen de bizonyára lovon folytatom a tornát, mellőzve a gyűrűket.
Ez meg nem lelki torna lesz, hogy a csóka csípje meg!

Játszanék, de nincs kivel

Egy nő vagyok a sok közül, nem túl szép, de nem is csúnya, arányos testalkattal ajándékozott meg a Teremtő, ezért még ma is utánam fordulnak a férfiak, hogy domború részecskéim méreteit megsaccolják.
Nem vagyok már nagyon fiatal, de annyira öreg se, hogy ne lehetnék egy férfi fantáziájának játékszere, sőt bizonyára másként is eljátszadozna velem bármelyik hím, vesszővel vagy anélkül.
Játszadozni én is szeretek, ám van egy gondom, nem élvezem se az előjátékot, se az utójátékot, ez az oka, hogy most egyedül élek, játszótárs nélkül.

Pedig három diplomát is szereztem, nem foghatja rám senki, hogy buta kis nőcske vagyok, vagyoni helyzetem se lebecsülendő, de minden hiába, ha nem találok egy férfit, akit a szerelmi játékok nélkül is meg tudnék tartani magam mellett.
Ne higgyetek azoknak, akik azt állítják, hogy ezt ugyanúgy végig lehet játszani csikló nélkül, mint csiklóval, mert ez nem igaz! Ezt egy olyan nő állítja, aki sokszor próbálta már, de sosem sikerült neki jól játszani.
Félreértések elkerülése végett elmesélem, hogyan is kerültem ilyen kellemesnek nem mondható helyzetbe.

Nem vagyok egy olyan afrikai törzs tagja, ahol az a szokás, hogy kimetélik a kislányok csiklóját, így biztosítva az asszonyok férj iránti hűségét, elvéve a nőktől a gyönyör egyik forrását. Nem kérem, egy civilizált európai országban születtem, huszonnyolc évvel ezelőtt, ahol nem követtek el ilyen barbárságot, legalábbis nem nyíltan.
Szüleim rendes, normális emberek voltak, és bizonyára sose történik meg velem mindez, ha anyámnak el nem csavarja a fejét valami guruféleség, bevonva őt egy titkos szektába.
Máig se tudom, miként sikerült ez annak az embernek, akkoriban meg pláné semmit nem értettem, csak annyit láttam, hogy szüleim egyre többet veszekednek, míg egyszer csak ott maradtam kettesben anyámmal, azaz hármasban a guruval.
Míg apám el nem költözött, ritkán láttam azt az embert, de utána egyre többet járt hozzánk, és mindig egy nagy könyvből olvasva magyarázott anyámnak, amit én nem értettem, de nem is érdekelt, hiszen sokkal jobban érdekeltek a babáim.

Apámat sose láttam többé, állítólag más országba költözött szégyenében. Nem mondom szégyellheti is magát, hogy otthagyott engem, kiszolgáltatva egy idegen férfinek, aki szerintem egy kissé hibbant volt, de olyan normálisan viselkedett, hogy anyám ezt nem vette észre. Ő is szégyellhetné magát emiatt, ha el nem költözött volna oda, ahol már nem pirul az ember semmiért, és állítólag megbocsájtják bűneit. Ha ez igaz szerencséje van, mert én mind mai napig nem tudok neki megbocsájtani azért, amit velem tett.
Három, vagy négyéves lehettem, és nemigen tudtam mi történt velem azon a titkos szertartáson, ahova engem is elvitt anyám. Szép ünneplő ruhába öltöztetett, és én olyan boldog voltam, mint egy kis verébfióka, amikor megtanul repülni, ám nem sokáig repdestem a boldogságtól, mert egyszer csak nagyon álmos lettem, és elaludtam. Valószínűleg elkábíthattak egy kicsit, mert csak arra ébredtem, hogy nagyon fáj a kis puncim, és vérzik.
Anyám vigasztalt, és én gyerek fejjel megvigasztalódtam, mert nem tudtam mit veszítettem el. Később serdülő lányként rájöttem, hogy mi az, ami nálam hiánycikk, de már nem segíthettem rajta, ám magamon se, úgy ahogyan a barátnőim azt titokban elmesélték.
Voltak barátaim is, de egyik se tartott ki sokáig mellettem, mert nem tudtam kellőképp megjátszani szeretkezés közben a gyönyör fokozatait. Honnan is tudhattam volna, ha sosem éreztem olyasmit, csak olvastam róla, nem is keveset, de hiába, mert az én esetemben a gyakorlatot semmiképp nem pótolhatta az elmélet, sőt mondhatnám semmi hasznát nem vettem.

Hiába próbáltam megkeresni azokat a pontokat magamon, amelyek simogatásával állítólag ugyanúgy felhevülhetek, mint az elveszített részecském dédelgetésével, mindmáig nem akadtam rájuk.
Az egyik barátom mindig mondogatta: -ez nem gond cicuskám, nekem nincs szükségem a csiklódra.
Tényleg nem is volt rá szüksége, de a félretett pénzemre annál inkább, mert egyszer úgy elillant pénzestől, hogy azóta se láttam, de még a rendőrség se volt képes nyomára bukkanni.
A nyomozás folyamán ismerkedtem meg egy nagyon kedves detektívvel, akinek igaz nem sikerült pénzem megtalálni, de hamar kiderítette, hogy mi mást veszítettem el azon kívül.Ő volt az egyetlen, akivel jól kijöttem, mindig sietett, ezért nemigen volt ideje odafigyelni a szerelmi játékokra, egy-kettő kiürítette tölténytárát és rohant tovább. Ez lett a veszte, egyszer beleszaladt egy mandró nyitott bicskájába, és én újra egyedül maradtam.

Mit tehettem volna, tovább építettem karrierem, ha már a család építésnek alapkövét se tudtam lerakni és rohanni kezdtem én is, alkalmazkodva a felgyorsult élet tempójához.
Megpróbáltam olyan női egyesületekkel felvenni a kapcsolatot, amelyek a csikló kimetélését indítványozzák, így próbálva függetleníteni a nőt, a férfitól. De sose léptem be ilyen egyletbe, mert nem helyeslem nézőpontjukat, nem is ajánlom senkinek, hogy elfogadjon ilyen megalázó módszert, -melyet egyesek pozitívan ábrázolnak- mert fogalmuk sincs, mit veszítenek. Nem úgy teremtette Isten a világot, hogy egymás nélkül meg tudjon élni a két nem. Nem is értem, miért engedik olyan szekták és egyesületek működését, melyek megpróbálják felborítani a világ rendjét.
No, de többet nem filozofálgatok, mert rohannom kell, ugyanis randim van egy hapsival, aki képzeljétek, azt se tudja mi a szeméremajak, pedig már elmúlt negyven, de családot alapítana és gyereket akar.
Megpróbálok valahogy, egy zöld ágyra vergődni vele, amilyen gyorsan csak lehet, hátha végre lesz egy kis szerencsém, és pár év múlva két-három gyerek szaladgál körülöttem.
Kívánjatok hát sok szerencsét, hogy sikerüljön! Mert nem szeretném magányos, zsörtölődő vénkisasszonyként befejezni földi pályafutásom.