Miért lopjátok el az életet?

Ti e világnak nagyjai, miért loptok el annyi évet és életet? Kérdem én titőletek, kik e világ mentő angyalaiként repdestek.
Avagy az alvilágnak szolgái lennétek? Esetleg a rossz szellem szállt meg titeket, hogy ennyire nem értékelitek, azt a sok szétrombolt álmot és letiport emberi életet.
Felháborodásomban szinte rímekbe szedtem mondanivalóm, szerencsére idejében lecsillapítám magam, így aztán sikerült, néhány rímmentes prózai gondolattal könnyítsek lelkemen.
Mert néha bizony megtörténik, hogy a lélek túlterhelt, és ilyenkor valamiként szabadulni kell a teher egy részétől, ha nem akarja az ember, hogy a nagy súly a föld alá nyomja, ahol már csak az ibolya gyökerét szagolgatja.

Abból indult az egész, hogy feltűnt nekem, egy idő óta egyre kevesebbet látom a gyerekeim, pedig egy házban lakunk, ugyanúgy mint ezelőtt, míg iskolába meg egyetemre jártak.
Amióta aztán dolgozni kezdtek, a helyzetkép teljesen megváltozott, reggel elmennek, és általában este érnek csak haza szellemileg kimerülten, ami miatt csak egy két pillanatig lehet velük full-kontaktusba kerülni, nehogy fizikailag is kimerüljenek.

Ugyanis a legújabb modern flexibilis munkaprogram az egész napot kitölti, így aztán semmi esély arra, hogy az ember a családjával is töltsön néhány percet, arról nem is beszélve, hogy ideje legyen nyugodtan elgondolkodni az élet értelmén.
Ezt jól megoldották azok, akik a nagyvezérek árnyékából a világ dolgait irányítják, hiszen így az embereknek nincs idejük, hogy saját malmukra is hajtsanak egy kis vizet, mindig csak mások szélmalmára fújják a szelet.

Elsősorban a bankvilágnak köszönhető, e kötelező flexibilis munkaprogram kialakulása, mert az a pénzéhes világ minduntalan érdekházasságra csábítja az emberkéket, akik időhiány miatt nem gondolkodván, csapdába esnek, és nőül vesznek egy bankfiókot. Sajnos csak a házassági szerződés aláírása után jönnek rá, hogy a bankfiók rabszolgái lettek, nem házastársak, és egész életük arra megy rá, hogy a házassági szerződés feltételeit teljesítsék.

Elválni meg lehetetlen, esetleg vadházasságot köthet a szomorú vőlegény (vagy menyasszony) egy másik fiókkal, de ettől boldogabb nem lesz, legföljebb depressziós, pedig ez esetben még bigámiával sem vádolják.
Ezzel meg azonnal szegény gyógyszergyártóknak nyújt egy kis segítséget, nehogy éhen haljanak, vagy rákényszerüljenek, hogy saját antidepressziós pasztilláikkal csillapítsák éhségüket.
Mert bizony ilyen munkaprogram mellett az embereknek általában szüksége van egy-két pirulára, legalább annyira, hogy a nyugdíjig kihúzza, nehogy az állam adófizető nélkül maradjon.
A nyugdíjkort elérve, vagy minden pénzét arra költi, hogy tönkrement egészségét helyrepofozza, vagy el sem éri ezt a kort, és pusztán hazafias szeretetből talpát feldobva, megkíméli az államot a fölösleges pénzkiadástól.

Ekként alakul hát ki szépen lassacskán az eddig ismert legmodernebb rabszolgatartó társadalom, ahol valójában olyan szabadok az emberek, mint a szajkó kalitkába zárva, annyi különbséggel, hogy a madarat csak valódi, míg az embereket virtuális rácsok is korlátozzák egy normális életvitelben.
Nem tudnám megmondani, hogy a szajkó mit érez, amikor rácsok közé zárva, azt szajkózza, hogy: „Szabad vagyok, szabad vagyok!”, amit természetesen betanítottak neki, hadd kiabálja ország-világ előtt a szent hazugságot.
Azt sem tudom megmondani, hogy ki mennyire érzi magát szabadnak, amikor tudja, hogy egész életében reggeltől estig gürcölnie kell, ha nem akar válóperbe keveredni csalafinta fiókjával, de azt tudom, ez nem szabadság hanem rabszolgaság a javából, mondjon ki mit akar.
Mert mondani sokat mondanak, talán túl sokat, de hát valamivel el kell terelni az emberek figyelmét, nehogy észrevegyék, miként lopják el tőlük, ami a legdrágább, azt a néhány évecskéig tartó rongyos de édes földi életet.

De ne búsuljatok, hiszen állítólag a másvilágon sokkal jobb élet vár rátok gyerekek!

vagy ilyen!

ilyen