A levegőt cserélgetem

Egy kis levegőváltozás mindenkinek kell, ezért úgy döntöttem, én is felcserélem a mindennapjaim levegőjét mások mindennapjainak levegőjével, azaz magyarán szólva, elruccanok egyet kirándulni valamerre, ahol másfajta oxigént lehet mellre szívni.

A gyerekek titkon a tengeri sós levegőre vágytak, én nyíltan az oxigéndús hegyi levegőre, a kis házi kasszám a kettő között számolta az árkülönbséget, míg végül úgy döntöttünk, hogy szívunk ilyet is és olyat is, ők csak úgy szárazon, én meg dohányfüsttel keverve.

Miután ilyen szépen zöld-ágra vergődtünk, a kisebb-nagyobb összezördülések közepette, gyorsan kifényeztem a jó öreg Transporter kantárját, abrakoltam, nehogy a hegy alatt kelljen majd megtegyem, ami állítólag nem jó dolog, és nekilódultunk az útnak, lassan de biztosan.
Egy kicsit furcsa volt, hogy mennyire üres az öreg járgány, a két nagyobbik fiam ugyanis már a saját útját járja, ami bizony nem mindig esik egybe az enyémmel.
De a jót hamar meg lehet szokni, hiszen így sokkal kevesebb a csomag, nagyobb a férőhely, kevesebb a közköltség, a civakodás, a pisilési szünet, most kezdek rájönni, mily sok az előnye annak, ha kevés gyereke van valakinek.
Egy kicsit azért szomorkás volt a hangulatom, és szívem szerint inkább leszoknék e sok jóról, de hiába mert az időkerék csak tovább forog, én meg visszaforgatni nem tudom, ezért kár hát bánkódnom.

Nem is olyan szomorúfűzféleségből faragtak egyébként, ezért jó hangulatban hagytuk magunk mögött százasával a kilométerköveket, meg egyesével a fekete felhőket.
Ezek előttünk jártak, de miután elhaladtuk őket, úgy tűnt, mintha követnének, ennek nem igazán örültem, mert először hegyi levegőt szerettem volna szippantani, ott meg nem a legkellemesebb, ha viharfelhőbe botlik az ember.
Kétezer és egynéhány méterig számítottam felkapaszkodni a Fogarasi-havasokba, jobban mondva felkacskaringózni egy eléggé veszélyes útvonalon a Transz-fogarasi úton, és semmi kedvem nem vala sötét felhőkkel randevúzni odafönn.
Mert hiába van lent a hegyaljában harmincöt fokos meleg, ha fent beborul, úgy lehűl a levegő, hogy jobban cidrizik az ember augusztusban dupla melegítőben mint az úri-kutya télapójáráskor a bundájában és kötött mellényben.
Már volt ilyen tapasztalatom, és nem kívántam, hogy a gyerekek hasonlót tapasztaljanak, no meg az se jó ha nagyon hamar besötétedik, mert a forgalom ezen az úton ezer hatszáz méter felett csak világosságban engedélyezett.
Siettünk hát, minimálisra csökkentve a kényszerpihenőket, magunk mögött hagyva a felhőket gyönyörű napsütésben nekilódultunk az első kaptatóknak.

Elegánsan tempózva kanyarogtunk együtt az úttal, melynek kivitelezéséhez állítólag hatezer ötszáz tonna dinamitot használtak, és néhány millió tonna sziklát mozdítottak el a helyéről, a gyönyörűen burjánzó kommunizmus idején, amikor valaki félt attól, nehogy úgy járjon az országa mint Csehszlovákia '68-ban.

Szinte semmi változást nem lehetett észlelni menet közben úgy ezer kétszáz méter magasságig, talán ott se éreztünk volna semmit, ha meg nem állok, hogy megnézzük felülről és közelről a Balea-vízesést, amit alulról és messziről már láttunk.

Itt már az első lépések után éreztem a levegő változását, melyet egy vékony szellőcske okozhatott, ami úgy futott fel a rövid gatyám alá, hogy majd megfagytak a félórával azelőtti harmincöt fokos melegben zápulni kezdő tojásaim.

Néhány pillanat vacogás után, már ugráltunk is vissza az autóba, amiben igaz nincs légkondi, de hála Istennek még harminc fok melegben is fűt, nemhogy hidegben ne tenné.

Ki is melegedtünk nemsokára, mert innen elkezdődött a cifrábbik szakasz, olyan kanyarokkal, hogy sokszor a saját autóm 

stoplámpáját is láttam. Annyira helyben kacskaringóztunk, hogy egy békésen legelésző juhnyáj minduntalan átsétált előttünk az úton, ugyanis egyenesen felfelé haladva, hamarabb felértek egyik szintről a másikra mint mi, sőt volt idejük lelegelni a néhány szál füvet is, ami útjukba esett.
Ilyen gyors iramban száguldottunk, sőt győztünk is, mert végül a birkák feladták a versenyt, gondolom belátták kár tovább mászkáljanak, a kopár sziklákon, ahol már fű se nő.

Végül is szerencsésen felértünk a csúcsra, és majdnem a szabadban szívtunk egy kis ritka hegyi levegőt, de sajnos ott volt a majdnem egy szemerkélő esőcske formájában, (ami szinte havas-esőnek is beillett) az öreg Nemere valamelyik ifjú rokona kíséretében.

Meg szerettük volna nézni a hegytetőn, egy gleccser nyomában képződött tavacskát, de kinézve az ablakon, senkinek nem igazán akarózott sétabotot venni a kezébe. Nem gyalogtúrára kecsegtető látvány tárült a szemünk elé, a kint didergő látogatók furcsán festettek egy kicsikét, mert magukra aggattak mindent, pizsamától kezdve a sátorponyváig, hogy a hideg és az eső ellen védekezzenek. Szerencsére a budiajtót senki nem hozta magával, pedig szerintem azt is felvette volna bárki, aki a téli öltözetét otthon felejtette. Ezt olyan bátran állítom, amiként az ablakot lehúztam, hogy a parkolóhelyi árak után érdeklődjek. Ennek csak pillanatnyi hatását érezhettük, mert a beáramló túl friss hegyi lég miatt, a libabőreink dudorain mérgesen meredező szőrszálak annyira feldühödtek, hogy majd átszúrták a rövidnadrágok gatyaszárát felháborodásukban.
Ezért volt csak pillanatnyi a hatás, mert a szőrszálak felháborodását megértve, azonnal visszatekertem az ablakot, és illetlenül válaszra se várva behajtottam a hegycsúcs alatt fúrt alagútba.
Itt az eső nem esett, csak hegyi források folydogáltak a mennyezetből, a szél nem fújt, csak egy kis föld alatti bűz terjengett, ami a mesterségesen szellőztetett alagút jellegzetessége, nem a pokol kénszagú gőze, ehhez nem fér kétség, mert az ezelőtti látogatásomkor is ugyanezt éreztem, és mindez ideig nem a pokolban kötöttem ki.

A túloldalra kiérve az esőnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni, bizonyára fennakadhatott valamelyik bércen, de a dermesztő szellőcske átsuhanhatott velünk együtt, és vidáman borzolta egy szikla tetején álló juhász subájának csapzott szőrszálait.

Ez azonban fittyet hányt neki, annyira elmerült a mobiltelefonja mütyürgetésében, hogy bizonyára ha alpesi szél érkezik, azt se vette volna észre.(Az oroszok érkezését szerintem azért észre vette volna valamelyik őse hajdanán, valamikor a szocializmus hajnalán, nem lévén módi akkoriban még a szűr alatt is hordozható zsebtelefon.)

Kiszállni itt már alig van lehetőség, ereszkedni kezdtem hát lefelé, félvén nehogy ott fenn kelljen dicsérjem a lenyugvó Napot, és

átreszkessük az éjszakát valamelyik út menti sziklaodúba lapulva.

Mivel nem egyenesbe vettem az irányt, hanem az út kacskaringóit követtem, szerencsésen leérkeztünk valameddig még sötétedés előtt, ott már felmelegedett a levegő, meg lehetett állni, és ki lehetett szállni, a reszketés csak az áfonya után kutató medvék miatt jöhetett rá az emberre.

A teljes sötétség a vad, de halkan susogó vadonban csapott le ránk, olyan hirtelen és alattomosan, hogy gyorsan félrehúztam, mert a minden jelzéstől mentes útszakaszon, életveszélyes olyankor észre nem venni, a fák között háromszázhatvan fokban kígyózó kanyarokat.

Az ideiglenes sátortábor a kisbusz lett, sátrunk volt ugyan, de nem medveálló, így helyénvalónak láttuk inkább zárt ajtók mögött tölteni az éjszakát, nem tudván mennyire civilizált medvecsalád próbálkozik első, másod, vagy harmadfokú kapcsolatot teremteni velünk.
Végül is vadon lakói nem látogattak meg, de reggel felé én meglátogattam az orvost álmomban, mert olyan cifra fájdalom költözött az oldalamba, ami semmiképp nem akart elmúlni, így félretéve az orvosok iránti ellenszenvet, majdnem orvoshoz fordultam kínomban.
Szerencsére megébredtem, mielőtt a kézifék fogantyúja teljesen beszorult volna a hiányzó oldalbordám helyére, és görcsbe rándulva, de vidáman nyöszörögtem, hisz elkerültem egy másik kellemetlen találkozást.
Miközben a reggeli kávéval és szivarfüsttel gyógyítottam nyilallásaim, ismét eltűnődtem az időkerék forgásán.
Pár évvel ezelőtt, majdnem hasonlóképp jártunk, kénytelenek voltunk hatan hétszemélyes kisbuszban áthunyni egy éjszakát, és semmi nyilallás nem jelentkezett, most meg kilenc férőhelyen annyira összezsúfolódunk négyen, hogy a kézifék karja se fér tőlem, és dühében oldalam szurkálja.

Mivel súlyban nem gyarapodtam, bizonyára az évek gyarapodása lehet mindennek az oka, ezért majd megint elszontyolodtam, de nem sokáig, mert eszembe jutott, hogy a gyerekeket a tenger hullámai meg a sós levegő várják, és ettől zsibbadt tagjaimban újból vidáman keringeni kezdett a vér.
Megragadtam hát a gyeplőt, azaz a kormánykereket, leengedtem azt a bajkavaró kéziféket, és pirkadatkor tovább folytattam az utat a Fekete tenger partja felé, remélvén, hogy ennek levegője kellemesebb meglepetéseket is tartogat számunkra mint a Fogarasi-havasok kiszámíthatatlan időjárása.