Meddig látunk még pénzt?

Előre el is árulom a választ, hogy már nem sokáig, erre akárki hamar rájön, ha megtapogatja a kártyatartóját, ami ma már nem pénztárca.

De hát mi is a pénz? Úgy félhivatalosan fogalmazva, a pénz egyfajta fizetési eszköz aminek elfogadására bármelyik állam kötelezheti saját polgárait, akár erőszakkal is(lásd a Francia forradalom idején), de nem kötelezhet rá más államot, ha viszont más állam jószántából elfogadja, akkor már konvertibilis pénznemnek számít.

Értékét az aranyban letett fedezet kellene meghatározza, de manapság akkora pénzösszegekről beszélnek világszerte, hogy ha utána gondol az ember belátja, hogy annyi aranyat lehetetlen bányászni, meg tárolni, meg aztán hiábavaló, mert igaz, az arany nem romlandó, de éhínség idején nem hasznosítható. Ezért kerültünk most egy olyan fura helyzetbe, hogy halljuk és látjuk mindenfelé a mesebeli összegeket, sőt meg is ígérik nekünk őket,de mikor vásárolni akarunk belenyúlva a zsebünkbe, általában nagyon kevés készpénzt találunk, van aki egyel-talán nem talál, de nem is akar, mert van neki ott mindenféle kártyája, melyekkel fizetni lehet. Ha teszem fel minden kártyáról elfogyna az a láthatatlan pénz, akkor még mindig ott a hitelkártya.
Ezzel aztán nyugodtan vásárolhat, mindaddig amíg mindene rá nem megy, az is ami a hitelkártya előtt megvolt, és az is amit hitelkártyával vásárolt, de vásárolni muszáj, mert ez most divatos, hogy két rohanás között egyet vásárol az ember.

Mivel ezek a vásárlások rohanás közepette folynak, sose nincs ideje rágondolni a hitelkártyásnak, hogy tulajdonképpen mire is vásárol, mert ugyebár azt ami a kártyán van sose látta, az valahogy csak odakerült és ő máris költheti, így senki mögött nem marad le vásárlás szempontjából. Pedig ha elgondolkodna, rájönne, hogy a hitelkártyán lévő valami nem pénz, csak virtuális összeg ami tulajdonképpen semmit nem ér bizonyos helyzetekben. (Például ember legyen a talpán aki hitelkártyára, vagy bármilyen más kártyára tud vásárolni áramszünetben.)

Ez az összeg plusz kamat jelképezi tulajdonképpen, mennyit is tudnánk megspórolni, ha nem adnánk el előre munkánkat és magunkat valakiknek, vagy valakinek.

 Így aztán azt ami semmi volt, de elköltöttünk, pénzként kell, hogy visszaadjuk, ha nem tudjuk visszafizetni, akkor elveszik tőlünk mindenünket ami pénzt ér. Íme a fizika törvényének az igazolása, miszerint semmi nem vész el, csak átalakul, és felborulása azáltal, hogy a semmi pénzzé alakul, de ez már más pénze úgyhogy mi ezt már nem látjuk. Innen látható, hogy rövid időn belül senki pénzt nem fog látni, ezt gyakran halljuk is, hogy mindenfelé milyen kevés pénz van, ezért nem is adnak belőle, inkább hitelt nyújtanak, mert azt az is nyújthat akinek nincs pénze, de van hitele.

 Így zsonglőröznek óriási pénzösszegekkel világviszonylatban utalják őket papíron erre-arra, de valóságban a pénz nem is létezik, ezért nem látható és nem lehet készpénzként felvenni, csakis hitelként vagy bankutalványon. Itt ütközik óriási ellentmondásba a pénz meg az összeg, és minél jobban belegondol az ember annál jobban belezavarodik, eljut a végtelen gondolatáig, amin ha sokáig gondolkodik akkor rövidesen elmegyógyintézetbe kerül, ezért jó ha abbahagyja.

Bele kell nyugodni abba, hogy pénzt egyre ritkábban tapogatunk zsebünkben, de búsulni nem kell, mert az sem igazi érték, és kár érte annyira harcolni. Az igazi érték az, amit a felvett hitel törlesztésére produkálunk kétkezi munkával, ezt azonban nagyon leértékelik, nehogy észrevegye az ember, hogy élelem nélkül nem lehet élni, nem pedig pénz meg arany nélkül. Mi nem vesszük észre, de bezzeg őseink tudták, így például szerintem azért kért Attila Róma kapui előtt hadisarcként borsot és nem aranyat, mert tudta, hogy egy éhes embernek többet ér egy jól fűszerezett magyar gulyás mint egy halom aranypénz. Úgy gondolom, egyelőre nem nagy baj a készpénzhiány amíg hitelre is lehet enni, a problémák akkor lesznek amikor már készpénzzel sőt arannyal sem lehet élelmet venni. Adja Isten, hogy ne így legyen!

A hazudni, vagy nem hazudni? Ez lesz a kérdés!

 „a ti szavatok pedig legyen, ha igen: igen; ha nem: nem”

Könyveim közt kotorászva, véletlenül kezembe akadt egy 1910-ben megjelent szociológiai tanulmány, és ha már ott volt, gondoltam beleolvasok, hadd lám miként zajlott az élet száz évvel ezelőtt.
Csak úgy találomra kinyitottam a könyvecskét, és láss csodát épp a „Hazugság szociológiája” alcímnél akarózott neki kinyílni, ami épp kapóra jött, hiszen így egyszerűen felmérhettem, hogy mennyit fejlődött az emberi társadalom a hazugság terén száz év alatt.

Mert minden szinten fejlődtünk, tehát feltételeztem, hogy ez alól a lódítás sem lehet kivétel. Meglehet a hazugság nem egyenrangú a lódítással, de mivel nem vagyok szociológus, ezt megbocsájtom magamnak, ha ti ezt nem nézitek el, hát Istenem, azért nem esek kétségbe.

Hanem amikor a tanulmány szerzője azzal kezdi: „hogy egész műveltségünket és gondolkodásunkat lassan újból áthatja a hazudozó és pózoló lélek”, és „hogy a befejezett modern ember egyszersmind befejezett hazug ember is, nem csak tetteiben, hanem gondolkozásában, sőt még öltözködésében is” kezdem kétségbe esni, mert féltem, nehogy ne találjak valamilyen fejlődésre mutató linket a témában.

Mert szerintem ez a megállapítás ma is ugyanolyan találó mint száz éve volt, fejlődést talán csak a hazugságok sokszínűségében és nagyságrendjében lehet észrevenni, ami az azóta történt sok-sok új felfedezésnek köszönhető.
Egyébként a mai modern ember semmiben nem különbözik, az akkori modern embertől, csak sokkal több esélye van a hazudozásra, vagy hazugságot terjeszteni, hála az internetnek, a médiának, az okosabbnál okosabb telefonoknak, stb., melyek előnye, hogy nem kell senkivel szembenézni a füllentések közepette.

Mivel a hazugságnak rengeteg fokozata van, szinte azt se tudom mikor melyiket használjam, de ez remélem nem zavaró azok számára, akik felismerik az igazságot, ami Schopenhauer szerint: „nem utcai hölgy, aki annak a nyakába is belecsimpaszkodik, akinek nem kell. Ellenkezőleg. Szemérmes szép nő. Kegyeiben az sem lehet bizonyos aki mindent feláldoz érette.”
Hát, nem mondhatni, hogy nagyon sokan esedeznek egy ilyen hölgy bájaiért manapság, inkább lefizetik, csak minél messzebb kerüljön, miközben különböző búvóhelyeket keresnek a hazugságnak.
Például nem igaz az, ami nem felel meg a valóságnak, de aki nem tudva mondja ezt, az állítólag nem hazudik, vagy téved az, aki nem jól ismerte fel a valóságot, ami természetesen megbocsájtható, és sorolhatnám, de nem akarok senki agyára menni, nehogy a végén szemembe merje mondani az igazságot, hogy ma már ez nem felel meg a valóságnak.
Régen ugyanis a valóság egy volt az igazsággal, és ennek szeretete vitte előbbre az emberiséget lépésről-lépésre, igaz minden lépés nehézségekbe ütközött, de azért csak haladt, úgy lassan, öregesen.

Ekkor, mint szarvasbika kit farka alatt talált el az ármány, majdnem elbőgtem magam örömömben, hiszen megtaláltam azt, amit kerestem.
A tanulmányban ugyanis mindegyre szó van egy „legújabb kori társadalomtudományi dogmáról”, mely szerint a hazugság szükséges az emberi fejlődéshez, sőt „annak élesztő kovásza”.

Ez az oka tehát annak, hogy ekkorát fejlődtünk száz és egynéhány év alatt, akkor bekeverték a kovászt a hazugságba, az meg elkezdte azt szépen keleszteni, egyre jobban duzzadt, mindaddig, míg a valódi valóságot ma már felváltotta a globálisan fejlődő virtuális valóság, ha ezt annak lehet nevezni.
Ide fejlődtünk tehát, a virtuális hazugságok világában élünk boldogan, hiába érezzük bőrünkön a kézzel megfogható valóságot, vagy igazságot, legtöbbször számba se vesszük, annyira elbódítanak, és elterelik róla figyelmünket ezek a virtuális nagyotmondások.
Félreértés ne essék, nem a politikára céloztam, mivel a szóban forgó tanulmány ezt kizárja, gondolom rájöttetek miért. Nos épp ezért, én se foglalkozok vele.

Pedig ott sem ártana egy kicsit visszafogni valamiképp, a valóságot meg sem közelítő szóáradatokat, mert az igaz, hogy az emberi nyelv a gondolatok elpalástolására való,(ez lenne a hazugság szemérmesebb kifejezése) de ami sok az mégiscsak sok, és ami ma világszinten a politikában végbemegy, sokszor megbénítja az igazságszerető emberek nyelvét, így szólni se tudnak.
Ebből csak ennyit említek, mert nem szeretném elragadtatni magam, félvén, nehogy fogdmegeket kelljen fogadni, a lefogatásomra.
Rengeteget lehetne a hazugságot kerülgetni, de nem kívánok túl sokat körözni, nehogy ettől megszédülve, közel kerüljek hozzá, mert nekem az igazság valahogy szimpatikusabb, bizonyára ezért vagyok antipatikus sok embernek , akiknek a valóságot szemébe merem mondani, ők meg nem bírják ezt elviselni hajasan. Kapiskáljátok már, miért van annyi kopaszra nyírt ember és némber!

De kérdem én tőletek:
Valójában igaz az, hogy a hazugság az emberi lények világának ősi mozgató ereje? Vagy csak egy rossz amitől szabadulni kell? Végül is, becsületesség-e a hazugság?
Egy tippet adnék: a Fidsi-szigeteken állítólag csak az csinálhat államférfiúi karriert, aki hazudozást művészi szinten űzi.
Meglehet igazuk van, mert hazudni tudni kell, egyébként beigazolódik a sánta kutyás közmondás, hogy a macska rúgja meg!

Zöldülő marslakónak lenni

Nem is lesz olyan kellemes, ha a Massachusetts Institute of Technology. intézetben végzett kutatások eredményeit veszem alapul, és nem a Mars One magánprojekt szakembereinek véleményét.
E massachusettsi intézet kutatói ugyanis alaposan kielemezték a Mars betelepítés tervének adatait, a felhasználandó élelmiszer, oxigén, technológia, sör , bor , pálinka készletek mennyiségét, egyszóval alapos munkát végeztek, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ide érkező telepesek, a megérkezésüktől számított hatvannyolcadik napon már haldokolni kezdenek. De nem ám a delirium tremens viszi el őket! Hanem egyéb gondjaik lesznek, ezt mutatják a grafikonok és matematikai formulák, melyeket a szakemberek az utazás és letelepedés kielemzéséhez használtak.

Nos, ha megérkeznek a telepesek a vörös bolygóra, és nem téríti el űrhajójukat másfelé valami űrbéli kalóz csoport, hát bizony éheznek, szomjaznak majd, és több mint valószínű, hogy oxigénhiányban is szenvedni fognak.

Erre szinte magamtól is rájöttem, amikor először hallottam a hollandus Bas Landsdorp tervéről, hogy 2024-ben elkezdené emberekkel betelepíteni a Marsot. De, mivel nem vagyok szakember a témában, nem mertem nyilvánosságra hozni kételyeimet, nehogy ugyebár a hátam mögött kiröhögjenek, mert szembe ma már nem szabad, annyira érzékenyek vagyunk.
Igaz, én nem vagyok ennyire érzékeny, nem igazán zavar, ha szemembe nevetnek, de más okom is volt arra, amiért nem kürtöltem világgá aggályaimat a Mars bételépítésével kapcsolatosan.

Ez csak álom, mert esős idő nincs arrafelé

Első és utolsó sorban nem akartam, hogy a sok öngyilkosjelölt, aki odatelepülni jelentkezett meggondolja a dolgot, hiszen ha mind visszalépnek, akkor soha a büdös életben nem fogok látni egyetlen marslakót se! A projekt kitalálójának ugyanis nem akaródzik oda kivándorolni, pedig egyetlen marslakó látványával is megelégednék!
Ugyanis nagyon furdalja jobb oldalam a kíváncsiság, hogy miért zöldek a vörös bolygó lakói?
Lám csak lám, most szinte megtaláltam rá a választ, ha a kutatók számításai beválnak, mert hetven napon belül az első telepesek is megzöldülnek,(esetleg kékülnek?) az oxigénhiány miatt fellépő fuldoklási rohamaik miatt, miközben korgó gyomraik búsan morgó zenéjét hallgatják.

Gondolom ez történhetett valamikor az ottani bennszülöttekkel is, miután nem vigyázva eléggé az éltető légre, annyira elhasználták, mint János bá viselő gatyáját, melyen több lik van, mint ahányat a Föld ózonrétegébe fúrt az autócskám kipufogógáza.

Repülők, rakéták, atomrobbantások ezt nem teszik, ezek ugyanis ökologikus

normák szerint működnek, hogy a Holdra ne rohanjak! Pedig néha jönne, de visszatartom magam, mert félek nehogy ott a Jáde Nyúl hátán ügető sárga emberkékkel találkozzak, akik meglehet nem fogadnának szívesen, félvén nehogy elfoglaljam előlük a holdacskánk sötét oldalát. Velük meg nem jó kikezdeni, mert sok milliárd rokonuk él itt a földön, osztán félős, hogy visszatérve nem élhetnék már olyan nyugodtan mint annak előtte.
No, de térjek vissza a vörös bolygóra, ahol kíntól zöldülő-kékülő embereket,akarom mondani marslakókat, lehet csak látni majd, ezt most már nyugodtan kimondhatom, minkét könyökömmel rátámaszkodva, egy neves kutatóintézet által nyilvánosságra hozott adatokra.

Igaz, ők nem pendítették meg ezt a színváltozást, de szerintem ez bizonyára bekövetkezik, ezért azt ajánlanám, hogy csak az jelentkezzék telepesnek a Marsra, aki nincs megelégedve bőrének színével, és a cigány lovánál is jobban bírja a koplalást.

Örökké gyerek

Szerettem volna maradni, de én se kerülhettem el más halandó sorsát, mert immár félig árva lettem, elveszítve azt, ki hajdanán keblén ringatott.
Sose gondoltam, nem is akartam arra gondolni, hogy elérkezik majd az a pillanat, amikor már nem mondhatom magam gyereknek, de most már érzem, az idő múlásával e pillant egyre közeleg.
Egyelőre még gyerek vagyok, ezt boldogan mondhatnám, de nem tudom kimondani, mert egy számomra új és furcsa érzés kerít olyankor hatalmába, amitől mindegyre egy lenyelhetetlen gombóc gyűl össze torkomban.

Ezzel sok bajom van, mert nem csak az a gond, hogy nem tudom lenyelni, hanem az is, hogy néha kicsordulnak könnyeim, annyira szorít, és teszi ezt függetlenül helytől és időtől.

Ha csak eszembe villan, hogy ezután nem lesz aki szeretettel vár, hogy elmeséljük egymásnak egy elmúlt hét eseményeit, máris ott az a kellemetlen göcs, és folynak könnyeim.
Ha apámra nézek, aki ötvenöt évig tartó boldog együttlét után, így egyedül maradva szinte összetört, és semmiképp nem leli a helyét, minduntalan készül indulni anyám után, akkorákat nyelek, hogy majd kibuggyan szemem sarkában néhány könnycsepp. De visszaszorítom őket, hiszen jó anyám ott van valahol az angyalok között, és akkor búsulni, könnyezni nem szabad.

Ej be könnyű ezt mondani, de mily nehéz megtenni!

Mégis muszáj megtegyem, mert ha nem, akkor apám kételkedni kezdene abban, amit az angyalkákról meséltem, és bizonyára még jobban meggyűlne a bajom az öregfiúval. Az meg nem hiányzik, mert így is van gondom elég.
Állítólag az idő majd orvosolja, eloszlatja ezt a fájdalmas szorítást, hogy mikor lesz az, nem tudom, egyesek szerint hónapok, mások szerint évek kellenek, míg a fájdalom enyhül.
Egyelőre együtt élek vele, amikor nagyon fáj, akkor megengedem, hadd csorogjanak könnyeim, de csak ott ahol senki nem lát, mert az én fájdalmam csakis az enyém, és azt senki másnak át nem engedem.

Testem-lelkem

Mivel semmiképp nem tudok rájönni, hogy miért siet újabban annyira mindenki a vesztébe rohanni, akarom mondani a mennyországba, úgy döntöttem, írok néhány sort, reménykedve abban, hogy ez lelassítja kissé azok futkorászását, akik majd elolvassák.
Nekiláttam hát testestől-lelkestől, szaladásfékező soraim gyártásához, mert szerintem nem lehet az emberi testet, a lélektől szétválasztani, mint ahogy egyes tanok nagyvezérei ezt bőszen állítják.
Meglehet, majd az ásó, kapa és a nagyharang elválasztja őket, de mindaddig együtt kell élniük, akár tetszik, akár nem, és kár ezt az együttlétet időnap előtt befejezni a sok ide-oda csapongás közepette.
Mielőtt azonban saját eszemnek a futtatásába kezdtem volna, próbát tettem, hogy megbizonyosodjak állításom helyessége felől.Saját recept szerint készült borból vettem egy kancsónyit, és saját kezemmel töltöttem anélkül, hogy a lelkemnek szóltam volna egy fél szót arról, miben sántikálok. Félreértés ne essék, nem arról a lelkemről van szó, aki gyanútlanul aludt a hálószobában.

Teljesen lelketlenül hörpölgettem hát a borocskát, amolyan semmit nem mondó mulatós zene mellett (spéci ilyet választottam, nehogy a lelkem felháborodjon), és kíváncsian figyeltem az eredményt, hadd lám kinek van igaza. Mert, ha a lelkem nem veszi észre, hogy min töröm a fejem, és teljesen józan marad, akkor kalapot emelek azok előtt, akik időnap előtt képesek elválasztani a lelket a testtől, sőt saját magam előtt is kénytelen leszek ezt megtenni. Jobban mondva, a testem fog hajlongani a lelkem előtt, esetleg imbolyogni, ez csakis attól függ, hány atmoszféra borgőz sűrítődik össze fejemben, és nehezedik vállaimra.
Kezdetben semmi különös nem történt, a testem szivacsként szívta magába a kancsó tartalmát, a lelkem aludt, én meg éberen lestem a következményeket. Kiürült az első kancsó, és már kezdtem azon törni a fejem, merre lehet a kalapom, szerencsére eszembe jutott, hogy ez még csak a kezdet, így újra tankoltam, folytatva tudományos megfigyeléseimet.

Végre a második kancsó után, már kezdtem érezni, hogy változások vannak kilátásban. A testem majdnem szememmel láthatóan megfiatalodott és megerősödött, kár hogy lelki szemeim ezt nem láthatták! Lábaim beleélték magukat a zene ritmusába, finoman a taktust verték, a kezeim is jól érezték magukat, ujjaim halkan pattogatni kezdtek, néha szünetet tartva, míg a poharat megmarkolták.
Ez eddig rendben is lett volna a testemmel, ám észrevettem, hogy lelkem is hasonló változásokon megy át.
Nem aludt a drága csak tette magát!
Fiatalos vidám hangulat kerítette hatalmába, és egyszer csak úgy elkezdett vickándozni, hogy majd kiugrott a bőrömből.
Sőt, nemsokára már követelőzni is kezdett, hogy neki még bor kell, azt a leborult szivarvégit!
Amikor ezt láttam, igazam tudatában és örömömben, hogy nem kell a kalapom megkeressem, utána meg emelgessem, légies léptekkel szinte repülni kezdtem az üres kancsóval bor után. Nagy kár hogy a kisszéket nem vettem észre, így csak a kancsó repült el. (ezért volt a kár)
A csörömpölésre sajna már a hálószobában szunyókáló lelkem is megébredt, és halk de szigorú zsörtölődéssel lelkemre beszélve, véget vetett kulcsfontosságú kísérletemnek.
Tulajdonképpen ez is bizonyította a test és lélek szoros egymáshoz tartózását, mert hiába csak a lelkeim beszélgettek, testem is érezni kezdte, és végül belátta,(egyedül csak a sípcsontom fütyült beszélgetés közben) hogy tényleg elég két kancsó bor egy ilyen bizonyításhoz.
Igaz, az elején mindkét lelkem háborgott egy kicsit, az egyik sokallta, a másik kevesellte a testembe csurgatott nedűt, de végül is megegyeztek abban, hogy reggel majd kitisztult fejjel elemzik ezen kísérletem eredményét.

Igazam tudatában és lecsillapodott kedélyállapotban tértem nyugovóra, egyik lelkemmel keblemben másikkal mellettem, de a lényeg az, hogy mindkettő testem útját egyengette.
Aki ezen szemmel is jól látható, jó eredménnyel befejezett kísérlet után, azt meri állítani, hogy a test elválasztható a lélektől, mielőtt a nagyharang megszólalna, és a sírásók üzembe helyezik az ásót meg a kapát, az kérem szépen nincs arra se felkészülve, hogy az élet iskolájának első osztályába belépjen, nemhogy a test bűnei elől menekülő lelkeket megmentse.
Ha valakit ennél is komolyabban érdekel a test-lélek kapcsolata, szívesen tartok mélyen repülő, ám mégis magasröptű előkészítőt a témában. A tanfolyam alatt elfogyasztott bor épp olyan ingyenes mint bármely misebor, és adakozni csak perselybe kell, ahova nem kukkanthat be az adóellenőr.

Mi lesz az atomfegyverekkel, ha időnap előtt bekopog a nukleáris télapó?

Ez jutott eszembe, amikor olvastam a NASA nyilatkozatát, mely szerint 2017 és 2113 között körülbelül négyszáz koccanást szenvedhet a Föld, ugyanis egy egész konvoj aszteroida közeleg felé, no meg felénk is, míg egyelőre rajta etyepetyézünk.

Az utóbbi hatvan nap alatt begyűjtött adatokra és információkra alapszik e jelentés, a nemzetközi űrállomás valamelyik csapata adta le a drótot, de gondolom nem az orosz csapat lehetett, az ugyanis tengeri planktonokkal szórakozott, melyeket az űrállomás külső burkolatán fedeztek fel.

Senkinek gőze nincs, hogy ezek miként kerültek oda, de ez a felfedezés mindenképp két vállra fekteti azt az elméletet, mely szerint az űrben nincs élet.

De nem is ez a lényeg most, hanem az, hogy lesz-é élet a földön, ha véletlenül nekicsapódik az a „kolosszális szörny”, amelyik az aszteroida csoport élbolyában leledzik, és a számítások szerint hat éven belül full- kontaktusba kerülhet a bolygócskánkkal.

Erről úgy vélekednek a szakemberek, hogy ez egy valódi „globális gyilkos”, tehát feltételezem, hogy nem csak a globalizációs folyamatot gyilkolássza meg.

Több neves tudós egyetért abban, hogy ezek az aszteroidák komoly veszélyt jelentenek, és sajnos nem igazán lehet ellenük védekezni.
Brian Cox professzor szerint az egyik aszteroidára biztos,be van vésve a nevünk, és ha ez megérkezik ugyanúgy járunk mint a dinók hajdanán, amikor télapó nem kellett decemberig várjon arra, hogy ajándékot osztogasson.

Egy másik űrszakértő tudós, Bill Napier professzor azt állítja, hogy két lehetőség is van, aszteroida vagy üstökös fog véget vetni a földi mennyországnak, és változtatja azt fagyos pokollá.

Mert, ha megérkezik az a globalizációölő óriás, egyből megállítja a globális felmelegedés folyamatát, és menten lehűlés kezdődik. De remélem csak parciális, és nem globális! Mert az én sötét alantos tudatom kezdi megelégelni már, ezt a sok globális miegymást!

De hiába próbálom világos tudattal kikerülni őket, és az aszteroida becsapódás következményei helyett, egy üstökös megérkezése következtében újjászülető jövő felé kacsintgatok, sajnos az ismét egy globális valamit rejt maga mögött.

Igaz, ez inkább sötét és nem tudni, ha látni lehet majd valamit belőle, mert ha a föld közelében szétporlik egy háromszáz kilométernyi átmérőjű jégtömb, azaz egy üstökös, máris beköszönt a napmentes nukleáris tél, ami eltarthat néhány ezer évig. Ez idő alatt nemcsak a napszemüveg biznisznek lőttek, hanem a nukleáris fegyverek használatának is. Hiszen annyira sötétben tapogatózunk majd, hogy lehetetlen lesz egy piros gombot megtalálni,meglehet még a saját gombunkat sem találjuk meg.

Ekkor jutott eszembe, hogy mit kezdenek majd a nagyhatalmak felhalmozott atomfegyver készleteikkel?
Egy nukleáris tél közepette, -még ha rá is akadnának arra a piros gombicsra- nem hinném, hogy valamelyiknek kedve lesz atombombát robbantgatni, vagy ezzel egymást rémisztgetni, mint ahogy ez most divat.

Tovább olvasva azonban Napier professzor véleményét, egy kissé megnyugodtam, és nem törtem tovább a fejem az atomfegyverek sorsa felől.

Ő ugyanis a Swift-Tuttle üstökösre tippel, amelyik 4479-ben halad el a Föld mellett, és okozhat egy nagyobb galibát.
Van hát idő bőven, ennyi idő alatt annyi bombát lehet felrobbantani, hogy az a szegény üstökös már csak kihűlt helyünk mellett porlik szét, és valószínű sose talál ránk, hogy nukleáris télapót küldjön a nyakunkra.

A valódi műhús szelet

Szinte táncra perdültem örömömben, mikor olvastam, hogy a Modern Meadow cég tudósai mesterséges húst állítottak elő, természetesen, tiszteletben tartva minden fajta állatnak a jogát. Szerencsére idejében észbe kaptam, és csak észrevétlenül ugráltam aprókat, akár a kecskebogyó a műjégpályán, így nem hoztam szégyent a körülöttem állókra.

Örömöm oka az volt, hogy végre én is vegetáriánus lehetek, és olyan egészséges életmódot folytathatok, amelyiktől az egészségtelen életmódra figyelmeztető reklámok is elnémulnak majd. Ezek a gondoskodó reklámok, sok gondot okoznak nekem, mert mindig mást mondanak, mint amit én hallani szeretnék.

Engem ugyanis Isten mindenevőnek teremtett, így bármit megeszek a hús mellé, sőt úgy egymagában is legyűröm, minden erőlködés nélkül. Azaz legyűrném, ha ne lennének a reklámok! És ne lenne egy szerető feleség, aki a reklámokra hivatkozva szigorúan vigyáz az egészségemre, no meg egy gazdasági válság, amelyiktől nem sok húst lehet várni.

Ez a három a fő oka, hogy majdnem vegetáriánus lettem és íme most itt a lehetőség, hogy teljesen azzá váljak.

Mert bevallom nyilvánosan, hogy már majdnem teljesen leszoktam a húsról, és csak csontot rágok néha-néha, tehát alig egy bakarasz választ el a vegetáriánus titulustól.

És most már nem ijedek meg a húsmentes jövőtől, hiszen nem kell csak salátalevelet rágjak, jó vastag műhússzeleteket is vághatok majd mellé, és kisüthetem egészséges műzsírjában, ráadásul meg is ehetem, mert a koleszterin szintem, a vérnyomással versengve zuhan a nulla felé tőle.

Ám mikor olvasom az előállítási technológiát, kiderül, hogy nem kell szeletelni az új találmányt, hiszen direkt szeletnek nevelik.

No, a mindenségit, a végén még igaz lesz a sült csirkés mese! Ezt csak úgy magamban dünnyögtem felkiáltójellel, nehogy sült bolondnak nézzenek.

Ugyanis, abból áll az új találmány, hogy veszik valamilyen állati szövetnek a sejtjeit, ebből húsrostot állítanak elő, amit aztán bioreaktorban olyanra növesztenek, amilyenre csak jólesik.

Az meglehet, van akinek jólesik, de nem hinném, hogy nekem!

Mert teszem fel, amikor potyolgatom eszembe jut, hogy vajon milyen állat sejtjeiből nevelték a szeletemet? Ha véletlenül egy zsíros kísérleti patkányra tippelek, akkor még csak hagyján, mert én nem tartom azt szent állatnak.

De, ha arra gondolok, hogy lehetett az egy jól megtermett gilisztáé, akkor bármilyen sikamlós is volt a szeletem szülőatyja, az én torkomon le nem csúszik semmilyen utóda.

Ezért hát, végül is úgy döntöttem, megmaradok majdnem vegetáriánusnak és inkább rágódok a csonton, amíg a fogam bele nem törik!

A levegőt cserélgetem

Egy kis levegőváltozás mindenkinek kell, ezért úgy döntöttem, én is felcserélem a mindennapjaim levegőjét mások mindennapjainak levegőjével, azaz magyarán szólva, elruccanok egyet kirándulni valamerre, ahol másfajta oxigént lehet mellre szívni.

A gyerekek titkon a tengeri sós levegőre vágytak, én nyíltan az oxigéndús hegyi levegőre, a kis házi kasszám a kettő között számolta az árkülönbséget, míg végül úgy döntöttünk, hogy szívunk ilyet is és olyat is, ők csak úgy szárazon, én meg dohányfüsttel keverve.

Miután ilyen szépen zöld-ágra vergődtünk, a kisebb-nagyobb összezördülések közepette, gyorsan kifényeztem a jó öreg Transporter kantárját, abrakoltam, nehogy a hegy alatt kelljen majd megtegyem, ami állítólag nem jó dolog, és nekilódultunk az útnak, lassan de biztosan.
Egy kicsit furcsa volt, hogy mennyire üres az öreg járgány, a két nagyobbik fiam ugyanis már a saját útját járja, ami bizony nem mindig esik egybe az enyémmel.
De a jót hamar meg lehet szokni, hiszen így sokkal kevesebb a csomag, nagyobb a férőhely, kevesebb a közköltség, a civakodás, a pisilési szünet, most kezdek rájönni, mily sok az előnye annak, ha kevés gyereke van valakinek.
Egy kicsit azért szomorkás volt a hangulatom, és szívem szerint inkább leszoknék e sok jóról, de hiába mert az időkerék csak tovább forog, én meg visszaforgatni nem tudom, ezért kár hát bánkódnom.

Nem is olyan szomorúfűzféleségből faragtak egyébként, ezért jó hangulatban hagytuk magunk mögött százasával a kilométerköveket, meg egyesével a fekete felhőket.
Ezek előttünk jártak, de miután elhaladtuk őket, úgy tűnt, mintha követnének, ennek nem igazán örültem, mert először hegyi levegőt szerettem volna szippantani, ott meg nem a legkellemesebb, ha viharfelhőbe botlik az ember.
Kétezer és egynéhány méterig számítottam felkapaszkodni a Fogarasi-havasokba, jobban mondva felkacskaringózni egy eléggé veszélyes útvonalon a Transz-fogarasi úton, és semmi kedvem nem vala sötét felhőkkel randevúzni odafönn.
Mert hiába van lent a hegyaljában harmincöt fokos meleg, ha fent beborul, úgy lehűl a levegő, hogy jobban cidrizik az ember augusztusban dupla melegítőben mint az úri-kutya télapójáráskor a bundájában és kötött mellényben.
Már volt ilyen tapasztalatom, és nem kívántam, hogy a gyerekek hasonlót tapasztaljanak, no meg az se jó ha nagyon hamar besötétedik, mert a forgalom ezen az úton ezer hatszáz méter felett csak világosságban engedélyezett.
Siettünk hát, minimálisra csökkentve a kényszerpihenőket, magunk mögött hagyva a felhőket gyönyörű napsütésben nekilódultunk az első kaptatóknak.

Elegánsan tempózva kanyarogtunk együtt az úttal, melynek kivitelezéséhez állítólag hatezer ötszáz tonna dinamitot használtak, és néhány millió tonna sziklát mozdítottak el a helyéről, a gyönyörűen burjánzó kommunizmus idején, amikor valaki félt attól, nehogy úgy járjon az országa mint Csehszlovákia '68-ban.

Szinte semmi változást nem lehetett észlelni menet közben úgy ezer kétszáz méter magasságig, talán ott se éreztünk volna semmit, ha meg nem állok, hogy megnézzük felülről és közelről a Balea-vízesést, amit alulról és messziről már láttunk.

Itt már az első lépések után éreztem a levegő változását, melyet egy vékony szellőcske okozhatott, ami úgy futott fel a rövid gatyám alá, hogy majd megfagytak a félórával azelőtti harmincöt fokos melegben zápulni kezdő tojásaim.

Néhány pillanat vacogás után, már ugráltunk is vissza az autóba, amiben igaz nincs légkondi, de hála Istennek még harminc fok melegben is fűt, nemhogy hidegben ne tenné.

Ki is melegedtünk nemsokára, mert innen elkezdődött a cifrábbik szakasz, olyan kanyarokkal, hogy sokszor a saját autóm 

stoplámpáját is láttam. Annyira helyben kacskaringóztunk, hogy egy békésen legelésző juhnyáj minduntalan átsétált előttünk az úton, ugyanis egyenesen felfelé haladva, hamarabb felértek egyik szintről a másikra mint mi, sőt volt idejük lelegelni a néhány szál füvet is, ami útjukba esett.
Ilyen gyors iramban száguldottunk, sőt győztünk is, mert végül a birkák feladták a versenyt, gondolom belátták kár tovább mászkáljanak, a kopár sziklákon, ahol már fű se nő.

Végül is szerencsésen felértünk a csúcsra, és majdnem a szabadban szívtunk egy kis ritka hegyi levegőt, de sajnos ott volt a majdnem egy szemerkélő esőcske formájában, (ami szinte havas-esőnek is beillett) az öreg Nemere valamelyik ifjú rokona kíséretében.

Meg szerettük volna nézni a hegytetőn, egy gleccser nyomában képződött tavacskát, de kinézve az ablakon, senkinek nem igazán akarózott sétabotot venni a kezébe. Nem gyalogtúrára kecsegtető látvány tárült a szemünk elé, a kint didergő látogatók furcsán festettek egy kicsikét, mert magukra aggattak mindent, pizsamától kezdve a sátorponyváig, hogy a hideg és az eső ellen védekezzenek. Szerencsére a budiajtót senki nem hozta magával, pedig szerintem azt is felvette volna bárki, aki a téli öltözetét otthon felejtette. Ezt olyan bátran állítom, amiként az ablakot lehúztam, hogy a parkolóhelyi árak után érdeklődjek. Ennek csak pillanatnyi hatását érezhettük, mert a beáramló túl friss hegyi lég miatt, a libabőreink dudorain mérgesen meredező szőrszálak annyira feldühödtek, hogy majd átszúrták a rövidnadrágok gatyaszárát felháborodásukban.
Ezért volt csak pillanatnyi a hatás, mert a szőrszálak felháborodását megértve, azonnal visszatekertem az ablakot, és illetlenül válaszra se várva behajtottam a hegycsúcs alatt fúrt alagútba.
Itt az eső nem esett, csak hegyi források folydogáltak a mennyezetből, a szél nem fújt, csak egy kis föld alatti bűz terjengett, ami a mesterségesen szellőztetett alagút jellegzetessége, nem a pokol kénszagú gőze, ehhez nem fér kétség, mert az ezelőtti látogatásomkor is ugyanezt éreztem, és mindez ideig nem a pokolban kötöttem ki.

A túloldalra kiérve az esőnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni, bizonyára fennakadhatott valamelyik bércen, de a dermesztő szellőcske átsuhanhatott velünk együtt, és vidáman borzolta egy szikla tetején álló juhász subájának csapzott szőrszálait.

Ez azonban fittyet hányt neki, annyira elmerült a mobiltelefonja mütyürgetésében, hogy bizonyára ha alpesi szél érkezik, azt se vette volna észre.(Az oroszok érkezését szerintem azért észre vette volna valamelyik őse hajdanán, valamikor a szocializmus hajnalán, nem lévén módi akkoriban még a szűr alatt is hordozható zsebtelefon.)

Kiszállni itt már alig van lehetőség, ereszkedni kezdtem hát lefelé, félvén nehogy ott fenn kelljen dicsérjem a lenyugvó Napot, és

átreszkessük az éjszakát valamelyik út menti sziklaodúba lapulva.

Mivel nem egyenesbe vettem az irányt, hanem az út kacskaringóit követtem, szerencsésen leérkeztünk valameddig még sötétedés előtt, ott már felmelegedett a levegő, meg lehetett állni, és ki lehetett szállni, a reszketés csak az áfonya után kutató medvék miatt jöhetett rá az emberre.

A teljes sötétség a vad, de halkan susogó vadonban csapott le ránk, olyan hirtelen és alattomosan, hogy gyorsan félrehúztam, mert a minden jelzéstől mentes útszakaszon, életveszélyes olyankor észre nem venni, a fák között háromszázhatvan fokban kígyózó kanyarokat.

Az ideiglenes sátortábor a kisbusz lett, sátrunk volt ugyan, de nem medveálló, így helyénvalónak láttuk inkább zárt ajtók mögött tölteni az éjszakát, nem tudván mennyire civilizált medvecsalád próbálkozik első, másod, vagy harmadfokú kapcsolatot teremteni velünk.
Végül is vadon lakói nem látogattak meg, de reggel felé én meglátogattam az orvost álmomban, mert olyan cifra fájdalom költözött az oldalamba, ami semmiképp nem akart elmúlni, így félretéve az orvosok iránti ellenszenvet, majdnem orvoshoz fordultam kínomban.
Szerencsére megébredtem, mielőtt a kézifék fogantyúja teljesen beszorult volna a hiányzó oldalbordám helyére, és görcsbe rándulva, de vidáman nyöszörögtem, hisz elkerültem egy másik kellemetlen találkozást.
Miközben a reggeli kávéval és szivarfüsttel gyógyítottam nyilallásaim, ismét eltűnődtem az időkerék forgásán.
Pár évvel ezelőtt, majdnem hasonlóképp jártunk, kénytelenek voltunk hatan hétszemélyes kisbuszban áthunyni egy éjszakát, és semmi nyilallás nem jelentkezett, most meg kilenc férőhelyen annyira összezsúfolódunk négyen, hogy a kézifék karja se fér tőlem, és dühében oldalam szurkálja.

Mivel súlyban nem gyarapodtam, bizonyára az évek gyarapodása lehet mindennek az oka, ezért majd megint elszontyolodtam, de nem sokáig, mert eszembe jutott, hogy a gyerekeket a tenger hullámai meg a sós levegő várják, és ettől zsibbadt tagjaimban újból vidáman keringeni kezdett a vér.
Megragadtam hát a gyeplőt, azaz a kormánykereket, leengedtem azt a bajkavaró kéziféket, és pirkadatkor tovább folytattam az utat a Fekete tenger partja felé, remélvén, hogy ennek levegője kellemesebb meglepetéseket is tartogat számunkra mint a Fogarasi-havasok kiszámíthatatlan időjárása.

Lesz-é az Ebola vírusának ellenszere?

 Vannak dolgok melyek szöget ütnek az ember fejében,( legalábbis az enyémben) és bizony ha kemény fejű valaki, akkor nehezen lehet kihúzni belőle a szegecskéket.

Mivel mindez idáig senkinek nem sikerült betörni a fejem, pedig még feszítővassal is próbálkoztak, nyugodtan állíthatom, elég kemény bükk összetétele lehet, és bizony ha beleköltözik egy gondolat szeg formájában, úgy elgörbül, hogy ember legyen a talpán, aki egyenesen

kihúzza onnan.Most épp ezzel a félelmetes ebola járvánnyal kapcsolatos gondolat szegeződött egy kemény göcsbe, mert valahogy furcsának tűnik nekem ez az egész história.

Azzal ugye rendben lennénk, hogy a 2013 novemberében érkezett az ISON üstökös, és december elején megjelent az ebola, hiszen még a tudatlan is tudja, hogyha megjelenik egy üstökös a Föld közelében, akkor az valami nyomorúságot szór az emberek fejére.
(Igaz, olvastam olyasmit is, hogy az üstökös életmagvakkal szórja tele a földet, de gondolom nem emberi életmagvakról van szó.

Az is természetes, hogy Afrikában jelentkezett, mert állítólag az a szülőhazája, azt nem tudnám megmondani mi okból szereti ott pusztítani az embereket. Szerintem azért mert túlontúl szaporodnak, nem lehet az oka, hiszen ott van pl. India, Kína, és még egynéhány ország, ahol ezen oknál fogva nyugodtan megfelezhetné a lakosságot, másfelé kellene hát keresgélni.
No, de nem ezzel tölteném az időt, hanem az után kutatnék, hogy miért terjed úgy ez a vész mint hajdanán Londonban a pestis, és nincs neki egy ellenszere, amivel megfékezzék.
Pedig kutatnak utána, latba vetve a modern technológia legújabb vívmányait, de mindez idáig hiába, se oltást, se kezelést nem sikerült találni, sőt még azt se sikerült kideríteni, hogy hol vakációzik addig, míg nem hallani róla semmit. Űrutazó lenne? Vagy titkos laborokban henyélne?

Fogas kérdés és meglehet nem is ad rá feleletet senki egyel-kettővel, mert ha az űrben bolyong, ott hiába ütik bottal a nyomát, ha meg titkos laborban szendereg, senki nem veri dobra, hogy mije van neki, hiszen ha „véletlenül” kiszabadul egy Afrikába, akkor senki nem hibáztathatja!

Pedig kísérleti célokra bizonyára van belőle néhány család, annak aki tehetősebb, hisz ezek nélkül nem lehetne kísérletezni, és soha nem lenne ellenszere.(meglehet így se lesz egyelőre, ahogy a helyzetképet én látom, egy elgörbült szegeccsel a fejemben.)
Állítólag kifejlesztettek már valamilyen szereket, de mindez idáig a WHO nem engedte, hogy embereken kipróbálják, habár nem is tudom kicsodán próbálgatták volna, ha senki nem volt beteg.
Most már ilyen gondok nincsenek, van beteg dögivel, és úgy néz ki a helyzet, hogy az Egészségügyi Világszervezet is a nagy nyomás hatására beadta a derekát, és engedélyezte a kísérleti Ebola elleni készítmények főpróbáját.

Hogy ebből mi sül ki, az a jövő kérdése, de szerintem a megszokott fog majd történni, egyesek mindenképp meggazdagodnak ez után, mások szegények maradnak, ott meg ahol az ebola pusztít, aki nem ebbe hal bele, az majd szépen éhen hal, és lassacskán a betegség a szamárral együtt a ködbe vész.
Azt nem tudni, hogy lesz-é ellenszer, és ez végez a betegséggel, vagy isteni beavatkozás az, ami távozásra készteti, nyitott kérdés ez, nem is próbálom becsukni.

De lássuk mi lesz akkor, ha „véletlenül” az űrből hullott egy porszemcse bolygónkra, melyen épp néhány sziesztázó vírus szendergett?

Nos, akkor szerintem már nagyobb gondjaink vannak, és kár ellenszerről álmodozni, hiszen az aki a porszemcsét ideszalajtotta, bizonyára kiváló immunrendszerű vírust ragasztott rá, mely ellenáll mindenféle ember által kifejlesztett antivírusnak.
Ez esetben az egyetlen lehetséges védekezés a harmadik világháború,(tudja az, aki erre készül, hogy mit csinál!) ami hamarabb végez az emberiséggel mint az ebola, így ez unalmában kénytelen lesz más bolygóra vándorolni, ahol nem kell étlen-szomjan haljon.