Sírok

Sírok. Szomorú vagyok, akár a szomorúfüzek, melyek lehajló ágaikkal arcom simogatják.

A lágyan suhanó tavaszi széllel összefogva próbálják felszárítani könnyeim. De nincs ám könnyű dolguk! Azok nem hagyják magukat, fel se szárad az egyik, máris kibuggyan a következő és vidáman szalad lefelé arcomon. Van amelyik utat keres magának arcom mélyebb ráncai között, és a csepp szétfolyik, de van olyan is, amelyik úgy pereg végig arcomon, ahogy szemem sarkában megjelent, egyetlen egész cseppként pottyanva ölembe. Mert nem engedem, hogy a földre hulljanak, vigyázok rájuk hiszen az enyémek.

A fűznek megengedem, hogy szétkenje őket arcomon, a szellőnek meg, hogy felszárítsa, de a föld nem nyelheti el könnyeim! Haragszom rá, mert mindent és mindenkit elnyel, betemet.

Sosem elégszik meg, hiába takarta el azokat, akiket szerettem, már azokat várja, akiket még jobban szeretek.

Sírok. Nem tudom mit siratok. Talán azt ami elmúlt, vagy azt, ami jönni fog? Nem tudnám megmondani pontosan. A múltat kár siratni, ezt jól tudom. A jövőt siratnám, amelyből nemsokára múlt lesz? Meglehet.

De hiába kérdezek. A fák csak bólogatnak:- sírj csak nyugodtan, mi meg vigasztalunk!

A szellő elsuhan, már válaszra se méltat. Megunta a hiábavaló fáradozást, mert könnyeim folynak szüntelen.

Más nincs, kit megkérdezzek.

Az előttem hömpölygő víz méltóságteljesen viszi maga cseppjeit, rá se hederítve kérdésemben rejlő fájdalomra, mert valami fáj, amikor kérdezek és fáj amikor nem kapok választ.

Kemény gombócokba gyűlik lelkemben minden kis fájdalom. Sok van belőlük, majd szétfeszítik mellkasom. Nem férnek már, elindulnak felfelé torkomon. Én meg nyelném vissza őket, de nem tudom, hiába is próbálkozom.

Ez a fájdalom az oka hát könnyeimnek. Egy neve-nincs fájdalom mely összeszorítja torkom, kipréselve szememből a könnyeket.

Nem is akarom már visszatartani tengernyi fájdalmam sós cseppjeit, hadd folyjanak!

Hadd enyhítsék fájdalmam. Hadd sirassam a jövőt, mely nemsokára a múltba vész.