A szerelmes vadkan

Legény koromban, amikor még olyan éles volt a kardom, hogy minduntalan hüvelybe kellett csúsztassam, nehogy megvágjam magam, történt ez eset, de nem vaddisznó vadászaton, mert akkor lehet úgy jártam volna, mint Zrinyi hajdanán és most neki mesélgetnék, nem neked kedves e világi olvasó.
Egyetemre jártam akkoriban és nem templomba, ezért nem voltam templomajtó, de szegénynek legalább olyan szegény voltam, mint a templom egere, mert azokban az időkben nem úgy mérték a zsebpénzt, mint manapság.

Szórakozni mindig szerettem, ahhoz meg kellett egy kis pénz, ezért úgy döntöttem, hogy munkát vállalok, olyat amelyikért nem kell adót fizetni, mert azt sosem szerettem és mind e napig nem vagyok oda érte.
Ezért választásom a háztartási szektorra esett, ahol nemigen tud elkapni az adóellenőr, ha meg ott is kap, nem tudja rám bizonyítani a mellék jövedelmet. Ilyen meggondolásból aztán besegítettem: özvegyasszonyoknak felejteni, elvált menyecskéknek elviselni a válás utáni kritikus időszakot, sőt megcsalt szeretőknek is segítettem visszacsalni.
Kellemes és szórakoztató munka volt, de fárasztó is, így egyre többször aludtam el a munkám tárgya mellett, minek következtében mind kevesebbszer jutottam el az egyetemre. Ez nem is lett volna nagyon veszélyes, ha egyszer véletlenül nem találkozok egy fajta végzettel, egy megcsalt szerető személyében. A végzetes esemény egy eléggé sötét bárban történt, ahol csak homályosan lát az ember, feketét csak akkor, ha véletlenül fejbe verik, mert mondanom se kell, hogy ez a szerető véletlenül fekete bőrű volt.

 Nem is láttam egyebet belőle csak a fehér fogsorát és a hangját halottam, amint fenyegetőzik, meg szitkozódik. Bizonygatta, hogy ő milyen bátor gyerek(két haverja volt a háta mögött) és majdnem könyörgött, hogy menjek már ki a friss levegőre egy kis enyelgésre, a megcsalt szeretők ügyében.
Tűrtem egy ideig, mert türelemből nálam sosem volt hiány(ezért volt sikeres a vállalkozásom), de amikor a friss levegőig jutott és gyávaságról kezdett filozofálni, valahogy elfogyott (hisz még maga Toldi is csak addig tűrte, amíg tűrhette) és egy hirtelen ötlettől elragadtatva, kijuttattam a friss levegőre, méghozzá az ablakon keresztül, hogy ne kelljen koptatni az ajtókilincset. Az egyik haverját gyorsan utána ugrasztottam, hogy lássa nem történt-e valami baja, a harmadik úgy vélte, hogy előnyösebb neki az ajtón távozni. Így aztán a jelenlevők mind friss levegőhöz jutottak volna, ha az ablakot el ne torlaszolta volna két rendőr.(még ma is csodálkozom rajta, hogy milyen gyorsak voltak)
Én viszont, nagyon sok friss levegőhöz jutottam, mert ez esemény következményeként kénytelen voltam abbahagyni tanulmányaimat és otthagyva a nagyváros zaját, kiköltöztem vidékre, ahol majdnem remeteként élve, annyi friss levegőt szívhattam, amennyi csak a tüdőmbe fért.

Így aztán inkább azt szívtam mellre és nem a történteket, elhatározva, hogy újból kezdek új lehetőségekkel, ami egy állatorvos segédi állás formájában jelentkezett. Gyorsan be is töltöttem ezt, az egyetlen gond az volt, hogy ingázni kellett, hol ide, hol oda, attól függően, hogy honnan jelentettek beteg állatot, de hát olyan korban, amikor az ember az ördögöt is megragadná a szarvától, nem akad fenn minden apróságon.
Nyáron simán ment minden, mert ott volt a bicikli, amelyikkel bármilyen szűk ösvényen lehetett boldogulni, ott is ahol a szolgálati lovasfogat nem fért el, télen a hóban sítalpakon jártam úttalan utakon, az erőkön keresztül, ott ahol más járgány nem volt használható. Hanem voltak azok a se ilyen, se olyan periódusok, se hó se por, csak a sár amelyik megtiltott mindenféle járgány használatát, ezek voltak a legkellemetlenebbek. Egy majdnem ilyen periódusban történt az eset, kora tavasszal, még volt hó, de már megjelentek az első fekete foltok, eltarkítva a vakító fehérséget. Át kellett mennem a szomszéd helyiségbe és mivel úgy saccoltam, hogy van annyi hó, amennyin átcsúszkálhatok, a síelés mellett döntöttem, más lehetőségem nem is igen volt, csak a kettes jármű gumicsizmával.
Nekilódultam hát, ügyesen kerülgetve a fekete szigetecskéket, minden gond nélkül elértem az erdőt és itt már megduplázva figyelmemet, nehogy véletlenül egy fa ugorjon elém, haladtam tovább.
Teljesen belemerülve a sok kerülgetésbe, egyszer csak valami morgás, vagy horkanás szerű hangra lettem figyelmes. Nem tudtam rájönni, milyen irányból jött, mert az erdő sokszor becsapja az embert, (ezért tévednek el sokan) a hangokat sokszor visszhangként kezeli, de hát neki is kell valamivel szórakozni, ezért sosem tudtam rá megharagudni.

Hanem a hang amit hallottam, valódi volt és egyre közelebbről hallatszott, már kivehettem, hogy valahonnan oldalról a hátam mögül jön valami, csak azt nem tudtam mi! Annyira kíváncsi nem voltam rá, hogy megvárjam, így inkább nagyobb sebességre kapcsolva igyekeztem kijutni az erdőből, még volt ötven- száz méterem, amikor visszapillantva valami mozgó feketeséget pillantottam meg, ami nagyobb sebességgel közeledik felém, mint amilyennel én haladok az erdő széle felé.
Megpróbáltam ötösbe kapcsolni, de hamar rájöttem, hogy nem jó a túl nagy sebesség, mert majdnem letörtem a fejemmel egy tölgyfa lehajló ágát, így visszaváltottam nyugodtabb tempóra. Egyébként is már láttam a juhlegelőt a fák mögött, ettől annyira megnyugodtam, hogy ismét visszanéztem, amit láttam, attól viszont annyira meglepődtem, hogyha ne lett volna sítalp a lábamon bizonyára úgy mászok fel az első fára, mint vadkecske a kopár sziklára, nagyon gyorsan és kapaszkodás nélkül.

A felém csörtető valami egy jól megtermett vadkan volt, úgy százötven-kétszáz kiló között, két szép fehér agyarral és nagyon dühös borzas sörénnyel. Hirtelen arra gondoltam, hogy semmi bajunk nem kellene legyen egymással, hiszen a kínai horoszkóp szerint én a disznó jegyében születtem, ő meg vaddisznó lévén, egyféle rokoni szálak fűznek egymáshoz. Őfelsége azonban úgy látszik nem így gondolkodott, bizonyára párzási időszakban lehetett(ilyenkor még ételre se gondol és képes negyven-ötven kilós fogyókúrára is) és a féltékenység vakíthatta el, engem vetélytársnak nézett és ki akart ütni a ringből.
Láttam rajta, hogy nincs vicces kedvében és mindenáron harcolni akar, amit én természetesen nem akartam, elsősorban, mert nagyon különbözött a súlycsoportunk, másodsorban, mert a disznót a legnehezebb legyőzni az összes háziállat közül, ezt mészárosi tevékenységem során tapasztaltam és harmadsorban, mert neki hosszabb agyarai voltak, mint az én zsebkésem pengéje.

Ilyenkor bizony pillanatokon múlik, hogy túléli az ember a találkozást, esetleg nyomorékká válik, mert egy feldühödött vadkannal nem leányálom találkozni és felvenni a harcot. Sok minden másfajta állattal kiálltak már párharcra különböző harcművész nagymesterek, de vadkannal tudtommal még senki nem próbálkozott, ezért, hogy próbálkoztam volna én, aki mester se voltam, nemhogy nagy lettem volna.
Arra nem is gondolhattam, hogy a jól felszíjazott sítalpakat levessem(nem volt nekem akkoriban gyors-kötésem), hogy őseim tudományát használva fára másszak, hiszen közben több mint valószínű odaért volna, a szerelemtől elvakult kan. A guggoló pozíció egyel talán nem lett volna előnyös számomra, mert vagy az agyarait merítette volna ülepembe, vagy görcsbe rándult szerszámát, hisz nem tudhattam nincsenek-é ferde, erőszakos hajlamai és azért kerget, csak úgy szerelmi előjátékként.

Mivel se ez, se az nem lett volna kedvemre való, inkább nyúl taktikát választottam és elkezdtem jobbra balra cikázni a fák között, miközben kiabálni kezdtem, remélve, hogy meghallja valamelyik juhászkutya az esztenáról, ahova igyekeztem és már aránylag közel volt. Így teljes hangerővel nagyokat kurjongatva, de nem jókedvemben és kanyarogva jobbra-balra, nem tudtam érzékelni a disznó közelségét, hátranézni nem mertem, nehogy időt veszítsek és mi több, már magam elé se figyeltem, minek az lett a következménye, hogy rámentem egy fekete foltra, ez meg úgy lefékezett, mint gumiszalag az anyahajóra leszálló harci repülőt. Amelyik pillanatban elvágódtam, abban a pillanatban éreztem, a kan elhúz mellettem, olyan sebességgel, hogy a tehetetlenségi erőtől hajtva csak kb. vagy tíz méter után bírt lefékezni. Ott megállt és legnagyobb ámulatomra nem fordult felém, valami lekötötte a figyelmét és ekkor már én is hallottam a kutyaugatást. Soha életemben nem örültem annyira a kutyaugatásnak!
Amilyen hirtelen támadott, olyan hirtelen feledkezett meg rólam és dühét az újonnan érkezők ellen fordította, mert nem riasztotta meg az érkező hat vagy hét jól megtermett komondor. Olyan dühösen fújtatott, hogy egyik kutyának se akarózott a közelébe menni, tudtak ők amit tudtak a vaddisznó agyarról!

A patthelyzetnek a juhászok vetettek véget, akik később mesélték, hogy az óriási hangzavarra egyenesen vasvillával felszerelve rohantak be az erdőbe, farkashorda támadására tippelve. Az újonnan érkező erősítés, végre jobb belátásra bírta a dühös állatot, mert megfordult és elindult egy bozótos felé, nem sietve, csak úgy komótosan, mint aki érzi, hogy ő áll a helyzet magaslatán. A kutyák egy darabig még ugatva követték, de gazdájuk hívására visszajöttek, felhagyva a veszélyes játékkal.

Eközben én is feltápászkodtam, leporolva magamról a sárt, csatlakoztam a csapathoz és elindultunk a juhásztanya felé, ahol megszárítottam ruháim és jófajta szilvóriummal csillapítottam szívem dobogását, remélve, hogy visszafelé csak egy szerelmes baknyúlba botlok!