A szemtelen szellem

Van egy rossz szokásom, nem szeretek ajtót zárni, se éjjel, se nappal, mert ha logikusan gondolkodom, akkor semmi értelme. Azt tudni, hogy a tolvaj előtt nincsen zár, a szellemek, kísértetek meg egyéb ilyesmik átmennek a falon, átbújnak a kulcslyukon még akkor is, ha benne van a kulcs, így szerintem kár a zárat koptatni. Az autóm zárját meg éppenséggel kár koptassam, hisz a jó öreg harminc éves járgányt úgy elkerüli a tolvaj, akár a ménkő a gumilabdát. Másik ok, amiért nem szoktam elzárkózni(általában semmitől) az, hogy én akkor is éber vagyok, mikor alszom, hegyesebbek a füleim mint a mezei nyúlnak, ezért minden neszre azonnal riadok. Így aztán magamra vállaltam a házőrző szerepét, felszabadítva kiskutyám e kötelezettség alól, természetesen az ugatást nem tiltottam meg neki, ugat is hűségesen, igaz csak amikor kedve tartja és semmi oka rá, egyébként ő a hátsó udvarban vert tanyát, ha már én munkanélkülivé tettem a főudvaron.

Előzményként írtam mindezt, hogy egy halvány helyzetképet teremtsek életem első kísértetes históriájához.
Éjfél volt, lefeküdni készülődtem, azaz már le is feküdtem egy kicsit, szemben velem a tükör, amelyikbe ha belenézek, a párnáról épp a kiskaput látom, ha például valaki kinyitná azonnal optikai ingert kapok fél szememre. Azért csak egyikre, mert a másik alszik, mikor aztán kipihente magát, akkor hopszla őrségváltás, és úgy alszom tovább.

Így tehát kényelmesen elterülve szembe a tükörrel, egyszerre csak repül felém egy inger, de olyan erős, hogy a lecsukott szememen a szemhéj úgy csapódott fel, mint a görénycsapda ajtaja le, vagy még gyorsabban. Két szemmel bámulok immár a tükörbe és ugyanazt látom mint eggyel, hogy a kiskapu előtt egy fehér valami imbolyog, vagy hajladozik, mintha a kulcslyukat keresné.
Mindig tudtam, a gondolat versenyfutásban mindenek között az első, de arra sosem gondoltam, mennyi tud egyszerre célba érni, mert egyszerre annyi gondolat lepte el az agyamat, hogy súlyuktól majdnem mozdítani se bírtam a fejem.
A legelső amelyik célba ért, a kísértetes volt, igaz sosem láttam ilyesmit, csak hallottam, hogy fehér, meg, hogy lebeg stb., de a másik gondolat is beért, és rákérdezett:- ugyan mi a szöszt akarhat, hiszen ha kisérteni akarna, akkor befele tartana a kulcslyukon(azt gondolom mindenki tudja, hogy egy kísértet nem tud ajtót nyitni, nincs neki fogása e világon már), és nem kifele a kiskapun. Ezután rögtön arra gondoltam, hogy vajon miért nem tud kimenni, esetleg átlibbenni a kapu felett, ha másfelé van dolga, mit idétlenkedik ott, megzavarva a félálmomat.

Egy másik gondolatommal tolvajra gyanakodtam, de ezt gyorsan elkergettem, hiszen ha az lenne, nem épp vakító fehérbe öltözne éjnek idején, meg aztán miért ácsorogna a kapu előtt, ha egyszer szabad az út kifelé.
Őszintén mondom, annyi gondolat sűrűsödött belém, hogy majdnem sűrűvérűséget kaptam tőlük, de egyik sem volt épkézláb, közben a fehér valami ugyanabban a helyben, mintha csak várná, hogy érdeklődjek iránta.

Látván, hogy a gondolatokkal semmire se megyek, eldöntöttem megteszem az első lépést, és szép lassan felülök finoman, nehogy a fehérség észrevegye mozdulataimat.
Eközben hajdani harcművész mesterem tanítása jutott eszembe, aki mindig mondogatta:
-fiacskám ha győzni akarsz, sose oda üss, ahova várják, és sose nézz oda, ahova ütni akarsz!(ez neki könnyen ment, mert nagyon kancsal volt, így sosem tudtam rájönni, hova is néz) Gondolkodtam hogyan is használhatnám ezt fel, de igazából abban a helyzetben teljesen értelmetlennek láttam. Elsősorban a Fehér(már el is neveztem gondolatban) nem úgy nézett ki, mint aki várna valamit(mármint ütést), csak ingadozott erre-arra, de ezt is inkább sejteni lehetett, mint látni, mindezt teljes nyugalommal és csendben, csak néha-néha hallatszott valami neszezés felőle, de abban se voltam biztos, hogy nemcsak képzelődök-e.

Másodsorban arra gondoltam, hogyha szembefordul, és egy szemtelen szellemmel találom szembe magam, nézhetek én bárhová, úgysem ér semmit tudományom, hiszen ha neki nincs szeme, amibe belenézzek, akkor bizonyára olyan hirtelen fagy le bennem a vér, mint egy hegyes sercintés mínusz ötven fokon. Így lefagyva nem hinném, hogy alkalmazhatnám a fizika törvényét, miszerint az erő egyenlő a gyorsaság és tömeg szorzatával, hiszen csak a tömegem maradna meg.
Ilyenformán morfondírozva, már ülő helyzetbe kerültem, szemem még mindig a tükrön, és ekkor jött el az ideje, hogy az ablak felé fordítsam, és egyenes adásban nézzem a Fehér tevékenységét. Egyfelől a lelkem mélyén szerettem volna, ha nincs ott, és csak a tükör okozott optikai csalódást, másfelől bántam volna, hiszen egy ilyen találkozás ritkán adódik az ember életében. Hirtelen fordítottam a fejem az ablak felé, nehogy időközben eltűnjön a jelenség, mert kitelik az ilyesmiktől, de nem, nem tűnt el, ott volt, jól kivehető körvonalakkal. Nem mondhatom, hogy örültem, de azt sem, hogy bántam, hanem azt beláttam, hogy tenni kell valamit, mert nem maradhatunk így reggelig.(gondolom mindez idő alatt egy fél perc sem telt el, de hát az idő relatív) Felálltam és elindultam az ablak felé, olyan óvatosan, hogy egy bengáli tigrisnek is becsületére válna, gondoltam, kilesek a függönyt félrehúzva, hogy jobban lássak.

A következő pillanatban azonban megtorpantam, mert arra gondoltam, hogyha nem emberszabású az, ami ott van, akkor bizonyára nem fogok vele találkozni, mert a józan eszemre hallgatok majd, megvárom, míg elvégzi a dolgát, és elszáll akár a szivarfüst. Igen ám, de akkor ezt el nem mesélhetem senkinek, hiszen akkorát röhögnek rajtam, mint a hiéna az oroszlándögön, így hirtelen inkább amellett döntöttem, hogy kinyitom az ajtót, kiugrok és odaütök, egy olyan finom ütést alkalmazva, amelyiktől ember még nem maradt talpon, se Ytong tégla épen, aztán lesz ami lesz. Az egyetlen gondom az ellenállással volt, mert ha a kezem nem ütközik ellenállásba, akkor beverem a kapuba, ami már távolabb esik mint az ütés kiszámított célpontja, így eltörhet a kezem, mivel betegsegélyezőt nem fizetek, sokba kerülhet nekem ez a szemtelen szellemes találka, hogy ment volna máshová lézengeni!
De hát egye fene, úgysem volt eltörve sose a kezem, legalább kipróbálom milyen a gipszkesztyű! Szívtam hát egy akkora adag levegőt, hogy majd szétrepedt a tüdőm tőle, jól fog ez, ha az embernek remeg a gyomra az izgalomtól, aztán kinyitottam az ajtót, és ugrottam.
Az ajtó és kapu közötti távolság kb. három méter, így két jó ugrást számítottam, ám mikor a másodiknak nekirugaszkodtam, úgy kellett lefékezzek mint egy ABS-es szuperhős, mert megfordult a fehérség és legnagyobb lelki nyugalommal kérdezte:- mi a csuda van ezzel a zárral? Nem tudom elforgatni a kulcsot!
Az öreg tata volt a szomszéd házból, pendelyben, gatyában és mezítláb, úgy ahogy kiszállt az ágyból, és a mai napig is mindenki számára érthetetlen okból, éjfélkor eszébe jutott, hogy nem ártana bezárni a kaput.
Szerencsére személyi sérülés nem történt, de a lelkére kötöttem, hogy ezután tartsa meg a jó szokását, feküdjön és keljen egyszerre a tyúkokkal, ne szellemeskedjen éjfélkor a ház körül, mert a végén időnap előtt szellemé változtatom, osztán járhat vissza kisérteni időtlen-időkig!