Ádám bácsi és a hosszú-kötél

Valamikor nem is olyan nagyon régen, úgy a huszadik század elején, amikor az emberek nem csak telefonon meg interneten keresztül beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, és Alois Alzheimerről még semmilyen kórt nem neveztek el, történt ez eset, mely valójában megesett.

Ádám bácsi falun született, ott nőtt fel, nősült meg, utódokat nemzett, és ott öregedett meg, de nem lett belőle sosem nyugdíjas, mivel akkoriban bizony még nem volt lerakva semmiféle nyugdíjrendszer alapköve sem.

Kénytelen volt hát a jó öreg, aktív életmódot folytatni, azaz dolgozgatni legalább annyit, hogy mindennap egy szelet kenyeret kiérdemeljen.

Volt egy kis darab földecskéje, amelyiken kendert termesztett, de a világért el nem szívott volna belőle egy szálat sem, pedig akkoriban ezt se ember, se törvény meg nem tiltotta.

Nem is a tiltás miatt nem vált drogfogyasztóvá Ádám bátyó, hanem amiatt, hogy szüksége volt a kender háncsára, amiből korbácsot, ostort meg kötelet font a hosszú téli estéken.

Nyáron nemigen volt erre ideje, mert hol az egyik, hol a másik gyermeke hívta meg egy kis kalákába, kapálni, szénát gyűjteni, vagy a megszáradt takarmányt az ökörszekérrel hazahordani.

Ment is mindig szívesen, hiszen sose nem félt a munkától, inkább az unalom miatti gutaütés aggasztotta.

Egy nyári estén, épp szénahordás idején, az egyik fia benézett hozzá, és meghívta segíteni másnapra, egy takarmányhordó családi akcióra. Nem sokat vártak már el tőle, csak az ökrök előtt kellett álljon, míg a szekeret a fiatalabb generáció megrakja szénával.
Mielőtt elment volna, még odaszólt az öregnek:

• Osztán hozzon egy hosszú-kötelet, az enyém már elég régi, nehogy elszakadjon, mert sok a hazahozni való szénám, ezért jól megraknám a szekeret!

Nyakába vett hát másnap reggel Ádám bácsi egy szépen feltekert, vadonatúj, saját gyártmányú kötelet(made in China nem volt még divatos azon időkben), és kiballagott a rétre. A kötéllel a nyakában sétált az ökrök előtt, nehogy az elkallódjon valamerre, mert egyik elengedhetetlen kelléke volt az a szénahordásnak.

Rakták a szénát, közben megreggeliztek, utána még raktak a szekérre, hadd legyen mit húzzanak az ökrök, hiszen kimondottan igavonó, erős állatok lévén bírták a terhelést. Máshol le sem vezethették energiájukat, hisz még egy kis szexre se tudtak elpazarolni belőle.

Attól nem féltek embereink, hogy a széna leborul, bízván a keményfából készült nyomtatórúd súlyában és szívósságában, no meg az új kötélben, ha netán a régi beadná a kulcsot.

Amikor úgy vélték, már elég nagy a terű, és a húsz lóerős két ütemben járó ökörszekér megbirkózik vele, feltették rá a nyomtatórudat, első bütykös felét lekötötték egy rövidebb kötéllel, hátul meg átdobva rajta a hosszú-kötelet, két rakodó rácsimpaszkodott, hogy jól lehúzza, nehogy megcsússzon a rakomány menet közben.

Húzták-húzták, mígnem egyszer csak zsupsz! Egy pillanat alatt a földön találták magukat.

A két férfi fenékre huppant, és csodálkozva nézett a kezükben maradt istrángdarabra. A meglepetésből magukhoz térvén, elkezdtek aztán jó hangosan, cifrákat mondani az elszakadt kötélről, de mást is belekevertek mondókájukba, ami a földdel meg az éggel kapcsolatban hirtelen eszükbe jutott.

No persze a régi kötél elszakadva, tréfálta meg őket, bizonyára lejárt már a garanciája, de még a moly keze, akarom mondani foga is benne lehetett a dologban, hisz nyugodtan rágódhatott rajta egész télen unalmában.

Szerencsére ott volt az öreg meg újonnan font kötele, ám amikor az egyik fia odaszólt neki:

• Édespám, hozza ide mán azt a kötelet a mindenségit! Nem látja, ez elszakadt! Akkor kiderült, hogy csak Ádám bácsi van ott, a kötél sehol, eltűnt a nyakából.

Odakapott a nyakához, mintha az ökröket vidáman csipkelődő bögöly szállt volna arrafelé, de csak hűlt helyét tapogatta drága kötelének.

• Hová tette le azt a kötelet? Kérdezgették, de csak bizonytalan vállvonogatás volt rá a válasz.

Nekiláttak hát keresni, visszamentek a szekér nyomán, aztán össze-vissza járták az egész kaszálót, de eredmény semmi.

 Amikor már a földjük szélén is túljutottak a nyomozásban, egyikük odakiabált az ökrök előtt búsan gondolkodó öregemberhez:

• Merre kujtorgott még maga? Hol hagyhatta el a kötelet? Hogy a görcs állt volna a lábába!

Mert bizony akkoriban is dédelgették ám a gyerekek néha, a rövid memória figuráival küszködő őseiket!

De Ádám bácsi nem sértődött meg, sőt mi több, arca felderült, és vidáman visszakiabált:

• Megvan fiuk, ott van a bokor mellett, ahol tojtam máma!

Volt ugyanis egy-két gyomorgörcse aznap, és mivel ökologikus budi akkoriban még mutatóba se létezett, nemhogy a falusi kaszálókon lett volna, egy bokor tövében guggolva szabadult meg hirtelenjében a terheléstől. Mivel a kötél bizonyára zavarta a szabadulás boldog pillanatait, letette nyakából, oszt mikor végzett, sietett vissza az állatok elé, és megfeledkezett róla. De lám, a görcs említése eszébe juttatta, hogy merre lehet az eltűnt jószág.

Így aztán csak az egyetlen pontos koordinátával jelzett bokrot kellett megkeressék.

Ez már nem volt nehéz, nem volt sok belőle a környéken, ráadásul a görcs eredményén lakmározó légyrajt, könnyen és messziről észre lehetett venni,(nem kellett hozzá műholdas megfigyelőrendszer) de a cserjéről letépdesett levelek is segítettek, - melyeket környezetkímélő papírként használt - a kötél rejtekhelyének felfedezésénél.

Ezt a drót nélküli, kihangosított telefonálgatást bárki végighallgathatta, aki a környéken munkálkodott, emiatt nem kellett semmilyen közösségi oldalra kitenni.

Utána meg csak úgy szájról-szájra járt Ádám bácsi hajszálpontos helymegjelölése, mindenki nevetve „lájkolta”, és sokáig megmaradt az emberek emlékezetében.

A szeretetről elektroni szinten

Sokszor eltűnődök azon, miért próbálja az emberiség egy része megváltoztatni a szeretet törvényét, holott, ha bárki racionálisan gondolkodik beláthatja, hogy erre semmi esélye, hiszen ez egy Isteni, univerzális törvény, ezért esetleg csiszolgatni lehet rajta, de újat, mást hozni helyébe lehetetlen.

Azaz, talán lehetséges, de következményei bizonyára katasztrofálisak lennének, hiszen félős, hogy aki változtat rajta, extrém állapotba jut, és úgy eltűnik mint a matató ménkű, ha jól végezte dolgát, ami ilyen jelenség lévén, sose bírja megtartani annyi ideig állapotát, hogy titkát emberi szem ellesse.

Feltételezem, arra nagyjából mindenki rájött, - még ha nem is hallott a szeretet törvényéről - hogy szeretni mást csakis úgy lehet, ha elfogadjuk annak, és saját magunk tökéletlenségét.

Nagyjából egyszerűen megy ez kérem, akárcsak az orrba-zavarás!

Ám itt megpróbálom elemi részecskékre bontani a törvényt, hadd legyen egy kis bonyodalom.

Kezdeném talán azzal, hogyha nem fogadjuk el saját magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mert orrunk, szánk, szemünk, stb. nem olyan mint szeretnénk, akkor nem plasztikai sebészhez kell fordulni segítségért, hanem saját belső elektron hullámaink pályáját kell jó irányba terelnünk, és valahol a szeretet zónájában rájuk figyelni, hogy ott elméletileg valamilyen anyaggá alakuljanak.

Megjegyzem, nem feltétlenül kézzel tapintható anyaggá.

Meglehet ez nem mindenki számára érthető, ezért adok rá egy kis magyarázatot, leegyszerűsítve a kvantummechanika tételeit.

Tehát, egyes mini-mini részecskéket tanulmányozó elméletek szerint, az univerzum minden elektronja egyfajta láthatatlan, amolyan elmosódott hullámállapotban tengődik, emiatt képes bármelyikük egyszerre két vagy több helyen is ott lenni, így biztosítva egymás között a kapcsolatot. Magyarán szólva számukra a teleportáció nem lehetetlen.

Tulajdonképpen állandó kapcsolatban vannak egymással, függetlenül attól, hogy a Földön, a Holdon, vagy egy fekete lyukban leledzenek. Talán kivétel az eseményhorizont kacifántos zónája, de remélhetőleg nem bóklásznak el arrafelé a mi részecskéink.

No-mármost, ez a hullámállapot akkor és ott szűnik meg, válik láthatóvá, érezhetővé a kis elektronocska, amikor és ahol ráfigyel az ember, egyébként az elektron nem bírja megváltoztatni hullámállapotát. Csakis az ember képes erre, mert hiába figyeli egy gép e hullámokat, azok sosem materializálódnak semmilyen formába.

Még egyszerűbben, például ha egy szőke bomba nő ringatja magát felém, de mellettem az asszony, ezért nem figyelhetek másfelé, számomra nem válik semmilyen anyaggá, mert aprócska meg nagyobb gömböcskéit nem nézegethetem( ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy ő is apró kis gömböcskékből van felépítve mint minden e világmindenségben!), tehát csak elmosódott hullámként suhan el mellettem.

Ha viszont titkon lencsevégre kapom, ettől ott még nem lesz belőle bombázó matéria számomra, máshol viszont már lehet belőle, ha a felvételt nézegetem, tulajdonképpen a gépek segítenek, de önálló anyagot képtelenek előállítani.

De térjek vissza a szeretet zónájához, nehogy másfelé elcsapongjanak, a gondolatokba verbuvált alkotóelemeim.

Ez minden emberben ott van valahol, csak nincsenek pontos koordinátái. Vele születünk, de saját magunk kell megtaláljuk helyét, hogy oda fókuszálhassuk a felénk áradó hullámrengeteg egy részét, ott szeretetteljesen rájuk nézve,megszüntessük az elektronok ezen állapotát, és egy vonzó mag körül, gomolygó szeretet-elektronfelhőbe gyűjtsük egybe őket. Ez már egy érezhető valami, sőt alkalomadtán szinte tapintható.

Ez a felhő ugyanis ideig-óráig stabil helyzetbe rendeződik, főként ha belefogjuk azon tökéletlen elektronokat is, melyek minduntalan elkószálnának más irányba, megadva így az okot arra, hogy beismerjük saját tökéletlenségünket. Ha ez sikerül, akkor el tudjuk fogadni másokét is, szeretve azokat úgy amilyenek, hiszen mindenkinek vannak jobbra-balra fityegő elektronjai. No természetesen ezekből néhányat mindig lehet jó irányba igazítani.

Aki ezt nem képes beismerni, az sosem talál rá a szeretetre, vagy szerelemre, mert tökéletes elektronfelhő nem létezik, mindenikben akad egy-két szabadon kószáló makrancos gömbics.

Ezért nem lehet megváltoztatni e törvényt, és csapdába esnek azok, akik remélik, hogy sikerül nekik, addig várva a szeretni való tökélyre, míg a végén még tökéletlen se jut nekik.

Arra is vigyázni kell ám, nehogy a bennünk kavargó elektronfelhőbe, túl sok saját magunk felé csapongó részecskét gyűjtsünk, és a végén úgy járjunk mint az önmagába belehabarodott Nárcisz.

Igyekezni kell hát fenntartani egy bizonyos egyensúlyi állapotot, mert ismételten figyelmeztetlek, az extrém jelenségek igencsak instabilak, és relatív gyorsan valamely irányba összeomlanak.

Ez azért, mert részecskéik vagy eltaszítják egymást, új hullámokként szétszóródva, melyeket nehéz újból összegyűjteni, vagy annyira vonzódnak, hogy fekete lyukba tömörülnek, otthagyva csapot-papot az eseményhorizonton. Ott bizony se pap, se csap, de még az elektronok se tudják mi tévők legyenek, hisz egy elferdült térben és időben nehéz a helyes irányt megtalálni.

Nem plasztikai műtétre van hát szükség testvéreim, azért hogy mások szeressenek, vagy mi szeretni tudjunk, mindaz csak álca lesz, ami csak ideiglenesen elfedi a valóságot.

Hiszen megtörténhet, hogy leszakadnak felvarrt ráncaink, vagy elveszítjük az újonnan odabiggyesztett orrot, amitől a magunkban, vagy másokban a relatívan stabil felhőgomolyból szétszóródó bárányfelhők, vagy saját magába robbanó viharfelhő lesz.

Tökéletlennek lettünk teremtve, és az az érzésem, hogy a Teremtőnk így szeret bennünket, - erre is van magyarázat, de erről talán a legközelebb – így kell hát mi is elfogadjuk, szeressük egymást.

Ehhez meg nincs másra szükség, mint adott pontban és időben az elektronhullámokra odafigyelni, hogy azok ott kis aprócska, majd nagyobb gömbökké váljanak, és más is észrevehesse őket.

Ám azt véssétek jól agyatokba feleim, hogy e világmindenséget alkotó gömböcskék egyike sem tökéletes!

Bajban vagyok, valami elszakadt bennem

Csak azt nem tudom micsoda, de valami nincs rendjén, ez olyan biztos, hogy mérget vehetnék rá, no persze nem vehettem, mivel vény nélkül még egy kis párizsi zölddel sem szolgálnak ki.

Így hát csak egy kissé nagyobb mennyiségű alkohollal próbáltam elmém élesíteni, remélvén, rájövök, hogy mi szakított el bensőm legmélyén valami fonálféleséget, de sajnos ennek csak egy jó adag másnaposság lett a vége.

Ezt persze előre tudtam, mert már megjártam néhányszor, de hiába, mivel a Kos jegyében születtem mindig fejjel megyek a falnak, és hiába nekem fáj mikor beverem koponyám, mindig újra próbálkozom a faltöréssel.

De ne vágjak a dolgok elébe, hadd meséljem sorrendben a történteket.

Egy szép augusztusi napon, kimentem családommal szülőfalumba meglátogatni a szülői házat, ami immár két éve üresen áll, mely időszakban mindkét szülém az angyalok országába disszidált.

Bementünk egy kissé körülnézni, szellőztetni, meg magam se tudom mit csinálni.

Nem mondhatni kellemes látvány volt az elvadult telek, az elburjánosodott kert és virágoskert, mert bizony az apám halála és a halála napján történt baleset óta, melyben szegény kis feleségem bokája darabokra tört, nemigen volt idő meg lehetőség, valamit ott mozdítani.

Kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, kimentem az erkélyre, hogy az odanyúlt szőlőhajtásokat megritkítsam.

Ám ebből semmi se lett, mert amikor pillantásom az elvadult telken végigszaladt, valami a gyomrom táján szorongatni kezdett, de annyira, hogy szemeim majd kiguvadtak a fájdalomtól, és majdnem sírva fakadtam.

Valami hasonlót éreztem, amikor anyám halálakor első ízben nem nyílt ki az utcakapu érkezésemkor, akkor nem volt ennyire fájdalmas, de mégis úgy istenigazából kisírtam magam.

Akkor természetesen megvolt az okom erre, sőt még az asszonykám is besegített, de úgy éreztem most, ott az erkélyen állva, nem bőghetem el magam csak minden ok nélkül.

Mert egy kis testi fájdalomtól, még sosem hullattam könnyeket, sőt még nagyobbtól sem, így hát csak nyeltem, nyeltem, és összeszorított fogakkal gyűrtem vissza a gyomromat marcangoló valamit.

Így aztán senki nem vett észre semmit akkor.

Ám napok múlva már igen, mert egy kissé megváltoztam. Vagy talán nagyon?

Mindig szerettem a kihívásokat, örültem mindeniknek, most meg kibúvót keresek előlük, vitatkozó természetem volt mindig, ha valamit fehérnek láttam, abból sose lett fekete, körmöm-szakadtáig védtem meglátásaim, most meg nem látok meg semmit.

Sosem féltem a jövőtől mert az volt jelszavam: „sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy”, és ím elroppant valamim óta, paplan alá bújnék előle, csak hát az a gond, hogy egyelőre túl meleg van a paplant használni.

Minden apróságnak tudtam örülni, ma meg szinte semmi fel nem vidít, pedig sokszor lenne rá okom.

Ezen meg más kisebb nagyobb változások miatt érzem, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudom mi. Talán én is elkaptam volna a népbetegséggé váló depressziót? Csak azt tudnám mitől, vagy kitől?

Hiszen az már rég tudatosult bennem, hogy élve ki nem jutok ebből a földi életből, ez legalább annyira biztos mint a halál. (Hogy a nyű állt volna abba a bioalmába, mely Éva ősanyánkat a bűnre csábította!) Ez tehát nem lehet egy ok.

Akkora vagyonom nincs, hogy állandóan attól rettegjek, elveszítem, de éhen se halok, beteg nem vagyok, szóval semmi különleges változást nem találok, ezért nem értem mi történhetett ott legbelül.

Most már bánom, hogy el nem ordítottam magam ott az erkélyen, hangot adva a kínzó érzésnek. Egy vérbeli szamuráj szerintem azt tette volna, megszabadulva belső fájdalmától, elkerülve ezeket az utólagos kínokat.

Mert kínlódok egyelőre, keresve azt a hiányzó elszakadt valamit, ami egyelőre nem tudom, hogy micsoda, de remélem megtalálom Isten segedelmével.

Hiszen hozzá szoktam fordulni alkalomadtán mindig, amikor úgy érzem, az emberi segítség már nem elég.

Felnyitom a Bibliát találomra, és elolvasom azt, amin legelőször szemem megakad.

Most is ezt tettem, és ezt olvastam:

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”

Nahát, a nyakamat teszem rá, hogy erre van szükségem!

Most már csak az a kérdés, mikor és miként sikerül kérelmemet az Úr elé vinni, mert nyíltan szókimondó, furcsa természetem miatt, sokszor azt is megbántom, akit szeretek, ezért egészen különleges kapcsolatban vagyok Ővele.

Remélem, hogy valahogyan ezt is megoldom, mert ha nem, akkor már tényleg nagy bajban vagyok.

Miért nem parkolhatok az ablakom előtt?

Veszélyes talán, mint a Zika ?

Mert nem egy afrikai dzsungelben élek, hanem Kolozsváron, ahol nem a dzsungel törvényei érvényesek, hanem az árnyékban titkon működő összeköttetéseké.

Ha őserdőben élnék, bizonyára több esélyem lenne saját ablakom előtt leparkolni, egy jókora görcsös fütykössel rábeszélvén a szomszédot, hogy húzzon saját háza elé, de egy civilizált kincses városban ilyesmire nem vetemedhetek, mert itt törvények vannak kérem alássan!

Ezek meg büntetik a furkósbot használatát, ám szemet hunynak az árnyékos oldalon suttyomban történő ügyintézések felett.

Hiába na, a törvényt megszegni nem szabad, azt csak kikerülni kell mifelénk, osztán minden OK!

No de hadd meséljem el a szomorú helyzetképet, egy kissé vidám hangulatban.

Valamikor nem is nagyon régen, családommal összefogva, megmentettük egy zöldövezet felét a lebetonozástól, szembeszegülve, a csúszópénzen elcsúszott „Fifty-fifty” polgármester és csapata törvénytelen új parkoló létesítő tervével.

Kemény harcok után sikerült csak, hogy a zöld sávocska fele tovább zöldüljön, de hát mit lehetett tenni, ha egyszer a „fele-fele” divatja járta akkoriban.

Feléből lett parkoló, ami némi pénzanyagot hoz a polgármesteri hivatalnak, fele megmaradt zöldnek, egy kis munkát meg kiadást hozva nekem.

Ugyanis úgy megharagudott e becses hivatal, hogy még egy kis fűmagot se adott, hogy a feltúrt földet újfent befüvesítsük, sőt azóta rá se néz az aszfaltrengeteg kis zöld oázisaira.

Így saját költségen ültettük be fűvel-fával, és gondozgatjuk hadd dúsítsa egy kis oxigénnel a környék mindenféle szennyezéssel telített levegőjét.

Ez nem is lenne gond, ám rám is megharagudtak, így hiába kérvényeztünk éveken keresztül egy parkolóhelyért mindig elutasítottak.

Ha reklamáltam, hogy miért másnak osztották az ablakom alatti helyet, akkor szememre vetették, a parkolók létesítésekor tanúsított ellenállásom, no meg azzal érveltek, hogy a tömbházban lakóknak egyel több joguk van az ablakom alá füstölni, mint nekem aki magánházban lakom.

Na egye fene,gondoltam, ha így állnak a dolgok az egyenjogúsággal, akkor kár a szélmalommal szembe szállni – szegény Don Quijote is porul járt emiatt – így nem kérvényeztem többet.

Erre fel a tavaly a harmadik szomszédom megkapja a ház előtti egyik parkolóhelyet, és az idén a fia az ablakom alattit.

Mivel a kíváncsiság nagyon szurkált a hatodik és hetedik oldalbordám között, érdeklődtem tőlük, hogy miként sikerült ez nekik, hiszen ők is házban laknak, és sokkal távolabb az ablakomtól mint jómagam, a távolság is állítólag egy szempont, ami számít a parkolóhely kiosztásakor.

Aszongya, de aszongya (no persze nem magyarul), hogy egyszerűen csak kérvényeztek, és puff, máris úgy kiosztották nekik a helyet, mint hajdanán Vlad vajda a karót.(Hogy osztana ki ma is néhányat valaki!).

Mellékesen még azt is megjegyezte, hogy ez nem azért ment ilyen simán, mert a fiú a megyeházán őrködik a hivatalnokok álma felett, nem kérem! Csak azért mert ők is néhány éve kolozsvári lakosok lettek, és nekik is dukál néhány parkolóhely.

Nahát gondoltam, ha így áll a helyzet, akkor nem ártana ha jövőre önszántamból kérvényt nyújtanék be, hadd osszák ki a saját udvaromon levő egyetlen parkolóhelyet is valakinek, esetleg valami bevándorlóféleségnek, ha majd kvótáznak belőlük hozzánk is.

Mert ejsze ha nem teszem ezt jó-szántamból, és szépen alakulnak a dolgok ebben a mesés ál-demokráciában, nemsokára törvényesen rábeszélnek, hogy ezt megtegyem.

Volt erre már sok eset régebben a bősz szocializmus éveiben, csak sajnos elfelejtették az emberek.

Így hát jogaim itt, vagy ott, nemzetiségre és összeköttetésekre való tekintet nélkül, valahol megvannak, csak annyi, hogy amikor keresem nem találom őket.

Vajon Alzheimer lenne a bibás emiatt?

Úgy fizet az ASIROM, hogy ettől magam elsírom

EZ CSAK REKLÁM GYEREKEK

Nehogy valaki azt higgye, örömkönnyeket hullatok bánatomban, nem kérem szépen, a bú sós cseppjeit eregetem, amikor rágondolok, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva, egyes biztosítótársaságok kényének-kedvének.

Úgy kb. harminc éve fizetem a személygépkocsik után járó kötelező biztosítást, és hála Istennek még soha nem kellett egyetlen vasat se elköltsön ebből egyetlen biztosító se miattam.

Most azonban úgy történt, hogy önhibámon kívül balesetet szenvedtem, így a biztosító - jelen esetben az ASIROM VIENNA INSURANCE GROUP - rám, mármint az autómra kellene költsön egy kis pénzecskét, ám úgy veszem észre, ettől sokkal jobban vonakodik mind attól, hogy a pénzt elvegye a biztosítás megkötésekor.

Pedig mennyi gyönyörű ígéretet reklámoz az a biztosítást hitelesítő lapocska!

EZ IS CSAK REKLÁM

Hatalmas összegek papírra vetve, melyek onnan természetesen sose kelnek ki, a valóságban csak némi aprópénzzé válnak, és véletlenül sem fedik a kár valódi értékét.

Gyors ügyintézést ígérnek, ami azt jelenti, hogy én furikáztatom a sérült autót jobbra balra, várom a szakembert, aki felbecsüli a kárt, természetesen csak miután telefonon órás zenehallgatások mellett várom, hogy Bukarestben valaki felvegye a kagylót, és számot adjon Kolozsvárra egy kártérítést célzó dosszié megnyitására.

Mert a helyzet az kérem, hogy amióta „decentralizálódunk” minden a fővárosba költözik. A helybéli ASIROM székhelyén senki szóba se áll az emberrel, míg számot nem kap a központból.

Ez aztán már én is decentralizációnak nevezem, hogy a macska rúgja meg!

Így várok már több mint egy hónapja, és nem történik jóformán semmi.

Megpróbálok emailon érdeklődni – mert a sok zenehallgatást a telefonom már kezdi nem bírni – de a szerencse itt sem kedvez, mert végre amikor a harmadik levélre válaszolnak, közlik velem, hogy az ügyem jól áll, merthogy foglalkoznak vele, úgy mozgatják a fülük botját, hogy már kérték is szinte egy hónap múltán a rendőrségtől a helyszínelők által kiállított aktákat.

Na gondolom, akkor tényleg jól állnak a dolgok!

Ezeket ugyanis én személyesen már réges-régen átadtam a kolozsvári kirendeltségnek, ahol szemem láttára (vagy talán csak szemfényvesztésből?) beiktatták a rendszerükbe, és el is postázták interneten keresztül.

No-mármost ha postakocsin küldték volna, meglehet nem érkezik meg, ha bukdácsol egy kissé az internetes hálózat meglehet csak másnap érkezik meg, de már épp hetekre azért nincs szükség egy rongyos emailnak, hogy Kolozsvártól Bukarestig eljusson.

Habár ki tudja, hiszen a gyorsaság is relatív, így lehet nagyon gyors bármilyen lassú ügyintézés is!

Emiatt most úgy állok, hogy már több mint egy hónapja nincs autóm, a sok várakozással erre-arra meg amarra már annyi időt eltöltöttem, hogy egy új relativitáselméletet is fel állíthattam volna ezalatt.

Ezt a sok sétafikálásra és várakozásra elpazarolt időt (meg pénzt is) természetesen senki meg nem fizeti, mert a biztosítótársaságokat erre senki nem kötelezi, csak engem kötelez a törvény, hogy a kötelező biztosítást tőlük drága pénzen megvegyem.

Egyelőre hát várok, és újra várok türelmesen, reménykedvén, hogy a türelem végre rózsát is terem, nem csak töviseket, melyek csak engem a károsultat szurkálnak, mert a biztosítónál nincs személy, akit megszúrhatna, ott csak személytelen csapatok vannak, ezek felé meg hiába meredeznek tövisek.

Mondom én nektek feleim, nagyon jól kifundált dolog ez a globalizáltan elszemélytelenedett ügyintézés napjainkban, hogy a bánat essen belé!

 ILYEN BÁNATOS VAGYOK

Amikor a tyúk kukorékol

Egy régi hiedelem szerint, ha egy tyúk kukorékolni kezd, az nem jót jelent, hogy igaz-é vagy nem rátok bízom, döntsétek el e kis történet alapján.

Matinális természetű ember lévén általában pirkadatkor ébredek, és természetesen fel is kelek az ágyikóból, hogy megihassam az első kávét a napi tizenötből, egy kellemes kis dohányfüst kíséretében.

Mivel nagyon vigyázok mások egészségére, no meg félek nehogy valamelyik túlbuzgó ellenőr hajnali négykor bekopogjon a kapun, oszt a legújabb dohányzást tiltó törvények megszegése miatt megrójon, belém fagyasztva a füstös szuszt, sosem dohányzok zárt helyiségben, mindig az udvaron füstölök, reménykedvén, hogy szatellitről nem néznek füstbombának, osztán valamilyen modern lézeres vízágyúval kioltanak.

Egy szép májusi reggelen, miközben e kellemes reggeli tevékenységem űztem a kiskutyám kíséretében - akit egyelőre nem érdekel a dohánytilalom- egyszer csak amolyan fülsértő furcsa kukorékolásféleséget hallottam a tyúkudvar felől. Meglepődtem, mivel ott általában csak anyósom két féltve gondozott tyúkocskája lézeng, kakasnak híre hamva még a környéken sem.

Hirtelen arra gondoltam, bizonyára valamelyik „megkakasodott” közülük bedőlve a legújabb globálisan „elmelegedő” módinak, ám a következő pillanatban az a régi babonás hiedelem jutott eszembe, hogy a kukorékoló tyúk bajt jelez az ember háza táján.

Nem vagyok babonás, de azért valamiért nem esett jól a fekete utána, sőt bevallom egy kissé fura érzéssel nyitottam be apám szobájába, aki másfél éve úgy döntött, hogy átmegy jó-anyámhoz látogatóba egy másik dimenzióba, így azóta ott feküdt az ágyon akár egy darab fa, várván a találkozás pillanatát.

Amikor szuszogását hallottam megnyugodtam, halkan becsuktam az ajtót, nehogy megébresszem, és eszembe jutott, hogy hajdanán a török ostrom alatt álló egri várban is hallottak tyúkot kukorékolni, de a vár mégsem esett el, tehát végül is a babona csak babona.

Miután reggel mindenki a családból épségben jelentkezett, és elhúzta a csíkot ki-ki a maga dolgába, már teljes lelki nyugalommal ittam meg a következő feketét.

Minden különösebb esemény nélkül telt el a nap, ám este apám nem kért vacsorát, ami nem történt meg visszamenőleg néhány éve, egy kissé gyanús volt ez nekem, de hát istenem velem is megtörtént néhányszor, amikor valamiért duzzogva, emígy tüntettem az asszonykám előtt.

Másnap reggel apám nem akart reggelizni, állítván hogy nem éhes. Ezt már nem hittem el neki, ezért lenyelettem vele néhány falatot. Miközben etettem, jobban megfigyelve arcát, észrevettem, hogy azon már kezdenek megjelenni a halotti maszk első jelei, az orra nagyon kihegyesedett, arcbőre furcsán megsárgult, szemét nemigen nyitotta ki, ha meg kinyitotta, tekintete teljesen homályos volt.

A homályos tekintet meg szinte biztos jel a halál közeledtére, lévén hogy a szem a lélek ablaka, és bizony ha a lélek nem lát ki rajta, akkor nem érzi ott jól magát, ezért kilép a testből, és azontúl kívülről figyeli az eseményeket. Van ugyan eset, hogy a tekintet kitisztul, és a lélek visszatér, ám ez a jelen esetben nem történt meg, mert apám tekintetét többé nem láttam. Evés után elaludt, és többé utána nem nyitotta ki a szemét, lecsukva szemhéjait, semmi esélyt nem adott a léleknek a visszatérésre.

Látván, hogy a helyzet komoly, úgy döntöttem hazaviszem saját házába, hadd pihenjen ott nyugodtan,zavartalanul.

Szóltam háziorvosának, akinek véleménye egyezett az enyémmel, szerinte is már csak órák, vagy napok kérdése, míg örök álomra szenderülne.

Öt napig aludt, míg a hatodik nap reggelén már nem hallottam többé a haldoklók jellegzetes nehéz lélegzetvételét.

Péntek reggel volt, törvény szerint az orvos csak huszonnégy óra elteltével állíthat ki halotti bizonyítványt, így hát minden sietség nélkül szépen utoljára megborotváltam, tisztába tettem, ünneplőbe öltöztettem, és utána elindultunk az asszonykámmal koporsót vásárolni.

A forgalom eléggé gyér volt, előttem senki, utánam senki, egyszer szemből jött három személygépkocsi. Az első kettő elhaladt mellettem, ám a harmadik mikor már majdnem velem egy irányba ér, hirtelen átvág az én sávomra. Elkerülhetetlen frontális ütközés, mentők, tűzoltóság, rendőrség, a feleségem nem bírta lábát mozdítani, utólag kiderült bokatörést szenvedett. A következménye operáció lett tizenhat csavarral.

Az autóm totálkáros, szinte koporsó lett belőle, ahelyett hogy azt szállított volna.

A temetés csak negyednapon lehetett, mivel hétvégén minden hivatal zárva. Ám a harmadik napon a nyári kánikulában a koporsó körül már olyan szagok terjengettek, hogy a döglegyek úgy rajzottak a ház körül mint a méhecskék az akácfán virágzáskor.

Nem tudtam mitévő legyek, míg végül úgy döntöttem a legamerikaibb temetést rendezem meg, fütyülve az itthoni hagyományokra, kivitettem a koporsót a sírhoz, hogy elhantolják, és utána majd ott légyen megtartva egyben mindenféle szertartás.

Hála Istennek itt nagyobb baj nem történt, egyedül csak a sírásók fogták meg a róka farkát, miután elengedték a kötelet amivel a koporsót a sírgödörbe leengedték. A szertartás ezután zökkenőmentes volt.

Nos, ez lenne a történetem, amióta azt a kukorékolást hallottam, mindenki olyan következtetést vonhat le belőle amilyet akar.

Jelenleg hála Istennek jól vagyok.

Ez nem teljesen igaz! Mert nincs immár se apám, se anyám, se autóm, sőt jelenleg feleségem sincs, és ráadásul fáj a két hüvelykujjam a baleset óta.

Sátánűző, ördöngös gondolatok

Miközben a világon egyre jobban eluralkodó káoszt figyelem, és nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz a vége, ha egy szomorú kis lepkefing tényleg tornádóvá alakul, azon töröm a fejem, miként lehetne változtatni a helyzeten.

Mivel szerintem erre politikai megoldás nincs, még akkor sem ha hétszer annyi politikust hívnak össze villásreggelikre, meg pezsgős vacsorákra, így hát másfelé kajtattam egy kicsit, jó mélyre visszanyúlva az emberiség történetében.

Az időszámításunk határát csak néha léptem át, mivel szerintem ez előtti meg utáni időkkel jelen esetben abszolút értelmetlen foglalkozni, a hiányzó bizonyított adatok mián.

Természetesen e két határ között is sok minden van, amire nincs semmi bizonyíték, de szerencsére vannak feltételezések, melyek gyönyörűen fel tudják ma is bolygatni a világ nyugalmát.

Nos, a sok kis apró feltételezésre nem térnék ki, mivel időm nem határtalan, és a tiétek is atyámfiai csak a sors által adott határok között mozog, így csak azon feltételezéseket gyötörném meg kissé, melyek az örök élettel, meg a Sátán személyével kapcsolatosak.

A kíváncsiságtól hajtva, a történelemben lapozgatva, próbáltam rájönni, ki volt az aki elsőként e mai homályos zűrzavar magvait elvetette.

Bármennyit dokumentálódtam, sajnos nem tudtam nyomára akadni annak, vagy azoknak a személyeknek, mai nyelven „businessmeneknek” akik rájöttek, hogy ha megváltoztatják azt a nézetet - mely valamikor réges-régen a tiszta időkben dívott - miszerint jobb ha az ember saját vérében, mintsem hugyában fetrengve távozik az élők sorából, és látatlanban eladják az örök élet fogalmát a hiszékeny embereknek, micsoda jó és soha véget nem érő üzletet kötnek.(Már csak utódaik nevét jegyezték fel a pergamentekercsekre.)

Ám ahhoz, hogy ezt valaki megvegye szükség volt egy harmadik személyre aki az üzletet egy kissé fellendítse, és az alkudozást megkönnyítse, így ragadtatott ki a Bibliából a Sátán személyisége mint segítő eszköz azok számára, akik haboznának ezen üzlet megkötése előtt, és ezzel megindult az a lavina, mely mind mai napig pörgeti az emberiséget.

Az örök élettel nem volt épp olyan egyszerű a helyzet, mert ugyebár nem lehetett ennek csak a szép és végtelenül kellemes oldalát reklámozni, hiszen úgy minden erre ráharapó vásárló egyből oda vágyakozik, és véget vetve e világi életének elhúz új szerzeményébe mint a ősszel a gólyák melegebb vidékre.

Ha ez megtörténik, akkor sajnos az üzlet befuccsol, és ma bizonyára amerikai indián bennszülöttek üzletelnek a sok-sok milliárd kínaival, és afrikai varázslók kergetik ki a gonosz szellemeket az eszkimók jégkunyhóiból.

Ezért hát be kellett mutatni az örök élet sötét oldalát is, ami a purgatóriummal kezdődött, és a légkondival fel nem szerelt pokollal végződött, az esetben ha valakiből még a tisztító tűzzel sem lehetett rendes, örök életű embert faragni.

Mivel az emberek általában nemigen szeretik elismerni saját hibáikat, gonoszságukat, stb., szóval amiért megérdemelnek egy kis pörkölést, emiatt volt szükség a jó öreg Sátánra, akire osztán mindent rá lehetett és lehet kenni mind mai napig(szerencsére bírja a gyűrődést, egyébként már a világ végén kószálna valahol). Így lehet kimagyarázkodni mind mai napig, hogy tulajdonképpen minden rosszért csakis ő a hibás, minden rossz fát a tűzre csakis az ő sugallatára teszünk.

Emiatt lehetett, és lehet ma is az örök élet légkondival felszerelt részéről álmodozni, hiszen ha ide, oda meg amoda csúsztatunk egy kis lóvét(erre odaát nincs szükség, mert úgy a légkondi mint a fűtés bizonyára teljesen ingyenes), akkor azok -akik a pénzt helyettünk itt elköltik, vagy új üzletekbe fektetik- teljes bizonyossággal ígérgetik, hogy az örök életünk garantált, természetesen ha a Teremtő is ebbe beleegyezik.

Én ugyan kötve sem hiszem, hogy valakinek lenne beleszólása a világmindenség létrehozójának és irányítójának dolgaiba, ám aki a Holdon telket vásárol, remélvén, hogy majd ott halászik száraz tónak nedves partján kínai pontyra, az miért ne hinné el?

No meg mennyivel kényelmesebb azzal hitegetni magunkat, hogy bármit is teszünk, az úgysem numerál, hiszen ha ezt akár az életünk utolsó pillanatában megbánjuk, akkor oly lezserül sétálunk be a mennyországban reánk váró örök jólétbe, mint Napóleon Moszkvába hajdanán.(Természetesen ő is ezzel csak hitegette magát)

Itt már kezd egy kissé homályba burkolózni a dolog, hiszen mi a szomorúságért kell megbánni azt, amit tulajdonképpen nem is mi tettünk jó-szántunkból, hanem más?

Ha a Sátán a hibás, hadd bánja meg ő, a bánatba is!

Hadd vállalja a felelősséget az a kis lepke tornádóért, amelyik elszőllentette magát, ne kenje a komájára aki rakott káposztával jól lakatta, és emiatt ő a gyomrát megterhelte.

Ezen homály még homályosabbá tétele miatt született meg a politika, először csak valláspolitikaként, ami aztán buján burjánzó hajtásokat hajtott az élet minden terén, és zöldül ma is amolyan örökzöld „Parthenocissus tricuspidata “-ként, (magyarán vadszőlő) melynek mászóképessége nem ismer határt, és mindent ellep ami útjába esik, sőt még azt is amit akarattal vagy akaratlanul oda tesznek.

A vadszőlő veszőfutása ellen két módon lehet védekezni: vagy addig nyesegeti az ember szétfutó hajtásait, míg tulajdonságait megváltoztatva örökzöld díszfává alakul(ez nagyon érdekes jelenség, de nem ördögi), vagy pediglen kivágja gyökerestől mindenestől.

Nos, szerintem a túlburjánzott politika ellen, mely tulajdonképpen a jelenlegi homályba merülő sokféle zűrzavar okozója, a hajtásnyesegetés már nem sokat ér, ott kérem az ősgyökérnél kellene kezdeni, azaz elűzni a Sátánt életünkből, egyszerűen fittyet hányva rá, semmisnek nyilvánítani.

Ha ezt megtennénk, meglehet az elején lenne egy kis kavarodás, például csődöt jelentene be az ördögűzők egyesülete, vagy megszűnne a sátánimádók klubja, de hát istenem egy kis kolaterális veszteség mindig megengedett(legalábbis a mai politikai irányzatok ezt reklámozzák).

Utána viszont új kerékvágásba kerülnének a dolgok, azok akik ma sokat dolgoznak kevéske pénzecskékért, hogy a sok és nagy semmit árusítók portékáját megvehessék, sokkal kevesebbet kellene dolgozzanak, és maradna pénzük meg idejük élvezni ezen világi életet, nem rettegvén immár a pokol feltételezett kínjaitól.

A „nesze semmi, de fizesd meg jól” alapon működő üzletek tulajdonosai és alkalmazottai sajnos munka nélkül maradnának, rákényszerülve, valami kézkérgesítő tevékenységgel megszerezni mindennapi kenyerüket.

De nem hinném, ez nagy gondot okozna, mert tudva lévő, hogy a munka nemesit, és nemes gondolatokat éleszt az elmékben.

Ha ezen új és nemes gondolatokban már meg sem jelenik a Sátán, vagy az örök élet, az emberek egyszerűen csak élik az élet, és elfogadják a halál gondolatát mint ennek természetes, utolsó fejezetét, akkor már nem kell a homályban tovább tapogatózni, és feltételezett dolgokon rágódni, vagy ezek miatt háborúzni, szóval időt meg pénzt rájuk pazarolni.

Bizonyára teljesen másként alakul e világ sorsa, ha annak idején Éva nem lát se kígyót, se békát és inkább Ádám-csutkáját nyalogassa nem az almacsutkát.

Ám nem hinném, hogy azért a dologtól ez megszabadította volna az emberiséget, mert a Teremtő bölcs, és tudta, hogy a semmitevésből sok jó nem származik. Az embernek szüksége van egy kis munkára meg felelősség vállalásra ahhoz, hogy a földön tapicskolva jól érezze magát a saját bőrében.

Emiatt feleim azt ajánlanám, próbáljunk változtatni valamit, űzzük ki a Sátánt gondolatainkból, és vállaljuk a felelősséget tetteinkért e világon, mert higgyétek el, semmi esély arra, hogy mást okolva életünk során elkövetett csínytevéseinkért, az .vigye el a balhét egy más világban, miközben mi ott gubbasztva fix huszonegy és fél Celsius fokos melegben, vidáman éldegéljünk hátralévő életünk örök részében.