A levegőt cserélgetem

Egy kis levegőváltozás mindenkinek kell, ezért úgy döntöttem, én is felcserélem a mindennapjaim levegőjét mások mindennapjainak levegőjével, azaz magyarán szólva, elruccanok egyet kirándulni valamerre, ahol másfajta oxigént lehet mellre szívni.

A gyerekek titkon a tengeri sós levegőre vágytak, én nyíltan az oxigéndús hegyi levegőre, a kis házi kasszám a kettő között számolta az árkülönbséget, míg végül úgy döntöttünk, hogy szívunk ilyet is és olyat is, ők csak úgy szárazon, én meg dohányfüsttel keverve.

Miután ilyen szépen zöld-ágra vergődtünk, a kisebb-nagyobb összezördülések közepette, gyorsan kifényeztem a jó öreg Transporter kantárját, abrakoltam, nehogy a hegy alatt kelljen majd megtegyem, ami állítólag nem jó dolog, és nekilódultunk az útnak, lassan de biztosan.
Egy kicsit furcsa volt, hogy mennyire üres az öreg járgány, a két nagyobbik fiam ugyanis már a saját útját járja, ami bizony nem mindig esik egybe az enyémmel.
De a jót hamar meg lehet szokni, hiszen így sokkal kevesebb a csomag, nagyobb a férőhely, kevesebb a közköltség, a civakodás, a pisilési szünet, most kezdek rájönni, mily sok az előnye annak, ha kevés gyereke van valakinek.
Egy kicsit azért szomorkás volt a hangulatom, és szívem szerint inkább leszoknék e sok jóról, de hiába mert az időkerék csak tovább forog, én meg visszaforgatni nem tudom, ezért kár hát bánkódnom.

Nem is olyan szomorúfűzféleségből faragtak egyébként, ezért jó hangulatban hagytuk magunk mögött százasával a kilométerköveket, meg egyesével a fekete felhőket.
Ezek előttünk jártak, de miután elhaladtuk őket, úgy tűnt, mintha követnének, ennek nem igazán örültem, mert először hegyi levegőt szerettem volna szippantani, ott meg nem a legkellemesebb, ha viharfelhőbe botlik az ember.
Kétezer és egynéhány méterig számítottam felkapaszkodni a Fogarasi-havasokba, jobban mondva felkacskaringózni egy eléggé veszélyes útvonalon a Transz-fogarasi úton, és semmi kedvem nem vala sötét felhőkkel randevúzni odafönn.
Mert hiába van lent a hegyaljában harmincöt fokos meleg, ha fent beborul, úgy lehűl a levegő, hogy jobban cidrizik az ember augusztusban dupla melegítőben mint az úri-kutya télapójáráskor a bundájában és kötött mellényben.
Már volt ilyen tapasztalatom, és nem kívántam, hogy a gyerekek hasonlót tapasztaljanak, no meg az se jó ha nagyon hamar besötétedik, mert a forgalom ezen az úton ezer hatszáz méter felett csak világosságban engedélyezett.
Siettünk hát, minimálisra csökkentve a kényszerpihenőket, magunk mögött hagyva a felhőket gyönyörű napsütésben nekilódultunk az első kaptatóknak.

Elegánsan tempózva kanyarogtunk együtt az úttal, melynek kivitelezéséhez állítólag hatezer ötszáz tonna dinamitot használtak, és néhány millió tonna sziklát mozdítottak el a helyéről, a gyönyörűen burjánzó kommunizmus idején, amikor valaki félt attól, nehogy úgy járjon az országa mint Csehszlovákia '68-ban.

Szinte semmi változást nem lehetett észlelni menet közben úgy ezer kétszáz méter magasságig, talán ott se éreztünk volna semmit, ha meg nem állok, hogy megnézzük felülről és közelről a Balea-vízesést, amit alulról és messziről már láttunk.

Itt már az első lépések után éreztem a levegő változását, melyet egy vékony szellőcske okozhatott, ami úgy futott fel a rövid gatyám alá, hogy majd megfagytak a félórával azelőtti harmincöt fokos melegben zápulni kezdő tojásaim.

Néhány pillanat vacogás után, már ugráltunk is vissza az autóba, amiben igaz nincs légkondi, de hála Istennek még harminc fok melegben is fűt, nemhogy hidegben ne tenné.

Ki is melegedtünk nemsokára, mert innen elkezdődött a cifrábbik szakasz, olyan kanyarokkal, hogy sokszor a saját autóm 

stoplámpáját is láttam. Annyira helyben kacskaringóztunk, hogy egy békésen legelésző juhnyáj minduntalan átsétált előttünk az úton, ugyanis egyenesen felfelé haladva, hamarabb felértek egyik szintről a másikra mint mi, sőt volt idejük lelegelni a néhány szál füvet is, ami útjukba esett.
Ilyen gyors iramban száguldottunk, sőt győztünk is, mert végül a birkák feladták a versenyt, gondolom belátták kár tovább mászkáljanak, a kopár sziklákon, ahol már fű se nő.

Végül is szerencsésen felértünk a csúcsra, és majdnem a szabadban szívtunk egy kis ritka hegyi levegőt, de sajnos ott volt a majdnem egy szemerkélő esőcske formájában, (ami szinte havas-esőnek is beillett) az öreg Nemere valamelyik ifjú rokona kíséretében.

Meg szerettük volna nézni a hegytetőn, egy gleccser nyomában képződött tavacskát, de kinézve az ablakon, senkinek nem igazán akarózott sétabotot venni a kezébe. Nem gyalogtúrára kecsegtető látvány tárült a szemünk elé, a kint didergő látogatók furcsán festettek egy kicsikét, mert magukra aggattak mindent, pizsamától kezdve a sátorponyváig, hogy a hideg és az eső ellen védekezzenek. Szerencsére a budiajtót senki nem hozta magával, pedig szerintem azt is felvette volna bárki, aki a téli öltözetét otthon felejtette. Ezt olyan bátran állítom, amiként az ablakot lehúztam, hogy a parkolóhelyi árak után érdeklődjek. Ennek csak pillanatnyi hatását érezhettük, mert a beáramló túl friss hegyi lég miatt, a libabőreink dudorain mérgesen meredező szőrszálak annyira feldühödtek, hogy majd átszúrták a rövidnadrágok gatyaszárát felháborodásukban.
Ezért volt csak pillanatnyi a hatás, mert a szőrszálak felháborodását megértve, azonnal visszatekertem az ablakot, és illetlenül válaszra se várva behajtottam a hegycsúcs alatt fúrt alagútba.
Itt az eső nem esett, csak hegyi források folydogáltak a mennyezetből, a szél nem fújt, csak egy kis föld alatti bűz terjengett, ami a mesterségesen szellőztetett alagút jellegzetessége, nem a pokol kénszagú gőze, ehhez nem fér kétség, mert az ezelőtti látogatásomkor is ugyanezt éreztem, és mindez ideig nem a pokolban kötöttem ki.

A túloldalra kiérve az esőnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni, bizonyára fennakadhatott valamelyik bércen, de a dermesztő szellőcske átsuhanhatott velünk együtt, és vidáman borzolta egy szikla tetején álló juhász subájának csapzott szőrszálait.

Ez azonban fittyet hányt neki, annyira elmerült a mobiltelefonja mütyürgetésében, hogy bizonyára ha alpesi szél érkezik, azt se vette volna észre.(Az oroszok érkezését szerintem azért észre vette volna valamelyik őse hajdanán, valamikor a szocializmus hajnalán, nem lévén módi akkoriban még a szűr alatt is hordozható zsebtelefon.)

Kiszállni itt már alig van lehetőség, ereszkedni kezdtem hát lefelé, félvén nehogy ott fenn kelljen dicsérjem a lenyugvó Napot, és

átreszkessük az éjszakát valamelyik út menti sziklaodúba lapulva.

Mivel nem egyenesbe vettem az irányt, hanem az út kacskaringóit követtem, szerencsésen leérkeztünk valameddig még sötétedés előtt, ott már felmelegedett a levegő, meg lehetett állni, és ki lehetett szállni, a reszketés csak az áfonya után kutató medvék miatt jöhetett rá az emberre.

A teljes sötétség a vad, de halkan susogó vadonban csapott le ránk, olyan hirtelen és alattomosan, hogy gyorsan félrehúztam, mert a minden jelzéstől mentes útszakaszon, életveszélyes olyankor észre nem venni, a fák között háromszázhatvan fokban kígyózó kanyarokat.

Az ideiglenes sátortábor a kisbusz lett, sátrunk volt ugyan, de nem medveálló, így helyénvalónak láttuk inkább zárt ajtók mögött tölteni az éjszakát, nem tudván mennyire civilizált medvecsalád próbálkozik első, másod, vagy harmadfokú kapcsolatot teremteni velünk.
Végül is vadon lakói nem látogattak meg, de reggel felé én meglátogattam az orvost álmomban, mert olyan cifra fájdalom költözött az oldalamba, ami semmiképp nem akart elmúlni, így félretéve az orvosok iránti ellenszenvet, majdnem orvoshoz fordultam kínomban.
Szerencsére megébredtem, mielőtt a kézifék fogantyúja teljesen beszorult volna a hiányzó oldalbordám helyére, és görcsbe rándulva, de vidáman nyöszörögtem, hisz elkerültem egy másik kellemetlen találkozást.
Miközben a reggeli kávéval és szivarfüsttel gyógyítottam nyilallásaim, ismét eltűnődtem az időkerék forgásán.
Pár évvel ezelőtt, majdnem hasonlóképp jártunk, kénytelenek voltunk hatan hétszemélyes kisbuszban áthunyni egy éjszakát, és semmi nyilallás nem jelentkezett, most meg kilenc férőhelyen annyira összezsúfolódunk négyen, hogy a kézifék karja se fér tőlem, és dühében oldalam szurkálja.

Mivel súlyban nem gyarapodtam, bizonyára az évek gyarapodása lehet mindennek az oka, ezért majd megint elszontyolodtam, de nem sokáig, mert eszembe jutott, hogy a gyerekeket a tenger hullámai meg a sós levegő várják, és ettől zsibbadt tagjaimban újból vidáman keringeni kezdett a vér.
Megragadtam hát a gyeplőt, azaz a kormánykereket, leengedtem azt a bajkavaró kéziféket, és pirkadatkor tovább folytattam az utat a Fekete tenger partja felé, remélvén, hogy ennek levegője kellemesebb meglepetéseket is tartogat számunkra mint a Fogarasi-havasok kiszámíthatatlan időjárása.

Lesz-é az Ebola vírusának ellenszere?

 Vannak dolgok melyek szöget ütnek az ember fejében,( legalábbis az enyémben) és bizony ha kemény fejű valaki, akkor nehezen lehet kihúzni belőle a szegecskéket.

Mivel mindez idáig senkinek nem sikerült betörni a fejem, pedig még feszítővassal is próbálkoztak, nyugodtan állíthatom, elég kemény bükk összetétele lehet, és bizony ha beleköltözik egy gondolat szeg formájában, úgy elgörbül, hogy ember legyen a talpán, aki egyenesen

kihúzza onnan.Most épp ezzel a félelmetes ebola járvánnyal kapcsolatos gondolat szegeződött egy kemény göcsbe, mert valahogy furcsának tűnik nekem ez az egész história.

Azzal ugye rendben lennénk, hogy a 2013 novemberében érkezett az ISON üstökös, és december elején megjelent az ebola, hiszen még a tudatlan is tudja, hogyha megjelenik egy üstökös a Föld közelében, akkor az valami nyomorúságot szór az emberek fejére.
(Igaz, olvastam olyasmit is, hogy az üstökös életmagvakkal szórja tele a földet, de gondolom nem emberi életmagvakról van szó.

Az is természetes, hogy Afrikában jelentkezett, mert állítólag az a szülőhazája, azt nem tudnám megmondani mi okból szereti ott pusztítani az embereket. Szerintem azért mert túlontúl szaporodnak, nem lehet az oka, hiszen ott van pl. India, Kína, és még egynéhány ország, ahol ezen oknál fogva nyugodtan megfelezhetné a lakosságot, másfelé kellene hát keresgélni.
No, de nem ezzel tölteném az időt, hanem az után kutatnék, hogy miért terjed úgy ez a vész mint hajdanán Londonban a pestis, és nincs neki egy ellenszere, amivel megfékezzék.
Pedig kutatnak utána, latba vetve a modern technológia legújabb vívmányait, de mindez idáig hiába, se oltást, se kezelést nem sikerült találni, sőt még azt se sikerült kideríteni, hogy hol vakációzik addig, míg nem hallani róla semmit. Űrutazó lenne? Vagy titkos laborokban henyélne?

Fogas kérdés és meglehet nem is ad rá feleletet senki egyel-kettővel, mert ha az űrben bolyong, ott hiába ütik bottal a nyomát, ha meg titkos laborban szendereg, senki nem veri dobra, hogy mije van neki, hiszen ha „véletlenül” kiszabadul egy Afrikába, akkor senki nem hibáztathatja!

Pedig kísérleti célokra bizonyára van belőle néhány család, annak aki tehetősebb, hisz ezek nélkül nem lehetne kísérletezni, és soha nem lenne ellenszere.(meglehet így se lesz egyelőre, ahogy a helyzetképet én látom, egy elgörbült szegeccsel a fejemben.)
Állítólag kifejlesztettek már valamilyen szereket, de mindez idáig a WHO nem engedte, hogy embereken kipróbálják, habár nem is tudom kicsodán próbálgatták volna, ha senki nem volt beteg.
Most már ilyen gondok nincsenek, van beteg dögivel, és úgy néz ki a helyzet, hogy az Egészségügyi Világszervezet is a nagy nyomás hatására beadta a derekát, és engedélyezte a kísérleti Ebola elleni készítmények főpróbáját.

Hogy ebből mi sül ki, az a jövő kérdése, de szerintem a megszokott fog majd történni, egyesek mindenképp meggazdagodnak ez után, mások szegények maradnak, ott meg ahol az ebola pusztít, aki nem ebbe hal bele, az majd szépen éhen hal, és lassacskán a betegség a szamárral együtt a ködbe vész.
Azt nem tudni, hogy lesz-é ellenszer, és ez végez a betegséggel, vagy isteni beavatkozás az, ami távozásra készteti, nyitott kérdés ez, nem is próbálom becsukni.

De lássuk mi lesz akkor, ha „véletlenül” az űrből hullott egy porszemcse bolygónkra, melyen épp néhány sziesztázó vírus szendergett?

Nos, akkor szerintem már nagyobb gondjaink vannak, és kár ellenszerről álmodozni, hiszen az aki a porszemcsét ideszalajtotta, bizonyára kiváló immunrendszerű vírust ragasztott rá, mely ellenáll mindenféle ember által kifejlesztett antivírusnak.
Ez esetben az egyetlen lehetséges védekezés a harmadik világháború,(tudja az, aki erre készül, hogy mit csinál!) ami hamarabb végez az emberiséggel mint az ebola, így ez unalmában kénytelen lesz más bolygóra vándorolni, ahol nem kell étlen-szomjan haljon.

A káosz (The Chaos)

Gondolom, majdnem mindenki hallott már a káoszelméletről, meg a pillangó hatásról, de az emberek nagy többsége gyorsan átsiklik fölötte mert úgy érzi, hogy mindez őt nem érinti, hisz az élete rendszerezett és szabályos.

Nos, hogy ez mennyire nem igaz, ezt próbálom egy kicsit bizonygatni, de nem fizikai rendszereken, hanem csakis mindennapi életünk rendszerein.

A káoszelmélet tulajdonképpen dinamikus(változó) rendszerekre érvényes, és ezeket tanulmányozza, de mivel létezik egy relativitás elmélet is, ez azt jelenti, hogy a statikus rendszerek is csak relatív nyugalomban vannak, így az elmélet rájuk is vonatkozik, hiába próbálnak elzárkózni előle.

Volt egy ismerősöm aki félt a villámtól, így amikor vihar közeledett, mindig egy statikus állapotba menekült, azaz befeküdt az ágyába, és ott várta mozdulatlanul a vihar végét(tudta, hogy a mozgás is vonzza a villámot). Nos egy ilyen alkalommal amikor állapothatározói konstansok voltak, egy hatalmas dörrenés után észreveszi, hogy egy fényes kis gömböcske imbolyog az asztal közepén.Mint a villámcsapás hasított belé a halálfélelem, hogy íme elmenekülve a kinti káoszból, ( gondolom mindenki egyetért, hogy a villámok mozgása kaotikus, hisz vonaluk egy megoldatatlan differenciálegyenlet, senki ki nem számíthatja útvonalukat, és úti céljukat) ott a benti nyugalomban egy ugyancsak nyugalomban lévő rendszer lesz a végzete.

Felismerte a gömbvillámot, tudta, hogy ez egy statikus elektromos töltésekből álló, önmagában stabil rendszer, ám külső hatásra épp olyan veszélyes mint cikázó rokona. Így néztek egymással farkasszemet, nem tudta mennyi ideig, mert félt a fejét megmozdítani, hogy megnézze a faliórát, és agyában káosz uralkodott, gondolatai zavarosan kóvályogtak, nem jött egy épkézláb ötlete sem, pedig igencsak sürgette egy olyan érzés, amelyik egy vészhelyzetben lévő leggyávább embert is a WC-re kerget.

E patthelyzetnek nagyanyja vetett véget, aki belépve a szobába, és felismerve a veszélyt, vette a cirokseprűt, és finom simogató mozdulatokkal kiterelgette a gömböcskét a nyitott ajtón, (ez egy jól bevált módszer, igazából másról nem is hallottam) és ott pattant szét a matató ménkű a rozzant sártakarítón.

Ezen példa is bizonyítja, hogy a káosztól való menekvés csak elméletileg lehetséges, ideális stabil rendszerekben, a mindennapi életünkben lehetetlen nélküle élni, és bizonyos esetekben jól is jön, ha néha elveszítjük a stabilitást.

Hisz valójában káoszban fogantantunk, mert ki is tudná előre megmondani, hogy a milliónyi spermium közül, melyik lesz a győztes, esetenként hány ér célba és hová.

Kisgyerek korában az ember még tudat alatt hálás mindezért, és ezért szereti a rendetlenséget pl. szobafestéskor, ami felnőtt korában majd az idegeire megy, amikor a harmadik hét után is, a vidáman italozó mester a következő hétre ígéri, hogy befejezi.

Felnőtt korban viszont megfeledkezünk fogantatásunkról, állandó stabilitásra törekszünk és mellőzni akarjuk a rendszertelenséget, a kiszámíthatatlant, ez legtöbb esetben helyes, ám kell vigyázni, hogy ne legyünk rabjai saját stabilitásunknak.

Egyszerű példa erre, egy nő aki fél elveszíteni néha-néha a kiegyensúlyozottságát, a nemi aktus közepette is józan próbál maradni, mert fél, hogy a csúcshoz közeledve pl. cicaként dorombol, az szerintem sosem éri el az orgazmust, és a frigiditás vagy a nimfománia útvesztőjébe keveredik.

A férfiak esetében más a helyzet, mert őbennük termelődik a káoszmag, és attól bizony időnként akarva akaratlanul meg kell szabadulni, ezért nem vigyáznak annyira a stabilitásra.

itt kezdődik néha a káosz

A csúcs elérése pedig nagyon fontos, mert áthaladva rajta egy új stabilitást nyerhetünk, amelyik jobb lehet mint az előző, de lehet rosszabb is, ez megint megoldhatatlan differenciálegyenlet.

Zárójelben jegyzem meg annak aki humán beállítottságú, hogy differenciálegyenletekkel különböző

rendszerek állapotváltozása írható le, és számítható ki, tehát amelyik nem megoldható az nem adja meg a rendszer végső és végleges állapotát.

Mindennapi magánéletünket az instabilitás, vagy talán inkább a nyugtalanság jellemzi, és ez a káosztól való félelem miatt van, de csakis azért fél, az aki fél, mert elfelejt gyerekesen gondolkodni.

Ezt a gondolkodásmódot pedig nem szabad elfelejteni, mert azt a rendszertelenséget amit nem tudunk bonyolult, komplex számításokkal rendszerezni, azt egy gyerekes egyszerű számítással megtehetjük, de a gyereknevelésben is nagy segítségünkre lehet ez a gondolkodásmód.

Sajnos napjaink egyik fő jellemzője maga a káosz, csak annyi, hogy bizonytalanságnak becézik, mert így valahogy nem annyira ijesztő. Ez azonban szerintem csak részlegesen spontán, van benne egy jó adag rendszerezett rendszertelenség, ha valaki jól megfigyeli bizonyos dolgokat nagy előszeretettel ismételgetnek meg valakik, hogy káoszt keltsenek.

Általában jól megfigyelhető, hogy ezek a nyugtalanságkeltő hírek olyankor jelennek meg, amikor az emberiség annyira megnyugszik, hogy elgondolkodik például azon a reklámon, amelyik azt mondja: – nincs szükségem rá, de azért kell nekem! ( ez gyerekes gondolkodás)

gondolatban folytatom: – még ha kölcsönt is veszek, és utána belegebedek! (ez már a sznobé, mert, ha megmaradnánk a gyerekes gondolkodásnál, nem vennők fel a kölcsönt)

Nos, ilyenkor jelenik meg valami, ami megijeszti az embereket, hogy ami ezek után következik, az a káosz lesz, ám ez valójában sosem történik meg, mert utolsó pillanatban, mindig megoldódik a helyzet, de addig míg a nyugtalanság tart, valakik pl. óriási összegeket nyernek a tőzsdén, de egy országot is elnyerhetnek, akik meg a valakiknek nem fogadtak szót, azok tönkremennek.

Ez lenne a káoszelmélet pillangó effektusa, a különbség csak annyi, hogy azok, akik a kaotikus rendet igazgatják, bizonyára tanulmányozták ezt az elméletet és rájöttek, hogy mint minden elmélet ez is fejleszthető, így dögkeselyű hatást alkalmaznak.

Mert ugyebár, ha a föld egyik oldalán ártatlanul repdeső pillangó szárnycsapása nyomán keletkezett szellőcske tornádóvá alakulhat, amíg átér az ellentétes oldalra, akkor elképzelhető, hogy mi lehet a következménye, egy hullajelöltet kereső dögkeselyű szárnycsapásának.

Így kedveseim ne csodálkozzatok el azon, hogy majd mindennap megjelenik egy bejelentés miszerint valamelyik ország fizetésképtelen, és a csőd szélén áll,(figyeljétek meg, hogy sosem éri el ezt az állapotot) ez a dögkeselyű effektus következménye.

Ilyenkor azonban valahonnan mindig előkerül egy pillangócska, és ellenszelet kavar, mire az illetőország megmarad hullajelöltnek, mert a modern dögkeselyűk csak a háromnegyedig halottakat kedvelik, egy negyedig mindig élő kell maradni, hisz másként elveszhet egy befektetés.

Egy halott országot egyszer lehet csak felfalni, utána már semmilyen effektusra nem reagál, ha meg saját józan eszére hallgat, és úgy támad fel halottaiból, akkor ez olyan tornádót indíthat, amelyiket a keselyűk nem igazából kedvelnek, sőt nagyon félnek tőle, hisz jól ismerik ők a hatás és ellenhatás törvényét is, és azért nem alkalmazzák mert túl egyszerű.

Sok mindent írhatnék még a káoszról, ám gondolom ennyi elég ahhoz, hogy egyeseknek megvilágosodjon az ami sötét, ketteseknek elsötétedjen a tekintete, ha észreveszi mások vi

lágosságát, de bárki kivehet belőle egy sötét vagy világos gondolatot, ez már csak hozzáállás kérdése!

Remélem senki fejében nem nagyobb a káosz az olvasása után, ha meg igen, akkor nyugodtan reklamálhat, de szerintem inkább próbáljon fraktálokra gondolni, ettől bizonyára letisztulnak a gondolatai!!!

Ez kérem egy elmélkedés az azonos cím alatt megjelent könyvecskéből.

Pólusváltás vagy háború?

A nagyvilág eseményeit figyelve, egyre jobban megerősödik bennem az a rossz érzés, hogy valakik olyan nagyszerűen meg tudják kavarni az emberek tájékozódó képességét mint a vándormadarakét a Föld mágneses pólusváltása, amivel legújabban ültetnék belém a halálfélelmet
Ez bizonyára nem lesz jó dolog se egyiknek, se a másiknak, de szerintem a vándormadarak jobban megsínylik, mert se iránytűjük nincs, se olvasni nem tudnak, így nagyon könnyen összetévesztik Afrikát az Antarktisszal, és ott bizony éhen fagynak szegények. Osztán mi szegény fejünk várhatjuk a tavaszt!

Azért mi emberkék akik olvasni is tudunk, vagy ha nem, akkor van iránytűnk szerencsésebbek vagyunk egy fokkal(nem sokkal), mert ha nagyon odafigyelünk, meg tudjuk találni a helyes irányt, bármennyire is zavarják különböző hullámok tájékozódó képességünket.

Mert zavarni zavarják, hogy eltájolódjunk, és sose arra figyeljünk amerre kéne, hanem teljesen más irányba, ahol a sok hűhó folyik a nagy semmiért, miközben az a valami, amire érdemes lenne odafigyelni, senkit nem érdekel.

Például itt vannak ezek a háborúzások, melyek engem egyelőre jobban aggasztanak mint a pólusváltás, mert valahogy egyre közelebb érzem őket magamhoz.

De van egy kis gondom, mert úgy érzem magáról a tényről, hogy újra HÁBORÚ VAN Európában!!!(alig egy köpésre tőlem), elterelődik a figyelem apróságokra, melyek a háború következményei.
Az emberek szinte nem is veszik észre, hogy ez mennyire veszélyes, ezen oknál fogva ugyanúgy repdesnek a háborús zónák felett mint gyanútlan vadrucák a csendes tó fölött, melynek nádasában vadász áll lesben.

A vadrucákat megértem, de azokat nem, akik repülőket eregetnek olyan térségek felett, ahol nem papírsárkányok és békegalambok repdesnek a levegőben, hanem okos és robbanó fejű rakéták, utána meg csodálkoznak és háborognak, ha véletlenül úgy eltalálják gépjüket mint vidám családapa céllövöldében az odatévedt szúnyogot.

(Szerencsére már észbe kaptak, más útvonalat választva, azóta az én fejem felett repdesnek, hogy a hideg rázná ki őket, mert engem már ráz a zaj miatt. No, meg félek, nehogy rám szottyanjon valamelyik, oszt agyő pólusváltás!)Ilyen esetben, aki nem a lelőtt repülő miatt háborog, hanem azon tűnődik, hogy kinek az érdeke háborúzni, abban felmerül a kérdés, felelőtlen légitársaság miatt történhet ilyesmi, vagy szándékos tettről van szó, hogy újabb konfliktusok szülessenek?

Mert ugyebár a fegyvergyárak működnek, a legújabb szabványok szerint még a szilvapálinkának is van szavatossági ideje, tehát bizonyára a golyóbisokat is egy idő után el kell használni, nehogy megrégiesedjenek, oszt gyomorrontást okozzanak a fogyasztóknak.
Az egyszer biztos, hogy aki fegyverek gyártásával foglalkozik, annak minden kis háború kapóra jön, és több mint valószínű nem a világbékén töri a fejét, mint ahogy az emberekkel ezt elhiteti.(már aki elhiszi, mert iránytűje mellé virtuális mágnest helyeztek.)
Azt is kötve hiszem, hogy azok az országok melyek nagy létszámú hadsereget etetnek, fő célként a békés együttélést tűzték volna maguk elé, ezzel csak azt etetik, aki fogyókúrán töri a fejét, ezért ezzel is jóllakik.

Ezen kívül sok olyan csoport, vagy szervezet működik az árnyékos oldalon, melyeknek érdeke a háborúk okairól elterelni a figyelmet bármi másra, a világvégétől kezdve a pólusváltásig.
Pedig ezen okok mögött van ám a kutya elásva, és nagyon büdös lenne, ha ezt exhumálnák! (Vagy exkutyálnák?)

Adnék egy háború okát kereső fejtörős példát, amin érdemes elgondolkodni.
Adva van nekünk, a demokratizálódás nevében kirobbant legújabb konfliktus, az ukrajnai háború, amelyik úgymond „nemes célok” miatt szedi áldozatait.

Ennek nyilvános oka az EU-s csatlakozás kérdése, de mi az ami nem nyilvános? Akarom mondani hol bujkál az érdek?

Nem hinném, hogy Ukrajnában kell keresgélni, mert nekem egy kicsit furcsa, hogy miért akar ez mindenképpen EU tag lenni, hiszen így elveszítheti területének háromnegyedét.
Hiszen az EU tagjaként köteles lesz visszaszolgáltatni a földeket jogos tulajdonosoknak. Na mármost, ha a lengyelek visszaigénylik részüket, a magyarok és románok úgyszintén visszakérik azokat a földeket melyek hajdan őseiké voltak, mi lesz akkor? Újabb konfliktusok, vagy pólusváltás?

Én a pólusváltásra tippelnék, és azon töröm a fejem, ha ez bekövetkezik, meg kell-e cseréljem az aksi pólusait az autóban, nehogy véletlenül fordítva induljak, oszt csak egy sebességgel haladjak háttal előre, és öttel az elejével hátra.