Törvények, törvények szépen ragyogjatok, egy szegény szellemnek utat mutassatok...

Amióta egyre jobban környékez bennünket valami demokráciaféleség, annyi fáin új törvény születik, hogy ezek mellékhatására az ember eszének néha jön, hogy nekiszaladjon a hegyeknek, egy kis oxigéndúsító kúrára.
Megtörténhet ez bármelyik normális embernél, így én sem vagyok kivétel, mivel abszolút értékben normális vagyok, ezen kívül pedig csak a megengedett mennyiségű bolondság lakozik bennem, gondolom én.
No-mármost, mikor eszemre rájött a hoppláré,(nem árulom el melyik új szabály hatására, nehogy egy másik amiről nem tudok, egyenesre szabályozza agyvelőm cikornyáit), és mielőtt nekiindult volna hegyet mászni, akár hiszitek akár nem, leállítottam, hisz végül is én vagyok a főnök, nem pediglen az a fejemben lötyögő szürke állomány.
Ész nélkül gondolkodván, rájöttem ugyanis, hogy nem egészséges az agyat hiába fárasztani, mert így a pihent agyú törvényfabrikálók mindig előnyben lesznek.
Ezért úgy döntöttem, hogy először egy virtuális lélekvándorlással bejárom a nagyvilág rég meggyökeresedett demokráciáit, hadd lássa eszecském érdemes-e vagy nem, idehaza a hegyeket megmászni.

Gondoltam egyszer itt a szomszédságban lófrálok egy kicsit, és már szinte neki is ugrasztottam volna lelkem a svájci hegyvidéknek, ha az eszem észre nem veszi, hogy ott egy olyan testre szabott törvény van életben, amelyik dögszagot áraszthat, ha betartja az ember.
Ott ugyanis tilos este tíz után lehúzni a klotyót, tehát vagy fogcsikorgatva szorít éjjel az ember, vagy szagolja reggelig azt, amit nem sikerül visszatartani. No meg a fent említett óra után a férfiaknak tilos állva pisilni, így kénytelen megkerülni a törvényt, és térdre ereszkedve ágyba vizelni, vagy nemet váltani, ez a szabály ugyanis nőkre nem vonatkozik
Mivel nem nőies de gyöngéd lelkem vagyon, és nem bírja ha ürülék visszafogásával gyötrődik testem, józan eszemre hallgatva inkább átszellemültem az angliai tájakra, ahol nem dívik effajta rendelet. Sőt mi több, ott a törvényt meg nem sértve, bármikor és nyilvános helyen is kedvére huggyanthat a férfiember, ha saját járgánya hátsó kerekét célozza meg a húgysugárral. Az igaz, hogy kötelezően a jobb kezével az autójára kell támaszkodnia, de hát istenem e kis szigorítást kilehet bírni még részegen is.
Úgy vélem, hogy itt már kezd demokrácia némi szagocskája terjengeni, kár hogy a volt gyarmataik sokkal szigorúbb, szerintem nem igazán demokratikus törvényeket hozván, úgy érzem kissé megnyirbálták az emberi és állati jogokat.

Úgy gondolom bizonyára amiatt, nehogy valami bűzleni kezdjen a demokráciájukban az egyesült államokbeli Floridában törvény tiltja az este hat óra után nyilvános helyen történő szellentést, igaz Texasban csak a liftben tilos fingani, St. Louisban (Missouri) csak a templomban nem szabad, ám az durva, hogy ha valakit ott rajtakapnak, akár életfogytig tartó börtönre is ítélhetik. Mert hát szag ide meg oda, saját tapasztalatból mondom, hogy nem mindig bírja az ember, a belsejében dúló fuszulykás viharok forgószeleit magában tartani, akaratlanul is kiszalaszthat egy kismadarat, oszt kuksolhat miatta börtönben élete végéig.
Már kezdtem azon törni a fejem, hogy nem ártana elhúzni Amerikából, szerencsére észbe kaptam, és maradtam, hisz rájöttem, hogy csak a szellemem kódorog ott, az meg képtelen effajta fizikális produkcióra, nincs hát veszélyben, így nyugodtan folytathatom felméréseim.

Azt ugyebár megértem, hogy van olyan állam, ahol letartóztathatják azokat a szülőket, akiknek gyereke az istentisztelet alatt böfögni mer, hisz ez normális! Az ebadta kölykeit nekije!
Azt is megértem, hogy néhol nem szabad víz alatt fütyülni, tilos bekötött szemmel biciklizni, vagy általánosan tiltott naplemente után hátrafelé menni, hisz katasztrofális lenne, ha mindenki megbuggyanna, oszt ezt tenné.
Gyanúsan kérdéses viszont, hogy miért tilos Memphisben a békáknak este 11 óra után kuruttyolni, és miért illegális, ha a járdán menvén sétabotunkkal egy kígyó fejére ütünk, vagy miért követ el törvénysértést az ember, ha a kansasi Lang városában augusztusban öszvéren lovagol a főutcán, anélkül, hogy az öszvér szalmakalapot viselne.
Úgy érzem e törvények által emberi és állati jogok csorbulnak, igaz ezek értelmét se béka, se öszvér fel nem foghatja, sőt mondhatnám, még én sem.

A magánéletbe viszont nem matarász nagyon mélyen a törvény keze, talán kivétel, hogy nem mindenhol szabad egy házban kettőnél több vibrátort tartani, de a lőfegyverek száma viszont nem korlátozott, csak az apák nem fenyegethetik meg ezekkel lányuk udvarlóját, és tilos a férfiaknak feleségük orgazmusa alkalmából valamelyiket elsütni.

Ezt utóbbit szerintem Ausztráliában is behozhatnák, ahol az asszonyok mellett, a kengurukkal való szex is engedélyezett, igaz csak akkor, ha az ember részeg, így aztán ha kótyagos fejjel véletlenül elsüti fegyverét, szegény állat úgy megijedhet, hogy soha a büdös életben többé részeget ki nem elégit.
Így kalandozván, már kezdett agyam kiforrósodni, lelkem betegesen túlhevülni, jobbnak láttam hát hidegebb tájakra vándorolni.
Izlandon próbálkoztam szellemeskedni, és lelkemre gyógyírt kapni, hisz ott annyi orvos lehet mint a dög, mivel ott bárki folytathat orvosi tevékenységet, ha kirak egy táblát a következő felirattal: „Scottulaejnir” , ami magyarul valami kuruzslófélét jelent.
Ez már aztán döfi! Ez aztán nevezem egyenjogúságnak kérem! Ne csak a diplomások bolondíthassák el az embert, hadd tehesse azt bárki legálisan, ha demokrácia van, akkor legyen az, a bánatba is!

Mikor elkezdett azon járni az eszem, hogy mifelénk hányan bolondítanak csak úgy feketén és nyíltan, anélkül, hogy táblát kiakasztanának, hát bizony eléggé elkezdett felfelé pumpálódni vérnyomásom.
Ettől egy kissé berezelvén, nehogy agyamat a vér ellepje, oszt elborult aggyal kelljen átlépjek egy más dimenzióba, gyorsan elhúztam egy olyan helyre, ahonnan soha e bolond életből át nem telepedhetek egy állítólag nyugodt, békés másvilági létbe. (Legalábbis így reklámozzák, ezért nem értem, miért vonakodik ezt megtenni az, aki ezt állítja.)
Ez a csodás hely a sarkvidéki Longyearbyen városa, az egyetlen hely e földkerekségen, ahol tilos meghalni, mert törvény tiltja azt, a rénszarvas döfje meg!
Igaz gőzöm sincs róla, ha ott a fagyos földbe meggyökerezett valamiféle demokráciácska, de ettől függetlenül, a kifingást tiltó törvény észbontóan jó, ezt idehaza is bevezethetnék, hadd élhessük túl a halált is.

Ez ötlettől felbuzdulván, nem is pocsékoltam tovább időm a fagyos tájakon, hanem sebtiben összeszedtem az eszem, és szellemes léptekkel hazaindultam, azon törvén jövet közben a fejem, miként lehetne egy hasonló törvényt a mi mérsékelt zónánkban is kieszközölni.

Bevallom, gyors olajra lépésemnek más oka is volt, féltem ugyanis nehogy ott a farkasordító hidegben lefagyjon az agyam, oszt úgy megbüntessenek, hogy halálom után koldulni kényszerüljek.
Mert ha valaki nem tudná a (f)agyhalál is egyfajta halál, és féltem nehogy orrba-zavarjon, vagy fültövön vágjon emiatt a sarki törvény bundakesztyűs keze.

Le a bürokráciával, de nem ám brutálisan!

Már én is belejövök lassacskán, hogy legújabban minden brutális, legalábbis ezzel a hangzatos szóval reklámozzák azt is, ami még véletlenül sem az.

Így például, ha egy szürke kis sztárocska szeretné megvillogtatni pislákoló csillagát, gyorsan kitöri séta közben cipellője tűsarkát, oszt így brutális balesetet szenvedve máris a pletykalapok címlapjára kerül.

De brutálisan jó a választék mindenfelé, brutálisan emelkednek az árak, sőt néha-néha még egy brutális gyilkolászás is megtörténik erre-arra meg amarra.

Ez nem csoda, mert ha valaki úgy jár például mint én, és belekeveredik a bürokrácia szinte véget nem érő labirintusaiba, bizony kecsegteti néha egy-két gyilkos gondolat az útvesztők sötét kacskaringóiban.

Szerencsémre engem még arra tanítottak, hogy a türelem rózsát terem, így nem rántok azonnal kardot, hogy a bürokrácia összebogozódott szálait szétvágjam - mint hajdanán tette azt Nagy Sándor a gordiuszi csomóval - hanem próbálgatom kioldani azokat.

Jó ideje várom már a türelem termését, ám egyelőre még csak a tövisek nődögélnek, de hát ez nem csoda, hisz a nyáron szárazság volt, az ősszel őszies időjárás, most télen meg fagyos a helyzet, egyik sem kedvez a rózsás hangulatnak.

Ám a bürokrácia rá se füttyent, mert az úgy nő kérem szépen, olyan brutálisan, hogy majd levadul az ember, mikor már az n plusz egyedik helyre küldik aláírásgyűjtésre.

Nincs miért csodálkozni hát azon, ha egy mai gyerek, aki csak azt tudja, hogy add meg Isten de most mindjárt, ilyen helyzetben egyszer csak előrántja fegyverét, oszt vaktában kezd lövöldözni, hisz nincs egy pontos célpont, melynek kiiktatásával, megszüntethetné kálváriáját.

Ez ugyanis a bürokrácia lényege, senki ne lehessen célpont, ne legyen felelőssége e bonyolult gépezetben, és addig-addig sétáltatni jobbra-balra az embert, míg végül vagy beleun ebbe, vagy elkezd agyturkászhoz dzsoggingóni agytornára.

Ez utóbbi szerintem brutálisan jó választás, hisz a dzsogging egészséges, az agytorna távol tartja Alzheimert, no meg az agyturkáló által felírt nyugtatók durván jó áron kaphatók.

E két lehetőségen elgondolkozván, - amúgy globálisan – rájöttem, hogy nem lenne jó dolog, úgy ukmukfukk brutálisan leszámolni a bürokráciával hiszen félős, hogy vagy halálra unná magát az ember, vagy örökre megnyugodna.

De mellékhatásként például felbomolhatna az EU, ENSZ, stb., no meg a sok ilyen-olyan civil és nem civil szervezet. Milliók akik az irodák halmazaiban tömegesen szorgoskodnak tétlenül, és idétlen, kivitelezhetetlen törvénytervezetek kivitelezésén tornásztassák pihent agysérvüket, munkanélkülivé válnának, oszt ettől Isten őrizz, hiszen ideig-óráig ingyenesen el kellene őket tartani, de nem minimálbéren ám, mivel ehhez nincsenek szegénykék hozzászokva.

Az államháztartások bizonyára nem bírnák a terhelést, így a közemberektől kérnének vissza nem fizetendő kölcsönt, valamilyen adó formájában.

Ez viszont ismét brutális dolog lenne, mert az adók tömege már így is majd a köznép feje búbjáig ér, ha meg ellepi, és még egy szalmaszálat se kap, amin keresztül lélegezzen, akkor bizony belefullad pereputtyostul.

De úgy érzem a vizeletemről, ez nem gond a bürokráciának, hisz új szabályokat szerkesztve, szerez helyettük ugyancsak munkát nem kedvelő de szorgos bevándorlókat, akik úgy fellendítik a gazdaságot, hogy jaj neki! De nekünk is!

Nehogy ez a gazdasági mélyrepülés túl magasra szálljon, és megzavarja a légies adatforgalmat, ajánlanám a bürokratáknak, hogy brutálisan szabályozzák ennek felemelkedési törvényét.

Én helyükben átvenném például a szváziföldi boszorkákra vonatkozó törvényt, - mely nem engedélyezi ezeknek a százötven méter magasságot meghaladó seprűnyeles siklórepülést – és egy kissé átmódosítva azt, elméletileg szabályoznám a világgazdaság légüres térbe való elrepdesését.

Ezért gondoltam, hogy egyelőre nem lenne jó brutálisan leszámolni a bürokráciával, hadd legyen még egy kis ideje ezt megcselekedni.

Habár ki tudja mi jobb, egyből levágni a kutya farkát, vagy csak rendre, kicsinként?

A siker titka, avagy lélekmolekulával az Oumuamuán

Érdeklődve figyeltem a naprendszerünkbe érkezett, elsőként megfigyelhető csillagközi valamivel, az Oumuamuával kapcsolatos híreket, hiszen nem mindegy nekem, hogy földönkívüli, avagy földi civilizáció mellékhatására engedi át teljesen testem lelkemnek azt a kulcsot, mellyel más világok kiskapui nyitogathatók.

Felfedezésekor ugyanis megjelentek olyan feltételezések, hogy a csillagközi objektum egy számunkra teljesen ismeretlen világ üzenetét hordozza, amit alkalomadtán bolygónk felé gyorspostán elküldhet.

Ez lehet ugyebár egy szép fehér békegalamb, de lehet egy ármányos kis vírus, ami fizikai létünk végére fekete pontot tehet, de még a lélekvilágunkat is kiűzi elfásult közönyéből.

Azonban ez a bolyongó micsoda úgy néz ki, meggondolta a dolgot, és olyan nagy sebességgel húzta el a csíkot, egy másik naprendszer, vagy tudom is én mely irányba, hogy végül is majd semmit nem tudtunk meg róla.

Látszólag se békegalambot, se vírust, de még egy neutronnyi neuront se küldött mifelénk, hogy eszünk tokjában lötyögő állományunkat egy kissé föltuningolja.

Mivel tudva lévő, a siker titka az, ha valaki olyasmit tud, amit más nem, gondoltam utána vetem magam ennek az Ouamuamua micsodának, felfedem titkát, oszt oly sikert könyvelhetek el magamnak, hogy kénytelen leszek a Vatikánba visszavonulni, nehogy az adó és vámhivatal teljesen megkopasszon, magáénak könyvelve sikerem java-részét.

Fizikailag kénytelen voltam itthon maradni, mert nem bírja testem a háromszázezer kilométer per órás sebességet, no meg ha bírná is ki tudja mennyi időbe telne, míg azt az erre-arra kóválygó űrszivart becserkészném. Hisz lehet évekbe, vagy fényévekbe telne, oszt mire visszatérnék még hűlt helyét se lelném a Földnek, így sikerem eleve kudarcba fulladna.

Ezért úgy döntöttem, csak lelkem küldöm el portyázni, de azt sem az egészet ám! Féltem, nehogy elkallódjon valamerre, és végül is csak, a nem igazán nagyon sikeresnek mondható fizikumommal maradjak.

Emiatt aztán elhatároztam, hogy lélekmolekulám ugrasztom, mivel ez képes még a velem párhuzamosan futó világomba is eljutni, és onnan visszatérni pillanatok alatt, de ha nem is térne vissza, egy kis DMT bármikor segít, lelkemből egy újabb molekulát kiugrasztani.

Minden fáradozásom ellenére nem sikerült szert tennem ayahuascára, hogy egy sámánfőzetet kotyvasszak, szintetikus DMT-t nem mertem a feketepiacról rendelni, nehogy hallucinálás közepette megvizsgálják húgyhólyagom tartalmát, oszt kiderüljön, hogy doppingoltam a siker elérésének érdekében.

Nem használván sámánfőzetet, nem hánytam össze magam(ettől állítólag az ember orrán-száján mindenféle molekulát kiöklendez), nem szintetizáltam, így nyugodt lélekkel útjára engedhettem lélekmolekulám.

Egyik pillanatban szabadjára engedtem, és képzeljétek, a másik pillanatban már az Ouamuamuán legénykedtem lelkestől, molekulástól, és zavartalan éleslátással hallucináltam

Pillanat műve volt, mivel nem kellett párhuzamos világba átkecmeregjen. Így hát a lelkem molekulájának jelentésére támaszkodva, magabiztosan kijelenthetem, hogy a kubai testes-szivar alakúnak vélt űrbeli bolyongó, nem egy másvilágon bolygó hollandi.

E világi az objektum, kézzel megtapintható, alakjáról semmit nem állíthatok, mivel nem volt idő azt feltérképezni.

Ugyanis a lelkem aprócska cserkésze küldetési helyére érve, belebotlott egy hozzá hasonló valamibe, oszt kíváncsi természet lévén akárcsak gazdija, azonnal megpróbált ezzel valamiféle molekuláris kapcsolatot teremteni.

Akár hiszi valaki, akár nem, ez sikerült, és közös megegyezéssel egy másodlagos, laza Van der Waals -féle kötéssel összecsimpaszkodtak.

Erősebb kötést nem mertek használni, félvén nehogy stabilizálódjanak, oszt lelki halmazállapotuk megszilárduljon, és még az ásó, kapa és a nagyharang se választhassa el őket.

Ám ez is elegendő volt, hogy néhány információ eljusson hozzám, melyekből elárulok egy párat, az egészet világért sem, hadd furdalja a kíváncsiság azokat, akik többet szeretnének tudni mint én.

Megtudtam például, hogy az Ouamuamuán tartózkodó idegen szabad molekula tulajdonképpen az objektum foglya, és egy olyan fizikai világból menesztették, ahol csak virtuális világ létezik.

Na gondoltam, ez eddig világos és logikus, de vajon miért meneszthették?

Még jóformán meg se született a kérdés fejemben máris jött a válasz, és ekkor rájöttem, hogy ez a lélekmolekulás história nem mese, mert bizonyára eggyé váltunk mindhárman, két molekula meg egy lélek.

Így hát a hármas kötésben az információ sebessége a gondolaténál is gyorsabb, és ez bizonyára az idegen részecskének tulajdonítható, amitől bizony egy kissé megszeppentem.

Ám a válasz máris ott volt, és soron kívül megtudtam, hogy a csillagközi cirkáló virtuális világok vírusait hordozza, és terjeszti szerte a galaxisokban.

Önkéntes jelentkezőként indult a rajta lévő kis lélekdarab, mivel szüzességi fogadalmat tett néhány millió éve, oszt félvén a sokkal később felbukkanó ördögi kísértéstől(ezt persze előre tudta, hogy bekövetkezik), inkább elvállalta ezt a magányos extragalaxisi túrát.

Már nem is kellett kérdezzem, hogy mért kerülte el a bolygónkat, máris elmondta, nem látta értelmét a Föld felé vírusokat szórni, mert itt már jó irányba halad a virtuális világ teremtése, e szempontból eléggé fertőzött immár a mi kis földi világunk. Máris sokan, csakis virtuálisan virtuskodnak, és ha minden jól megy néhány fényéven belül teljesen búcsút mondhatunk a kézzel tapogatható dolgoknak (pl. mint pénz, feleség, anyós stb.), no persze ha Valaki, aki őt is teremtette bele nem szól.

Kérdés nélkül érkeztek ezután a válaszok, és olyasmiket tudtam meg, hogy lélekmolekulácskám hátán a szőr meredezni kezdett, ekkor hirtelen úgy döntöttem elszakítom a kötést, és hazarendelem lelkem elemi részecskéjét.

Nem kis lelkierőre volt szükség, hogy a Van der Waals kötését szétszakítsam, és e révültből visszatérjek, szerencsére besegített a lelki-társam bal könyöke, minek nyomására egy rövid horkantással abbahagytam a hallucinálást, és visszacseppentem oda, ahonnan elindultam.

Ámde siker ide vagy oda, egyéb titkot nem árulhatok el, mivel semmilyen adóparadicsomba távozni nincs szándékomban, no meg állítólag sikert elérni könnyebb, mint megtartani azt. Ezért félek nehogy a későbbiekben mindegyre sámánfőzetre kelljen fanyalodjak, hogy öklendezve kifreccsentsem valamerre lélekmolekulám.

Megtörténhet hát, hogy a rendszeres ayahuasca fogyasztás hatására idővel nemcsak lélek darabocskáim kezdenének szerteszét repdesni, hanem lelkem teljes egészében, faképnél hagyván fizikai burkát a földön, egy virtuális világba költözne.

Azért amondó vagyok, hogy függetlenül attól, pokol lesz ott, avagy mennyország, a siker post mortem az itteni világban az enyém lehet, hisz empirikus kutatással bebizonyíthatnám, hogy a DMT rendszeres fogyasztása nemcsak egy molekulát, hanem a lelket teljes egészében képes kiűzni a testből.

Azonban ebben se lehetek biztos, hisz egy latin közmondás szerint: „ Ami nem öl meg, az megerősít”.

Ez esetben osztán agyő siker!

Vitéz vagy szamuráj? Fogas kérdés volt, de nem tökéletlen!

Egy szomorkás, esős őszi napon egyéb tevékenység híján, (Pénzem nuku, ezért számolással nem foglalatoskodhattam, mivel még egy szem Viagrára se futotta, etyepetyézni nem vala kedvem.) gyerekkorom emlékei között kajtattam, oszt felrémlett azon eset, mikor semmiképp nem tudtam eldönteni, hogy kacagányos magyar vitéz legyek, vagy páncélos kelet-nyugati szamuráj? Legyek-é egyike az egri csillagoknak, vagy a hét szamuráj mellé álljak be nyolcadiknak?

Szóval hős szerettem volna lenni mindenáron, de gyerek fejjel se voltak olyan álmaim, hogy Dobó István kapitányi rangját elérhetném, mivel annyi vörös csillagos kapitány nyüzsgött akkoriban mindenfelé a magyarok országában, hogy még szegény amerikaiak is majd elájultak a felháborodástól.

Szerencsére csak majd, így nem vágódtak hanyatt, és nem ütötték meg magukat!

Szubjektív okokból, (Félvén, a sötétben hátam mögött lappangó kétes árnyaktól.) egy „ démon hadsereg” vezetője se kívántam lenni, mint hajdanán a hírhedt Simazu Joshihiro, hogy az északabbra fekvő Korea felé induljak hódítani, pedig akkor nem kellett még rettegjek se atom, se hidrogénbombáiktól, sőt attól se kellett tartsak, hogy könyveim lapjait elektromágneses löketekkel összekuszálják.

Egy szó mint száz, megelégedtem volna egy szimpla kis vitézi, vagy szamuráji ranggal, és mivel nem örökölhettem senkitől egyiket se, kénytelen voltam néhány lépést tenni célom elérése érdekében.

Tudtam, hogy leglényegesebb dolog amire szüksége van egy legénykének, akár vitézzé, akár szamurájjá lenne, az valami fegyverféleség, amivel megvédheti magát és környezetét egy-két betolakodótól. (Nem migráltak még azon időkben seregestől csak a gólyák meg a vadludak!)

Voltam már annyira felvilágosult, hogy észrevegyem azon tényt, miszerint a magyar vitézek csak a kardforgatáshoz értettek, és nem a gyártásához, hisz ott volt a fegyverkovács, oszt annak is meg kellett élnie valamiből.

(Hiába na, ilyenek voltunk és vagyunk mi magyarok, megosszuk a munkát, aki tehetős, az csak vagdalózik, mások meg kovácsolnának valamit, ha a vitézül vagdalózók engednék.)

Törtem hát a fejem, hogy vitéz-jelöltként mely irányba induljak, fegyvergyártót keresni, a falu kovácsa elé hiába járultam kérelmemmel, elutasított azon ürüggyel, hogy ő csak a lópatkoláshoz ért. (Pedig láttam én, hogy fejszét is összekovácsolt egy üveg pálinkáért!)

Így volt ez azon szép időkben is akárcsak ma, aki csak kérvényez, azt elutasítják, aki viszont csúsztat valamit, az simán megkapja azt, amit a kérvényező kér.

Szóval, miközben töprengtem a fegyverem kivitelezése körül(A stressz még nem volt menő, mondhatni, gyerekcipőben se járt, amikor én mezítláb futkorásztam.), eszembe jutott, hogy olvastam valahol néhány feljegyzést, melyek szerint egy vérbeli szamuráj saját maga készíti el fegyverét, mert így jobban a szívéhez nő, és szinte eggyé válnak idővel.

Ez a tény a szamurájok javára billentette a mérleg tányérját, így aztán úgy döntöttem, az leszek.

Nekiláttam hát, a szerelés kivitelezéséhez, az öreg fűzfáról vágtam egy husángot, és egy olyan faragott fakardot kovácsoltam magamnak mint a gyönyörűség, sőt még egy kisebbre is futotta a fűzfavesszőből.

Magyarán mondva, a vakizasit meg a katanát egyszerre készítettem el, hadd legyen mindkettő kézügyben, hisz sose tudhatja az ember, mit hoz a jövő.

Nem reménykedhettem például abban, hogy tizennégy éves koromban apám átnyújtja majd nekem a felnőtt szamurájt megillető hosszú kardot, ami természetesen nem is történt meg, csak egy hosszú nyelű villát nyomott a markomba, oszt elküldött vele szénát gyűjteni.

Miközben a fényes jövőmről ábrándoztam, a kis bicskámmal faragtam, éleztem a kardokat, mert úgy olvastam, hogy azok olyan élesek kell legyenek akár a borotva.

Amikor úgy véltem megütik a mércét, büszkén gatyám korcába dugtam őket, és elindultam a kert felé, hogy valami képzeletbeli, de azért kézzel fogható ellenségen ki is próbáljam azokat.

Ekkor eszembe villant, hogy mily szerencsém van a szamurájsággal! Hiszen egy csapásra megvolt minden szerelésem, a gatyám rajtam, a madzag benne kézügyben, csak alá kellett csúsztassam fegyverzetem, a lábamon kemény talpú mezítláb díszelgett, egyéb meg nem is kellett, hisz egy szamurájtanoncnak gyakorlatozni így is megengedett, nem kötelező a páncélzat.

Bezzeg ha vitézre menendő lennék! - elmélkedém tovább - akkor csizma meg nadrág kellene, hisz egy magyar vitéz elsüllyedne szégyenében, ha gatyában és mezítláb gyakorolná a kardforgatást.

Emilyen gondolatforgatás közepette a kertkapuhoz értem, ám ott hirtelen megtorpantam, ugyanis eszembe jutott, hogy milyen komoly gondjaim voltak múltkorijában egy kertbemenetel után, amikor még indián akartam lenni.

Mert az is szerettem volna lenni azelőtt, oszt íjat, nyilat fabrikálva magamnak, úgy lelőttem anyám összes maghagymájának a fejét, hogy egy szem mag se maradt épen.

Emiatt egy időre rezervátumba kerültem, és megtapasztalva a szabad fogság édes ízét, jó-szántamból lemondtam az indián vadászmezők meghódításáról, akárcsak hajdan Hitler Szibéria elfoglalásáról.

Egyébként ezzel is szerencsém volt, hisz ha indiánná lettem volna, ma már rezervátumban se léteznék, hiába adnának eggyel több emberi jogot nekem, mint az összes védett vadállatnak együttvéve.

Így magyarként egyelőre még létezek, és talán még meg is maradok itt ideig-óráig, hacsak valamiféle rezervátumféleséget ki nem fundálnak hamarjában az angyallelkű nagyvezérek, ahonnan jó-szántamból, jogaimba fuldokolva, és gyorsabban mint gondolnám, kecmergek át a mindig-zöld örök vadászmezőkre.

De visszatérve a kertkapu elé, ahol néhány pillanatig habozva álldogáltam, oszt végül józan eszemre hallgatva, lemondtam a kertbe lépésről, újabb bonyodalmak elkerülése végett.

Már akkor éreztem, hogy legalább saját kárán kell tanuljon az ember, ezért más haditervet agyaltam ki.

Megfordultam, és a szomszédos veteményeskert töviskerítése felé indultam, gondolván, hogy annak túloldalán találok valami levágható ellenségféleséget, és feltűnés nélkül kedvemre vagdalózhatok.

Azonban kerítéshez érve, olyan kellemetlen csalódás ért, mint Vándorló Alit a szögesdrótból font kerítés előtt, hiába próbálkoztam átjutni a túloldalra semmiként nem sikerült. A vadrózsaágakból font sövény elszáradt tövisei ijesztően meredeztek felém, no meg bármennyire is edzett volt talpamon a a bőr, a földre szóródott tövisek csak beleszúródtak kíméletlenül.

Így aztán néhány kerítés-megközelítő lépés után felszisszenve meghátráltam, és kihúzva talpamból egy belefúródott szemtelen tövist, kénytelen- kelletlen tisztes távolságot tartva, sétáltam annak mentén, a túljutási technikákon törvén kobakomat.

Megfordult a fejemben az, hogy egy mezítlábas cipőjű nindzsa mestert fogadhatnék szolgálatomba, (Egy szamuráj kiváltságos jogainak köszönhetően ezt megteheti.) aki megtanítaná a légies járás művészetét.

Láttam ugyanis, a falut időnként meglátogató vándormoziban, egy igaz szakadozva, ámde mozgó nindzsás filmet, melyben úgy repdestek ezek a harcosok, hogy lábuk alig érte a földet.

Úgy véltem, ha ezt elsajátítanám, oly könnyedén és boldogan libbenhetnék át a tövises palánk túloldalára, mint öngyilkos merénylő szűz angyalok keblére a másvilágra.

Igen ám, de honnan szerezzek egy ilyen mestert? A faluban olyan mesterek éldegéltek, akik csakis a földön jártak nehéz bőrcsizmában, melyeken nem fogott a tövis, így nem kellett a levegőbe emelkedjenek, csak úgy simán átgázolhattak a szúrós akadályokon.

Ilyen légies gondolatok közepette, egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy nagylábujjam majd kificamodott, de rá se hederítettem, mikor megláttam a lábam elé gördült akadályt.

Egy zsenge, szépen fejlett főzőtök volt az, melynek indája utam keresztezte, és mit sem törődve a vadrózsa töviseivel a kerítésre igyekezett felfutni.

Jobban megörültem neki, mint bakmajom a sajátjának, hiszen ha gyertyával keresek, akkor se találok ennél tökéletesebb valamit, fegyvereim élezésének kipróbálására.

Gyerek fejjel még nem jöttem rá, hogy az ördög sosem alszik, és nemcsak almával csábíthat a bűnre!

Ezért meg se fordult a fejemben, hogy ördögi praktika is lehet, a lábam elé került akadály, boldogan húztam ki gatyám kötőjéből a vakizasit, elnyiszáltam a tök szárát, és uzsgyi! Úgy húztam végig tököstől a kerítés mellett, mint amerikai felderítőgép a kínai határ mentén, reménykedvén, hogy senki észre nem veszi titkos tevékenységem.

Mert ördögi csáb ide vagy oda, tudatom alatt éreztem, hogy azt a tököt nem szamuráj személyiségemnek szánták, azaz meglehet nekem is jutott volna belőle, csak főzelék formájában. Ettől meg annyira undorodtam gyerekkoromban, hogy ejsze inkább a müzlit is megettem volna helyette, ha lett volna.

Ám e szempontból is szerencsés fickó voltam, sosem kergettek müzlis dobozzal az asztal körül, és abból a tökből se lett főzelék, mert a kiskert végébe érve, úgy összeszabdaltam, hogy bármelyik szamurájcsalád ivadékának becsületére vált volna.

Sőt mi több, nem kerültem fogságba miatta, és a háztáji paradicsomból se űztek ki, mikor anyám hűlt helyét észlelte, és miután gyöngéden rábeszélt egy lágyan suhogó somfavesszővel kezében, a tököcske titokzatos eltűnésének magyarázatára.

Mert hívő lélek volt az én drága jó-anyám, ezért mindig szigorúan betartotta a Biblia azon utasítását, mely így szól: „A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (És képzeljétek, sosem rótta meg ezért semmilyen gyerektelen vezérű, gyermekvédelmi szervezet!)

A bűnbocsánatért ezen esetben a hála apámnak járt,aki nagylelkűen felmentett mindenféle további büntetés alól, bizonyára azért, mivel ő maga sem volt annyira odáig meg vissza a tökfőzelékért.

Egyedül fegyverzetem vallotta kárát a tökölődésnek, sajnos azt elkobozta jó-anyám, félvén nehogy bánatomban véletlenül harakirit kövessek el, a gatyám kötője alá bedugdosott hegyes botocskákkal, és ebédfőzéshez használta fel azokat, de ezer szerencse nem valamilyen tökös ebédhez!

Ám bárhogy is történt, szamurájos pályafutásom derékba tört, és vitézkedni se mertem jó ideig, oszt az idő múltával más kihívások elé néztem, megfeledkezvén a hősi karrier kiaknázásáról.

Ezen emlék felidézése közepette esett le a tantusz, és végre rájöttem, hogy több mint valószínű ezen tökös eset az oka, hogy csak egyszerű, aprópénzzel kifizethető köz-magyar maradtam,(Mi más oka lehetne?!) aki sajnos még odáig se jutott, hogy legalább egyszer a felkelő nap országában nézze meg a napfelkeltét, nemhogy a kalandor William Adams nyomdokaira lépve, saját sziklakertjében, jól megfizetett hatamotóként egy gésa társaságában gyönyörködjön ott a napnyugtában.

U.I.

Tanuljatok hát ezen tökös esetből feleim, és ajánlanám, nézzetek jól orrotok elé, hogy a tökéletes csábjába meg ne botoljatok, mert sajna tökéletlennek lettünk teremtve, bűnre hajlamosnak, és merem állítani, hogy egy vatikáni főadószedőnél is éberebb bármelyik, ballépésre csábító kisördög!

Mert tiéd a hatalom és a dicsőség mindörökké

Fejezi be Istenéhez szóló fohászát az ember, no persze ha meg nem feledkezik róla, ami megesik néha, mert szalad az idő, mi meg versenyt futunk vele, és bizony így kutyafuttában nem mindig érünk rá apróságokra figyelni.

Pedig érdemes lenne, mert aprócska, majdnem semmikből lesznek a nagyok, így atomokból atombombák, lepkefingból a tornádók, sőt tevefingból lehet globális felmelegedés, ha megvarizsáljuk, vagy variáljuk egy picikét a káoszelméletet.

Az elméletet természetesen elvileg lehet módosítani, szívünk óhaja szerint, ám szerintem ettől a tényállások gyakorlatilag nem változnak, habár ki tudja? Mert a káosz kiszámíthatatlan, ellenére annak, hogy egyesek állítása szerint jól kiszámítható, legalábbis abban az esetben, ha valakinek van elegendő zsozsója, a tevét megfingatni lepke helyett.

Így nem kell kivárja míg egy kis pillangó szélnek ereszti gyomra terhelését, hanem egy-kettőre vihart idézhet elő, mely felett hatalma van uralkodni. Legalábbis úgy gondolja, mert pénze hatalmat biztosít, és reméli, hogy ezzel a mesterségesen keltett zűrzavart is markában tudja tartani.

Igen ám csak azzal nem számol, hogy az emberi hatalom véges, és csak addig tart míg a Természet, vagy egy természetfeletti hatalom pontot nem tesz erre, ami rendszerint akkor történik, amikor nem is számít rá.

Ha meg ez bekövetkezik, a keltett káosz kellős közepén, akkor az emberiség nyakán marad a helyzet kezelése, ami nem mondhatni, hogy nagyleányok erotikus májusi álma lenne.

Így látom én elméletileg a jelen eseményeit, de szerintem gyakorlatilag is alátámasztható, amolyan megfoghatatlan bizonyítékokkal, mert a pénz sajnos nemcsak a civil szervezetek mentőhajóit, hanem a konkrét bizonyítékokat is képes tenger hullámai közé küldeni.

A helyzetkép ugyanis az, hogy világszerte valakinek, vagy valakiknek nagyon érdeke felkavarni a vizeket, ám egy kissé sürgeti az idő, mivel nem sikerült egyelőre megfejteni az örök élet titkát a földön, de még azon kívül sem.

Ha józanul gondolkodik az ember ezen zűrzavar keltésnek logikája nincs, kimondottan csak valamilyen vészesen nagy anyagi jövedelem reménye lehet a hátterében.

Mert a pénz bódító hatására bizonyára megváltoznak a gondolatok, oszt ha egy kis aggkori demencia is kezdi megkörnyékezni az embert, akkor máris valamilyen istennek képzelheti magát, de nem ám valami jóindulatú istenségnek, hisz a demencia egyik fő jellemzője az alattomos rosszindulat.

No-mármost, mit tehet az, akinek mindkét fenti feltétel megadatott, ráadásul fel van halmozva egy háborúra való eladó fegyvere, és tudja, hogy mikor majd a pokolban fogadóestélyt rendeznek tiszteletére, azokat oda be nem csempészheti?

(Mert Lucifer előrelátó, olvasott és okos gyerek ám gyerekek! Oszt vigyáz, nehogy alattvalói fegyverhez jutván, engedvén a csábításnak, merénylőként vagy öngyilkos merénylőként, szüzek társaságára áhítozva, a mennyországba migráljanak.)

Nos, azt teheti, hogy bódítva gyógyító vadkender helyett, egy kis lóvé szagával valahol elbódít, egy lassan gyerekészre visszatérő „demenciális” vezérkart, és mennyországot meg szüzeket ígérve, odacsalogatja az erre vágyakozókat, ahol minél előbb háborút szeretne kirobbantani. (Ezek ugyanis az ígért paradicsom híján és a szűzhiány miatt egyre dühösebbek lesznek, oszt a titkon kezükbe nyomott fegyverrel mindenkit, végül még az aggszüzeket is megkergetik.)

De cselekedni gyorsan köll ám, mert mint mondottam, az idő szalad, a fegyverek sürgősen eladóak, sőt mi több Lucifer már alig várja, hogy nívós estélyt rendezhessen ezen nagyérdeműek részére.

Ha mindez bekövetkezik, akkor bizony a kalamajka mindazok a nyakába szakad, akik az estélyre nem hivatalosak, és kötve hinném, hogy egy kis segítség nélkül valaki képes lesz megbirkózni, a mesterségesen előidézett káosz forgatagával.

Aki tehát úgy érzi, hogy egyelőre nem kap meghívót a pokoli estélyre, annak ajánlanám, hogy az imáról meg ne feledkezzen, mert egyedül a Világ Teremtője az, akinek valójában hatalma van mindenek felett, minden időben dicsőségben uralkodni.

U.I.

A „demenciális” értelmezhető így is, meg úgy is. Én úgy értelmeztem, de bárki nyugodtan így is értelmezheti!

A szemét a vég, ha jól kinyitja az ember mindkét szemét

Nem tudnám megjósolni pontosan, hogy mit hoz jövő, de amióta szemeteskukát szereltek a kapum melletti oszlopra, olyan szomorú érzés környékez néha, hogy a szemétbe fogok belefulladni, nem pediglen a tengerbe.

Ez természetesen nekem sokkal kézenfekvőbb, mivel a legközelebbi tengertől is több száz kilométerre lakom, míg a szemét ott hullámzik a kapu előtt, ezért ahogy kilépek az utcára máris vidáman tapicskálhatok benne.

Igaz egyelőre csak bokáig ér, ám ha minden jól megy, és a szemetesek még ritkábban látogatnak a kuka felé, a szemét szintje garantáltan emelkedni fog.

Fogyasztói társadalom vagyunk, mindent elfogyasztunk, kivéve persze a csomagolásra használt műanyagot, amit nem tudunk megemészteni, (sajnos a föld sem tudja ezt megtenni) ezért a kukába kerülnek. Mármint kerülnének, ha annak a gyomra befogadná mindet, de mivel eléggé kicsire méretezték egykettőre torkáig telik, oszt utána már csak öklendezi maga elé vagy mellé a belegyömöszölt műanyag zacskót, celofánt, meg egyéb biotermék ökologikus csomagolását.

Mert egyre több a biotermék manapság, ám a csomagolás még több, sőt mondhatni, hogy esetenként bizonyos termékek értéke alulmarad a pakolásukén.

Így például ha veszek egy szál húsban gazdag kolbászféleséget, amit egyszer gyárilag valamilyen normailag feddhetetlen de ehetetlen bőrbe húztak, utána nejlonzacskóba zárva levegő nélkül hagytak, oszt nekem a mészárszékben műanyagkesztyűs kézzel becsomagoltak, és én ráadásul még kérek egy nejlonzacskót, hogy abban hazáig fityegtessem, hát...

Hát kérdés, hogy az állítólag hússal bőven dúsított cserebogármassza vagy a csomagolása kerül többe, és viszi felfelé vidáman a termék árát?

De mindegy, mert ha megvettem, megeszem még akkor is, ha egy ártatlan vírus vagy baktérium sincs benne, hogy szervezetembe jutva immunrendszerem fejlessze, ha netán valamilyen ártalmasabb rokonságuk e kórokozóknak megkörnyékezné szervezetem, és harcolni lenne kénytelen, hogy ezeket saját erejéből legyőzze.

Egyébként a természetes erősítése immunrendszeremnek senkinek nem érdeke(rajtam kívül), hisz betegség hián kárt okoznék a gyógyszeriparnak, orvosoknak, stb., szóval mindenkinek aki pénzt zsebelne be nyomorúságom mián.

De ez másfajta szemetes téma, más a csomagolása, hagyom máskorra, most lám mi lesz az én kis kolbászom sokrétű pakolásával.

Mert ugyebár a ványadt kis kolbászt két falásból bekapom, hisz csak akkorka, hogyha jól megemésztem, egy szagtalan fingocskára se futja, nemhogy biomassza lenne belőle, ám a csomagolás az már döfi!

Jut belőle a kukába, az e körül hancúrozó patkányoknak(mert biz-isten ezek még az ehetetlent is megeszik!), sőt még a szeméttelepen gyűjtögető életmódot folytató nomádoknak is.

Ez természetesen az esetben, ha leszállítják nekik a szemetet, ugyanis az utóbbi időben kezdenek makrancoskodni a kukahordó közegek, egyre gyakrabban feledkezve meg kötelességükről.

Az is megesik, hogy nincs hova elszállítsák, mert ugyebár vannak EU-s normák, meg bizniszek, meg miegymás, ami sajnos engem nem melegít, de a szemét elégetése sem melegíthet, hisz füstje túlszárnyalva a temérdek repülő füstjét, állítólag nagyon de nagyon károsítja az ózonréteget.

Ezek miatt kell aztán szemetet rugdossak, vagy patkányt kergessek a kapu előtt, de mit számít ez! Fő az egészség nem-de?

Így egészségesen, azon gondolkodtam el a múltkorijában, - amikor épp egy valamilyen kukás-szünet volt, tele a kuka meg környéke, egyszer meg csak váratlanul beállított Tornádó Irma keresztleánya úgy elseperve mindent mint a gyönyörűség, még a kukát is becsületesen kiürítve – hogy vajon hova száll el a sok hulladék?

Mert bizony, ha ilyen majdnem-tornádó leányzók és rokonságuk a tengerig elhordanak mindent, akkor biztos már, hogy akár itthon, akár a tengeren, de mindenképp tengernyi szemétben lubickolva, húzódik le véglegesen a redőny lelkemnek ablakán.

De remélem, hogy időben kiugrik szegény lelkem az ablakon, és kívülről szemléli majd a bomlásra képes biotestem, időtlen-időket is túlvészelő, fáin műanyag koporsóba történő elmerülését.

A hidegvérűek

Olyan meleg volt azon a napon, mint aratáskor szokott lenni, de meglehet, hogy egy fokkal melegebb is, mert a friss búzatarlón egy épkézláb kaszást se lehetett látni, bizonyára a forróság miatt elhúzódtak valamerre. Csak a félig megnyomorodottak rugdalóztak mindenfelé, fél lábbal, vagy fél kézzel, de ezek számunkra teljesen értéktelenek voltak.

Mi amolyan hasznavehetetlen gyerekek voltunk akkoriban, és azon versenyeztünk, hogy ki tudja elkapni a legnagyobb testű szöcskét, fajra és nemre való tekintet nélkül.

Természetesen mindenikünk a szép zöld színű, nagy testű sáskaféléket kereste, ezeket nevezték kaszásnak mifelénk.

Hiába futkorásztunk az aratók után, nem sok szerencsével jártunk. Már delet kondított a toronyóra, de semmi említésre méltó zsákmány nem került a dobozunkba.

Ez szomorú tény volt, hiszen tudtuk, hogy következik az ebédszünet, utána meg a pihenő, amikor a gyerekeknek kuss a neve, és nem olyan egyszerű csendben játszani, ha az embernek még egy szöcskéje sincs.

De a sikertelen szöcskevadászatra való tekintet nélkül, a harangszóra mintegy parancsszóra nagyapámék abbahagyták az aratást, és a kalákásokkal együtt bevonultak a nagy vackorfa árnyékába, megkezdve a déli foglalatosságot.

Ez a kaláka íratlan törvénye, hiszen egy reggeli, egy jó ebéd, vagy vacsora volt a fizetés a munkáért, no meg természetesen alkalomadtán a segítséget is vissza kellett fizetni, ugyancsak segítséggel.

Nem is csodálkozom, hogy olyan nyugodt ember volt a nagyapám, hiszen nem fájt a feje az adóbevallás miatt!

Gondolom valahogy ilyenformán történhetett az adóbevallás akkoriban, persze csak szóbélileg, az írásbelit akkor még nem ismerték.

Adóellenőr:

• Na lássuk a bevételeket Jani bácsi!
• Hát, kaptam egy kis segítséget, de vissza is adtam...
• Na, ne ilyesmit mondjon, hanem valamit, amit a kezével megfoghat! - vág a szavába az adóbehajtó.

Nagyapám:

• Utoljára egy tenyérnyi paprikás szalonnát, egy fej vereshagymával, egy tányér lucskost, füstölt oldalassal, és vacsorára egy kis túrót fokhagymával.

Ellenőr :

• De mit dugott el a ládafiába?
• Én semmit, az asszony dugdossa oda a pálinkásüveget, de én úgyis megkapom! Ide figyeljen! - És máris húzza elő a butykost, ami mellett aztán nyugodtan megegyeztek az adó ügyében.
  

De visszatérve a vackorfa árnyékába, ahol jókedvűen falatoztak a kalákások, fittyet hányva az adóellenőrnek, minket is ott lehetett látni, mert szerettük hallgatni a vidám történeteket, meg a vicces megjegyzéseket, melyekkel hol az egyik, hol a másik jelenlevőt célozták meg.

Ezt a részét szerettem az ebédszünetnek, de az utána következő emésztési szünetet már nem, mert ilyenkor csak a tücsök ciripelést és madárcsicsergést volt szabad hallgatni.

Ilyenkor félre is vonultunk mi gyerekek, és ott pusmogtunk az árnyék másik oldalán, nehogy megzavarjuk valakinek csendes déli sziesztáját.

Akkoriban nem volt annyi joga a gyerekeknek, és bizony odaszalajtottak nekik egy-egy nyaklevest, ha nem tisztelték a nagyapjuk álmát.

Már nem emlékszem mivel foglalatoskodtunk, hogy a madárcsicsergést és a szundikálást ne zavarjuk, amikor olyan hangosan kezdett el visítozni valaki, hogy az összes madár elrepült a fáról, a tücsköknek földbe gyökerezett a lábuk, így aztán nem tudtak zenélni, mi meg rohantunk csodát látni.

Hiszen csoda volt, hogy valaki ilyenkor megengedte magának a hangoskodást.

Közelebb érve látom, hogy nagyanyám a szoknyáját szorítva visít, és már azt is megértem, hogy:

• Kígyó!

Körülötte férfiak, asszonyok sürgölődnek, tanakodnak, míg végül az egyik legbátrabb szomszédasszony óvatosan felemelve a szoknyát, megfogta a kígyó farkát - amelyik máig is ismeretlen okokból nagyanyám lábán igyekezett felfelé - és ettől lódította el a szemtelen hidegvérűt.

Nem csak a kígyó volt az egyetlen hidegvérű a környéken, mert ott volt nagyapám is, aki mindezt a legteljesebb lelki nyugalommal és hidegvérrel, szemére húzott kalappal „szemlélte”, úgy emlékszem fel se ült jóformán.

A szemére is vetették miután a kedélyek lecsendesedtek:

• Te jóember, képes voltál mozdulatlanul nézni, hogy a feleséged megmarja a kígyó!

Mire ő rendíthetetlen nyugalommal felelte:

• Nem harapni akart az, csak a lyukat kereste!