Bajban vagyok, valami elszakadt bennem

Csak azt nem tudom micsoda, de valami nincs rendjén, ez olyan biztos, hogy mérget vehetnék rá, no persze nem vehettem, mivel vény nélkül még egy kis párizsi zölddel sem szolgálnak ki.

Így hát csak egy kissé nagyobb mennyiségű alkohollal próbáltam elmém élesíteni, remélvén, rájövök, hogy mi szakított el bensőm legmélyén valami fonálféleséget, de sajnos ennek csak egy jó adag másnaposság lett a vége.

Ezt persze előre tudtam, mert már megjártam néhányszor, de hiába, mivel a Kos jegyében születtem mindig fejjel megyek a falnak, és hiába nekem fáj mikor beverem koponyám, mindig újra próbálkozom a faltöréssel.

De ne vágjak a dolgok elébe, hadd meséljem sorrendben a történteket.

Egy szép augusztusi napon, kimentem családommal szülőfalumba meglátogatni a szülői házat, ami immár két éve üresen áll, mely időszakban mindkét szülém az angyalok országába disszidált.

Bementünk egy kissé körülnézni, szellőztetni, meg magam se tudom mit csinálni.

Nem mondhatni kellemes látvány volt az elvadult telek, az elburjánosodott kert és virágoskert, mert bizony az apám halála és a halála napján történt baleset óta, melyben szegény kis feleségem bokája darabokra tört, nemigen volt idő meg lehetőség, valamit ott mozdítani.

Kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, kimentem az erkélyre, hogy az odanyúlt szőlőhajtásokat megritkítsam.

Ám ebből semmi se lett, mert amikor pillantásom az elvadult telken végigszaladt, valami a gyomrom táján szorongatni kezdett, de annyira, hogy szemeim majd kiguvadtak a fájdalomtól, és majdnem sírva fakadtam.

Valami hasonlót éreztem, amikor anyám halálakor első ízben nem nyílt ki az utcakapu érkezésemkor, akkor nem volt ennyire fájdalmas, de mégis úgy istenigazából kisírtam magam.

Akkor természetesen megvolt az okom erre, sőt még az asszonykám is besegített, de úgy éreztem most, ott az erkélyen állva, nem bőghetem el magam csak minden ok nélkül.

Mert egy kis testi fájdalomtól, még sosem hullattam könnyeket, sőt még nagyobbtól sem, így hát csak nyeltem, nyeltem, és összeszorított fogakkal gyűrtem vissza a gyomromat marcangoló valamit.

Így aztán senki nem vett észre semmit akkor.

Ám napok múlva már igen, mert egy kissé megváltoztam. Vagy talán nagyon?

Mindig szerettem a kihívásokat, örültem mindeniknek, most meg kibúvót keresek előlük, vitatkozó természetem volt mindig, ha valamit fehérnek láttam, abból sose lett fekete, körmöm-szakadtáig védtem meglátásaim, most meg nem látok meg semmit.

Sosem féltem a jövőtől mert az volt jelszavam: „sosem volt úgy, hogy ne legyen valahogy”, és ím elroppant valamim óta, paplan alá bújnék előle, csak hát az a gond, hogy egyelőre túl meleg van a paplant használni.

Minden apróságnak tudtam örülni, ma meg szinte semmi fel nem vidít, pedig sokszor lenne rá okom.

Ezen meg más kisebb nagyobb változások miatt érzem, hogy valami nincs rendjén, csak azt nem tudom mi. Talán én is elkaptam volna a népbetegséggé váló depressziót? Csak azt tudnám mitől, vagy kitől?

Hiszen az már rég tudatosult bennem, hogy élve ki nem jutok ebből a földi életből, ez legalább annyira biztos mint a halál. (Hogy a nyű állt volna abba a bioalmába, mely Éva ősanyánkat a bűnre csábította!) Ez tehát nem lehet egy ok.

Akkora vagyonom nincs, hogy állandóan attól rettegjek, elveszítem, de éhen se halok, beteg nem vagyok, szóval semmi különleges változást nem találok, ezért nem értem mi történhetett ott legbelül.

Most már bánom, hogy el nem ordítottam magam ott az erkélyen, hangot adva a kínzó érzésnek. Egy vérbeli szamuráj szerintem azt tette volna, megszabadulva belső fájdalmától, elkerülve ezeket az utólagos kínokat.

Mert kínlódok egyelőre, keresve azt a hiányzó elszakadt valamit, ami egyelőre nem tudom, hogy micsoda, de remélem megtalálom Isten segedelmével.

Hiszen hozzá szoktam fordulni alkalomadtán mindig, amikor úgy érzem, az emberi segítség már nem elég.

Felnyitom a Bibliát találomra, és elolvasom azt, amin legelőször szemem megakad.

Most is ezt tettem, és ezt olvastam:

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”

Nahát, a nyakamat teszem rá, hogy erre van szükségem!

Most már csak az a kérdés, mikor és miként sikerül kérelmemet az Úr elé vinni, mert nyíltan szókimondó, furcsa természetem miatt, sokszor azt is megbántom, akit szeretek, ezért egészen különleges kapcsolatban vagyok Ővele.

Remélem, hogy valahogyan ezt is megoldom, mert ha nem, akkor már tényleg nagy bajban vagyok.