A krepuszkuláris adózónában tévelyegve

Nem tudom más hogyan van vele, de én bizony néha úgy kóválygok az adók zűrzavarában mint Ábel Amerikában, és a félhomályban alig találok rá a helyes ösvényre, amelyik kivezetne belőle, akarom mondani, nem találok világos, ésszerű magyarázatot arra, hogy miért rónának ki rám olyan adót például, amit aztán ellenem használnak.
Ebbe a kategóriába sorolnám a legújabban belengetett bizonyos járulékot, melyet az EU tagországai kellene fizessenek, hogy az ide érkező és rászoruló „menekülteket” megneveljék, felneveljék, szállást, internetet, dohányt, zsebpénzt, esetenként egy-két fegyverféleséget is biztosítsanak számukra, természetesen mindezt csakis kimondottan kebelbaráti szeretetből.

Hiszen mi úgy, de úgy szeretjük egymást! Akár az egyszeri legény a lányokat, akitől heccből kérdezgették:

• Szereted-é Sanyi a lányokat? (meleg helyzet akkoriban még nem vala)
• Szeretem hát!-volt a felelet
• Ők szeretnek téged?
• Én is őket! Felelt ismét büszkén Sanyi.

Persze ennek ellenére nőtlenül, sőt bizonyára szűzként nyújtotta be letelepedési kérelmét Szent Péternél vagy Mihály arkangyalnál, ez még nem teljesen tisztázott.

Nos, emilyen „sanyiként” gondolkodó emberek fejében fordulhatnak meg azok a krepuszkuláris fényben ragyogó ötletek, melyek törvénybe iktatása újabb adóval nyomorítaná Európa még meglévő keresztény lakosait. Mert ugyebár azt a kifizetendő járulékot egy ország csakis lakosainak zsebéből fizetheti, mármint az aktív lakosokéból, mert a feketén sem dolgozni nem akaródzók zsebeiben hiába kotorász.
Kiró majd minden tag, vagy alig-tag ország egy-két újabb adóféleséget, mellyel segíti azokat a szende, szeretni-való „vándorlányokat”, akik -ahol és amikor csak tehetik- úgy irtják a keresztényt mint pásztor a tövisbokrot.

Leegyszerűsítve tehát, nemsokára azért fogok fizetni, hogy azokon segítsek, akik alkalomadtán majd kegyesen a lángsírba átsegítenek pereputtyostól mindenestől, (ahol szerintem totál mindegy, hogy Mihály arkangyal, vagy Szent Péter veszi át letelepedési kérelmemet) mert mi szeretjük őket, sőt mi is őket!
Nos, gondolom a mai helyzetképet elemezve, most sem tudná eldalolni egyetlen belevaló eurpai bárd se azt, hogy:

„Éljen Eduárd!”

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

„Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.”

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –