Csókhiányban szenvedünk

Ezt én állapítottam meg és nem valamilyen orvosi statisztikára alapozom kijelentésem, ha tehát valaki úgy látja, hogy nincs igazam, akkor csakis engem vonjon felelősségre adathamisítás miatt.

Az egész csókos históriára az utóbbi időkben divatba jött puszilódás hívta fel a figyelmemet, a semmitmondó puszik, melyeket csak úgy levegőbe röppentnek, így aztán csak elsuhannak az ember füle mellett, ahelyett hogy az arcára ragadnának.

Ma már nem pusziljuk meg egymást, csak amolyan politikusokhoz méltó összehajlásokat végzünk, mímelve a puszilódást.

Nos, ez engem egy kissé bosszant, az ember vagy cuppantson oda annak az arcára akit szeret, vagy akinek örül, amikor találkoznak, vagy ne, mert azoknak a levegőbe nyomott cuppantásoknak semmi hatásuk sincs, úgy röppennek el, mint a lepkefing a tavaszi szélben, semmi nyomot nem hagyva.

Nem kell utánuk letörölje az ember az arcát, nem kell féljen, hogy a rúzsnyom miatt kérdőre vonja az asszony. Hiába találták hát ki a csókálló rúzsokat, ma már haszontalan dolgok azok is, mint annyi minden más. Hiszen kár használni ilyesmit, ha még egy puszival se meri kipróbálni valaki, a csókról nem is beszélve, mert alig-alig csókolóznak ma már az emberek.

Ezt csak saját megfigyelésem szerint állítom, miközben a bicikli szarvára támaszkodom, de higgyétek el nem tévedek. Nem a régi szép időkhöz hasonlítom a jelent, azokhoz az időkhöz, amikor nem lehetett egy eldugott üres padot találni, ahol kedvére addig csókolózzon az ember, míg ki nem fogy a szuszból.

Az elmúlt pár évet hasonlítom csak össze és simán kijelentem, minél fejlettebb a technika annál üresebbek a padok.

Nagyon ritkán látni ma enyelgő párocskákat, hiszen azok is akik ráveszik magukat egy kis sétára és netán leülnek egy padra, egész mással vannak elfoglalva, az egyik nyomogat balra, a másik meg jobbra, eszük ágában sincs egymással foglalkozni.

Igaz azt nem tudom, otthon ki mit csinál, de ha a statisztikai adatokra támaszkodom, (oda is muszáj néha támaszkodni, nem csak a bringám szarvára) ami a népszaporulatot illeti, akkor ott is hasonló a helyzet, inkább felületes nyomogatással töltik el idejüket az emberek és nem a csókkal fűszerezett, felelősségteljes nyomást gyakorolják.

Azért találták fel az okosabbnál-okosabb szerkentyűket ugyanis, hogy legyen mivel foglalkozni, még akkor is amikor van kivel.

Jóformán egymással beszélgető embereket se látni, aki egyedül sétál, az egymagában beszél, ha meg ketten sétálnak, akkor ketten kétfelé beszélnek, fittyet hányva egymásnak és nem csókot.

Valahogy olyan érzésem van, hogy lassacskán elállatiasodunk a fejlett civilizációnk kellős közepén, kimegy divatból a csók, ami emberi mivoltunk egyik jellemzője.

Ez meg nem jó, akármilyen szögből nézzük a dolgokat.

Ha hegyesszögből nézem, akkor bosszant, hisz nem mindegy nekem, hogy állatok, vagy emberek között kell éljek, ha meg tompaszögből eltompult aggyal észre se veszem ezt a jelenséget, akkor már én is visszafejlődtem egy lépcsőfokot és ezért szégyellem magam.

Ha nem akarjátok hát, hogy piruljak miattatok kedves embertársaim, akkor úgy pusziljatok meg, hogy érezzem arcomon az ajkatok puhaságát.

Ne feledjétek, egyelőre még emberek vagyunk és sok minden miatt szenvedünk, tegyünk hát róla és legalább a csókoknak ne vigyük hiányát!

Sírok

Sírok. Szomorú vagyok, akár a szomorúfüzek, melyek lehajló ágaikkal arcom simogatják.

A lágyan suhanó tavaszi széllel összefogva próbálják felszárítani könnyeim. De nincs ám könnyű dolguk! Azok nem hagyják magukat, fel se szárad az egyik, máris kibuggyan a következő és vidáman szalad lefelé arcomon. Van amelyik utat keres magának arcom mélyebb ráncai között, és a csepp szétfolyik, de van olyan is, amelyik úgy pereg végig arcomon, ahogy szemem sarkában megjelent, egyetlen egész cseppként pottyanva ölembe. Mert nem engedem, hogy a földre hulljanak, vigyázok rájuk hiszen az enyémek.

A fűznek megengedem, hogy szétkenje őket arcomon, a szellőnek meg, hogy felszárítsa, de a föld nem nyelheti el könnyeim! Haragszom rá, mert mindent és mindenkit elnyel, betemet.

Sosem elégszik meg, hiába takarta el azokat, akiket szerettem, már azokat várja, akiket még jobban szeretek.

Sírok. Nem tudom mit siratok. Talán azt ami elmúlt, vagy azt, ami jönni fog? Nem tudnám megmondani pontosan. A múltat kár siratni, ezt jól tudom. A jövőt siratnám, amelyből nemsokára múlt lesz? Meglehet.

De hiába kérdezek. A fák csak bólogatnak:- sírj csak nyugodtan, mi meg vigasztalunk!

A szellő elsuhan, már válaszra se méltat. Megunta a hiábavaló fáradozást, mert könnyeim folynak szüntelen.

Más nincs, kit megkérdezzek.

Az előttem hömpölygő víz méltóságteljesen viszi maga cseppjeit, rá se hederítve kérdésemben rejlő fájdalomra, mert valami fáj, amikor kérdezek és fáj amikor nem kapok választ.

Kemény gombócokba gyűlik lelkemben minden kis fájdalom. Sok van belőlük, majd szétfeszítik mellkasom. Nem férnek már, elindulnak felfelé torkomon. Én meg nyelném vissza őket, de nem tudom, hiába is próbálkozom.

Ez a fájdalom az oka hát könnyeimnek. Egy neve-nincs fájdalom mely összeszorítja torkom, kipréselve szememből a könnyeket.

Nem is akarom már visszatartani tengernyi fájdalmam sós cseppjeit, hadd folyjanak!

Hadd enyhítsék fájdalmam. Hadd sirassam a jövőt, mely nemsokára a múltba vész.

Mutánsok, vagy emberek

Ha mutánsról hall az ember, azonnal szétszaladnak gondolatai és több szemű, vagy több kezű, vagy mit tudom én milyen idétlen filmfigurát képzel maga elé, melyek elterelik figyelmét a „valódi” mutánsokról.

Mert egy elmélet szerint az igazi mutánsoknak ember formájuk van, idegen lények voltak valamikor, osztán sikerült nekik emberré válni és elvegyülve a tömegben, most itt élnek közöttünk. De nehezen lehet ám felfedezni őket! Mert nagyon apró jelek, vagy jegyek különböztetik meg őket a hiteles eredeti „hombre”-tól.

Már végig se bírtam olvasni eme szaladgálását az észnek, hanem gyorsan tapogatózni kezdtem a sötétben, végigtapogatva a legközelebbi lényt, hadd bizonyosodjak meg róla, hogy ember-é az asszony, vagy csak némber, mert véletlenül épp ő volt a kezem ügyében.

Végigtapogattam hát minden részét, megszámolva rejtett és nem rejtett testrészeit, nem feledkezve meg a bimbók számát ellenőrizni, mert eszembe jutott, hogy láttam valamelyik filmen olyan mutáns hölgyfélét, akit három bimbóval áldott meg a mutáció.

No, de hálaistennek csak egy-egy jutott mindenik kezemre, – nehogy valaki azt gondolja, hogy három kezem van, mert én nem vagyok mutáns!- el is szórakoztam velük egy darabig, miközben ugyebár az jutott eszembe, hogy nem ártana ellenőrizni azt is, amiből egyel több van neki, mint nekem, mégis hiánynak számít.

Akinek elvágódna az esze ezen, annak elárulom, hogy a likak számára gondoltam.

Gondolni gondoltam, csak nem tudtam eldönteni, miként keresgéljek feltűnés nélkül, mert nem szerettem volna, ha gyanút fog az oldalam bordája, hogy mutációi után tapogatózok, és nem egyéb után.

Mivel nem akartam kezeim közül kiszalasztani a megmarkolt bizonyítékokat, muszáj volt más tapintószervet használjak, mire aztán újból és ismételten felfedeztem a mennyországot és környékét, nem tapasztalva semmi gyanús elváltozást.

Véletlenül se Amerikát fedeztem fel – innen származik ugyanis e mutáns elmélet- csak a megszokott hazai tájban gyönyörködtem, mely igaz mindig rejteget egy kis újdonságot, de szerencsére mindeddig nem vettem észre rajta ijesztő változást.

Igaz, azok akik ennek az elméletnek a hívei azt állítják, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazi embert a mutánstól. Annyira jól sikerültek ezek, az emberbőrbe bújt valakik, hogy ilyen magamfajta átlagember soha a büdös életben nem jön rá az igazságra.

Ezt már csak másnap tudtam meg, mert az éjjeli bimbós játék annyira elbágyasztott, hogy utána úgy elaludtam, mint egy bunkóval fejbe kólintott barlangi ősember.

A lényeg tehát:-ha valaki kíváncsi arra, hogy emberek, avagy emberszabású idegenlégiósok körében tengeti életét, az hívja az erre szakosodott céget, ahol igazi profik elvégzik helyette ezt a titkos manővert, igaz egyelőre csak Amerikában van rá lehetőség.

Mert, ez Amerika gyerekek, a hiszékeny emberek hazája, a szolgáltatások bölcsődéje, hiszen ott a szolgáltatók bármit elvégeznek az ember helyett, még ha mutáns is.

Nem kell már ezután az asszonyt se matarássza esténként, csak telefonál egyet és máris erre szakosodott diplomás szakik macerálják helyette, keresgélvén rajta a titkos jegyeket.

Végül aztán egy csinos kis összeg ellenében elárulják, oldalából tépetett-e az oldalbordája, vagy extragalaktikus jövevény faroknyúlványából származik.

Én is amondó vagyok, hogy még annak is, aki holtbiztos a dolgában megér pár ezer dollárt egy ilyesfajta bizonyítás.

Hiszen holtbiztosabban fogja tudni azt, amit azelőtt csak holtbiztosan tudott!

Mennyi idő lehet 300 millió év?

300 millió év számunkra, a mai emberek számára nagyon hosszú időintervallum, ám megtörténhet, hogy léteztek, esetleg léteznek olyan emberhez hasonló lények, akiknek sokkal kevesebbnek tűnhet ez a rengeteg sok év.

De az is lehet, hogy az ember számára se tűnt valamikor nagyon soknak. Például, ha csak azt veszem alapul, hogy Noé idejében ezer évig is eléldegéltek őseink, a 300 millió évet, már szinte csak háromszázezernek érzékelték, és ez viszonylag már nem is tűnik annyira soknak.

Ennyi se kevés számunkra, de azok számára, akik ötszáz évesen még legyeskedtek az asszony szoknyája körül, hatszáz évesen meg tudtak részegedni a szőlőnek levétől, mondom én, ez nem volt sok, főleg, ha nem is gondolkodtak ilyen hosszú távon, se előre, se hátra.

Ha ennél még régebbre tekintek vissza, nem nagyon messzire, csak a paradicsombéli, almaevés előtti boldog időkre, amikor a halált még nem találták fel, az emberi élet nem volt véges, logice hát, hogy végtelen volt, akkor bizony ennyi év semmit nem jelentett.

Hasonlatképp, kézzelfoghatóbban, annak aki nem tudja elképzelni a végtelent:- végtelenhez viszonyítva, a 300 millió éves időszak úgy képzelhető el, mintha összehasonlítanám egy jól kifejlett mamut óriás testét, a bolha tökén a pattanással.

Aki tehát az embert teremtette, annak egy ekkora időszak lehet annyi se, mint a muslicák nemi aktusában az orális szex időtartama, az pedig nem sok!(Aki nem hiszi, olvasson utána!)

Ha most azon töritek a fejeteket, hogy mi ütött belém, miért gyötrődök itt a sok millió évvel, hát elárulom, nehogy a kíváncsiság miatt álmatlan éjszakákat aludjatok át.

Olvastam nemrégiben, hogy egy vlagyivosztoki férfi talált egy alumínium fogaslécet, bányászat közben a szénbányában, mivel úgy vélte, régi darab lehet átadta a régészeknek. Szénbe préselődve konzerválódott és kb. 300 millió éve lapul ott, ezt állapították meg a szakemberek, miután megvizsgálták, sőt még azt is hozzátették, hogy nem a Földön készült. Erre anyagának összetételéből következtettek, ami 98% alumínium és 2% magnézium és ennek köszönhetően vészelt át ennyi évet, a legcsekélyebb rongálódás nélkül.

A fogak és a közöttük lévő távolság nagyon szabályos, tehát az eleve kizárt, hogy az idő marta volna ki, így csakis valami értelmes lény készíthette, akinek megfelelő szerszáma is volt.

Nagyon hasonlít, a manapság ember által készített nagy pontosságú mikroszkópban és más el műszerekben használt alkatrészekhez, csak az ötvözet furcsa egy kissé, meteorit darabkákban, melyek nem földi atmoszférában képződtek, találtak hasonló valamit.

Ekkor kezdtem el gondolkodni, a sok millió év távlatába, hogy vajon tényleg nem készíthetett akkoriban az ember ilyesmit, avagy tényleg olyan sok az az idő, vagy csak most tűnik számunkra olyan soknak.

Mert, azt mindenki el kell ismerje, hogy az idő relatív, tehát nem mindenkinek egyformán telik.

Példának okáért, veszek egy óriás teknőst, meg egy muslicát, akarom mondani muslica generációkat, hiszen hirtelenjében ki se tudom számítani, hány ilyen harmatlégy generáció kell kifejlődjön és elpusztuljon, míg egy teknős gond nélkül tengeti egyetlen életét. Nem tudom, hogyan érzékelik külön-külön az idő múlását, de ha egymás szemszögéből nézelődnek, valahogy hasonló helyzetben vannak, mint mi vagyunk halandó emberek, egy hallhatatlan magasabb rendű lénnyel.

Míg a teknős leéli életét, minden különösebb felhajtás nélkül, ami a muslicának bizony egy örökkévalóságnak tűnik saját életéhez viszonyítva, addig egy ilyen legyecske életét, csak egy pillanatnak érzékeli a teknős. Pedig hányszor megrészegedik ezalatt a légy, de emellett van ideje a mindennapi szexre is, hiszen naponta 100 petét rak!

Mindez természetesen abban az ideális esetben, ha a teknősből nem főznek levest, a muslica meg csak annyit iszik, hogy nem szédül bele a mustba időnap előtt.

Igen ám, de a két faj között van még egy óriási különbség, az életkoron kívül. Míg a teknősnél majd semmi változás nem tapasztalható élete folyamán(250-300 év), addig a muslicánál mindegyre furcsább, meg az új körülményekhez alkalmazkodóbb egyedek jelennek meg majd minden generációban. (egy generáció kifejlődése kb. egy hét, és elég hozzá egy rothadt gyümölcs) Arra rájöttek már, hogy a mutáns egyedek megjelenése egyik generációtól a másikig, a muslica különleges génjeinek köszönhető.

De azt, hogy honnan jelennek meg az egyedek, a romlott gyümölcsön és hova tűnnek el úgy, hogy halottakat se hagynak hátra, ha a gyümölcs eltűnik, senki nemigen tudja, maguk a velük kísérletező tudósok is kíváncsiak erre, de egyelőre nincs kézenfekvő magyarázat. (Nem laborban végzett kísérletekre célzok, hanem a hétköznapi konyhák gondjaira.) Létezhet számukra egy más világ, esetleg átvonulnak egy párhuzamos idősíkba, amit mi egyelőre nem érzékelhetünk?

Nos, ugyanilyen kíváncsi vagyok én is arra, hogy honnan jelentünk meg mi emberek, mikor, hogyan, no meg, hova tűnünk el alkalomadtán és természetesen arra is, ha valamikor sokkal hosszabb volt az emberi élet, mint manapság, mert ezeket a dolgokat is egyelőre sűrű köd fedi.

Meglehet, hogy sok millió éve is itt a földön éldegéltek vidáman őseink, hatalmas termettel és sokkal fejlettebb technológiával rendelkeztek, mint ahogy ma elképzeljük.

Ha akkoriban, valahol a kezdet közepe táján, nagyon hosszú életűek voltak, volt idejük bőven, kitalálni mindenfélét, mert termetükhöz mérten, bizonyára eszük is nagyobb volt.

Feltételezem például, hogy már akkor képesek voltak űrsétára menni, hazafelé meg hoztak egy fuvar meteorit darabot, amiből aztán olyan ötvözeteket fabrikáltak, hogy ma is ámulunk rajta, sőt földön kívüli lények művének tartjuk, holott ősember készítette azt, csak bizonyára nem a Neander-völgyi.

Hosszú életüknek köszönhetően, elcsatangolhattak az űrben egy pár ezer évig, de véletlenül átléphettek egy párhuzamos idősíkba, ahol bizonyára, nem úgy telt az idő, mint idehaza és egy kicsit ott-feledkeztek, mert lehet jobban telt ott nekik.

Itthon meg várták őket, eközben keresték az örök élet titkát, lehet meg is találták, új kisebb termetű, de szinte hallhatatlan generációnak adva életet.(A muslica életét is sikerült már meghosszabbítani harminc napra, ami az ők szemszögükből nem kevés!)

Ám ez nem tetszett azoknak, akik örök életűek, és végtelen életük során, szinte semmi változáson nem mennek keresztül, ezért büntetésből megrövidítették az emberi életet, de nagyon! Csakis azért, hogy ne legyen annyi ideje, az e világi halhatatlanságon törni a fejét, elégedjen meg a másvilági örök élettel.

Ez nem volt elég, kaptak még a nyakukba egy két katasztrófát is, amelyeket a hallhatatlanok közül csak egy páran éltek túl, de már halandóként. 

Minden addigi találmányuk megsemmisült, olyan mélyre elsüllyedve a föld alá, hogy mai időszámítás szerint csak 300 millió év múlva találtak darabjaikra utódaik.

Egy pár túlélő kezdhette aztán újból, szinte a semmiből építeni a történelmét, de most már kicsi termettel, a rövidebb élethez alkalmazkodva, sokkal gyorsabban fejlődtek és szaporodtak, így egy pár ezer év alatt szinte elérték azt a szintet, melyet már elértek egyszer hajdanán az évek milliója során.

Hanem időközben, azok akik az űrben csavarogtak, esetleg megálltak egy pár száz évre pihenni valamelyik szomszéd bolygón, amelyik mondjuk mai számítások szerint, csak néhány száz évnyi távolság tőlünk, egyszer csak visszajöttek. (Az sem kizárt, hogy egy másik idősíkban keringő Földön dőzsöltek!)

De nem ismertek a szülőföldjükre, se utódaikat nem ismerték fel, de azok se ismertek elődeikre, hisz annyi generáció váltotta már egymást azóta a földön, hogy nem is emlékeztek azokra, akik hajdanán elindultak felfedező űrbéli utazásra. No meg ott volt a termet különbség!

Idegenkedve néztek hát egymásra, az új ember félt egy kicsit az óriás ősétől és szuper-lénynek tartotta, az ősnek meg hízott óriás mája, hogy nem csak termete miatt néznek rá fel és hálából segített miniatűr utódjának egy pár dologban. Egymásra rakott néhány kövecskét, csak úgy játékból, ezek lettek a máig is híres piramisok, melyek ihlették a ma divatos piramis játékokat. Ki mondta, hogy ma nem tudunk piramist építeni?

Faragott egy pár kőszobrot, akkorkát mint ő maga volt, hadd álmélkodjon az utókor, de ne csak húsvétkor, hanem mindennap a Húsvét-szigeteken.

Tanítani próbálta arra, miként működnek a világegyetem törvényei. Ám akkoriban még egy kissé nehézfejű volt a „homo sapiens”, így hiába bizonyította az ős, hogy a Föld kerek és mozog, az utódja csak röhögcsélt rajta, mert nem tudta elképzelni, hogyan jár fejjel lefelé az, aki a gömb alsó részén lakik és miért csak a bortól szédül, nem pedig a bolygó körforgásától.

Amikor látták az ősök, utódaik tökéletlenségét és hitetlenségét, feldühödtek és gondolom meg is sértődtek, ezért összepakoltak, visszaröppentek az űrbe, vagy egy másik bolygóra, vagy más időbe, megígérve, hogy majd alkalomadtán visszajönnek, ha megérdemeljük, egy pár ezer, vagy millió év múlva. Ez a mi időszámításunk szerint, mert meglehet vannak helyek, ahol csak három nap egy esztendő. De az is megtörténhet, hogy élnek olyanok, akik el tudják csúsztatni az idősíkokat, esetleg szabályozni tudják az idő múlását és oly könnyedén viszik előre meg hátra az éveket, mint jómagam az öreg vekker mutatóit.

Ezeket minálunk egyelőre csak egy élénkebb fantázia engedi meg magának, de ki tudja mit hoz a jövő? Hiszen nem is olyan nagy régen, csak Nemo kapitánynak volt tengeralattjárója!

A vonító prériegér és az óriás patkány

Sokszor támad olyan érzésem, hogy az emberiség édeskeveset tud az élővilág evolúciójáról és annak törvényiről, ha egyel talán vannak törvényei, vagy csak a véletlenszerű genetikai sodródás a legfőbb törvény.

Mivel az élet megjelenése, -ami kötelező feltétele annak, hogy evolúcióról lamentáljunk- egyelőre nem annyira tiszta, mint a hegyi források vize, ezért azt állítják a szakik, hogy nem is annyira lényeges tudni mi történt, mert az evolúciót úgy is megérthetjük.

Természetesen, megérthetjük, a gond csak az, hogy nem tudjuk mi történt, vagy történik egyszer-egyszer az evolúció folyamatában, amire nem lehet magyarázatot találni.

Ez a helyzet a teheráni óriás patkányokkal, melyekkel a hatóságok nem tudnak mit kezdeni. A jól megtermett macskánál is nagyobb, sokszor az öt kilónál is súlyosabb állatok, egyszer csak megjelentek, senki nem tudja honnan, vagy hogyan, mert a szakemberek szerint egy ilyen evolúcióhoz több millió évre lenne szükség.

Ugyanis nem egy két mutáns egyedről van szó, hanem milliókról, amelyek elfoglalva a hagyományos, kisebb termetű elődeik élőterületét, a végén tényleg távozásra kényszerítik a város lakóit.

A rendes kis patkányokkal is nagy gondok voltak, hiszen a becslések szerint huszonöt százalékkal meghaladták a nyolcmillió főt számláló város lakosainak a számát. Ha meg ezek az óriásegerek ugyanúgy elszaporodnak, hát nem irigylem az ott élő embereket!

Szaporodni meg szaporodnak, hiába üzent nekik hadat a helyi hatóság. Méreggel hiába próbálkoztak, mert olyan vidáman fogyasszák el a legerősebb mérgeket, mint én az almás pitét és a hatás is ugyanaz.

Egyelőre a katonaságot vetették be ellenük, éjjelente mesterlövész egységek járják az utcákat, patkányokra vadászva, de én nem hinném, hogy ezzel sikerülne megoldani a helyzetet.

Mert, ha például felállítok egy konspirációs teóriát, miszerint az óriás patkány nem a véletlenszerű génsodródás, hanem valaki tudatos, verejtékes munkájának az eredménye, akkor teljesen másként kell kezelni a helyzetet.

Ha valakik abban a zónában próbálkoznak kísérletezni, ahol az első emberi civilizációk megjelentek, gondolván, hogy ott adottabbak a feltételek tanulmányozni az evolúciót, akkor nem lesz könnyű visszasodorni a patkányok génjeit. Hiszen bizonyára besegítettek egy kicsit az állatok génjeinek, hogy hamarabb elérjék ezt az evolúciós szintet, és ne kelljen több millió évig várakozni. Ha meg ezek a gének elkezdenek hirtelen tovább sodródni, bizony mondom, már csak a Jóisten állítja le őket, ha Allah is úgy akarja, hogy pár év múlva ne százkilós süldők szaladgáljanak arrafelé!

De az is meglehet, túl sokat játszadoznak a maghasadással a helybéliek, ez most megbosszulta magát és ez lett az eredmény, mintegy figyelmeztetésként, nehogy azt higgyék, hogy olyan egyszerűen lehet hasogatni az atommagot, mint a banánt pucolni.

Ezek természetesen, csak elméletek, melyeket meg lehet cáfolni, vagy elismerni, mert hivatalos, tudományos magyarázatot erre a jelenségre, még nem hozott senki nyilvánosságra.

Ugyanez a helyzet a déli prériegerekkel, amelyek ugyancsak valami génsodródás következtében teljesen megváltoztak, majd minden szinten és a kutató biológusok szerint, az evolúció újabb szakasza kezdődik velük.

Ezek a Mexikó és USA délnyugati részén élő állatok, a rágcsálók családjába tartóznának, ha még rágcsálnának. Igen ám, de az új egérkék már nem rágódnak holmi dión, vagy mogyorón, hanem ragadozók lettek és nem is akármilyenek! Skorpiókra és tarantulákra vadásznak, páratlan fiziológiai tulajdonságaiknak köszönhetően nem hat rájuk a skorpió mérge, az a méreg amelyik olyan rendkívül erős neurotoxint tartalmaz, hogy hamarabb lerombolja bárkinek a központi idegrendszerét, mint egy napi stressz.

Ráadásul, hála az elszenvedett génmutációnak nem veszik észre a fájdalmat. Ezért máris a figyelem központjába kerültek, hiszen a fájdalom az ember egyik legnagyobb gondja, a fájdalomcsillapítás kitűnő üzlet, így már több amerikai kutatócsoport vizsgálja ezt a jelenséget, egyelőre eredménytelenül. Nem mintha nagyon örülnék, ha kitalálnának valami génsodró tablettát, amitől nem érezném ugyan a fájdalmat, de ingerlékeny lennék és teliholdas éjjelen ordítanék, mint akit féltéglákkal herélnek.

Mert a prériegerek rendkívül agresszívak, megtámadják a náluk jóval nagyobb állatokat is, de alkalomadtán, ha nagyon éhesek, minden lelkiismeret-furdalás nélkül egymást is felfalják. Ezzel a farkasokra hasonlítanak, akárcsak azzal, hogy ugyanúgy vonítanak a Holdra, mint azok.

Ej, ha beszélni tudnának, hogy elmondják mi zavarja őket!

De mivel nem beszélnek, ismét muszáj konspirálni, feltételezni, hogy ember, vagy másvalaki keze van a dologban, aki egerekkel játszadozik. Egyfelől hirtelen olyan evolúciós szintre viszi a patkányt, melyhez évmilliók kellenek, másfelől meg egy új evolúciós szakaszt indít el, melynek a végeredményére nem csak én lennék kíváncsi.

Hiszen, ha véletlenül összehoz egy prériegeret egy óriás patkánnyal és kialakul egy olyan állatfaj, amelyik rettentő szapora, a méreg neki csemege, a fájdalmat fel se veszi, aránylag nagy testű és agresszív, akkor mi lesz velünk, ha ezek elszaporodnak?

Szerintem aki gondolja, hogy ez lehetséges, máris jelentkezzen a Mars-expedícióra, mert oda egyelőre csak rovarokat visznek magukkal csemegének, és egyel-kettővel nem lesz onnan visszatérés a Földre.

Párizsi nők és a nadrág

Nyugodtan sétálhatnak végre Párizsban a nők nadrágban is ezután, mert eltörölték azt a törvénycikkelyt, amelyik megtiltotta a szépnemnek, hogy ilyen férfias viseletben korzózzon.

A törvényt 1799-ben hozták és mind mai napig érvényben volt, csak kevesen tudtak róla, gondolom, maguk a rendőrök sem igen ismerték, mert nemigen lehetett hallani olyan esetről, hogy valamely nőszemélyt letartóztattak mostanában, illegális nadrágviselet miatt.

Én se halottam róla, pedig ha tudtam volna, hogy létezik egy ilyen törvény, azonnal veszem az oldalbordám, felöltöztetem nadrágba, oszt irány Párizs! Ott megmutatom az első rendőrnek, megsúgva neki, hogy nem vadászni jöttünk(vadászaton ugyanis megengedett volt e viselet), letartóztatják, mert a szoknyáit véletlenül, de akarattal otthon felejtem, így bizonyára oldalborda nélkül maradok és egyedül csodálhatom a város szoknyás, szépségeit.

Nem tudom, hány nap zárka járt, egy ilyen nem nőhöz illő viselet miatt, de gondolom lett volna egy pár oldalborda-hiányos szabadnapom.

Nyugodtan gondolkodhattam volna a Moulin Rouge -ban azon, amin most itthon gondolkodom, hogy micsoda időtálló törvényeket hoztak régen! Mert kevés olyan törvényerejű rendelet, vagy törvény létezik, amelyik átvészel két évszázadot anélkül, hogy változtatnának rajta. Meglehet, van egy pár elvétve erre-arra, amelyikről megfeledkeztek, de ez a párizsi nadrág törvény nem azok közé tartózott. Ugyanis már többször is szerepelt a francia törvényhozók napirendjén, de valamiért mindig elnapolták. Mi lehetett az oka?

Itt sokat lehetne silabizálni, de én úgy gondolom, a fő ok az lehetett, hogy a francia honatyák többet akartak látni a nőkből, csak úgy ingyen, sétálgatva az Avenue des Champs-Élyséesén.

Mert ugyebár szegényeknek nem mindig futja a fizuból, hogy a Moulin Rouge -ba menjenek bámészkodni.

Egy menő orosz divat

Gondoltam egy nagyot és eldöntöttem, hogy elmegyek kirándulni az oroszokhoz, mert még sosem jártam ott, csak Moldováig jutottam el, onnan tovább már ismeretlen számomra a világ.

Amint mesélték, vannak ott furcsaságok, meg érdekességek, olcsón lehet például éjjeli lepkét fogni nappal, még télen is, nem mintha érdekelne, hiszen muszáj magammal vigyem az asszonyt, mert egy kukkot se tudok oroszul.

Aztán olyan olcsó a cigaretta, hogy kár nem dohányozni, annyira olcsó a vodka, hogy kár ott bortól megrészegedni, no meg annyi látnivaló van, hogy azt se tudja az ember merre nézzen.

Mindez természetesen, abban az esetben, ha elér egyik várostól a másikig, mert akkora távolságok vannak, hogy ajjaj!

Én ugyanis autóval mennék, a vonaton túl monoton nekem az utazás, repülőre csak akkor szállok fel, ha nem száll fel a földről, mert nem szeretem, amikor kicsúszik a talaj, a lábam alól.

Előrelátó ember lévén, érdeklődni kezdtem, milyenek az utazási viszonyok, hogy ne érjenek hirtelen meglepetések.

Az egyik ismerősöm nemrég járt ott, ezért nála próbálkoztam, remélve, hogy megtudok tőle egy-két titkot, amit nem reklámoznak a turisztikai irodák.

Elmondtam neki, min töröm a fejem, mire ő nagyon elkezdte csóválni a sajátját és megkérdezte, hogy milyen járgánnyal indulnék útnak. Mivel még nem döntöttem, hogy a T2-es, vagy a Rover legyen, megkérdeztem, ő mit ajánlana.

• Egyiket se- volt a válasz. És meg is magyarázta, miért nem tetszik neki az ötlet.
  - A T2-es igaz strapabíró, de túl lassú, hogy azt a sok ezer kilométert megtegye, megunod az életed, míg átmész egyik városból a másikba. A Roverrel meg veszélyes ott autózni, a legújabb divat miatt.

Csodálkozva néztem rá, mert mi köze lehet a divatnak, az én kirándulásomhoz. Észrevette szememben a kérdőjelet, ezért azonnal el is mesélte, miről is van szó, nehogy léket kapjak a kíváncsiságtól.

Közzé teszem, ha netalán valakit hasonló gondolatok emésztenek, tudja mire számítson.

Íme, milyen módinak hódol legújabban arrafelé az, aki nincs miből vodkát vegyen. Azt csinálják, hogy kiállnak a járda szélére egy átjáró közelében, és lesik a közeledő autókat. Amikor meglátnak egy elegánsabb négykerekűt, megvárják, míg annyira közel ér, hogy nem tud lefékezni és minden teketória nélkül elébe vetik magukat. Külföldi rendszámú autók előnyben!

A gyanútlan sofőr meg elgázolja, mert látja ugyan, hogy ácsorog ott valaki, de ha az nem jelez átkelési szándékot, nyugodtan halad át a gyalogátjárón, aztán egyszerre csak hopp! Maga előtt látja a szerencsétlent, és kötelezően szinte minden alkalommal el is üti. Ez meg utána fájdalomdíjat követel, esetleg életjáradékot, attól függ milyen sebesülést szenvedett, és a törvény neki ad igazat, mert zebrán történt a baleset. Ha véletlenül az áldozat belehal, akkor ott marad a családja, azokkal kell kiegyezni.

Rengeteg ilyen esetről hallott ott tartózkodása alatt, a médiában is minduntalan felhívják az emberek figyelmét erre a jelenségre, de ennek ellenére terjed és nagyon sokan beveszik a kefét vele.

Ilyesmire igazán nem gondoltam, még csak nem is hallottam, de letörte utazási kedvemnek legalább a felét.

A másik felével még nem tudom, mit csináljak, de abban biztos vagyok, hogy én nem akarok eltartani egyetlen orosz munkanélkülit sem, tartsa csak el őket, aki fabrikálta!