A hidegvérűek

Olyan meleg volt azon a napon, mint aratáskor szokott lenni, de meglehet, hogy egy fokkal melegebb is, mert a friss búzatarlón egy épkézláb kaszást se lehetett látni, bizonyára a forróság miatt elhúzódtak valamerre. Csak a félig megnyomorodottak rugdalóztak mindenfelé, fél lábbal, vagy fél kézzel, de ezek számunkra teljesen értéktelenek voltak.

Mi amolyan hasznavehetetlen gyerekek voltunk akkoriban, és azon versenyeztünk, hogy ki tudja elkapni a legnagyobb testű szöcskét, fajra és nemre való tekintet nélkül.

Természetesen mindenikünk a szép zöld színű, nagy testű sáskaféléket kereste, ezeket nevezték kaszásnak mifelénk.

Hiába futkorásztunk az aratók után, nem sok szerencsével jártunk. Már delet kondított a toronyóra, de semmi említésre méltó zsákmány nem került a dobozunkba.

Ez szomorú tény volt, hiszen tudtuk, hogy következik az ebédszünet, utána meg a pihenő, amikor a gyerekeknek kuss a neve, és nem olyan egyszerű csendben játszani, ha az embernek még egy szöcskéje sincs.

De a sikertelen szöcskevadászatra való tekintet nélkül, a harangszóra mintegy parancsszóra nagyapámék abbahagyták az aratást, és a kalákásokkal együtt bevonultak a nagy vackorfa árnyékába, megkezdve a déli foglalatosságot.

Ez a kaláka íratlan törvénye, hiszen egy reggeli, egy jó ebéd, vagy vacsora volt a fizetés a munkáért, no meg természetesen alkalomadtán a segítséget is vissza kellett fizetni, ugyancsak segítséggel.

Nem is csodálkozom, hogy olyan nyugodt ember volt a nagyapám, hiszen nem fájt a feje az adóbevallás miatt!

Gondolom valahogy ilyenformán történhetett az adóbevallás akkoriban, persze csak szóbélileg, az írásbelit akkor még nem ismerték.

Adóellenőr:

• Na lássuk a bevételeket Jani bácsi!
• Hát, kaptam egy kis segítséget, de vissza is adtam...
• Na, ne ilyesmit mondjon, hanem valamit, amit a kezével megfoghat! - vág a szavába az adóbehajtó.

Nagyapám:

• Utoljára egy tenyérnyi paprikás szalonnát, egy fej vereshagymával, egy tányér lucskost, füstölt oldalassal, és vacsorára egy kis túrót fokhagymával.

Ellenőr :

• De mit dugott el a ládafiába?
• Én semmit, az asszony dugdossa oda a pálinkásüveget, de én úgyis megkapom! Ide figyeljen! - És máris húzza elő a butykost, ami mellett aztán nyugodtan megegyeztek az adó ügyében.
  

De visszatérve a vackorfa árnyékába, ahol jókedvűen falatoztak a kalákások, fittyet hányva az adóellenőrnek, minket is ott lehetett látni, mert szerettük hallgatni a vidám történeteket, meg a vicces megjegyzéseket, melyekkel hol az egyik, hol a másik jelenlevőt célozták meg.

Ezt a részét szerettem az ebédszünetnek, de az utána következő emésztési szünetet már nem, mert ilyenkor csak a tücsök ciripelést és madárcsicsergést volt szabad hallgatni.

Ilyenkor félre is vonultunk mi gyerekek, és ott pusmogtunk az árnyék másik oldalán, nehogy megzavarjuk valakinek csendes déli sziesztáját.

Akkoriban nem volt annyi joga a gyerekeknek, és bizony odaszalajtottak nekik egy-egy nyaklevest, ha nem tisztelték a nagyapjuk álmát.

Már nem emlékszem mivel foglalatoskodtunk, hogy a madárcsicsergést és a szundikálást ne zavarjuk, amikor olyan hangosan kezdett el visítozni valaki, hogy az összes madár elrepült a fáról, a tücsköknek földbe gyökerezett a lábuk, így aztán nem tudtak zenélni, mi meg rohantunk csodát látni.

Hiszen csoda volt, hogy valaki ilyenkor megengedte magának a hangoskodást.

Közelebb érve látom, hogy nagyanyám a szoknyáját szorítva visít, és már azt is megértem, hogy:

• Kígyó!

Körülötte férfiak, asszonyok sürgölődnek, tanakodnak, míg végül az egyik legbátrabb szomszédasszony óvatosan felemelve a szoknyát, megfogta a kígyó farkát - amelyik máig is ismeretlen okokból nagyanyám lábán igyekezett felfelé - és ettől lódította el a szemtelen hidegvérűt.

Nem csak a kígyó volt az egyetlen hidegvérű a környéken, mert ott volt nagyapám is, aki mindezt a legteljesebb lelki nyugalommal és hidegvérrel, szemére húzott kalappal „szemlélte”, úgy emlékszem fel se ült jóformán.

A szemére is vetették miután a kedélyek lecsendesedtek:

• Te jóember, képes voltál mozdulatlanul nézni, hogy a feleséged megmarja a kígyó!

Mire ő rendíthetetlen nyugalommal felelte:

• Nem harapni akart az, csak a lyukat kereste!