Olyan meleg volt azon a napon, mint
aratáskor szokott lenni, de meglehet, hogy egy fokkal melegebb is,
mert a friss búzatarlón egy épkézláb kaszást se lehetett látni,
bizonyára a forróság miatt elhúzódtak valamerre. Csak a félig
megnyomorodottak rugdalóztak mindenfelé, fél lábbal, vagy fél
kézzel, de ezek számunkra teljesen értéktelenek voltak.
Mi amolyan hasznavehetetlen gyerekek
voltunk akkoriban, és azon versenyeztünk, hogy ki tudja elkapni a
legnagyobb testű szöcskét, fajra és nemre való tekintet nélkül.
Természetesen mindenikünk a szép
zöld színű, nagy testű sáskaféléket kereste, ezeket nevezték
kaszásnak mifelénk.
Hiába futkorásztunk az aratók után,
nem sok szerencsével jártunk. Már delet kondított a toronyóra,
de semmi említésre méltó zsákmány nem került a dobozunkba.
Ez szomorú tény volt, hiszen tudtuk,
hogy következik az ebédszünet, utána meg a pihenő, amikor a
gyerekeknek kuss a neve, és nem olyan egyszerű csendben játszani,
ha az embernek még egy szöcskéje sincs.
De a sikertelen szöcskevadászatra
való tekintet nélkül, a harangszóra mintegy parancsszóra
nagyapámék abbahagyták az aratást, és a kalákásokkal együtt
bevonultak a nagy vackorfa árnyékába, megkezdve a déli
foglalatosságot.
Ez a kaláka íratlan törvénye,
hiszen egy reggeli, egy jó ebéd, vagy vacsora volt a fizetés a
munkáért, no meg természetesen alkalomadtán a segítséget is
vissza kellett fizetni, ugyancsak segítséggel.
Nem is csodálkozom, hogy olyan nyugodt
ember volt a nagyapám, hiszen nem fájt a feje az adóbevallás
miatt!
Gondolom valahogy ilyenformán
történhetett az adóbevallás akkoriban, persze csak szóbélileg,
az írásbelit akkor még nem ismerték.
Adóellenőr:
- Na lássuk a bevételeket Jani bácsi!
- Hát, kaptam egy kis segítséget, de vissza is adtam...
- Na, ne ilyesmit mondjon, hanem valamit, amit a kezével megfoghat! - vág a szavába az adóbehajtó.
Nagyapám:
- Utoljára egy tenyérnyi paprikás szalonnát, egy fej vereshagymával, egy tányér lucskost, füstölt oldalassal, és vacsorára egy kis túrót fokhagymával.
Ellenőr :
- De mit dugott el a ládafiába?
- Én semmit, az asszony dugdossa oda a pálinkásüveget, de én úgyis megkapom! Ide figyeljen! - És máris húzza elő a butykost, ami mellett aztán nyugodtan megegyeztek az adó ügyében.
De visszatérve a vackorfa árnyékába,
ahol jókedvűen falatoztak a kalákások, fittyet hányva az
adóellenőrnek, minket is ott lehetett látni, mert szerettük
hallgatni a vidám történeteket, meg a vicces megjegyzéseket,
melyekkel hol az egyik, hol a másik jelenlevőt célozták meg.
Ezt a részét szerettem az
ebédszünetnek, de az utána következő emésztési szünetet már
nem, mert ilyenkor csak a tücsök ciripelést és madárcsicsergést
volt szabad hallgatni.
Ilyenkor félre is vonultunk mi
gyerekek, és ott pusmogtunk az árnyék másik oldalán, nehogy
megzavarjuk valakinek csendes déli sziesztáját.
Akkoriban nem volt annyi joga a
gyerekeknek, és bizony odaszalajtottak nekik egy-egy nyaklevest, ha
nem tisztelték a nagyapjuk álmát.
Már nem emlékszem mivel
foglalatoskodtunk, hogy a madárcsicsergést és a szundikálást ne
zavarjuk, amikor olyan hangosan kezdett el visítozni valaki, hogy az
összes madár elrepült a fáról, a tücsköknek földbe
gyökerezett a lábuk, így aztán nem tudtak zenélni, mi meg
rohantunk csodát látni.
Hiszen csoda volt, hogy valaki ilyenkor
megengedte magának a hangoskodást.
Közelebb érve látom, hogy nagyanyám
a szoknyáját szorítva visít, és már azt is megértem, hogy:
- Kígyó!
Körülötte férfiak, asszonyok
sürgölődnek, tanakodnak, míg végül az egyik legbátrabb
szomszédasszony óvatosan felemelve a szoknyát, megfogta a kígyó
farkát - amelyik máig is ismeretlen okokból nagyanyám lábán
igyekezett felfelé - és ettől lódította el a szemtelen
hidegvérűt.
Nem csak a kígyó volt az egyetlen
hidegvérű a környéken, mert ott volt nagyapám is, aki mindezt a
legteljesebb lelki nyugalommal és hidegvérrel, szemére húzott
kalappal „szemlélte”, úgy emlékszem fel se ült jóformán.
A szemére is vetették miután a
kedélyek lecsendesedtek:
- Te jóember, képes voltál mozdulatlanul nézni, hogy a feleséged megmarja a kígyó!
Mire ő rendíthetetlen nyugalommal
felelte:
- Nem harapni akart az, csak a lyukat kereste!
No comments:
Post a Comment