Ha egy UFO -ban születtem volna

Akkor ma nem ilyen helyes kis emberformám lenne, hanem ki tudja milyen háromdimenziós alakot öltök magamra, avagy skatulyába zárva, doboz formám lenne, egy szép kis kocka fejjel megtoldva, természetesen csak úgy, ha azt egy kocka kalitkába zárták volna. Mert, ha nem szabtak volna kereteket alakomnak, akkor bizony csak a Jóisten tudja mivé leszek, ha az űrben, a súlytalanság állapotában érem el a kamaszkort.

Állítom ezt a novoszibirszki technológiai központ kutatásaira és állításaira támaszkodva, ahol a súlytalanság hatását tanulmányozva, nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel.

Rájöttek például, hogy ilyen állapotban egyszerűbb a háromdimenziós testek kialakulása, nem lévén gravitáció, egyszerre minden dimenzióban terjednek. Ezért, ha azt akarja valaki, hogy egy test valamilyen alakot felvegyen, akkor azt egy előre megtervezett formába kell belezárni, mert ha nem, akkor olyan lehetetlen külseje lesz, mint azoknak az űrmanuszoknak, akik néha-néha a földre tévednek.

Természetesen ez csak a szilárd testekre érvényes, mert a folyékonyak a súlytalanságban már nem fogadnak szót. A víz például ott nem akarja felvenni az edény formáját, amibe beletöltjük, jobban mondva bele se tudjuk tölteni, mert akaratos lesz, mintha ördög bújt volna belé, és olyan jópofán viselkedik, hogy az embernek végigfut tőle a hideg a hátán.

Nem a vízi ördögtől futkorász a hideg, hanem attól, hogy micsoda elképesztő új tulajdonságokat kaphatnak az anyagok, ha nincs tömegvonzás.

Ugyanis a kutatóintézet másik állítása szerint, a súlytalanságban, az emberi szervek növeszthetők, miközben teljesen más tulajdonságokat kapnak.

- Na, ez osztán bead a Viagrának, a hajnövesztő, meg egyéb ilyesfajta szereknek! Gondoltam, hiszen, ha kifejlesztik a technológiát, senkinek nem kellenek már pasztillák. Csak bemegy az ember egy kicsit vakációzni egy súlytalan szanatóriumba, ott aztán megnövesztik neki azt, ami kicsi, vagy nincs neki, megkeményítik, ami elpuhult, a hájából izmokat varázsolnak, és sok ilyen hihetetlen dolgokat művelnek, melyektől úgy átváltozik, hogy amikor hazaérkezik, az asszony azt se tudja, hanyatt vágódjon-e, vagy négykézlábra ereszkedjen ámulatában.

Ezt csak én gondoltam, hogy bizonyára így lesz, mert efelől nem nyilatkozott senki, de annyit már elárultak, hogy higiéniai szalvétából, glükózt lehet előállítani az űrben, ami szerintem nem semmi! Hiszen ezzel egy új bizniszbe lehet kezdeni, nem is kell hozzá nagy befektetés, csak szépen gyűjtögetni kell az elhasznált budipapírt, és majd alkalomadtán, ha megjelennek az első súlytalanságban lebegő gyárak, nyersanyagként eladni nekik jó pénzért.

No, de ne szálljak el nagyon, hanem lássuk mi a helyzet a szervnövesztéssel, itt egy kicsit homályosak a dolgok, (legalábbis számomra) mert nem tudtam rájönni, hogy ezek miként növeszthetők.

Nem derül ki ugyanis, hogy miként növelik őket, úgy hogy rajta vannak az emberen, avagy csak egy-szál magukban is nevelhetők. Mert, ha hitelt adok a nyilatkozat azon részének, mely szerint élő és teljesen új tulajdonságú szervezetet lehet előállítani, ha nincs gravitáció, akkor feltételezem, hogy gyerekjáték egy kész szerv felnevelése, leválasztva azt a testről.

Ez jó hír annak, akinek szüksége van egy szervcserére, de rossz annak, akinek kisgyereke van, hiszen ezután kétszer, sőt háromszor jobban kell vigyázzon rá, nehogy valamelyik emberi szervkereskedelemmel foglalkozó maffia elrabolja.

Habár ki tudja? Meglehet, csak kis egereket kell majd tenyészteni, ezek szerveit súlytalan állapotban nevelgetni és emberi tulajdonságokkal felruházni, ami aztán bead, a ma virágzó üzletnek.

A Kínából ma aránylag olcsón beszerezhető, de mégis méregdrága, cserére kínált emberi szerveknek az ára szabadesésben zuhan alá, senki nem kell sorba álljon, ha új szívre, vesére, vagy bármilyen új belsőrészre van szüksége. Olyan bő választék lesz majd ezekből, akár ma a kínai és majdnem eredeti „Adidas -ból”

Itt megint félrecsúsztak egy kicsit gondolataim, és csak úgy magamban(nehogy felköltsem az asszonyt, mert ettől zsörtölődős lesz) azon morfondíroztam, hogy vajon eredetiek-e ezek a ma kapható kínai szervek? Ők vajon nem próbálkoznak ilyen súlytalanságban elkövetett kísérletekkel? Csak lehet, hogy nem dicsekednek el vele, és valójában nem is emberszívet árulnak, hanem kismalacét, amit valamilyen titkos laborban, vagy űrhajón(ahova semmilyen hatóság keze el nem ér) emberivé tuningoltak.

Ugyanis, az orosz tudósok akként nyilatkoztak, hogy kint az űrben egy röppályán, mesterséges úton, még valami emberfélét is össze lehet hozni.

Igaz, ezek nemigen hasonlítanak az emberre, és igazi kozmikus jövevényeknek néznek ki, ha túl vannak a kamaszkoron, de nem kell megijedni tőlük, mert nem marslakók, csak súlytalanságban gyakorolt mesterséges emberi szex eredményei.

Ne féljetek hát barátaim az ufóktól és lakóitól, mert lehet nem is olyan nagyon azonosíthatatlan mindenik repülő csészealj, és a benne lévők sem idegenlégiósok, csak nincs rájuk írva, hogy: „made in...”, ugyanis az EU szabványok nem mindenhol érvényesek!

Nagyapám kanala

Egy szép nyári napon ötletet keresve,

Egy kőműveskanál akadt a kezembe.

Egyik nagyapámé volt az öreg szerszám

Évek óta pihen mesterére várván.

Türelmes szerszám nem rakoncátlankodik,

Pedig rozsda marja, mégsem hánykolódik.

De az öreg mestert már hiába várja,

Átköltözött szegény egy másik világba.

Örült a vén jószág, mikor kézbe vettem,

És a rozsdát róla szépen lekeféltem.

Én is megörültem, mert ötletet adott,

Hogy miként töltsem el a szép nyári napot.

Kőműves mesternek magam kineveztem,

És sok régi kőből falat építettem.

Olyan jól sikerült, hála a szerszámnak,

Déva várfalai is csodálkozának.

Mert én az asszonyom nem falaztam bele,

Mégis délcegen állt, mint egy púpos teve.

A sikertől aztán nekibátorodva,

Építeni kezdtem műveimet sorba.

Világéletemben művész lélek voltam,

Bizonyára ezért, sok mindent eltoltam.

A szépet szerettem, meg a fehérnépet,

Még ha csúnya is volt, leltem benne szépet.

Mindmáig megmaradt ezen jó szokásom,

A szépet keresem szerte a világon.

Azért forgatom hát kanalam és tollam,

Hogy azt ami csúnya széppé alakítsam.

A kőműves kanál ebben sokat segít,

Benne bizonyára jámbor szellem lapít.

A tollamnak sajnos nem mindig sikerül,

Mert sok kicsi ördög bökdös néha belül.

Saját terv és kivitelezés

Ez egy faházikó lenne, aki nem hiszi nézze meg belülről. Ezt nem csak a kőműves kanállal épitettem!

Legegyszerűbb grillsütő

Faház oldalnézetből

Ilyen egy faház belseje

Fekete lettem, de nem néger

ILYEN LENNÉK FEKETÉN

(Egyik árnyékom szomorú vége, néhány rímben elmesélve)

Fekete lettem, de nem néger, két árnyékomból csak egy tűnt el. Ez jutott eszembe hirtelen, mikor a sötét szobába léptem, és nem ismert fel a kedvesem. Elcsodálkoztam egy percre, mikor rémülten hebegte: - olyan fekete vagy drágám, mint egy alvilági sámán!

Az, hogy alviláginak becézget, megszoktam már, nem is zavar, mert néha egy-egy véleményem a másvilágról, sok port kavar.

Nem az utcák porát fújja senkinek a szemébe, hanem azt, mely lerakodott egy-két szentélybe.

Voltam Sátán, Antikrisztus, világító szemű kígyó, mindenkit megrontó Mefisztó, mivel mind egy kalap alatt vannak, nem is értem, hogy haladnak.

De mindettől eltekintve, sosem haragudtam érte, hiszen csupa szerelemből mondja, néha mikor sok a gondja. (velem)

No, de a néger! Ez már túlzás! Igaz a bőröm jó barnás, nyáron éppen sötét barna, de az sem a fekete árnyalata. Szinét csak a Naptól kapja, mert azt szereti az ebadta. Nem csak burkom szereti a napot, hanem az is, ki benne lakoz.

De erről inkább máskor regélek, most inkább árnyékaimról beszélek.

Egyiket a Naptól kaptam, mikor földet ért a talpam, akkor olyan korban voltam, hogy csak alig araszoltam, gőgicséltem imbolyogva, mint egy szeszélyes bolygócska. Nem volt az árnyéknak rossz dolga, nem izzadt meg szinte soha, igaz ma se nem kergetem, mert nyugodt a természetem.

Szerencsére ez nem tűnt el, ma is megvan, bizonyítékként megmaradt, cáfolva angyali voltomat.

Mert a vak is jól láthatja, egy angyalnak nincs árnyéka, úgy átmegy a napfény rajta, hogy napozni lehet alatta.

Egyesek ezt meg is teszik, magukat angyalként tisztelik, angyalfényben sütkéreznek, más tollával ékeskednek, engem nem tollból faragtak, nem szeretem a gurukat, se feketét, se fehéret, én ma is csak földön lépek.

Mindig is a földön jártam, igaz egy párszor elszálltam, mint minden normális ember, ki néha berúgni se restell.

No, de ez megint más téma lenne, hadd térjek már a lényegre.

Lépjek a második árnyékom elé, emlékezve visszafelé. (Előre ezt nem tehetem, kockáztatnám becsületem.)

Azt egy másik korban kaptam, mikor szocializálódni akartam, de nem jól sült el a dolog, mert az élet fordulatos.

Én meg sokat forgolódtam, hol itt, hol ott kóvályogtam, nem csoda, hogy életemben sötét helyekre is mentem, kifordulni nem volt kedvem, ezért más fordult ki helyettem.

Sajnos nem találta meg az ajtót, így az ablakon távozott, akarom mondani távoztak, ugyanis épp ketten voltak, egy ablakban meg két néger, egyszerre nem igazán fér el. Egymás után szálltak hát szépen, mint a varjak a vetésen.

Az ember akkor követ el nagy hibát, ha repteti egy követ fiát, ettől bizony árnyékot kap, amolyan jó tapadósat, amelyik akkor is követi, ha a nappalt az éj elfedi.

De ki tudhat mindent előre, ki-kinek a csemetéje, beszédje után ítélve, nem gondoltam, hogy kék a vére.

Bizonyára nem is volt az, olyan nincs is csak egy lordnak, aki bármilyen is belül, sosem lészen néger kívül. De mindezeken felül, egy úriember sosem repül, legföntebb angolosan távozik, alantasan nem szurkálódik.

Ezt nem hitték el nekem, ezért két árnyékú lettem, jó ideig így járkáltam, jobbra-balra kóricáltam, nyugodtan várva a napot, mikor felhő fedi el a Napot.

Az a nap most elérkezett, árnyékomnak befellegzett, nem lett belőle más egyéb, csak egy koporsó töltelék.

Ez lett egyik árnyamnak a vége, remélem nem lép más helyébe, mert ha igen, akkor bizony árnyékszékbe elbujdosom.

Volt élet a Marson, de miért tűnt el?

Végre, a sok bizonytalanság után, most már bizonyos, hogy volt élet a Marson!

A Spirit Mars-járó segítségével összegyűjtött adatok alapján, ezt bárki nyugodtan kijelentheti.

Engem nem is ért meglepetésként Bernard Wood, az oxfordi egyetem kutatójának nyilatkozata, miszerint a Mars meleg, nedves, oxigéndús és élettel tele bolygó volt valamikor, hiszen majdnem biztos vagyok benne, hogy ma is élnek marslakók.

Jobban mondva marslakók voltak, de ma már csak vándorok, akik az éltető oxigént, meg vizet keresgélve, bolyonganak a világűrben, mert a sajátjukat mind elhasználták.

Élő és le nem zuhant példa erre az Air China 757 Boeingje, amelyik egy ilyen vándorral ütközött, de hálaistennek egyiküknek se lett komolyabb baja, egy-két kisebb horpadással megúszták. Igaz, ez csak a repülőn volt látható, mert a másik, a vándormadár úgy elszállt, mint a lószellentés árokugrás közben,teljesen láthatatlanul.

Pedig, be jó lett volna látni végre egy UFO -t, tele űrvándorral! És képzeljétek, micsoda boldogság pottyant volna a kínaiak ölébe, ha megsérül, landolni kényszerül és utasaitól első kézből megtudják, hogyan sikerült őseiknek, olyan szépen tönkretenni bolygójukat.

Hiszen nem kellett volna, tovább törjék ezen a fejüket és elköltsenek egy halom pénzt Mars-expedíció szervezésére, ahol vagy kiderül valami, vagy nem.

De a pénz megmarad és hasznosabb dolgokra költhetik, például elkezdhetnék a robotkatonák gyártását máris, így aztán nem foghatnák rájuk, hogy az angoloktól ellopták az ötletet, vagy a gyártási technológiát.

De hagyjuk a pletyót, inkább azon törném a fejem, mi történhetett ezelőtt pár milliárd évvel, amikor is fordítva állt a helyzet.

A Marson akkoriban úgy pezsgett az élet, mint a felrázott francia pezsgő, ingyen szívták az ott élők a friss marsi levegőt, épp úgy, mint mi a földi lények ma, a szennyezett oxigént.

Akkoriban a Földön alig-alig kóválygott egy-két oxigénmolekula, teljesen más volt a világ akkoriban.

Ez bizonyára így is marad, ha a marslakók nem rosszalkodnak. De felment a dicsőség nekik valahova, (nem tudom, ha volt fejük) gondolván, hogy ők a világ urai, ezért tönkretehetik bolygójukat és környékét, mert úgyis helyrehozzák alkalomadtán. Ők akkor gondolták, a Föld lakói most teszik ugyanezt, a jelen pillanatban.

Az, hogy ez miként sikerült nekik, nem tudnám megmondani, mindmáig nem árulták el, az is megtörténhet, sosem tudom meg, mert ha minden jól megy, nemsokára én is indulhatok az űrbe oxigénkereső túrára.

A világűr meg akkora, hogy jaj! És úgy tele van űrszeméttel, hogy kétszer jaj!

Kevés hát a valószínűsége, hogy ex-marslakóval hozzon össze a szerencse, hamarabb beverem a fejem egy ökologikus mars-bilibe no, meg túl késő is lesz már megtudni titkukat.

Jó lenne ezért megszerezni egy-két információt most, mielőtt elszívják előlem mind a levegőt, hadd keressek idejében valamilyen oxigéndús megoldást.

Mivel, Kínába nem zuhant le marslakó, oda nem megyek, mert a végén áruló CIA ügynökként, politikai menedéket kell kérjek és ott maradjak. Ezt nem szeretném, hiszen két fejjel kimagaslanék az átlag kínaiak közül és garantáltan könnyen kilőnének, így soha nem tudnám meg, hova tűnt el az élet a Marsról.

Ezért úgy döntöttem, a Hopi indiánok felé veszem az irányt, akiket állítólag valahonnan az űrből, legendáik szerint egyenesen a Marsról telepítettek annak idején Arizonába.

Ha ez igaz, bizonyára találok egy öreg harcost, aki elárulja, hogyan tűnt el az élet a „vörös bolygóról” és miként lehetne megakadályozni, hogy a Földön ne történjen ugyanaz.

Ha megtudom visszajövök és elmondom nektek, hogy egyesült erővel próbáljuk menteni, ami még menthető.

Ha meg nem, akkor beállok Hopinak, remélvén, hogy majd, ha a golyóbisunkon nem kapok levegőt, velük mehetek egy másik bolygóra, ahol még csak most gyülekeznek az oxigénmolekulák.

Nem félek, csak reszketek

Nem élet az élet, ha nincs mitől féljen az ember. Mivel épp nem kellett féljek, hogy holnap éhen halok, megvettem ugyanis a mindennapi kenyeret és volt még egy kis zsír a bödönben, gondoltam utánanézek valami félelemféleségnek, nehogy kiessek a gyakorlatból.

Természetesen a rémítő hírekkel kezdtem, hiszen ezek a legmegfelelőbbek, ha frászt kíván kapni valaki.

Az első ami a szemembe ötlött, az ENSZ közleménye volt, amelyikben felszólítja az éhezőket, hogy egyenek rovarokat, mert azoknak nagy a tápértéke. Ettől nem igazán szállt meg semmi fajta félelem, hiszen biztos vagyok benne, hogy e szervezet bársonylelkű vezetői kipróbálták már a finom, ropogós svábbogár flekken tápláló hatását saját magukon, miért félnék hát én egy kis hangyás fasírttól.

Az éhezés megoldva, ettől már nem kell féljek, de ez nem jó annak aki félni akar, ezért más irányba terelgettem el a figyelmemet, hadd vegyen észre valami ijesztőt

.

Így észre is vettem egy tanulmányt, amit brit tudósok tettek nyilvánossá, melyben az állt, hogy jobban oda kellene figyelni a baktériumokra, mint a terroristákra, mert ezek növekvő ellenállása a gyógyszerekkel szemben sokkal veszélyesebb, mint a terrorizmus. Azt állítják, ha ilyen ütemben nő a baktériumok ellenálló képessége, a terroristák nyugodtan kérhetik a munkanélküli segélyt, nemsokára nem lesz kit terrorizáljanak, mert úgy el fogyunk, mint a mákos-kalács karácsonykor.

Na ez már valami! Ettől már lehet egy kicsit félni, nem erősen, de egy kis bemelegítő edzésnek elég annak, aki fél a baktériumoktól. Mert félni kell tőlük, akárcsak a rájuk már nem ható antibiotikumoktól, állítja a New York-i egyetem erre szakosodott kutató csoportja. Felméréseik szerint azok az emberek híznak el és válnak a baktériumok martalékává, akiket gyerekkorukban antibiotikummal tápláltak, nem pedig holt-doggal. A sok gyógyszer ugyanis felborítja az ember anyagcseréjét, osztán totál mindegy neki, akár dogos, akár dögös ételt eszik, mert csak túlsúlyba kerül a háj rajta.

Na, ez megint nem volt jó hír nekem, mert egy nyamvadt kis baktériumtól nem félek, mert lehet ellenáll az antibiotikumnak, de nemigen birkózik meg egy szilvóriummal locsolgatott fokhagymás kúrával.

Az elhízásért nincs miért aggódjak, hiszen jóformán nem is ismerem a biotikumokat, az antikat meg pláné nem és úgy cserélem az anyagokat, hogy az asszony nem győz rám irigykedni, mert nem kell soha lemondjak a vacsoráról.

Már kezdek bosszankodni, hogy a végén semmi olyasmit nem találok, amitől berezeljek egy kicsit, amikor megakad a szemem egy félelmetes híren, amelyik két közelgő nagy és veszélyes járványra hívja fel a figyelmet.

Az egyik valahol Szaúd-Arábiában bukkant fel, de már Jordániában, Németországban, Franciaországban és Nagy Britanniában is jeleztek megbetegedéseket. Okozója a koronavírus, egy teljesen ismeretlen valami, semmi gyógyszer nincs ellene. Így harminc százalékos a túlélési esély, akinek még működik az immunrendszere az megmarad, aki antibiotikumot evett és nem csípős paprikát, annak le is út, fel is út, mert a vírusnak mindegy, hogy kit hova fogadnak be, a mennybe, avagy a pokolba.

A másik veszély Kína felől közeleg madárszárnyakon, ott megjelent ugyanis a szárnyas-influenza egy újabb vírusfajtája, ellenállóbb mint a Kínai Nagy Fal és veszélyesebb, mint Bruce Lee volt fénykorában.

Ettől már egy kicsit megszeppentem, mert kínai meg arab vírusoktól még a nagy fehérre meszelt házban is rettegnek, sőt az ötszögű építményekben sem érzik magukat biztonságban, beengedhetek hát én is egy kis félelmet a faházikómba.

El is kezdtem reszketni, mert ezek a magyar fagyosszentek úgy lehűtötték az időt, hogy áll az eszem kapcsoljam be a fűtést, vagy vegyem vissza a hosszú-gatyát.

Csókhiányban szenvedünk

Ezt én állapítottam meg és nem valamilyen orvosi statisztikára alapozom kijelentésem, ha tehát valaki úgy látja, hogy nincs igazam, akkor csakis engem vonjon felelősségre adathamisítás miatt.

Az egész csókos históriára az utóbbi időkben divatba jött puszilódás hívta fel a figyelmemet, a semmitmondó puszik, melyeket csak úgy levegőbe röppentnek, így aztán csak elsuhannak az ember füle mellett, ahelyett hogy az arcára ragadnának.

Ma már nem pusziljuk meg egymást, csak amolyan politikusokhoz méltó összehajlásokat végzünk, mímelve a puszilódást.

Nos, ez engem egy kissé bosszant, az ember vagy cuppantson oda annak az arcára akit szeret, vagy akinek örül, amikor találkoznak, vagy ne, mert azoknak a levegőbe nyomott cuppantásoknak semmi hatásuk sincs, úgy röppennek el, mint a lepkefing a tavaszi szélben, semmi nyomot nem hagyva.

Nem kell utánuk letörölje az ember az arcát, nem kell féljen, hogy a rúzsnyom miatt kérdőre vonja az asszony. Hiába találták hát ki a csókálló rúzsokat, ma már haszontalan dolgok azok is, mint annyi minden más. Hiszen kár használni ilyesmit, ha még egy puszival se meri kipróbálni valaki, a csókról nem is beszélve, mert alig-alig csókolóznak ma már az emberek.

Ezt csak saját megfigyelésem szerint állítom, miközben a bicikli szarvára támaszkodom, de higgyétek el nem tévedek. Nem a régi szép időkhöz hasonlítom a jelent, azokhoz az időkhöz, amikor nem lehetett egy eldugott üres padot találni, ahol kedvére addig csókolózzon az ember, míg ki nem fogy a szuszból.

Az elmúlt pár évet hasonlítom csak össze és simán kijelentem, minél fejlettebb a technika annál üresebbek a padok.

Nagyon ritkán látni ma enyelgő párocskákat, hiszen azok is akik ráveszik magukat egy kis sétára és netán leülnek egy padra, egész mással vannak elfoglalva, az egyik nyomogat balra, a másik meg jobbra, eszük ágában sincs egymással foglalkozni.

Igaz azt nem tudom, otthon ki mit csinál, de ha a statisztikai adatokra támaszkodom, (oda is muszáj néha támaszkodni, nem csak a bringám szarvára) ami a népszaporulatot illeti, akkor ott is hasonló a helyzet, inkább felületes nyomogatással töltik el idejüket az emberek és nem a csókkal fűszerezett, felelősségteljes nyomást gyakorolják.

Azért találták fel az okosabbnál-okosabb szerkentyűket ugyanis, hogy legyen mivel foglalkozni, még akkor is amikor van kivel.

Jóformán egymással beszélgető embereket se látni, aki egyedül sétál, az egymagában beszél, ha meg ketten sétálnak, akkor ketten kétfelé beszélnek, fittyet hányva egymásnak és nem csókot.

Valahogy olyan érzésem van, hogy lassacskán elállatiasodunk a fejlett civilizációnk kellős közepén, kimegy divatból a csók, ami emberi mivoltunk egyik jellemzője.

Ez meg nem jó, akármilyen szögből nézzük a dolgokat.

Ha hegyesszögből nézem, akkor bosszant, hisz nem mindegy nekem, hogy állatok, vagy emberek között kell éljek, ha meg tompaszögből eltompult aggyal észre se veszem ezt a jelenséget, akkor már én is visszafejlődtem egy lépcsőfokot és ezért szégyellem magam.

Ha nem akarjátok hát, hogy piruljak miattatok kedves embertársaim, akkor úgy pusziljatok meg, hogy érezzem arcomon az ajkatok puhaságát.

Ne feledjétek, egyelőre még emberek vagyunk és sok minden miatt szenvedünk, tegyünk hát róla és legalább a csókoknak ne vigyük hiányát!

Sírok

Sírok. Szomorú vagyok, akár a szomorúfüzek, melyek lehajló ágaikkal arcom simogatják.

A lágyan suhanó tavaszi széllel összefogva próbálják felszárítani könnyeim. De nincs ám könnyű dolguk! Azok nem hagyják magukat, fel se szárad az egyik, máris kibuggyan a következő és vidáman szalad lefelé arcomon. Van amelyik utat keres magának arcom mélyebb ráncai között, és a csepp szétfolyik, de van olyan is, amelyik úgy pereg végig arcomon, ahogy szemem sarkában megjelent, egyetlen egész cseppként pottyanva ölembe. Mert nem engedem, hogy a földre hulljanak, vigyázok rájuk hiszen az enyémek.

A fűznek megengedem, hogy szétkenje őket arcomon, a szellőnek meg, hogy felszárítsa, de a föld nem nyelheti el könnyeim! Haragszom rá, mert mindent és mindenkit elnyel, betemet.

Sosem elégszik meg, hiába takarta el azokat, akiket szerettem, már azokat várja, akiket még jobban szeretek.

Sírok. Nem tudom mit siratok. Talán azt ami elmúlt, vagy azt, ami jönni fog? Nem tudnám megmondani pontosan. A múltat kár siratni, ezt jól tudom. A jövőt siratnám, amelyből nemsokára múlt lesz? Meglehet.

De hiába kérdezek. A fák csak bólogatnak:- sírj csak nyugodtan, mi meg vigasztalunk!

A szellő elsuhan, már válaszra se méltat. Megunta a hiábavaló fáradozást, mert könnyeim folynak szüntelen.

Más nincs, kit megkérdezzek.

Az előttem hömpölygő víz méltóságteljesen viszi maga cseppjeit, rá se hederítve kérdésemben rejlő fájdalomra, mert valami fáj, amikor kérdezek és fáj amikor nem kapok választ.

Kemény gombócokba gyűlik lelkemben minden kis fájdalom. Sok van belőlük, majd szétfeszítik mellkasom. Nem férnek már, elindulnak felfelé torkomon. Én meg nyelném vissza őket, de nem tudom, hiába is próbálkozom.

Ez a fájdalom az oka hát könnyeimnek. Egy neve-nincs fájdalom mely összeszorítja torkom, kipréselve szememből a könnyeket.

Nem is akarom már visszatartani tengernyi fájdalmam sós cseppjeit, hadd folyjanak!

Hadd enyhítsék fájdalmam. Hadd sirassam a jövőt, mely nemsokára a múltba vész.