Az isteni részecske

Nagy visszhangot keltett a CERN bejelentése, hogy megtalálták azt a részecskét, melynek segítségével összeállt a világegyetem, létrejöttek a galaxisok és megjelent az élet. Ezen felfedezésnek a bizonyossága olyan 99,99 százalékos és nagyon kevés az esélye annak, hogy ne legyen igaz az, amit azok se látnak, akik állítják, mi meg éppenséggel nem látjuk, ezért tudjuk, vagy nem elhinni.

Nem szóltam volna egy szót se, ha a felfedezett részecskét másként becézik és nem isteninek, mert nem látom a kettő között az összefüggést. Aki azt állítja, hogy feltalálta a spanyolviaszt, azaz megtalálta azt a valamit, ami a világot megteremtette, annak nincs szüksége Istenre, hiszen megvan neki a részecskéje, ezért szerintem nincs értelme belekavarni Istent, ha már egyszer eleve kizárta.

Aki ilyen bejelentéseket tesz, az el kellene döntse, hogy mi az álláspontja és azt vállalja nyíltan, tehát, vagy a részecske teremtette a világmindenséget, vagy Isten. Ha valaki be tudja bizonyítani részecskéje teremtőképességét(ezt kötve hiszem), akkor maradjon csak a Higgs-bozon elnevezésnél, ezt maga Higgs is így látja helyesnek, állítólag nincs elragadtatva az isteni becézéssel, bizonyára tudja ő, hogy miért, no meg más is, ha egy kicsit gondolkodik rajta.

Szerintem az egész hűhó csak azért van, mert amióta megkezdte működését a nagy hadronütköztető-gyűrű az LHC(2008 szeptember), az óriási pénzösszegeken kívül, amiket elnyelt, nemigen tud felmutatni egyebet, ami hasznos lenne számunkra, így félős nehogy elzárják a csapot amelyiken a pénz folyik feléje.

Ezért jelentették be, hogy találtak végre egy részecskét, amelyik isteni(mintha nem minden részecske az lenne) és a Higgs-bozon tulajdonságaival rendelkezik, de azért nem biztos, hogy az és olyan istenverte(innen az isteni elnevezés) Leon Lederman részecskefizikus szerint, hogy nem akar semmiképp a kutatók hálójába akadni, akik aztán végre megmutathassák ország-világnak, hadd lássa a vak is.

Higgyétek el mi sem látunk többet belőle, se nagyon sokat nem érünk vele, mert egy részecske felfedezése semmit az égvilágon nem bizonyít, még az elmélet helyességét se, hiszen ezt bármikor megcáfolhatja egy másik elmélet.

Gyakorlati értékét se látom, nekem hiába mondják, hogy az LHC az emberiség szolgálatában áll, mert mit érünk vele, ha egy új képet alkotnak az Univerzum születéséről, abszolút semmit! Sokan alkottak már új képet az idők folyamán, de mikorra jól megnézte volna az emberiség, kiderült, hogy csak délibáb volt.

Így, szerintem egy újabb felfedezett részecskével, legföljebb egy újfajta bombát lehet majd készíteni, erre meg igazán nincs szüksége az emberiségnek! Habár ki tudja, lehet szükségünk van egy új robbanásra, hogy bizonyítani, esetleg cáfolni lehessen vele az ősrobbanás elméletét!

Utolsókat rúgja-é a trottykorszak?

Jóleső érzéssel tölti el az embert egy-egy hír, amelyik arra enged következtetni, hogy néha -néha ráébrednek mások is a sok helytelen viselkedésre, meg viseletre, amelyek modern világunk jellemzői.

Ritkák az ilyen hírek, hiszen manapság bármit tesz, vagy visel Valaki(nem akárki),arra gyorsan ráfogják, hogy modern és menő, mire fel gyorsan mindenki utánozni kezdi, divatba hozva mindenféle idétlenséget, amelyektől bizony néha azt sem tudja az ember, hogy síró, vagy nevetőgörcsöt kapjon.

A trottyos gatya viseletét Kaliforniában törvénnyel tiltanák, nem azért, mert egészségtelen, hanem rájöttek hirtelen, hogy rossz hatással van az ifjúságra. Csak azon csodálkozom, hogy erre rájöttek, hiszen annyi mindenre nem jöttek rá, ami rossz hatással van és nem tiltották be, hanem inkább átküldték más kontinensre is, ahol oszt teketória nélkül bevették, ha már egyszer amerikai.

Gondolom, mivel a lecsusszant nadrágok a börtönlakók jellegzetes viselete és nem hírneves embertől ered, ezért gondolták, senki nem fogja megszólni a törvényhozókat, ha egy kicsit visszarázzák a nadrágba az ifjúságot.

Az idősödő generációkkal nemigen kell felköttetni a gatyát, hiszen maguktól is felhúzzák, nehogy valaki vén trottynak becézze őket.

Egyébként sosem voltam és ma sem vagyok elragadtatva ettől a divat irányzattól, mert szerintem nem felemelő látvány egy térdig leeresztett gatyában bukdácsoló ifjú, aki majdnem lépni se bír, csak előkelően vonszolja magát , a lányokról nem is beszélve. Mert létezik ugyan a hanyag elegancia, de nem ugyanaz a ma elegáns hanyagsággal, ám a kettő közötti különbséget sokan nem tudják érzékelni, ezért úgy gondolják, ha hanyagul járnak- kelnek, az már elegáns.

Nem is csodálkozom, hogy megcsappant a házasságkötések száma, hiszen nem hozza meg az ember étvágyát a szexre sem, egy ilyen ruháit magáról lefolyni hagyó „szex-appealos”, ez valahogy inkább trehányságot sugall, így ha arra gondol, hogy a házában is majd így folyik el minden, hát valahogy nem áhítozik a házasságra se.

Azon viszont csodálkozom, hogy miért kell utánozni a fegyenc divatot, hiszen azok kénytelenek szíj nélkül járni és nem divatból trottyólkódnak, sőt sok közülük még szeméremövet is hordana, hogy védekezzen a bármilyen lyukacskát kihasználó erőszaktól, nemhogy alsóneműjét mutogassa. Mert ez a legfőbb motiváció erre a viseletre, hiszen se nem szép, se nem csinos és tulajdonképpen csak azért háborodtak fel e divat szerelmesei, hogyha a törvényt megszavazzák, akkor miként fogják mutogatni márkás alsóneműiket.

Nos, erre lenne egy ajánlatom, követhetnék mondjuk a Madonna példáját, aki annak idején szemérmesen, de szeméremöv nélkül állt ki az autópályára stoppolni,(csodálkozom, hogy nem jött be divatba) ha már mutogatni valója van valakinek, akkor mutogassa azt nyíltan és ne bújtassa be egy trotty alá!

A Bűvös dátum: 2012 december 22

Sötétben tapogatózik mindenki e dátum körül, sokféle a vélemény róla, egyesek félnek tőle, mások nyugodtan várják, azt állítva, hogy felőlük akár holnap is lehet december 22, mert az ők szekerükön olyan jól áll a széna, hogy rúdja egyenest a mennyország kapuja felé mutat. Ezt állítják, de lelkük mélyén nem ennyire nyugodtak, hiszen senki emberfia meg nem mondhatja, melyik az a szekér amelyik elé lovakat is adnak, mert a rúd iránya szerintem nem elegendő.

A következőkben szeretném egy kicsit eloszlatni ezt a sötétséget, legalább félhomállyá varázsolni, mert teljes világosságot csak egyvalaki képes adni, gondolom tudjátok ki az.

Világvége jóslat rengeteg volt az idők folyamán, pontos dátumokkal, vagy csak úgy körülbelüli saccolásokkal, de mindez ideig egyik sem következett be. Itt még egyszer hangsúlyozom, hogy az emberiség jövőjét csak egyvalaki ismeri és nem kötötte senki orrára, ezért ne higgyetek semmilyen gurunak, jövendőmondónak vagy jósnak, mert mindegyik csak a pénzeteket akarja és halvány lila gőze sincs arról, hogy mit hoz a jövő.

Egy nagyon szemléltető példa erre Ch. Russell, aki W. Miller be nem teljesedett világvége próféciái után, ( ezt nem értem, hogy mi a csodáért nem tetszett, hogy nem jött el a világvége!)a kiábrándult adventista híveket maga köré gyűjtve, elkezdte traktálni őket a bibliai tanításokkal. Új törvényeket léptetett életbe, úgy suttyomban elferdítve egy kicsit a Biblia szavait, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő, alapozva tanításait a Jelenések Könyvére, átugorva a neki nem megfelelő részeket.

Eltiltotta pl. az ország zászlaja előtti tisztelgést, bálvánnyá nyilvánítva azt, a himnusz éneklést, mire fel, ha jól emlékszem 1938-ban egy náci összejövetelen Hitlerrel együtt zengték azt vidáman. Igaz, ezt már utóda tette, mert számára már eljött a világvége, igaz nem 1914-ben amikorra jósolta, hanem két évvel később.

Főbenjáró bűnnek nyilvánította pl. az okkultnak minősített tudományos írások olvasását, míg ő a keleti civilizációkból fennmaradt régi iratokból és hieroglifákból, okkult számításokkal próbálkozott világvége próféciákkal. A maja civilizáció kevésbé volt ismert akkoriban, csak az 1840-es években kezdték felfedezgetni és nem nagy jelentőséget tulajdonítottak naptárának. Természetesen egyik se jött be neki, így aztán utódaira hagyta a hamis prófétálást, akik mindeddig sikertelenül próbálkoztak, mind odább tologatva dátumokat, eközben teljesen elfelejtették, hogy mit ír a biblia a hamis prófétákról. Nem csoda, mert lefoglalta őket az óriási vagyon kezelése, amit a balga emberek jóvoltából gyűjtöttek ,és gyűjtenek, állandóan fenyegetőzve az utolsó idők közeledtével.

Rengeteg hamisnak bizonyult prófécia látott napvilágot az idők folyamán, ismertebbek, vagy kevésbé ismertek, a lényeg az, hogy egyik se teljesedett be, tehát melegen ajánlom, ne költsétek el a pénzeteket, mert nem lesz mire karácsonyi ajándékot vegyetek!!!

Rátérnék egy tudományosabb megközelítésre, a gondokat okozó Maja naptárt illetően, hadd lássuk mi is az igazság körülötte.

Aki, jobban mondva, akik reklámot akarnak maguknak és a semmiből pénzt csinálni, úgy mutatják be ezt a naptárt, mint a legprecízebb svájci órát, holott sokkal pontatlanabb mint pl. a Gergely-naptár. Míg az utóbbit 3300 évenként kell egy szökőnappal korrigálni, addig a maja naptár 52 éves periódusonként 13 napot is késik! Erre alapozzák egyesek a világvége pontos dátumát!

Tulajdonképpen egy időszámítás ciklusa ér véget e naptár szerint, úgy kb. 5000 évenként(meglehet csak eddig tudtak számolni, vagy úgy gondolták kár tovább számítani, hadd törje a fejét majd más is) és nem az idő, mint ahogy sokan tévesen hiszik. A lényeg az, hogy túl nagy jelentőséget akarnak adni egyesek, bizonyos dolgoknak, mintegy elvonva az emberek figyelmét magáról a lényegről, a káoszelmélet pillangó-effektusát alkalmazva.

Ott van például C. J. Calleman, aki a tudományos világ egyetlen képviselőjeként azt vallja, hogy a biológia, a történelem és az emberi tudatosság fejlődése a Maja naptáron alapul. Lefordítva, ez azt jelenti, hogyha e naptár ne lenne, akkor mi is ott tartanánk ahol a maják, azaz eltűnt civilizáció lennénk! Ha elsüllyedt volna e kalendárium az őserdei mocsárba és nem találták volna meg, hát bizony most vakarhatnánk a fejünket, mert se történelmünk se tudatunk!!! bizonyára szaporodni se tudnánk, mert úgy lennénk szerszámainkkal, mint a maják a kerékkel, ismernénk, de nem tudnók mire használni! No meg aztán mivel ijesztgetnők egymást, hisz nem lenne Bűvös dátumunk! Nem csodálkozom, hogy egyedül van, mert ki az az agyalágyult, aki ezt elhiszi!

Ennél már sokkal hihetőbb E. von Daniken elmélete, miszerint földönkívüli látogatóknak köszönhető, e naptár felállítása, akárcsak a Nílus menti civilizációk kialakulása. Sokan felháborodhatnak erre mondván: - igen, de a Bibliában nem így van megírva!

Ez igaz, ám az sincs megírva, hogy Isten nem-é teremtett élőlényt másfelé is a világmindenségben, csak nem nyilatkozott felőle nekünk, sőt az is meglehet, azért nem találunk rájuk, mert jól eldugta, nehogy dicső emberi gonoszságunk megrontsa őket. Nem lehetünk abban biztosak, hogy nincsenek hasonmásaink egy másik galaxisban, akik jobban viselkedve mint mi, sokkal több tudást kaptak, mert ott Éva nem szakította le az almát a fáról, megelégedett Ádám diójával, így most ők vidáman kóricálhatnak mindenfelé a világűrben, meglátogatva néha minket is. Mindennek csak maga a Teremtő a megmondhatója és más senki!

Olyan szerintem ez a dátum, mint egy lufi, addig fújják, míg majd elpukkan és semmi különös nem történik, csak a megszokott dolgok, egyesek gazdagabbak lesznek, mert sokat fújtak, mások szegényebbek, mert azt is elfújták előlük, amijük volt és az élet megy tovább.

Ezért írtam le mindezt, mert kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessek minden jóhiszemű atyafit, hogy ne ugorjon rögtön a tóba, ha brekegést hall, mert meglehet abba ugrik, amelyikről van egy mondóka, mely így hangzik: „száraz tónak, nedves partján döglött béka kuruttyol...”

Aki viszont úgy érzi, hogy logikámban nincs semmi logika, az nyugodtan lendületet is vehet az ugrás előtt, de ajánlanám, hogy ne fejest ugorjon, mert ha tényleg száraz a tó és kitöri a nyakát, akkor sose fogja megtudni, hogy mi is az igazság 2012 december 22 körül.

A szerelmes vadkan

Legény koromban, amikor még olyan éles volt a kardom, hogy minduntalan hüvelybe kellett csúsztassam, nehogy megvágjam magam, történt ez eset, de nem vaddisznó vadászaton, mert akkor lehet úgy jártam volna, mint Zrinyi hajdanán és most neki mesélgetnék, nem neked kedves e világi olvasó.
Egyetemre jártam akkoriban és nem templomba, ezért nem voltam templomajtó, de szegénynek legalább olyan szegény voltam, mint a templom egere, mert azokban az időkben nem úgy mérték a zsebpénzt, mint manapság.

Szórakozni mindig szerettem, ahhoz meg kellett egy kis pénz, ezért úgy döntöttem, hogy munkát vállalok, olyat amelyikért nem kell adót fizetni, mert azt sosem szerettem és mind e napig nem vagyok oda érte.
Ezért választásom a háztartási szektorra esett, ahol nemigen tud elkapni az adóellenőr, ha meg ott is kap, nem tudja rám bizonyítani a mellék jövedelmet. Ilyen meggondolásból aztán besegítettem: özvegyasszonyoknak felejteni, elvált menyecskéknek elviselni a válás utáni kritikus időszakot, sőt megcsalt szeretőknek is segítettem visszacsalni.
Kellemes és szórakoztató munka volt, de fárasztó is, így egyre többször aludtam el a munkám tárgya mellett, minek következtében mind kevesebbszer jutottam el az egyetemre. Ez nem is lett volna nagyon veszélyes, ha egyszer véletlenül nem találkozok egy fajta végzettel, egy megcsalt szerető személyében. A végzetes esemény egy eléggé sötét bárban történt, ahol csak homályosan lát az ember, feketét csak akkor, ha véletlenül fejbe verik, mert mondanom se kell, hogy ez a szerető véletlenül fekete bőrű volt.

 Nem is láttam egyebet belőle csak a fehér fogsorát és a hangját halottam, amint fenyegetőzik, meg szitkozódik. Bizonygatta, hogy ő milyen bátor gyerek(két haverja volt a háta mögött) és majdnem könyörgött, hogy menjek már ki a friss levegőre egy kis enyelgésre, a megcsalt szeretők ügyében.
Tűrtem egy ideig, mert türelemből nálam sosem volt hiány(ezért volt sikeres a vállalkozásom), de amikor a friss levegőig jutott és gyávaságról kezdett filozofálni, valahogy elfogyott (hisz még maga Toldi is csak addig tűrte, amíg tűrhette) és egy hirtelen ötlettől elragadtatva, kijuttattam a friss levegőre, méghozzá az ablakon keresztül, hogy ne kelljen koptatni az ajtókilincset. Az egyik haverját gyorsan utána ugrasztottam, hogy lássa nem történt-e valami baja, a harmadik úgy vélte, hogy előnyösebb neki az ajtón távozni. Így aztán a jelenlevők mind friss levegőhöz jutottak volna, ha az ablakot el ne torlaszolta volna két rendőr.(még ma is csodálkozom rajta, hogy milyen gyorsak voltak)
Én viszont, nagyon sok friss levegőhöz jutottam, mert ez esemény következményeként kénytelen voltam abbahagyni tanulmányaimat és otthagyva a nagyváros zaját, kiköltöztem vidékre, ahol majdnem remeteként élve, annyi friss levegőt szívhattam, amennyi csak a tüdőmbe fért.

Így aztán inkább azt szívtam mellre és nem a történteket, elhatározva, hogy újból kezdek új lehetőségekkel, ami egy állatorvos segédi állás formájában jelentkezett. Gyorsan be is töltöttem ezt, az egyetlen gond az volt, hogy ingázni kellett, hol ide, hol oda, attól függően, hogy honnan jelentettek beteg állatot, de hát olyan korban, amikor az ember az ördögöt is megragadná a szarvától, nem akad fenn minden apróságon.
Nyáron simán ment minden, mert ott volt a bicikli, amelyikkel bármilyen szűk ösvényen lehetett boldogulni, ott is ahol a szolgálati lovasfogat nem fért el, télen a hóban sítalpakon jártam úttalan utakon, az erőkön keresztül, ott ahol más járgány nem volt használható. Hanem voltak azok a se ilyen, se olyan periódusok, se hó se por, csak a sár amelyik megtiltott mindenféle járgány használatát, ezek voltak a legkellemetlenebbek. Egy majdnem ilyen periódusban történt az eset, kora tavasszal, még volt hó, de már megjelentek az első fekete foltok, eltarkítva a vakító fehérséget. Át kellett mennem a szomszéd helyiségbe és mivel úgy saccoltam, hogy van annyi hó, amennyin átcsúszkálhatok, a síelés mellett döntöttem, más lehetőségem nem is igen volt, csak a kettes jármű gumicsizmával.
Nekilódultam hát, ügyesen kerülgetve a fekete szigetecskéket, minden gond nélkül elértem az erdőt és itt már megduplázva figyelmemet, nehogy véletlenül egy fa ugorjon elém, haladtam tovább.
Teljesen belemerülve a sok kerülgetésbe, egyszer csak valami morgás, vagy horkanás szerű hangra lettem figyelmes. Nem tudtam rájönni, milyen irányból jött, mert az erdő sokszor becsapja az embert, (ezért tévednek el sokan) a hangokat sokszor visszhangként kezeli, de hát neki is kell valamivel szórakozni, ezért sosem tudtam rá megharagudni.

Hanem a hang amit hallottam, valódi volt és egyre közelebbről hallatszott, már kivehettem, hogy valahonnan oldalról a hátam mögül jön valami, csak azt nem tudtam mi! Annyira kíváncsi nem voltam rá, hogy megvárjam, így inkább nagyobb sebességre kapcsolva igyekeztem kijutni az erdőből, még volt ötven- száz méterem, amikor visszapillantva valami mozgó feketeséget pillantottam meg, ami nagyobb sebességgel közeledik felém, mint amilyennel én haladok az erdő széle felé.
Megpróbáltam ötösbe kapcsolni, de hamar rájöttem, hogy nem jó a túl nagy sebesség, mert majdnem letörtem a fejemmel egy tölgyfa lehajló ágát, így visszaváltottam nyugodtabb tempóra. Egyébként is már láttam a juhlegelőt a fák mögött, ettől annyira megnyugodtam, hogy ismét visszanéztem, amit láttam, attól viszont annyira meglepődtem, hogyha ne lett volna sítalp a lábamon bizonyára úgy mászok fel az első fára, mint vadkecske a kopár sziklára, nagyon gyorsan és kapaszkodás nélkül.

A felém csörtető valami egy jól megtermett vadkan volt, úgy százötven-kétszáz kiló között, két szép fehér agyarral és nagyon dühös borzas sörénnyel. Hirtelen arra gondoltam, hogy semmi bajunk nem kellene legyen egymással, hiszen a kínai horoszkóp szerint én a disznó jegyében születtem, ő meg vaddisznó lévén, egyféle rokoni szálak fűznek egymáshoz. Őfelsége azonban úgy látszik nem így gondolkodott, bizonyára párzási időszakban lehetett(ilyenkor még ételre se gondol és képes negyven-ötven kilós fogyókúrára is) és a féltékenység vakíthatta el, engem vetélytársnak nézett és ki akart ütni a ringből.
Láttam rajta, hogy nincs vicces kedvében és mindenáron harcolni akar, amit én természetesen nem akartam, elsősorban, mert nagyon különbözött a súlycsoportunk, másodsorban, mert a disznót a legnehezebb legyőzni az összes háziállat közül, ezt mészárosi tevékenységem során tapasztaltam és harmadsorban, mert neki hosszabb agyarai voltak, mint az én zsebkésem pengéje.

Ilyenkor bizony pillanatokon múlik, hogy túléli az ember a találkozást, esetleg nyomorékká válik, mert egy feldühödött vadkannal nem leányálom találkozni és felvenni a harcot. Sok minden másfajta állattal kiálltak már párharcra különböző harcművész nagymesterek, de vadkannal tudtommal még senki nem próbálkozott, ezért, hogy próbálkoztam volna én, aki mester se voltam, nemhogy nagy lettem volna.
Arra nem is gondolhattam, hogy a jól felszíjazott sítalpakat levessem(nem volt nekem akkoriban gyors-kötésem), hogy őseim tudományát használva fára másszak, hiszen közben több mint valószínű odaért volna, a szerelemtől elvakult kan. A guggoló pozíció egyel talán nem lett volna előnyös számomra, mert vagy az agyarait merítette volna ülepembe, vagy görcsbe rándult szerszámát, hisz nem tudhattam nincsenek-é ferde, erőszakos hajlamai és azért kerget, csak úgy szerelmi előjátékként.

Mivel se ez, se az nem lett volna kedvemre való, inkább nyúl taktikát választottam és elkezdtem jobbra balra cikázni a fák között, miközben kiabálni kezdtem, remélve, hogy meghallja valamelyik juhászkutya az esztenáról, ahova igyekeztem és már aránylag közel volt. Így teljes hangerővel nagyokat kurjongatva, de nem jókedvemben és kanyarogva jobbra-balra, nem tudtam érzékelni a disznó közelségét, hátranézni nem mertem, nehogy időt veszítsek és mi több, már magam elé se figyeltem, minek az lett a következménye, hogy rámentem egy fekete foltra, ez meg úgy lefékezett, mint gumiszalag az anyahajóra leszálló harci repülőt. Amelyik pillanatban elvágódtam, abban a pillanatban éreztem, a kan elhúz mellettem, olyan sebességgel, hogy a tehetetlenségi erőtől hajtva csak kb. vagy tíz méter után bírt lefékezni. Ott megállt és legnagyobb ámulatomra nem fordult felém, valami lekötötte a figyelmét és ekkor már én is hallottam a kutyaugatást. Soha életemben nem örültem annyira a kutyaugatásnak!
Amilyen hirtelen támadott, olyan hirtelen feledkezett meg rólam és dühét az újonnan érkezők ellen fordította, mert nem riasztotta meg az érkező hat vagy hét jól megtermett komondor. Olyan dühösen fújtatott, hogy egyik kutyának se akarózott a közelébe menni, tudtak ők amit tudtak a vaddisznó agyarról!

A patthelyzetnek a juhászok vetettek véget, akik később mesélték, hogy az óriási hangzavarra egyenesen vasvillával felszerelve rohantak be az erdőbe, farkashorda támadására tippelve. Az újonnan érkező erősítés, végre jobb belátásra bírta a dühös állatot, mert megfordult és elindult egy bozótos felé, nem sietve, csak úgy komótosan, mint aki érzi, hogy ő áll a helyzet magaslatán. A kutyák egy darabig még ugatva követték, de gazdájuk hívására visszajöttek, felhagyva a veszélyes játékkal.

Eközben én is feltápászkodtam, leporolva magamról a sárt, csatlakoztam a csapathoz és elindultunk a juhásztanya felé, ahol megszárítottam ruháim és jófajta szilvóriummal csillapítottam szívem dobogását, remélve, hogy visszafelé csak egy szerelmes baknyúlba botlok!

A szemtelen szellem

Van egy rossz szokásom, nem szeretek ajtót zárni, se éjjel, se nappal, mert ha logikusan gondolkodom, akkor semmi értelme. Azt tudni, hogy a tolvaj előtt nincsen zár, a szellemek, kísértetek meg egyéb ilyesmik átmennek a falon, átbújnak a kulcslyukon még akkor is, ha benne van a kulcs, így szerintem kár a zárat koptatni. Az autóm zárját meg éppenséggel kár koptassam, hisz a jó öreg harminc éves járgányt úgy elkerüli a tolvaj, akár a ménkő a gumilabdát. Másik ok, amiért nem szoktam elzárkózni(általában semmitől) az, hogy én akkor is éber vagyok, mikor alszom, hegyesebbek a füleim mint a mezei nyúlnak, ezért minden neszre azonnal riadok. Így aztán magamra vállaltam a házőrző szerepét, felszabadítva kiskutyám e kötelezettség alól, természetesen az ugatást nem tiltottam meg neki, ugat is hűségesen, igaz csak amikor kedve tartja és semmi oka rá, egyébként ő a hátsó udvarban vert tanyát, ha már én munkanélkülivé tettem a főudvaron.

Előzményként írtam mindezt, hogy egy halvány helyzetképet teremtsek életem első kísértetes históriájához.
Éjfél volt, lefeküdni készülődtem, azaz már le is feküdtem egy kicsit, szemben velem a tükör, amelyikbe ha belenézek, a párnáról épp a kiskaput látom, ha például valaki kinyitná azonnal optikai ingert kapok fél szememre. Azért csak egyikre, mert a másik alszik, mikor aztán kipihente magát, akkor hopszla őrségváltás, és úgy alszom tovább.

Így tehát kényelmesen elterülve szembe a tükörrel, egyszerre csak repül felém egy inger, de olyan erős, hogy a lecsukott szememen a szemhéj úgy csapódott fel, mint a görénycsapda ajtaja le, vagy még gyorsabban. Két szemmel bámulok immár a tükörbe és ugyanazt látom mint eggyel, hogy a kiskapu előtt egy fehér valami imbolyog, vagy hajladozik, mintha a kulcslyukat keresné.
Mindig tudtam, a gondolat versenyfutásban mindenek között az első, de arra sosem gondoltam, mennyi tud egyszerre célba érni, mert egyszerre annyi gondolat lepte el az agyamat, hogy súlyuktól majdnem mozdítani se bírtam a fejem.
A legelső amelyik célba ért, a kísértetes volt, igaz sosem láttam ilyesmit, csak hallottam, hogy fehér, meg, hogy lebeg stb., de a másik gondolat is beért, és rákérdezett:- ugyan mi a szöszt akarhat, hiszen ha kisérteni akarna, akkor befele tartana a kulcslyukon(azt gondolom mindenki tudja, hogy egy kísértet nem tud ajtót nyitni, nincs neki fogása e világon már), és nem kifele a kiskapun. Ezután rögtön arra gondoltam, hogy vajon miért nem tud kimenni, esetleg átlibbenni a kapu felett, ha másfelé van dolga, mit idétlenkedik ott, megzavarva a félálmomat.

Egy másik gondolatommal tolvajra gyanakodtam, de ezt gyorsan elkergettem, hiszen ha az lenne, nem épp vakító fehérbe öltözne éjnek idején, meg aztán miért ácsorogna a kapu előtt, ha egyszer szabad az út kifelé.
Őszintén mondom, annyi gondolat sűrűsödött belém, hogy majdnem sűrűvérűséget kaptam tőlük, de egyik sem volt épkézláb, közben a fehér valami ugyanabban a helyben, mintha csak várná, hogy érdeklődjek iránta.

Látván, hogy a gondolatokkal semmire se megyek, eldöntöttem megteszem az első lépést, és szép lassan felülök finoman, nehogy a fehérség észrevegye mozdulataimat.
Eközben hajdani harcművész mesterem tanítása jutott eszembe, aki mindig mondogatta:
-fiacskám ha győzni akarsz, sose oda üss, ahova várják, és sose nézz oda, ahova ütni akarsz!(ez neki könnyen ment, mert nagyon kancsal volt, így sosem tudtam rájönni, hova is néz) Gondolkodtam hogyan is használhatnám ezt fel, de igazából abban a helyzetben teljesen értelmetlennek láttam. Elsősorban a Fehér(már el is neveztem gondolatban) nem úgy nézett ki, mint aki várna valamit(mármint ütést), csak ingadozott erre-arra, de ezt is inkább sejteni lehetett, mint látni, mindezt teljes nyugalommal és csendben, csak néha-néha hallatszott valami neszezés felőle, de abban se voltam biztos, hogy nemcsak képzelődök-e.

Másodsorban arra gondoltam, hogyha szembefordul, és egy szemtelen szellemmel találom szembe magam, nézhetek én bárhová, úgysem ér semmit tudományom, hiszen ha neki nincs szeme, amibe belenézzek, akkor bizonyára olyan hirtelen fagy le bennem a vér, mint egy hegyes sercintés mínusz ötven fokon. Így lefagyva nem hinném, hogy alkalmazhatnám a fizika törvényét, miszerint az erő egyenlő a gyorsaság és tömeg szorzatával, hiszen csak a tömegem maradna meg.
Ilyenformán morfondírozva, már ülő helyzetbe kerültem, szemem még mindig a tükrön, és ekkor jött el az ideje, hogy az ablak felé fordítsam, és egyenes adásban nézzem a Fehér tevékenységét. Egyfelől a lelkem mélyén szerettem volna, ha nincs ott, és csak a tükör okozott optikai csalódást, másfelől bántam volna, hiszen egy ilyen találkozás ritkán adódik az ember életében. Hirtelen fordítottam a fejem az ablak felé, nehogy időközben eltűnjön a jelenség, mert kitelik az ilyesmiktől, de nem, nem tűnt el, ott volt, jól kivehető körvonalakkal. Nem mondhatom, hogy örültem, de azt sem, hogy bántam, hanem azt beláttam, hogy tenni kell valamit, mert nem maradhatunk így reggelig.(gondolom mindez idő alatt egy fél perc sem telt el, de hát az idő relatív) Felálltam és elindultam az ablak felé, olyan óvatosan, hogy egy bengáli tigrisnek is becsületére válna, gondoltam, kilesek a függönyt félrehúzva, hogy jobban lássak.

A következő pillanatban azonban megtorpantam, mert arra gondoltam, hogyha nem emberszabású az, ami ott van, akkor bizonyára nem fogok vele találkozni, mert a józan eszemre hallgatok majd, megvárom, míg elvégzi a dolgát, és elszáll akár a szivarfüst. Igen ám, de akkor ezt el nem mesélhetem senkinek, hiszen akkorát röhögnek rajtam, mint a hiéna az oroszlándögön, így hirtelen inkább amellett döntöttem, hogy kinyitom az ajtót, kiugrok és odaütök, egy olyan finom ütést alkalmazva, amelyiktől ember még nem maradt talpon, se Ytong tégla épen, aztán lesz ami lesz. Az egyetlen gondom az ellenállással volt, mert ha a kezem nem ütközik ellenállásba, akkor beverem a kapuba, ami már távolabb esik mint az ütés kiszámított célpontja, így eltörhet a kezem, mivel betegsegélyezőt nem fizetek, sokba kerülhet nekem ez a szemtelen szellemes találka, hogy ment volna máshová lézengeni!
De hát egye fene, úgysem volt eltörve sose a kezem, legalább kipróbálom milyen a gipszkesztyű! Szívtam hát egy akkora adag levegőt, hogy majd szétrepedt a tüdőm tőle, jól fog ez, ha az embernek remeg a gyomra az izgalomtól, aztán kinyitottam az ajtót, és ugrottam.
Az ajtó és kapu közötti távolság kb. három méter, így két jó ugrást számítottam, ám mikor a másodiknak nekirugaszkodtam, úgy kellett lefékezzek mint egy ABS-es szuperhős, mert megfordult a fehérség és legnagyobb lelki nyugalommal kérdezte:- mi a csuda van ezzel a zárral? Nem tudom elforgatni a kulcsot!
Az öreg tata volt a szomszéd házból, pendelyben, gatyában és mezítláb, úgy ahogy kiszállt az ágyból, és a mai napig is mindenki számára érthetetlen okból, éjfélkor eszébe jutott, hogy nem ártana bezárni a kaput.
Szerencsére személyi sérülés nem történt, de a lelkére kötöttem, hogy ezután tartsa meg a jó szokását, feküdjön és keljen egyszerre a tyúkokkal, ne szellemeskedjen éjfélkor a ház körül, mert a végén időnap előtt szellemé változtatom, osztán járhat vissza kisérteni időtlen-időkig!

Tüzes démon, vagy tüzes víz

„Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt” tudjuk ezt mindnyájan és mégis isszuk, vajon mi az oka? erre próbálok választ keresni egy pohár bor mellett, esetleg kettő is lehet belőle, de egy palack, vagy kettő is megteszi, ha nagyon megerőltetem magam. Nehogy azt higgye valaki, hogy két palack után feldobom a talpam, esetleg gyagyább leszek, nem kérem szépen olyan éles lesz az eszem, hogy azonnal megtalálja a legvékonyabb hajszáleret is ahonnan pénzt szerezhetek a harmadik palack borra is és még ettől sem leszek nyomorult. Nyomorultak ugyanis csak Victor Hugo idejében éltek, ma már csak szegények, hátrányos helyzetűek, alultápláltak léteznek, jobban mondva éldegélnek iddogálva.

Ezek mindegyikének megvan a maga ellentéte, így a szegényeknek, a gazdagok, akik sokat iddogálva, alkotják majd a szegény gazdagok rétegét.
A hátrányos helyzetűek ellentéte az előnyös helyzetűek kategóriája, ezek azok, akik olyan családba születtek, ahol a szülők nem hódoltak be még a palackkidugaszolás divatjának, ám ha ők behódolnak majd, akkor bizonyára visszakerülnek az ellentétes kategóriába. Erre mérget vehet bárki, így legalább nem kell féljen, hogy esetleg az alkohol bánik el vele.
Az alultápláltaknál egy kicsit fennakadtam, mert felültápláltakról még nem hallottam, igaz vannak jól tápláltak, vagy túltápláltak, de ezek ha sokat alkoholizálnak, inkább gutaütést kapnak és nem esnek az ellentétes kategóriába. Igaz, hogy az alkohol végez velük, de ez nem száz százalékosan bizonyítható.
Így elgondolkodva ezen, rájöttem, hogy egy kicsit eltévelyegtek gondolataim, hiszen tulajdonképpen azon kéne törjem a fejem, hogy mi a csoda van az előttem levő borban és mi, vagy ki vesz rá, hogy megigyam, holott ismerem a fenti közmondás helyességét.

Veszem hát a poharat és jól belenézek, természetesem egyszer belekortyolok, hogy élesítsem látásom, no meg, hogy vegyek egy kis kurázsit, ha véletlenül egy démont látnék meg benne, vagy éppenséggel maga Bacchus lubickolna kéjesen ott. Magától Bacchustól lehet nem ijednék meg, mert állítólag víg kedélyű istenség volt, igaz néha-néha csinált egy kis galibát, de miért pont engem kergetne őrületbe, aki magam is víg kedélyű vagyok és én elismerem őt mint a bor istenségét, ugyan miért ne? Hiszen nekem totál mindegy, ki a bor istene csak legyen belőle sok! Mivel egyelőre semmit nem láttam, mondjam, hogy a legyet nem veszem számításba, mivel egy kis protein jól jön bármikor és nem kell félni az alultápláltságtól(ugye már kezd jobban vágni az agyam!), megittam az egészet és újat töltöttem. Ekkor aztán hirtelen megvilágosodott minden előttem, de annyira, hogy meg is tántorodtam a nagy fényességtől. Hiszen én rossz helyen keresgélek! Ott a cím, hogy tüzes víz, pálinkában kell hát keresgélni a démonokat, nem holmi szőlőlében, hisz azt ivott Noé is, sőt Jézus is iddogált belőle jócskán, ők pedig bizonyára nem itták volna, hogyha démontól kellett volna tartaniuk, habár ki tudja, hogy is volt akkoriban.

Elő hát gyorsan a pálinkásüveget, jó finom szilvapálinkával, igazából whisky kellett volna, hisz az volt a tüzes víz amivel a legbüszkébb amerikai indián főnököt is térdre kényszerítettek az angolok meg franciák annak idején, szerencsére nem magyarok voltak, mert akkor most nagyon szégyellném magam.
Töltöttem hát a borospohárba pálinkát, a bort előtte magamba töltöttem, mert az üveg nyaka szűkebb mint a torkom és én mindig az egyszerűbb megoldások mellett döntök és bámultam a szép átlátszó folyadékot, nagyon figyelmesen összpontosítva fél szemmel, mert kettővel mintha már két poharat láttam volna. Az eredmény azonban nulla lett, még egy vékonyka muslicát se láttam, így aztán felhajtottam egy szuszra, ezt már csak így szokás, égette a torkom, de hát azért tüzes víz és amint leért a gyomromba, kezdett olyan érzésem lenni, hogy csak lenyeltem valami démonfélét is.

 Gondolom, bizonyára a gyomrom háborodott fel, hogy tulajdonképpen mit is akarok vele, gondolkozzak a fejemmel, hogy mi a fenének is ittam meg a maró folyadékot, elment az eszem? Hát igen, ilyenkor már elmegy az ember esze és azért issza, de, ha én meg akarok bizonyosodni egyes vallási tanok állításairól, miszerint minden cikknek, ami élvezetet ad külön démona van, akkor ki kell próbáljak egy párat, hogy lássam tényleg igaz.
Azért próbálkoztam a tüzes vízzel mert ez volt a legkézenfekvőbb, kábítószert, guminőt nem szoktam használni, a szivarfüstöt kifújom, úgy démon nem maradhat bennem és különben is annyiszor hagyom el a szivarozást ahányszor csak akarom.
Abban igazat adok, hogy a tüzes vízben van valami, ami arra késztet, hogy megigya az ember még ha rossz is. Volt egy ismerősöm, aki mindig mondogatta:- megiszom én a vitriolt is csak szédüljek! És a végén megitta a denaturált szeszt, amitől nem csak szédült, hanem egyenest elszállt boldogabb tájakra. Ez lenne az ok, a szédülés, a mámor, a démon az amelyik ezt okozza vagy a szesz a maga egyszerű mivoltában, mi adja ilyenkor az erőt, bátorságot, utána meg a félelmeket és erőtlenséget. Nagyon komplex ez a probléma, hiszen olyan emberek is esnek áldozatul e káros szenvedélynek, akik ismerik a következményeket és veszélyeket, nem csak egyszerű indiánok, akik azt sem tudják, hol a májuk. Melegen ajánlom bárkinek, aki nem hiszi, hogy a tüzes vízben van valami természetfeletti, hogy tegyen próbát, mint én és garantálom, hogy másnap olyasmiket fog látni amiktől megbizonyosodik arról, hogy e folyadékban rejtőzhetnek természetfeletti lényecskék. Ezek aztán idővel állatokká alakulnak, de ez csak a delirium tremensben látható 3D-ben és szemüveg nélkül is, ezt már csak olvastam, nem mertem kipróbálni, pedig nem tartom magam gyávának.

Az írás befejező részét már csak harmadnap írtam meg, mert másnap miután reggel az összes démont kiadtam magamból és könnyes szemmel vettem búcsút a meg nem emésztett vacsora maradványaitól, nagyon magatehetetlen voltam, gyenge mint a naposcsibe és ártatlan akár egy kisbárány.

A NÁSZÉJSZAKA

„Holdvilágos éjszakán

Miről álmodik a lány?”

Jó kérdés ugye, mert gondolom valamiről mindenki álmodik ma is, legyen az fiú vagy lány. Bizonyára nem hófehér paripán ügető királyfiról álmodik egy mai lány, inkább egy Lamborghinin száguldó ifjú milliomos csemetéről, de alkalomadtán az idős is megteszi, ha van elég lóvé a Viagrára. Egyik esetben sem álmodik azonban a nászéjszakáról, ami páratlan kellene legyen a maga párosságában, felejthetetlen és romantikus. 

Hogyan is álmodna ilyesmiről, hiszen nincs az a királyfi, aki manapság ezt kivárná, így aztán szegény hamupipőkéknek le kell mondani annak az egyetlen éjszakának a varázsáról, amelyikből nincs kettő.

Igaz egyesek szerint, lehet több is hála a modern idők vívmányainak, gondolok itt a szűzhártya foldozásra, de hát nem ez a nászéjszaka varázsa,

inkább a kellemetlenebbik része.

Visszatérve tehát arra az éjszakára, amelyikből nincs kettő, sőt már mindjárt egy sincs, hát ennek bizony valamikor nagy jelentősége volt, mert ez nyitott meg egy új szakaszt két ember életében.

Ez után az éjszaka után csillapodtak a kedélyek, a fiú férfivé lett, megnyugodott immár és nem kellett mindegyre azon törnie a fejét, hogy merre kutasson egy madárka után. A lány asszonnyá lett és belenyugodott, hogyha nem is fehér paripán érkezett királyfit kapott, de legalább olyat aki tud lovagolni.

A nászéjszakák többsége nem volt igazán sikeresnek mondható a szex szempontjából, ez érthető, hiszen egy kezdő sofőr sem tud egyből vezetni, hát még ha kettő kerül egymás mellé és nincs mellettük oktató. 

Tulajdonképpen nem is a siker volt a lényeg, hanem maga az élmény tett felejthetetlenné egy ilyen éjszakát. Az egyik élmény a sok közül, amelyek rendre eltűnnek életünkből, monotonságot és sivárságot hagyva maguk helyett. Ez szerintem a szomorú, hogy hagyjuk az igazi élményeket elcsökevényesedni, helyettük olyanokkal tarkítjuk életünket, amelyek csak tarkák, de nem élmények. Így futjuk le életünket és egyszer csak azon vesszük észre magunkat,hogy már nincs mire emlékezzünk és nem mondhatjuk már: - emlékszel édes arra a holdvilágos éjszakára...

Csillagos ég alatt, nem csillagokért írtam mindezt. A tavasz hatása talán?