Kinek a papné, kinek a kecske

Valahol a nagyvilágban, árkon-bokron túl, meleg és homokos tájakon éldegélt, sőt még ma is él két szomszéd. Az egyiknek volt egy olyan, de olyan szép kecskéje, hogy a piramisokra lehetett nézni, de arra a kecskére nem.

Ezért nem is igen nézegették az arra vetődők, a gondtalanul legelésző kecskét, hanem inkább a piramisokon legeltették szemeiket. Hanem az a szomszéd, amelyiknek nem volt kecskéje, és annyit legeltette már szemét a piramisokon, hogy szinte a lekoptak ettől az óriáskövek sarkai, az bizony oda-oda sandított a kecske felé. Főleg olyankor, amikor az lehajtott fejjel és felemelt farokkal legelészett a kopár homokdűnéken.

Addig-addig meresztette a szemét a vidáman felemelt farok felé és főleg alá, míg végül nem csak a nyaka meredt meg ettől. Azért aztán, hogy a testrészeire rátört merevséget feloldja, szépen utána sétált egy homokbucka mögé, elkapta a kecskét, simogatni és kefélgetni kezdte, amitől az elégedetten mekegett, a jó szomszédnak meg úgy eltűnt minden merevsége, mintha egy masszázsszalonban gyúrták volna ki belőle.

Nem is lett volna ebből semmi galiba, ha egy másik dűne mögött kuporgó szomszédasszony, aki egy nyögés és két sóhajtás közepette épp megszabadult egy kis súlyfeleslegtől, fel nem figyel a vidám mekegésre.

Nem volt voyeur a jóasszony, de kíváncsi lévén arra, hogy mitől annyira vidám a kecske, arra nézett, és e nézésnek köszönhetően tudódott ki az eset, ami hamarabb eljutott a kecskés szomszéd fülébe, mintha a drótnélküli okos-telefonon kapta volna SMS-ben.

Hiába nem panaszkodott a kecske otthon egy mekket sem, a gazdája annyira felháborodott, amiért gyönyörű és tisztességes kecskéjén ilyen szégyenfolt esett, hogy azonnali menyegzőt követelt szomszédjától.

Az vonakodott egy kicsit, de aztán ráállt a dologra, amikor a kecske gazdája azzal fenyegette, hogy az ötórás rémhírek közé téteti a megesett kecske esetét. Sőt perrel is rémisztgette, tudván, hogy amannak nincs pénze ügyvédre, mert az ügyvédek ott is drágák, ahol több a homok mint mifelénk.

Végül is megegyeztek, és nyélbe ütötték az üzletet.

A menyegzőt megtartották, az újdonsült kecsketulaj, mint férj kifizette a hozományként követelt ötven dollárt, és így hazavihette a szép kis meny(k)ecskét, akivel ma már nem kell elbújjon a dűnék mögé.

Most hát mindenki elégedett, egyedül talán a kecske nem érti ma se, miért cserélt gazdát.

Arról egyelőre egy kukkot se mekegett, hogy a régi, vagy az új gazdája a kedvére való.  

Infláció, vagy defláció

Akarva-akaratlan mindennap hallani az inflációról, sőt érezni is lehet, ha időnként vásárolni jár az ember, mert van neki egy kis pénzecskéje, amit elköltsön.

Mindenki szegény inflációt hibáztatja mindenért, holott két-három százalékos infláció úgy kell bármely gazdaságnak, mint napraforgónak a napfény, mert bizony infláció nélkül nincs termelés, és napfény nélkül nem eszünk napraforgó olajat.

Ha van tehát egy kis kúszó inflációnk, kész egészség, ha ez az infláció elkezd rakoncátlankodni, és kiszámíthatatlan lesz, akkor kezd kínossá válni a helyzet, de kibírható. De, ha véletlenül annyira megzabolázzuk ezt a kiszámíthatatlan inflációt, hogy nem dezinfláció lesz belőle, hanem a nulla alákerül, és deflációvá válik, akkor a helyzet nemcsak kínossá, hanem keservessé válik.

Úgy első látásra rózsaszínben tündökölhet ez a kilátás, holott valójában, ha felüti fejét a defláció valahol, ott igazából nincs sok kilátás, és az a kevés ami van, nem igazán rózsaszínű.

Mert mi is a defláció? Egyszerűen árcsökkenést jelent, ami első látásra örvendetes tünemény, a sok áremeléshez szokott embernek, de következményei katasztrofálisak lehetnek a gazdaságra nézve.

A deflációról keveset hallani, mert pusztítóbb jelenség lehet, mint egy jól kifejlett forgószél, amelyik végigsöpörné széltében és hosszában a Földet, így inkább nem is beszélnek róla, nehogy beigazolódjon az a közmondás, mely szerint: „Ott az ördög, ahol emlegetik”.

Titokban suttognak(én véletlenül hallottan egy kismadártól) erről a jelenségről, nehogy megjelenjen, és spirállá alakuljon, osztán ember legyen a talpán, aki elkergeti, meg sínre teszi, akarom mondani felviszi az árakat.

Mert, ha folyamatos árcsökkenéssel számolnak, akkor bizony János bácsi is számol vele, és nem vesz magának most egy Ferrarit, hanem visszateszi pénzét a dunyhába, ahol a tavaszig úgymond megszaporodik, mert akkor már féláron veszi meg az álomautót.

Mivel minden racionálisan gondolkodó ember így spekulál, nem vásárol majd semmit, csak mondjuk egy kis élelmet, nehogy úgy járjon, mint a cigány lova tavaszig, ezért a gyárak kezdik még lentebb vinni az árakat, és elbocsájtani a munkásokat, akik aztán bevétel hiányában nem vásárolnak.

Egy-két ilyen spirál és a vállalatok csődje következik, akik nem tudván visszafizetni a kölcsönöket, a bankokat is csődbe viszik, a munkanélküliség meg az ipar hiányában, ipari méreteket ölt, és ekkor már benne vagyunk a spirál kellős közepén. Innen kilábalni, bizony még a Jóistenek se egyszerű feladat, ezért minden állam úgy retteg a deflációtól, mint az ördög a kisgyerektől.

Mert bizonyára tudjátok, hogy néhány ördög már megjárta, belebújt a kisgyerekbe, utána meg nem tudott kibújni. A gyerek kicsi volt, az ördög nem fért benne, így állandóan csak forgolódott(ezért olyan rossz egy-egy gyerek), és meg kellett várja, amíg a gyerek felnőtt, hogy kényelmesen kinyújtózhasson, ami bizony jó pár évbe telt. Amelyik ördög szerencsétlen volt, és kis termetű emberbe tévedt, az soha kényelmesen ki nem nyújtózhatott, ezért örök vickándozásra kárhoztatott(ezért nyugtalanabb természetűek a kis termetű emberek). Emiatt kerüli az ördög a gyereket, mert nem tudja mekkorára nő. Az államok és monetáris intézmények meg ugyanez oknál fogva kerülnék a deflációt, és rá se mernek gondolni.

Gondolom, az IMF is azért elemezte azt a lehetőséget, hogyha minden európai fizetne egyszeri adót a megtakarított pénzére(kb.10%), ezzel elvennék az emberek kedvét a pénzhalmozástól.

Elolvasva nem tudományos jegyzetem, bizonyára , ti is rájöttetek a pénzt élére állítani nem lenne jó dolog, hiszen deflációhoz vezetne.

Ne ücsörögjetek hát pénzeteken kedves feleim! Hanem költsétek el, hogy életben tarthassuk a kedves kis inflációt, és mondjunk halált arra a csúf deflációra, mert az áresések nem az alagút másik végének a fényei, csak imbolygó mécsesek az alagút közepe táján.

Ha egy UFO -ban születtem volna

Akkor ma nem ilyen helyes kis emberformám lenne, hanem ki tudja milyen háromdimenziós alakot öltök magamra, avagy skatulyába zárva, doboz formám lenne, egy szép kis kocka fejjel megtoldva, természetesen csak úgy, ha azt egy kocka kalitkába zárták volna. Mert, ha nem szabtak volna kereteket alakomnak, akkor bizony csak a Jóisten tudja mivé leszek, ha az űrben, a súlytalanság állapotában érem el a kamaszkort.

Állítom ezt a novoszibirszki technológiai központ kutatásaira és állításaira támaszkodva, ahol a súlytalanság hatását tanulmányozva, nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel.

Rájöttek például, hogy ilyen állapotban egyszerűbb a háromdimenziós testek kialakulása, nem lévén gravitáció, egyszerre minden dimenzióban terjednek. Ezért, ha azt akarja valaki, hogy egy test valamilyen alakot felvegyen, akkor azt egy előre megtervezett formába kell belezárni, mert ha nem, akkor olyan lehetetlen külseje lesz, mint azoknak az űrmanuszoknak, akik néha-néha a földre tévednek.

Természetesen ez csak a szilárd testekre érvényes, mert a folyékonyak a súlytalanságban már nem fogadnak szót. A víz például ott nem akarja felvenni az edény formáját, amibe beletöltjük, jobban mondva bele se tudjuk tölteni, mert akaratos lesz, mintha ördög bújt volna belé, és olyan jópofán viselkedik, hogy az embernek végigfut tőle a hideg a hátán.

Nem a vízi ördögtől futkorász a hideg, hanem attól, hogy micsoda elképesztő új tulajdonságokat kaphatnak az anyagok, ha nincs tömegvonzás.

Ugyanis a kutatóintézet másik állítása szerint, a súlytalanságban, az emberi szervek növeszthetők, miközben teljesen más tulajdonságokat kapnak.

- Na, ez osztán bead a Viagrának, a hajnövesztő, meg egyéb ilyesfajta szereknek! Gondoltam, hiszen, ha kifejlesztik a technológiát, senkinek nem kellenek már pasztillák. Csak bemegy az ember egy kicsit vakációzni egy súlytalan szanatóriumba, ott aztán megnövesztik neki azt, ami kicsi, vagy nincs neki, megkeményítik, ami elpuhult, a hájából izmokat varázsolnak, és sok ilyen hihetetlen dolgokat művelnek, melyektől úgy átváltozik, hogy amikor hazaérkezik, az asszony azt se tudja, hanyatt vágódjon-e, vagy négykézlábra ereszkedjen ámulatában.

Ezt csak én gondoltam, hogy bizonyára így lesz, mert efelől nem nyilatkozott senki, de annyit már elárultak, hogy higiéniai szalvétából, glükózt lehet előállítani az űrben, ami szerintem nem semmi! Hiszen ezzel egy új bizniszbe lehet kezdeni, nem is kell hozzá nagy befektetés, csak szépen gyűjtögetni kell az elhasznált budipapírt, és majd alkalomadtán, ha megjelennek az első súlytalanságban lebegő gyárak, nyersanyagként eladni nekik jó pénzért.

No, de ne szálljak el nagyon, hanem lássuk mi a helyzet a szervnövesztéssel, itt egy kicsit homályosak a dolgok, (legalábbis számomra) mert nem tudtam rájönni, hogy ezek miként növeszthetők.

Nem derül ki ugyanis, hogy miként növelik őket, úgy hogy rajta vannak az emberen, avagy csak egy-szál magukban is nevelhetők. Mert, ha hitelt adok a nyilatkozat azon részének, mely szerint élő és teljesen új tulajdonságú szervezetet lehet előállítani, ha nincs gravitáció, akkor feltételezem, hogy gyerekjáték egy kész szerv felnevelése, leválasztva azt a testről.

Ez jó hír annak, akinek szüksége van egy szervcserére, de rossz annak, akinek kisgyereke van, hiszen ezután kétszer, sőt háromszor jobban kell vigyázzon rá, nehogy valamelyik emberi szervkereskedelemmel foglalkozó maffia elrabolja.

Habár ki tudja? Meglehet, csak kis egereket kell majd tenyészteni, ezek szerveit súlytalan állapotban nevelgetni és emberi tulajdonságokkal felruházni, ami aztán bead, a ma virágzó üzletnek.

A Kínából ma aránylag olcsón beszerezhető, de mégis méregdrága, cserére kínált emberi szerveknek az ára szabadesésben zuhan alá, senki nem kell sorba álljon, ha új szívre, vesére, vagy bármilyen új belsőrészre van szüksége. Olyan bő választék lesz majd ezekből, akár ma a kínai és majdnem eredeti „Adidas -ból”

Itt megint félrecsúsztak egy kicsit gondolataim, és csak úgy magamban(nehogy felköltsem az asszonyt, mert ettől zsörtölődős lesz) azon morfondíroztam, hogy vajon eredetiek-e ezek a ma kapható kínai szervek? Ők vajon nem próbálkoznak ilyen súlytalanságban elkövetett kísérletekkel? Csak lehet, hogy nem dicsekednek el vele, és valójában nem is emberszívet árulnak, hanem kismalacét, amit valamilyen titkos laborban, vagy űrhajón(ahova semmilyen hatóság keze el nem ér) emberivé tuningoltak.

Ugyanis, az orosz tudósok akként nyilatkoztak, hogy kint az űrben egy röppályán, mesterséges úton, még valami emberfélét is össze lehet hozni.

Igaz, ezek nemigen hasonlítanak az emberre, és igazi kozmikus jövevényeknek néznek ki, ha túl vannak a kamaszkoron, de nem kell megijedni tőlük, mert nem marslakók, csak súlytalanságban gyakorolt mesterséges emberi szex eredményei.

Ne féljetek hát barátaim az ufóktól és lakóitól, mert lehet nem is olyan nagyon azonosíthatatlan mindenik repülő csészealj, és a benne lévők sem idegenlégiósok, csak nincs rájuk írva, hogy: „made in...”, ugyanis az EU szabványok nem mindenhol érvényesek!

Nagyapám kanala

Egy szép nyári napon ötletet keresve,

Egy kőműveskanál akadt a kezembe.

Egyik nagyapámé volt az öreg szerszám

Évek óta pihen mesterére várván.

Türelmes szerszám nem rakoncátlankodik,

Pedig rozsda marja, mégsem hánykolódik.

De az öreg mestert már hiába várja,

Átköltözött szegény egy másik világba.

Örült a vén jószág, mikor kézbe vettem,

És a rozsdát róla szépen lekeféltem.

Én is megörültem, mert ötletet adott,

Hogy miként töltsem el a szép nyári napot.

Kőműves mesternek magam kineveztem,

És sok régi kőből falat építettem.

Olyan jól sikerült, hála a szerszámnak,

Déva várfalai is csodálkozának.

Mert én az asszonyom nem falaztam bele,

Mégis délcegen állt, mint egy púpos teve.

A sikertől aztán nekibátorodva,

Építeni kezdtem műveimet sorba.

Világéletemben művész lélek voltam,

Bizonyára ezért, sok mindent eltoltam.

A szépet szerettem, meg a fehérnépet,

Még ha csúnya is volt, leltem benne szépet.

Mindmáig megmaradt ezen jó szokásom,

A szépet keresem szerte a világon.

Azért forgatom hát kanalam és tollam,

Hogy azt ami csúnya széppé alakítsam.

A kőműves kanál ebben sokat segít,

Benne bizonyára jámbor szellem lapít.

A tollamnak sajnos nem mindig sikerül,

Mert sok kicsi ördög bökdös néha belül.

Saját terv és kivitelezés

Ez egy faházikó lenne, aki nem hiszi nézze meg belülről. Ezt nem csak a kőműves kanállal épitettem!

Legegyszerűbb grillsütő

Faház oldalnézetből

Ilyen egy faház belseje

Fekete lettem, de nem néger

ILYEN LENNÉK FEKETÉN

(Egyik árnyékom szomorú vége, néhány rímben elmesélve)

Fekete lettem, de nem néger, két árnyékomból csak egy tűnt el. Ez jutott eszembe hirtelen, mikor a sötét szobába léptem, és nem ismert fel a kedvesem. Elcsodálkoztam egy percre, mikor rémülten hebegte: - olyan fekete vagy drágám, mint egy alvilági sámán!

Az, hogy alviláginak becézget, megszoktam már, nem is zavar, mert néha egy-egy véleményem a másvilágról, sok port kavar.

Nem az utcák porát fújja senkinek a szemébe, hanem azt, mely lerakodott egy-két szentélybe.

Voltam Sátán, Antikrisztus, világító szemű kígyó, mindenkit megrontó Mefisztó, mivel mind egy kalap alatt vannak, nem is értem, hogy haladnak.

De mindettől eltekintve, sosem haragudtam érte, hiszen csupa szerelemből mondja, néha mikor sok a gondja. (velem)

No, de a néger! Ez már túlzás! Igaz a bőröm jó barnás, nyáron éppen sötét barna, de az sem a fekete árnyalata. Szinét csak a Naptól kapja, mert azt szereti az ebadta. Nem csak burkom szereti a napot, hanem az is, ki benne lakoz.

De erről inkább máskor regélek, most inkább árnyékaimról beszélek.

Egyiket a Naptól kaptam, mikor földet ért a talpam, akkor olyan korban voltam, hogy csak alig araszoltam, gőgicséltem imbolyogva, mint egy szeszélyes bolygócska. Nem volt az árnyéknak rossz dolga, nem izzadt meg szinte soha, igaz ma se nem kergetem, mert nyugodt a természetem.

Szerencsére ez nem tűnt el, ma is megvan, bizonyítékként megmaradt, cáfolva angyali voltomat.

Mert a vak is jól láthatja, egy angyalnak nincs árnyéka, úgy átmegy a napfény rajta, hogy napozni lehet alatta.

Egyesek ezt meg is teszik, magukat angyalként tisztelik, angyalfényben sütkéreznek, más tollával ékeskednek, engem nem tollból faragtak, nem szeretem a gurukat, se feketét, se fehéret, én ma is csak földön lépek.

Mindig is a földön jártam, igaz egy párszor elszálltam, mint minden normális ember, ki néha berúgni se restell.

No, de ez megint más téma lenne, hadd térjek már a lényegre.

Lépjek a második árnyékom elé, emlékezve visszafelé. (Előre ezt nem tehetem, kockáztatnám becsületem.)

Azt egy másik korban kaptam, mikor szocializálódni akartam, de nem jól sült el a dolog, mert az élet fordulatos.

Én meg sokat forgolódtam, hol itt, hol ott kóvályogtam, nem csoda, hogy életemben sötét helyekre is mentem, kifordulni nem volt kedvem, ezért más fordult ki helyettem.

Sajnos nem találta meg az ajtót, így az ablakon távozott, akarom mondani távoztak, ugyanis épp ketten voltak, egy ablakban meg két néger, egyszerre nem igazán fér el. Egymás után szálltak hát szépen, mint a varjak a vetésen.

Az ember akkor követ el nagy hibát, ha repteti egy követ fiát, ettől bizony árnyékot kap, amolyan jó tapadósat, amelyik akkor is követi, ha a nappalt az éj elfedi.

De ki tudhat mindent előre, ki-kinek a csemetéje, beszédje után ítélve, nem gondoltam, hogy kék a vére.

Bizonyára nem is volt az, olyan nincs is csak egy lordnak, aki bármilyen is belül, sosem lészen néger kívül. De mindezeken felül, egy úriember sosem repül, legföntebb angolosan távozik, alantasan nem szurkálódik.

Ezt nem hitték el nekem, ezért két árnyékú lettem, jó ideig így járkáltam, jobbra-balra kóricáltam, nyugodtan várva a napot, mikor felhő fedi el a Napot.

Az a nap most elérkezett, árnyékomnak befellegzett, nem lett belőle más egyéb, csak egy koporsó töltelék.

Ez lett egyik árnyamnak a vége, remélem nem lép más helyébe, mert ha igen, akkor bizony árnyékszékbe elbujdosom.

Volt élet a Marson, de miért tűnt el?

Végre, a sok bizonytalanság után, most már bizonyos, hogy volt élet a Marson!

A Spirit Mars-járó segítségével összegyűjtött adatok alapján, ezt bárki nyugodtan kijelentheti.

Engem nem is ért meglepetésként Bernard Wood, az oxfordi egyetem kutatójának nyilatkozata, miszerint a Mars meleg, nedves, oxigéndús és élettel tele bolygó volt valamikor, hiszen majdnem biztos vagyok benne, hogy ma is élnek marslakók.

Jobban mondva marslakók voltak, de ma már csak vándorok, akik az éltető oxigént, meg vizet keresgélve, bolyonganak a világűrben, mert a sajátjukat mind elhasználták.

Élő és le nem zuhant példa erre az Air China 757 Boeingje, amelyik egy ilyen vándorral ütközött, de hálaistennek egyiküknek se lett komolyabb baja, egy-két kisebb horpadással megúszták. Igaz, ez csak a repülőn volt látható, mert a másik, a vándormadár úgy elszállt, mint a lószellentés árokugrás közben,teljesen láthatatlanul.

Pedig, be jó lett volna látni végre egy UFO -t, tele űrvándorral! És képzeljétek, micsoda boldogság pottyant volna a kínaiak ölébe, ha megsérül, landolni kényszerül és utasaitól első kézből megtudják, hogyan sikerült őseiknek, olyan szépen tönkretenni bolygójukat.

Hiszen nem kellett volna, tovább törjék ezen a fejüket és elköltsenek egy halom pénzt Mars-expedíció szervezésére, ahol vagy kiderül valami, vagy nem.

De a pénz megmarad és hasznosabb dolgokra költhetik, például elkezdhetnék a robotkatonák gyártását máris, így aztán nem foghatnák rájuk, hogy az angoloktól ellopták az ötletet, vagy a gyártási technológiát.

De hagyjuk a pletyót, inkább azon törném a fejem, mi történhetett ezelőtt pár milliárd évvel, amikor is fordítva állt a helyzet.

A Marson akkoriban úgy pezsgett az élet, mint a felrázott francia pezsgő, ingyen szívták az ott élők a friss marsi levegőt, épp úgy, mint mi a földi lények ma, a szennyezett oxigént.

Akkoriban a Földön alig-alig kóválygott egy-két oxigénmolekula, teljesen más volt a világ akkoriban.

Ez bizonyára így is marad, ha a marslakók nem rosszalkodnak. De felment a dicsőség nekik valahova, (nem tudom, ha volt fejük) gondolván, hogy ők a világ urai, ezért tönkretehetik bolygójukat és környékét, mert úgyis helyrehozzák alkalomadtán. Ők akkor gondolták, a Föld lakói most teszik ugyanezt, a jelen pillanatban.

Az, hogy ez miként sikerült nekik, nem tudnám megmondani, mindmáig nem árulták el, az is megtörténhet, sosem tudom meg, mert ha minden jól megy, nemsokára én is indulhatok az űrbe oxigénkereső túrára.

A világűr meg akkora, hogy jaj! És úgy tele van űrszeméttel, hogy kétszer jaj!

Kevés hát a valószínűsége, hogy ex-marslakóval hozzon össze a szerencse, hamarabb beverem a fejem egy ökologikus mars-bilibe no, meg túl késő is lesz már megtudni titkukat.

Jó lenne ezért megszerezni egy-két információt most, mielőtt elszívják előlem mind a levegőt, hadd keressek idejében valamilyen oxigéndús megoldást.

Mivel, Kínába nem zuhant le marslakó, oda nem megyek, mert a végén áruló CIA ügynökként, politikai menedéket kell kérjek és ott maradjak. Ezt nem szeretném, hiszen két fejjel kimagaslanék az átlag kínaiak közül és garantáltan könnyen kilőnének, így soha nem tudnám meg, hova tűnt el az élet a Marsról.

Ezért úgy döntöttem, a Hopi indiánok felé veszem az irányt, akiket állítólag valahonnan az űrből, legendáik szerint egyenesen a Marsról telepítettek annak idején Arizonába.

Ha ez igaz, bizonyára találok egy öreg harcost, aki elárulja, hogyan tűnt el az élet a „vörös bolygóról” és miként lehetne megakadályozni, hogy a Földön ne történjen ugyanaz.

Ha megtudom visszajövök és elmondom nektek, hogy egyesült erővel próbáljuk menteni, ami még menthető.

Ha meg nem, akkor beállok Hopinak, remélvén, hogy majd, ha a golyóbisunkon nem kapok levegőt, velük mehetek egy másik bolygóra, ahol még csak most gyülekeznek az oxigénmolekulák.

Nem félek, csak reszketek

Nem élet az élet, ha nincs mitől féljen az ember. Mivel épp nem kellett féljek, hogy holnap éhen halok, megvettem ugyanis a mindennapi kenyeret és volt még egy kis zsír a bödönben, gondoltam utánanézek valami félelemféleségnek, nehogy kiessek a gyakorlatból.

Természetesen a rémítő hírekkel kezdtem, hiszen ezek a legmegfelelőbbek, ha frászt kíván kapni valaki.

Az első ami a szemembe ötlött, az ENSZ közleménye volt, amelyikben felszólítja az éhezőket, hogy egyenek rovarokat, mert azoknak nagy a tápértéke. Ettől nem igazán szállt meg semmi fajta félelem, hiszen biztos vagyok benne, hogy e szervezet bársonylelkű vezetői kipróbálták már a finom, ropogós svábbogár flekken tápláló hatását saját magukon, miért félnék hát én egy kis hangyás fasírttól.

Az éhezés megoldva, ettől már nem kell féljek, de ez nem jó annak aki félni akar, ezért más irányba terelgettem el a figyelmemet, hadd vegyen észre valami ijesztőt

.

Így észre is vettem egy tanulmányt, amit brit tudósok tettek nyilvánossá, melyben az állt, hogy jobban oda kellene figyelni a baktériumokra, mint a terroristákra, mert ezek növekvő ellenállása a gyógyszerekkel szemben sokkal veszélyesebb, mint a terrorizmus. Azt állítják, ha ilyen ütemben nő a baktériumok ellenálló képessége, a terroristák nyugodtan kérhetik a munkanélküli segélyt, nemsokára nem lesz kit terrorizáljanak, mert úgy el fogyunk, mint a mákos-kalács karácsonykor.

Na ez már valami! Ettől már lehet egy kicsit félni, nem erősen, de egy kis bemelegítő edzésnek elég annak, aki fél a baktériumoktól. Mert félni kell tőlük, akárcsak a rájuk már nem ható antibiotikumoktól, állítja a New York-i egyetem erre szakosodott kutató csoportja. Felméréseik szerint azok az emberek híznak el és válnak a baktériumok martalékává, akiket gyerekkorukban antibiotikummal tápláltak, nem pedig holt-doggal. A sok gyógyszer ugyanis felborítja az ember anyagcseréjét, osztán totál mindegy neki, akár dogos, akár dögös ételt eszik, mert csak túlsúlyba kerül a háj rajta.

Na, ez megint nem volt jó hír nekem, mert egy nyamvadt kis baktériumtól nem félek, mert lehet ellenáll az antibiotikumnak, de nemigen birkózik meg egy szilvóriummal locsolgatott fokhagymás kúrával.

Az elhízásért nincs miért aggódjak, hiszen jóformán nem is ismerem a biotikumokat, az antikat meg pláné nem és úgy cserélem az anyagokat, hogy az asszony nem győz rám irigykedni, mert nem kell soha lemondjak a vacsoráról.

Már kezdek bosszankodni, hogy a végén semmi olyasmit nem találok, amitől berezeljek egy kicsit, amikor megakad a szemem egy félelmetes híren, amelyik két közelgő nagy és veszélyes járványra hívja fel a figyelmet.

Az egyik valahol Szaúd-Arábiában bukkant fel, de már Jordániában, Németországban, Franciaországban és Nagy Britanniában is jeleztek megbetegedéseket. Okozója a koronavírus, egy teljesen ismeretlen valami, semmi gyógyszer nincs ellene. Így harminc százalékos a túlélési esély, akinek még működik az immunrendszere az megmarad, aki antibiotikumot evett és nem csípős paprikát, annak le is út, fel is út, mert a vírusnak mindegy, hogy kit hova fogadnak be, a mennybe, avagy a pokolba.

A másik veszély Kína felől közeleg madárszárnyakon, ott megjelent ugyanis a szárnyas-influenza egy újabb vírusfajtája, ellenállóbb mint a Kínai Nagy Fal és veszélyesebb, mint Bruce Lee volt fénykorában.

Ettől már egy kicsit megszeppentem, mert kínai meg arab vírusoktól még a nagy fehérre meszelt házban is rettegnek, sőt az ötszögű építményekben sem érzik magukat biztonságban, beengedhetek hát én is egy kis félelmet a faházikómba.

El is kezdtem reszketni, mert ezek a magyar fagyosszentek úgy lehűtötték az időt, hogy áll az eszem kapcsoljam be a fűtést, vagy vegyem vissza a hosszú-gatyát.