Úgy fizet az ASIROM, hogy ettől magam elsírom

EZ CSAK REKLÁM GYEREKEK

Nehogy valaki azt higgye, örömkönnyeket hullatok bánatomban, nem kérem szépen, a bú sós cseppjeit eregetem, amikor rágondolok, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva, egyes biztosítótársaságok kényének-kedvének.

Úgy kb. harminc éve fizetem a személygépkocsik után járó kötelező biztosítást, és hála Istennek még soha nem kellett egyetlen vasat se elköltsön ebből egyetlen biztosító se miattam.

Most azonban úgy történt, hogy önhibámon kívül balesetet szenvedtem, így a biztosító - jelen esetben az ASIROM VIENNA INSURANCE GROUP - rám, mármint az autómra kellene költsön egy kis pénzecskét, ám úgy veszem észre, ettől sokkal jobban vonakodik mind attól, hogy a pénzt elvegye a biztosítás megkötésekor.

Pedig mennyi gyönyörű ígéretet reklámoz az a biztosítást hitelesítő lapocska!

EZ IS CSAK REKLÁM

Hatalmas összegek papírra vetve, melyek onnan természetesen sose kelnek ki, a valóságban csak némi aprópénzzé válnak, és véletlenül sem fedik a kár valódi értékét.

Gyors ügyintézést ígérnek, ami azt jelenti, hogy én furikáztatom a sérült autót jobbra balra, várom a szakembert, aki felbecsüli a kárt, természetesen csak miután telefonon órás zenehallgatások mellett várom, hogy Bukarestben valaki felvegye a kagylót, és számot adjon Kolozsvárra egy kártérítést célzó dosszié megnyitására.

Mert a helyzet az kérem, hogy amióta „decentralizálódunk” minden a fővárosba költözik. A helybéli ASIROM székhelyén senki szóba se áll az emberrel, míg számot nem kap a központból.

Ez aztán már én is decentralizációnak nevezem, hogy a macska rúgja meg!

Így várok már több mint egy hónapja, és nem történik jóformán semmi.

Megpróbálok emailon érdeklődni – mert a sok zenehallgatást a telefonom már kezdi nem bírni – de a szerencse itt sem kedvez, mert végre amikor a harmadik levélre válaszolnak, közlik velem, hogy az ügyem jól áll, merthogy foglalkoznak vele, úgy mozgatják a fülük botját, hogy már kérték is szinte egy hónap múltán a rendőrségtől a helyszínelők által kiállított aktákat.

Na gondolom, akkor tényleg jól állnak a dolgok!

Ezeket ugyanis én személyesen már réges-régen átadtam a kolozsvári kirendeltségnek, ahol szemem láttára (vagy talán csak szemfényvesztésből?) beiktatták a rendszerükbe, és el is postázták interneten keresztül.

No-mármost ha postakocsin küldték volna, meglehet nem érkezik meg, ha bukdácsol egy kissé az internetes hálózat meglehet csak másnap érkezik meg, de már épp hetekre azért nincs szükség egy rongyos emailnak, hogy Kolozsvártól Bukarestig eljusson.

Habár ki tudja, hiszen a gyorsaság is relatív, így lehet nagyon gyors bármilyen lassú ügyintézés is!

Emiatt most úgy állok, hogy már több mint egy hónapja nincs autóm, a sok várakozással erre-arra meg amarra már annyi időt eltöltöttem, hogy egy új relativitáselméletet is fel állíthattam volna ezalatt.

Ezt a sok sétafikálásra és várakozásra elpazarolt időt (meg pénzt is) természetesen senki meg nem fizeti, mert a biztosítótársaságokat erre senki nem kötelezi, csak engem kötelez a törvény, hogy a kötelező biztosítást tőlük drága pénzen megvegyem.

Egyelőre hát várok, és újra várok türelmesen, reménykedvén, hogy a türelem végre rózsát is terem, nem csak töviseket, melyek csak engem a károsultat szurkálnak, mert a biztosítónál nincs személy, akit megszúrhatna, ott csak személytelen csapatok vannak, ezek felé meg hiába meredeznek tövisek.

Mondom én nektek feleim, nagyon jól kifundált dolog ez a globalizáltan elszemélytelenedett ügyintézés napjainkban, hogy a bánat essen belé!

 ILYEN BÁNATOS VAGYOK

Amikor a tyúk kukorékol

Egy régi hiedelem szerint, ha egy tyúk kukorékolni kezd, az nem jót jelent, hogy igaz-é vagy nem rátok bízom, döntsétek el e kis történet alapján.

Matinális természetű ember lévén általában pirkadatkor ébredek, és természetesen fel is kelek az ágyikóból, hogy megihassam az első kávét a napi tizenötből, egy kellemes kis dohányfüst kíséretében.

Mivel nagyon vigyázok mások egészségére, no meg félek nehogy valamelyik túlbuzgó ellenőr hajnali négykor bekopogjon a kapun, oszt a legújabb dohányzást tiltó törvények megszegése miatt megrójon, belém fagyasztva a füstös szuszt, sosem dohányzok zárt helyiségben, mindig az udvaron füstölök, reménykedvén, hogy szatellitről nem néznek füstbombának, osztán valamilyen modern lézeres vízágyúval kioltanak.

Egy szép májusi reggelen, miközben e kellemes reggeli tevékenységem űztem a kiskutyám kíséretében - akit egyelőre nem érdekel a dohánytilalom- egyszer csak amolyan fülsértő furcsa kukorékolásféleséget hallottam a tyúkudvar felől. Meglepődtem, mivel ott általában csak anyósom két féltve gondozott tyúkocskája lézeng, kakasnak híre hamva még a környéken sem.

Hirtelen arra gondoltam, bizonyára valamelyik „megkakasodott” közülük bedőlve a legújabb globálisan „elmelegedő” módinak, ám a következő pillanatban az a régi babonás hiedelem jutott eszembe, hogy a kukorékoló tyúk bajt jelez az ember háza táján.

Nem vagyok babonás, de azért valamiért nem esett jól a fekete utána, sőt bevallom egy kissé fura érzéssel nyitottam be apám szobájába, aki másfél éve úgy döntött, hogy átmegy jó-anyámhoz látogatóba egy másik dimenzióba, így azóta ott feküdt az ágyon akár egy darab fa, várván a találkozás pillanatát.

Amikor szuszogását hallottam megnyugodtam, halkan becsuktam az ajtót, nehogy megébresszem, és eszembe jutott, hogy hajdanán a török ostrom alatt álló egri várban is hallottak tyúkot kukorékolni, de a vár mégsem esett el, tehát végül is a babona csak babona.

Miután reggel mindenki a családból épségben jelentkezett, és elhúzta a csíkot ki-ki a maga dolgába, már teljes lelki nyugalommal ittam meg a következő feketét.

Minden különösebb esemény nélkül telt el a nap, ám este apám nem kért vacsorát, ami nem történt meg visszamenőleg néhány éve, egy kissé gyanús volt ez nekem, de hát istenem velem is megtörtént néhányszor, amikor valamiért duzzogva, emígy tüntettem az asszonykám előtt.

Másnap reggel apám nem akart reggelizni, állítván hogy nem éhes. Ezt már nem hittem el neki, ezért lenyelettem vele néhány falatot. Miközben etettem, jobban megfigyelve arcát, észrevettem, hogy azon már kezdenek megjelenni a halotti maszk első jelei, az orra nagyon kihegyesedett, arcbőre furcsán megsárgult, szemét nemigen nyitotta ki, ha meg kinyitotta, tekintete teljesen homályos volt.

A homályos tekintet meg szinte biztos jel a halál közeledtére, lévén hogy a szem a lélek ablaka, és bizony ha a lélek nem lát ki rajta, akkor nem érzi ott jól magát, ezért kilép a testből, és azontúl kívülről figyeli az eseményeket. Van ugyan eset, hogy a tekintet kitisztul, és a lélek visszatér, ám ez a jelen esetben nem történt meg, mert apám tekintetét többé nem láttam. Evés után elaludt, és többé utána nem nyitotta ki a szemét, lecsukva szemhéjait, semmi esélyt nem adott a léleknek a visszatérésre.

Látván, hogy a helyzet komoly, úgy döntöttem hazaviszem saját házába, hadd pihenjen ott nyugodtan,zavartalanul.

Szóltam háziorvosának, akinek véleménye egyezett az enyémmel, szerinte is már csak órák, vagy napok kérdése, míg örök álomra szenderülne.

Öt napig aludt, míg a hatodik nap reggelén már nem hallottam többé a haldoklók jellegzetes nehéz lélegzetvételét.

Péntek reggel volt, törvény szerint az orvos csak huszonnégy óra elteltével állíthat ki halotti bizonyítványt, így hát minden sietség nélkül szépen utoljára megborotváltam, tisztába tettem, ünneplőbe öltöztettem, és utána elindultunk az asszonykámmal koporsót vásárolni.

A forgalom eléggé gyér volt, előttem senki, utánam senki, egyszer szemből jött három személygépkocsi. Az első kettő elhaladt mellettem, ám a harmadik mikor már majdnem velem egy irányba ér, hirtelen átvág az én sávomra. Elkerülhetetlen frontális ütközés, mentők, tűzoltóság, rendőrség, a feleségem nem bírta lábát mozdítani, utólag kiderült bokatörést szenvedett. A következménye operáció lett tizenhat csavarral.

Az autóm totálkáros, szinte koporsó lett belőle, ahelyett hogy azt szállított volna.

A temetés csak negyednapon lehetett, mivel hétvégén minden hivatal zárva. Ám a harmadik napon a nyári kánikulában a koporsó körül már olyan szagok terjengettek, hogy a döglegyek úgy rajzottak a ház körül mint a méhecskék az akácfán virágzáskor.

Nem tudtam mitévő legyek, míg végül úgy döntöttem a legamerikaibb temetést rendezem meg, fütyülve az itthoni hagyományokra, kivitettem a koporsót a sírhoz, hogy elhantolják, és utána majd ott légyen megtartva egyben mindenféle szertartás.

Hála Istennek itt nagyobb baj nem történt, egyedül csak a sírásók fogták meg a róka farkát, miután elengedték a kötelet amivel a koporsót a sírgödörbe leengedték. A szertartás ezután zökkenőmentes volt.

Nos, ez lenne a történetem, amióta azt a kukorékolást hallottam, mindenki olyan következtetést vonhat le belőle amilyet akar.

Jelenleg hála Istennek jól vagyok.

Ez nem teljesen igaz! Mert nincs immár se apám, se anyám, se autóm, sőt jelenleg feleségem sincs, és ráadásul fáj a két hüvelykujjam a baleset óta.

Sátánűző, ördöngös gondolatok

Miközben a világon egyre jobban eluralkodó káoszt figyelem, és nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz a vége, ha egy szomorú kis lepkefing tényleg tornádóvá alakul, azon töröm a fejem, miként lehetne változtatni a helyzeten.

Mivel szerintem erre politikai megoldás nincs, még akkor sem ha hétszer annyi politikust hívnak össze villásreggelikre, meg pezsgős vacsorákra, így hát másfelé kajtattam egy kicsit, jó mélyre visszanyúlva az emberiség történetében.

Az időszámításunk határát csak néha léptem át, mivel szerintem ez előtti meg utáni időkkel jelen esetben abszolút értelmetlen foglalkozni, a hiányzó bizonyított adatok mián.

Természetesen e két határ között is sok minden van, amire nincs semmi bizonyíték, de szerencsére vannak feltételezések, melyek gyönyörűen fel tudják ma is bolygatni a világ nyugalmát.

Nos, a sok kis apró feltételezésre nem térnék ki, mivel időm nem határtalan, és a tiétek is atyámfiai csak a sors által adott határok között mozog, így csak azon feltételezéseket gyötörném meg kissé, melyek az örök élettel, meg a Sátán személyével kapcsolatosak.

A kíváncsiságtól hajtva, a történelemben lapozgatva, próbáltam rájönni, ki volt az aki elsőként e mai homályos zűrzavar magvait elvetette.

Bármennyit dokumentálódtam, sajnos nem tudtam nyomára akadni annak, vagy azoknak a személyeknek, mai nyelven „businessmeneknek” akik rájöttek, hogy ha megváltoztatják azt a nézetet - mely valamikor réges-régen a tiszta időkben dívott - miszerint jobb ha az ember saját vérében, mintsem hugyában fetrengve távozik az élők sorából, és látatlanban eladják az örök élet fogalmát a hiszékeny embereknek, micsoda jó és soha véget nem érő üzletet kötnek.(Már csak utódaik nevét jegyezték fel a pergamentekercsekre.)

Ám ahhoz, hogy ezt valaki megvegye szükség volt egy harmadik személyre aki az üzletet egy kissé fellendítse, és az alkudozást megkönnyítse, így ragadtatott ki a Bibliából a Sátán személyisége mint segítő eszköz azok számára, akik haboznának ezen üzlet megkötése előtt, és ezzel megindult az a lavina, mely mind mai napig pörgeti az emberiséget.

Az örök élettel nem volt épp olyan egyszerű a helyzet, mert ugyebár nem lehetett ennek csak a szép és végtelenül kellemes oldalát reklámozni, hiszen úgy minden erre ráharapó vásárló egyből oda vágyakozik, és véget vetve e világi életének elhúz új szerzeményébe mint a ősszel a gólyák melegebb vidékre.

Ha ez megtörténik, akkor sajnos az üzlet befuccsol, és ma bizonyára amerikai indián bennszülöttek üzletelnek a sok-sok milliárd kínaival, és afrikai varázslók kergetik ki a gonosz szellemeket az eszkimók jégkunyhóiból.

Ezért hát be kellett mutatni az örök élet sötét oldalát is, ami a purgatóriummal kezdődött, és a légkondival fel nem szerelt pokollal végződött, az esetben ha valakiből még a tisztító tűzzel sem lehetett rendes, örök életű embert faragni.

Mivel az emberek általában nemigen szeretik elismerni saját hibáikat, gonoszságukat, stb., szóval amiért megérdemelnek egy kis pörkölést, emiatt volt szükség a jó öreg Sátánra, akire osztán mindent rá lehetett és lehet kenni mind mai napig(szerencsére bírja a gyűrődést, egyébként már a világ végén kószálna valahol). Így lehet kimagyarázkodni mind mai napig, hogy tulajdonképpen minden rosszért csakis ő a hibás, minden rossz fát a tűzre csakis az ő sugallatára teszünk.

Emiatt lehetett, és lehet ma is az örök élet légkondival felszerelt részéről álmodozni, hiszen ha ide, oda meg amoda csúsztatunk egy kis lóvét(erre odaát nincs szükség, mert úgy a légkondi mint a fűtés bizonyára teljesen ingyenes), akkor azok -akik a pénzt helyettünk itt elköltik, vagy új üzletekbe fektetik- teljes bizonyossággal ígérgetik, hogy az örök életünk garantált, természetesen ha a Teremtő is ebbe beleegyezik.

Én ugyan kötve sem hiszem, hogy valakinek lenne beleszólása a világmindenség létrehozójának és irányítójának dolgaiba, ám aki a Holdon telket vásárol, remélvén, hogy majd ott halászik száraz tónak nedves partján kínai pontyra, az miért ne hinné el?

No meg mennyivel kényelmesebb azzal hitegetni magunkat, hogy bármit is teszünk, az úgysem numerál, hiszen ha ezt akár az életünk utolsó pillanatában megbánjuk, akkor oly lezserül sétálunk be a mennyországban reánk váró örök jólétbe, mint Napóleon Moszkvába hajdanán.(Természetesen ő is ezzel csak hitegette magát)

Itt már kezd egy kissé homályba burkolózni a dolog, hiszen mi a szomorúságért kell megbánni azt, amit tulajdonképpen nem is mi tettünk jó-szántunkból, hanem más?

Ha a Sátán a hibás, hadd bánja meg ő, a bánatba is!

Hadd vállalja a felelősséget az a kis lepke tornádóért, amelyik elszőllentette magát, ne kenje a komájára aki rakott káposztával jól lakatta, és emiatt ő a gyomrát megterhelte.

Ezen homály még homályosabbá tétele miatt született meg a politika, először csak valláspolitikaként, ami aztán buján burjánzó hajtásokat hajtott az élet minden terén, és zöldül ma is amolyan örökzöld „Parthenocissus tricuspidata “-ként, (magyarán vadszőlő) melynek mászóképessége nem ismer határt, és mindent ellep ami útjába esik, sőt még azt is amit akarattal vagy akaratlanul oda tesznek.

A vadszőlő veszőfutása ellen két módon lehet védekezni: vagy addig nyesegeti az ember szétfutó hajtásait, míg tulajdonságait megváltoztatva örökzöld díszfává alakul(ez nagyon érdekes jelenség, de nem ördögi), vagy pediglen kivágja gyökerestől mindenestől.

Nos, szerintem a túlburjánzott politika ellen, mely tulajdonképpen a jelenlegi homályba merülő sokféle zűrzavar okozója, a hajtásnyesegetés már nem sokat ér, ott kérem az ősgyökérnél kellene kezdeni, azaz elűzni a Sátánt életünkből, egyszerűen fittyet hányva rá, semmisnek nyilvánítani.

Ha ezt megtennénk, meglehet az elején lenne egy kis kavarodás, például csődöt jelentene be az ördögűzők egyesülete, vagy megszűnne a sátánimádók klubja, de hát istenem egy kis kolaterális veszteség mindig megengedett(legalábbis a mai politikai irányzatok ezt reklámozzák).

Utána viszont új kerékvágásba kerülnének a dolgok, azok akik ma sokat dolgoznak kevéske pénzecskékért, hogy a sok és nagy semmit árusítók portékáját megvehessék, sokkal kevesebbet kellene dolgozzanak, és maradna pénzük meg idejük élvezni ezen világi életet, nem rettegvén immár a pokol feltételezett kínjaitól.

A „nesze semmi, de fizesd meg jól” alapon működő üzletek tulajdonosai és alkalmazottai sajnos munka nélkül maradnának, rákényszerülve, valami kézkérgesítő tevékenységgel megszerezni mindennapi kenyerüket.

De nem hinném, ez nagy gondot okozna, mert tudva lévő, hogy a munka nemesit, és nemes gondolatokat éleszt az elmékben.

Ha ezen új és nemes gondolatokban már meg sem jelenik a Sátán, vagy az örök élet, az emberek egyszerűen csak élik az élet, és elfogadják a halál gondolatát mint ennek természetes, utolsó fejezetét, akkor már nem kell a homályban tovább tapogatózni, és feltételezett dolgokon rágódni, vagy ezek miatt háborúzni, szóval időt meg pénzt rájuk pazarolni.

Bizonyára teljesen másként alakul e világ sorsa, ha annak idején Éva nem lát se kígyót, se békát és inkább Ádám-csutkáját nyalogassa nem az almacsutkát.

Ám nem hinném, hogy azért a dologtól ez megszabadította volna az emberiséget, mert a Teremtő bölcs, és tudta, hogy a semmitevésből sok jó nem származik. Az embernek szüksége van egy kis munkára meg felelősség vállalásra ahhoz, hogy a földön tapicskolva jól érezze magát a saját bőrében.

Emiatt feleim azt ajánlanám, próbáljunk változtatni valamit, űzzük ki a Sátánt gondolatainkból, és vállaljuk a felelősséget tetteinkért e világon, mert higgyétek el, semmi esély arra, hogy mást okolva életünk során elkövetett csínytevéseinkért, az .vigye el a balhét egy más világban, miközben mi ott gubbasztva fix huszonegy és fél Celsius fokos melegben, vidáman éldegéljünk hátralévő életünk örök részében.

Mesterségem címere: besúgó

Sok mesterséget kipróbáltam, mivel szeretem a változatosságot, ezért úgy döntöttem, hogy valami új de régimódi és kihalófélben lévő mesterség után nézek.

Először gondoltam cipész leszek, mert kezd kilukadni a cipőm talpa, vagy esernyőjavító iparos, mivel letört az asszony ernyőjének egyik szára, ám eszembe jutott, hogy ezzel újabb krízist idézhetnék elő a néhány milliárd embert foglalkoztató kínai gazdaságban.

Megsajnáltam szegényeket, gondolván, ha elveszem olyan sok ember orra elől a rizsgombócot, és nekilódulnak másfelé élelmet szerezni, nemsokára a Kung Fu panda borotvaéles dákója tereli felém a halálfélelmet, nem holmi pitiáner terrorista pukkantgatás.

Tovább keresgéltem hát a mesterségek között, ám rájöttem, hogy bármilyen javító mester leszek, valakinek ártani fogok, hiszen ha én megjavítom az elromlott régi valamit, akkor más nem tudja eladni, a fogyasztói társadalom számára gyártott új, príma minőségű és egy használatra szánt portékáját.

Mivel láttam, ezzel a lágyszívű hozzáállással nem sokra viszem, úgy döntöttem, próbálok keményíteni egy kissé puhulófélben lévő szerveimen.

Nem a szívemmel kezdtem, mert úgy véltem az veszélyes egy kicsit első nekifutásra, hanem más nem épp nemes, de lényeges szervemmel próbáltam gyakorlatozni, és mikor sikerült, belesúgtam az asszony fülébe, hogy azonnali hatállyal egyelőre lemondok az ernyőjavításról.

Akár hiszitek, akár nem, ez esetben nem tett ellenvetést, sőt örömmel fogadta döntésem.

Látván, hogy egy kis súgás-búgással milyen sokra lehet vinni, ötletet adott a mesterség keresgélésben, így esett választásom a súgásra, jobban mondva a besúgásra, amit még sosem gyakoroltam, de hallottam és tapasztaltam, hogy igencsak szép karriert lehetett befutni ezzel a mesterséggel.

Nem igazán tudtam, hol kezdhetném pályafutásom, hiszen ma már senkinek nincs szüksége susogóra, mert a modern technológia szép lassacskán munkanélkülivé tette őket, mindenféle titkos kamerát, mikrofont, egyszóval mindenféle kukkoló szerkentyűt használva helyettük.

Ha jól meggondolom, ebben van logika bőven, hiszen nem kell attól félni, hogy az emberről a szomszédja, vagy munkatársa ír néha titkon jelentést, hanem nyíltan lefilmezhetik, lehallgathatják bárhol és bármikor, az utcán, a munkahelyén, az autójában, sőt még saját házában sem lehet biztonságban, mert ma már minden nyomorult kis szatellitnek szeme, füle és hőérzékelője is van.

Ezért lehet oly szabadon sétafikálni az (ál-)demokráciában kérem! Hiszen úgyis minden lépését leellenőrizhetik bárkinek( mondjuk a terroristákra ez nem vonatkozik, mivel hidegvérűek), és ha egy kicsit magánsikátorán félrelép, akkor magára vessen, ne a besúgókra haragudjon.

Az ember magánélete tudniillik ma már hivatalosan tabu, azt senki nem érintheti, de a hivatalos közegféleségek ez alól kivételek, mivel nekik még hivatalosabban megengedett, hogy megszegjék azt, amit hivatalosan garantálnak.

Vigyázat hát, mert nem csak attól kell félni, hogy fényképes levelet kap az ember, amiben értesítik a hajtási jogosítványának bevonásáról, mert pirosba hajtott, amikor egy lélek nem volt a környéken, nemhogy rendőr, hanem attól is, hogy felkerül egy videón valamilyen közösségi oldalra, amikor a kertek alatt a szénaboglyában szomszédasszonyával épp mirigyeik termékeit csereberélik, és ezt a szomszédja is végignézi.

Ezek a tények gondolkodóba ejtettek, mert kezdtem rájönni, hogy szinte semmi esélyem a besúgói mesterséggel karriert csinálni, hiszen ez tényleg nagyon kihalófélben van már.

Csak abban az esetben virágozhatna fel újból, ha csodák történnének, így például tényleg lenne egy picikét erősebb napkitörés, ami megpergelné a sok kukkoló rendszert, vagy az emberek megelégelnék azt, hogy még a hálószobájuk titkaiba is beletekinthessenek a demokrácia leple alatt, és kitörjenek az elfásult közönyből.

De úgy vélem erre még jó ideig várni kell, ezért egyelőre inkább helyreteszem az esernyő kitört szárát, és megfoltozom a cipőm talpát, remélvén, hogy nem okozok gazdasági krízist ezzel sehol az égvilágon.

Hiába na, én már csak ilyen puha szívű maradok, de abban reménykedek, hogy nem puhulok el annyira, hogy alkalomadtán még egy kis fülbesúgással ne próbálkoznék.

Az erdélyi sertésbosszú talánya

„Izzó vastrónon őt elégetétek,

de szellemét a láng nem égeté meg”,

mert az maga a tűz...- ez ugrott be hirtelen, amikor a fájdalomtól a szemem majd kiszökött a gödréből, és szinte vonyítani kezdtem mint kanfarkas a teliholdnak. De mivel csak csillagokat láttam, inkább a nyöszörgésnél maradtam, nehogy valakit megijesszek. Amúgy általában eléggé hangtalanul elviselek mindenféle fájdalmat, ami nem fáj. Természetesen van néhány kivétel, ilyen például a fog, derék és fejfájás, no meg bizonyára a szülési fájdalmat se viselném valami türelmesen, ami nem csoda hisz olyan érzékeny hím vagyok, hogy a hímes-tojás kotló alá bújhat mellettem.

Bizonyára emiatt érintett kellemetlenül, a karácsonyra levágott disznó szellemének újévi bosszúja, mert csakis valami ilyesmiről lehet szó, ha jól meggondolom a dolgokat.

Mifelénk ugyanis a szellemek egyelőre szabadon cirkálnak, fittyet hányva mindenféle uniós ki, meg és össze-vissza kötésre. Igaz, hogy ez ma már inkább csak az állati lelkekre vonatkozik, melyeket egyelőre nem ejtett csapdába a modern, virtuális élményvilág

De meséljem el e fura históriát, hadd okuljon belőle az, aki úgy szereti a disznófősajtot mint én, és valódi csontot ad kiskutyájának, nem amolyan egészséges műizét, amitől egy rendes kutyának hányingere van, de sajnos nem tud regurgítálni, mert mint minden manapság, az is szőrtelenítve van. Pedig be szépek voltak azok a régi szép szőrös idők! (Ugye mondtam, mily érzékeny vagyok! Még néhány szőrszál hiánya is megérinti lelkem.)

Mivel imádom a disznófősajtot, és éppen akadt egy fél disznófej a ház körül, megkértem a főszakácsnőcském, hogy főzzön egy adag fokhagymás, borsos, paprikás sajtocskát, hadd tudjam főztjét dicsérni.

Én lévén konyhájának kedvenc és fő fogyasztója, egyből beleegyezett, tudván, hogy míg az tart más ételre rá se nézek. Ezt persze csakis azért teszem, hogy a főzés terhe alól addig felmentsem, mert néha-néha olyan nagylelkű vagyok, hogy majd elérzékenyülök bele.

Segítettem még kettévágni a disznó fél koponyáját, hogy valamiképp beférjen a nagy-fazékba, mert elég nagyfejű egy kb. száznyolcvan kilós malacka.

Miközben a fejet szabdaltam, azon gondolkodtam, hogy mi történt volna, ha véletlenül ez az állat fejel be hajdanán a térdem kalácsába, nem pedig egy sokkal kisebb súlycsoportú rokona.

Mert régebben azokban a szép disznóvágásos időkben bizony én is megnyuvasztottam néhány disznócskát. Általában mindig felülkerekedtem, de volt egy eset amikor egy kis vézna százkilós hízócska olyant fejelt a térdembe, hogy szegénykémnek kalácsa majdnem kettérepedt, így majdnem alul maradtam.

Szerencsére a hancúrozás közepette szinte észre se vettem, csak miután végül a disznó megadta magát sorsának, éreztem, hogy hirtelen szorítani kezd a nadrágom.

 Fájdalmat nem éreztem, hála a zsibbasztó szilvaszörpnek, ám a lábamra pillantva megesküdtem volna, hogy az egy elefánt bébié, olyan szép oszlopossá duzzadt, majd szétrepesztve a nadrágom szárát.

Egyébként nem történt komolyabb bajom, sőt egy hónap múltán már le is lohadt a térdem, és a pláné az lett, hogy azóta kitűnő időjóssá vált. Aprócska, vidám kis nyilallásokkal mindig jelzi, ha esős idő közeleg, és hosszú, mélyebb szurkálásokkal a ködös, borongós időjárás közeledtét.

Bizonyára tovább gondolkodtam volna disznófejes emlékeimen, ha nem sikerül szétvágni a koponyacsontot.

Ám végre sikerült, és boldogan tettem be a fazékba, megnyomkodva egy kicsit, hogy a víz jól ellepje. Ahogy ott rendezgettem, olyan fura érzésem volt, hogy a lecsonkított füle alól rám kacsintott vagy kétszer.

 Rá se bagóztam persze, inkább kimentem bagózni, míg húsa a csontról lefő, és kivehetem azt a kacsintós szemet, ami a rostonsült szűz malachere után a második kedvenc falatom. Mivel ez az állat koca volt egykor, az elsőtől elestem, így a másodikból lett első ez esetben.

Elég hosszúra nyúlt a szivarszünet, míg végre szólt az asszonykám, hogy a szem tálalva, a csontot meg vihetem a kutyuskának.

• A kutya még várhat, hadd kapom be a szemet előlegbe!
  
• Csak gyorsan, míg nem nézek oda, tudod, hogy elmegy tőle az étvágyam- válaszolta.

Az nem is lenne olyan nagy baj gondoltam, annál több disznófősajt maradna nekem, de azért gyorsan bekaptam a disznószemet, nehogy véletlenül rosszullét kerülgesse, osztán ne tudja a fejsajtot megkészíteni.

Nem rágódtam sokáig a szemizmokon sem, úgy csúsztattam le őket hosszába, mint gácsér a földigilisztát, és pillantok alatt már el is tűntem a konyhából csontostól mindenestől.

Egyenest a kutyához mentem, a finom csontocskát szervírozni, ám kiderült, hogy nem tud mit kezdeni az óriási darabokkal, pedig igen-igen acsarkodott nekik. Ezt látván gondoltam besegítek egy kicsit(nem csontot rágni, pedig azt is kedvelem ám!), fogtam a baltát, és elkezdtem a koponyát apró darabokra törni, a kis tacskóm meg vidáman ropogtatta ezeket.

Már csak az alsó állkapocs maradt összezúzni való, erre is ráütöttem néhányszor, ám meg se kottyant neki a kis balta súlya.

Felcseréltem hát egy ötkilós kalapácsra, nekihuzakodtam és zutty! Rácsaptam teljes erőmből. A hatás óriási volt, azt láttam, hogy a csont szilánkokra tört és belőle a fogak puskagolyóként repültek minden irányba.

Azt már csak éreztem, hogy az egyik közülük a comb-közti golyótartó bőrzacskóm jobb oldali golyójának csapódott, és ettől az ütközéstől a következő pillanatban térdre ereszkedve az összetört disznófej előtt nyöszörögtem, szinte viszontlátva annak kacsingatós szemgolyóbisát.

Egyébként szerencsém volt, mert a fog nem bírt a nadrágom kemény farmeranyagán áthatolni, így komolyabb bajom most sem történt, csak az étvágyam ment el a disznófősajttól, meg egy időre a fehérnéptől, az asszony nem kis ámulatára.

Ugyanis sosem árultam el neki e kellemetlen incidenst, hadd lássa, hogy néha szerény és önmegtartóztató is tudok lenni, nem csak érzékeny.

Szinte rá se néztem még másnap se a csábítóan illatozó kedvenc ételemre, és bizony szinte két hétig ellenálltam az asszonykám csábításainak is.

De végül csak visszatért étvágyam, megettem a disznófősajtot, és ismét rászoktam a szőrös flekkenre is, de mindmáig talány maradt előttem, hogy véletlen baleset áldozata voltam, vagy a disznó szellemek fogtak össze. és álltak bosszút, amiért nem akarok ma sem disznóhúst megvető, és asszonynépet megalázó vallásirányzatokkal egyetérteni.

A demokrácia sötét oldalán

Próbáltam egy kicsit leskelődni, csak úgy a sötétben tapogatózva, még egy gyertyát se gyújtva, nehogy véletlenül tejesen világosan lássam mit rejt a sötét, oszt véletlenül a rémülettől felébredjek a révületből.

Egyébként azért se érdemes ott gyertyalánggal bíbelődni, mert úgyis eloltja az a légáramlat, mely a kezdet-kezdetén Kháoszt teherbe ejtette. Ez a szellő bizonyára azóta is ott libeg, párjára várva, szexre áhítozva, és nem szeretné, ha valaki a gyertyát tartaná, míg szerelmének méhébe a sok kis káoszfiókát beplántálná.

Bizonyára tervezi, hogy alkalomadtán ott a sötétben együtt napvilágra hozzák, és szélnek eresztik őket ismét, hadd kuszálják össze a demokrácia göcsös fonalait.

Sötétbe fúrva hát kíváncsi tekintetem, figyelmesen nézelődtem, és akár hiszitek, akár nem egy kis idő múltán a vaksötétben is kezdtek megvilágosodni bizonyos dolgok.

Nem tudtam például, miért törik a honatyák állandóan azon a fejüket, hogy mi okból szabjanak ki rám újabbnál-újabb bírságot, szóval miért büntessenek, azért mert kalapot hordok, vagy azért mert anélkül járok.

Ott a sötétben világosodtam fel, hogy nem vagyok eléggé felvilágosult, hiszen egyszerűen csak kendőt kéne fejemre kössek, elváljak az asszonytól, és férjhez menjek. Hiszen ezért nem jár nekem büntetés, csak annak, aki megsért, mert rám fogja, hogy buzeráns vén majom lettem, nem pedig a jogaitól felhevült langyoska..

Legújabban ugyanis azt vettem észre, hogy már csakis azzal foglalkoznak minden szinten, hogy cifrábbnál-cifrább bírságokkal kopasszák meg az amúgy is kopaszodó népeket, olyan törvényeket léptetve életbe, melyek a demokrácia nevében úgy büntetnek, hogy nemsokára abba koldulnak bele.

No, persze csak a nép apraja, mert a büntetésekből befolyó pénz ott az árnyékos oldalon a nagyok zsebébe kerül, ami arra buzdítja őket, hogy ismét újabb, számukra sok zsetont hozó világosan homályos „demokratikus” törvényeket találjanak ki.

Nem is lehet ma már egyebet olvasni, hallani, látni mint azt, hogy miért lehet az embert nap mint nap megbírságolni.

Ha a sok príma stresszoldó gyógyszer reklám ne lenne, félnék immár tévét nézni, rádiót hallgatni, ahonnan rendszeresen, de minden rendszerezés nélkül érkeznek a stresszkeltő vidám hírek, kedélyes mosollyal körítve, ami helyes hiszen nem egy szomorú kommunizmusban élünk, hogy a bánat ott essen belénk.

Hanem állítólag demokráciában tengődünk, ahol mosolyogva kell a büntetést fogadni, nehogy a bírságot átnyújtó közeg megsértődjön, oszt szomorú, vagy dühös tekintetünkért is megbüntessen, feltételezvén, hogy hivatalos személyét ez mélyen sérti.

Nos, nekem ez a demokrácia nem igazán az ínyemre való, mivel a világos oldalán sokat reklámozott jogaimat, a sötét oldalon szép sunyin a hamuba tapossák.

Minden szabadon gyakorolható jog mellé, annyi kisbetűs büntető törvénycikkelyt mellékelnek, hogy ha mindet elolvassa az ember, kiderül, valamilyen bírságot csak kell fizessen, ha jogaihoz nagyon ragaszkodik, amit persze senki nem reklámoz, nehogy véletlenül a szépet csúnyácskának lássa.

Mert arra nagyon vigyáznak ám, hogy szép terítéken szervírozzák, és cukormázzal vonják be a sok gyanúsan bűzlő törvényt, vagy törvényerejű rendeletet, nehogy hányingert, vagy gyomorideget kapjunk tőlük.

Habár ma már ez nem gond, hiszen mindent csillapít a sok csoda(gyógy-)szer, melyeket csakis azért találnak fel, hogy ideges rendszerünket lecsillapítsák, és mellékhatásként boldog révületbe esve, észre se vegyük a sötétben elszaporodó kis káoszcsemeték napvilágra jöttét.

Álom, álom, édes álom

Mint minden normálisan félbolond embernek nekem is vannak álmaim, és álmodozok is néha, ami jó dolog, hiszen nem kell féljek attól, hogy a jövőmből csak egyszerűen múlt lesz, értelmetlenné téve a jelent.

Természetesen az álmodozás mellett álmodok is olykor, ha Hüpnosz karjai között ringatózva nem horkolok, mert ezt a kis házisárkányom nem bírja, és tüzes nyelvét meg könyökét használva azonnal szétszakítja álmom fonalát.

Pedig olyan szépeket tudok álmodni, hogy gyönyörűség bennük szerepelni. Csak azt nem tudom, mi okból kifolyólag mindig ezen álmok közepette zendítek rá a betyáros sárkányriasztó nótára, így sosem tudom meg mi lesz a vége.

Emiatt végül úgy döntöttem, megpróbálok néhány sárkánymentes napot szerezni, reménykedvén, hogy ezalatt egy nagyon szépet álmodok, aminek már vége is lesz.

De nem olyan könnyű ám mint a mesében, a sárkánytól megszabadulni!

Toronyba nem zárhattam, láncra nem verhettem, nehogy jogain csorba essen, ezért a legjobb megoldásnak láttam, ha üdülni küldöm.

Ez ötletem jól bevált, mert immár egyedül és teljesen szabadon, a díványnak esve, nekiláttam, hogy merész álmom valóra váltsam.

Valamiért egy kissé nehezen közelített felém az álmok istensége, sokáig forgolódtam, szerencsére nem volt senki, aki ezért morgolódjon.

Míg így kínlódtam, már az is megfordult fejemben, hogy jó lett volna elcsenni valahonnan, és bevenni egy álomcsalogató pasztillát, de ezt a gondolatot szinte azonnal vissza is fordítottam, mivel se orvosom, se gyógyszerészem, akitől titkos mellékhatásairól érdeklődjem.

Hisz megtörténhet, hogy mély és álommentes álomba zuhanok, és akkor bizony teljesen felesleges volt, az üdülésre pénzt pazarolni. Az is megeshet, úgy belemélyedek az álomba, hogy még elektrosokkal se bírnak kirángatni belőle, és ez esetben semmi esélyem végignézni álmomat, sőt még a részvétnyilvánításokat se látom meg.

Míg így gyötrődtem, egyszer csak hirtelen dobszót hallottam, de nem akármilyet ám, hanem olyat mint gyerekkoromban, amikor Sándor bá döngette a dobra feszített „kecskebűrt”(akkoriban ez még nem számított állatkínzásnak!), oszt kiabálta, hogy: „Közhírré tétetik...”.

Azt hittem álmodom, és szinte felugrottam a díványról, hogy az ablakhoz rohanjak, de legnagyobb meglepetésemre mozdulni se bírtam, se kezem se lábam nem engedelmeskedett.

Ekkor jöttem rá, hogy ez bizonyára valóság, hiszen álmomban én oly fürge vagyok mint az ürge, sőt olykor könnyedén és simán repülök is mint egy kőszáli sas, mely lecsapna a kis fürgére.

Mivel az ablakig nem jutottam, csendben hanyatt fekve füleltem, hadd halljam mi következik.

A dobszó egyszer csak elhalkult, és valaki rekedtes hangon kiabálni kezdett:

„- Közhírré tétetik, hogy az EU területén a dohányfüst betiltatik! Helyette közérzetjavító és vény nélkül kapható vadkendert füstölhet bárki, anélkül, hogy hatásairól és mellékhatásairól megkérdezné háziorvosát, vagy gyógyszerészét”.

-Na a fenébe is-gondoltam- tán csak nem költözött Brüsszelbe a Fehér Ház, hogy az amerikai álmot Európában is megvalósítsa?

Egyébként csodálkoztam, hogy csak így dobra verik a híreket, minden reklám nélkül, de hát Istenem vannak még csodák. Az is eszembe villant, hogy netán napszúrást kapott a média virtuális világa egy várható, de mégis váratlan napkitöréstől, emiatt van e kényszermegoldás.

Tovább már nem gondolkodhattam, mert rövid dobpergés után, újabb hirdetés következett:

„-A globális felmelegedés lehűlése érdekében, minden melegen kötött házasságot csakis Szibériában mínusz negyven fok alatt hitelesítenek, egy éves ott eltöltött násztelelés után”.

• Ebből se lesz már hidegháború, egyeztetnek a hatalmasok- morfondíroztam volna tovább is, de a dobos félbeszakított:

„- De, a bölcs és nagylelkű nagyvezéreink jóvoltából e szigorítás nem vonatkozik a háziállatokkal létrejött frigyek esetében, kivéve, ha nem disznó valaki, mert az unió területéről minden disznó és tőle származó disznóság kitiltatik!”

Ezután rövid dobpergés, utána meg olyan síri csend következett, hogy saját horkolásom is meghallottam, zavart is egy kicsit, de röstelltem oldalba bökni magam miatta, gondolom megértitek miért.

Vártam, vártam, de semmi folytatás, se dobpergés, se kiabálás nem hallatszott többé, pedig a kíváncsiságtól majdnem horkantós-görcsöt kaptam, de ezzel senki nem törődött, hiszen olyan egyedül voltam az ágyon mint Robinson saját kis szigetén.

Sőt mondhatni szinte a szingularitásba süppedve, kecske nélkül, Péntek nélkül(ugyanis hétfő volt) kezdtem el gondolkodni azon, hogy mit is jelenthet az, amit hallottam.

Egy kissé ellentmondásosak voltak a kikiáltások, emiatt sokáig nem tudtam hova tenni őket. Mert például a disznóellenes törvény azt sugallta, hogy a török már nem csak a Buda várát foglalta el, hanem Brüsszelig jutott.

Na, de akkor ki-kivel egyezkedett a globális felmelegedés ügyében?

Annyi kombináció és variáció megfordult fejemben, hogy ötös lottónak is becsületére válhatna bármikor. Ám hiába variáltam bármit(törököt-görögöt, japánt és kínait, oroszt és poroszt, keresztényt-muzulmánt, buddhistát és ortodoxot, stb., stb.), egyetlen kombináció sem vált be.

Addig-addig gyúrtam a gondolatokat, míg egyszer csak egy kis migrénféleség lüktetését kezdtem érezni a jobb halántékom körül.

• Nahát, ez aztán szép! Ahelyett, hogy a kéjre áhítozó Vesta-szüzek hastáncát bámulva, kangörcsöt kapnék, kecskelábú és tyúkeszű politikusok dilingós döntésein rágódva, fejgörcsöt kapok a végén! - dühöngtem, természetesen csak úgy magamban, nehogy valaki félnótásnak nézzen.

Mondanom se kell, hogy ez is történt. Halántékomon a nyomás egyre erősödött, míg végül annyira fájt a koponyám jobbik oldala, hogy már gondolkodni se tudtam, ezért csak úgy vaktában odakaptam a kezemmel.

Szerencsétlenségemre célt tévesztettem, és jól bevertem a dívány karjába, ami fejemre a fájdalmas nyomást gyakorolta.

De szerencsém is volt, hiszen ettől a hirtelen mozdulattól Hüpnosz fia, a rémálomkeverő Ikelosz úgy elhúzott mellőlem mint a siketfajdkakas tojója mellől, ha dürgéskor megzavarják, így máris hunyorogva körülnézhettem. Felültem, és örültem, hogy kezem-lábam mozgatni tudom, az már nem is zavart, hogy repdesni nem tudok.

Az álmom viszont megzavart, sőt bosszantott is egy kicsit, mivel nem tudtam ennek se a végére járni.

Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy melegében(nem ám melegen!) konyhába siessek, és lecsurgassak torkomon egy nagy kupica szilvanedűt, hadd legyen étvágyam megenni egy tenyérnyi füstölt szalonnát fokhagymával, a szalonna füstjére ráduplázva egy jó adag dohányfüstöt, hadd kergessem messzire az ördögöt, aki ezt az álmot fejembe csempészte.

Hiszen egy ilyen pokolian kínzó, rejtélyes marhaságot csakis valami patásféleség találhatott ki, de nem hinném, hogy a négylábúak családjába tartózik.

Mindenképp remélem, hogy messzire elszaladt, és nem tér vissza hamarabb mint tüzes sárkányom az üdülésből, így álmodhatok még egy olyat is, amelyiktől semmilyen görcsöt nem kapok, mert több lesz benne a merészen pucér erotika mint a sunyi homályba bugyolált politika.