A demokrácia sötét oldalán

Próbáltam egy kicsit leskelődni, csak úgy a sötétben tapogatózva, még egy gyertyát se gyújtva, nehogy véletlenül tejesen világosan lássam mit rejt a sötét, oszt véletlenül a rémülettől felébredjek a révületből.

Egyébként azért se érdemes ott gyertyalánggal bíbelődni, mert úgyis eloltja az a légáramlat, mely a kezdet-kezdetén Kháoszt teherbe ejtette. Ez a szellő bizonyára azóta is ott libeg, párjára várva, szexre áhítozva, és nem szeretné, ha valaki a gyertyát tartaná, míg szerelmének méhébe a sok kis káoszfiókát beplántálná.

Bizonyára tervezi, hogy alkalomadtán ott a sötétben együtt napvilágra hozzák, és szélnek eresztik őket ismét, hadd kuszálják össze a demokrácia göcsös fonalait.

Sötétbe fúrva hát kíváncsi tekintetem, figyelmesen nézelődtem, és akár hiszitek, akár nem egy kis idő múltán a vaksötétben is kezdtek megvilágosodni bizonyos dolgok.

Nem tudtam például, miért törik a honatyák állandóan azon a fejüket, hogy mi okból szabjanak ki rám újabbnál-újabb bírságot, szóval miért büntessenek, azért mert kalapot hordok, vagy azért mert anélkül járok.

Ott a sötétben világosodtam fel, hogy nem vagyok eléggé felvilágosult, hiszen egyszerűen csak kendőt kéne fejemre kössek, elváljak az asszonytól, és férjhez menjek. Hiszen ezért nem jár nekem büntetés, csak annak, aki megsért, mert rám fogja, hogy buzeráns vén majom lettem, nem pedig a jogaitól felhevült langyoska..

Legújabban ugyanis azt vettem észre, hogy már csakis azzal foglalkoznak minden szinten, hogy cifrábbnál-cifrább bírságokkal kopasszák meg az amúgy is kopaszodó népeket, olyan törvényeket léptetve életbe, melyek a demokrácia nevében úgy büntetnek, hogy nemsokára abba koldulnak bele.

No, persze csak a nép apraja, mert a büntetésekből befolyó pénz ott az árnyékos oldalon a nagyok zsebébe kerül, ami arra buzdítja őket, hogy ismét újabb, számukra sok zsetont hozó világosan homályos „demokratikus” törvényeket találjanak ki.

Nem is lehet ma már egyebet olvasni, hallani, látni mint azt, hogy miért lehet az embert nap mint nap megbírságolni.

Ha a sok príma stresszoldó gyógyszer reklám ne lenne, félnék immár tévét nézni, rádiót hallgatni, ahonnan rendszeresen, de minden rendszerezés nélkül érkeznek a stresszkeltő vidám hírek, kedélyes mosollyal körítve, ami helyes hiszen nem egy szomorú kommunizmusban élünk, hogy a bánat ott essen belénk.

Hanem állítólag demokráciában tengődünk, ahol mosolyogva kell a büntetést fogadni, nehogy a bírságot átnyújtó közeg megsértődjön, oszt szomorú, vagy dühös tekintetünkért is megbüntessen, feltételezvén, hogy hivatalos személyét ez mélyen sérti.

Nos, nekem ez a demokrácia nem igazán az ínyemre való, mivel a világos oldalán sokat reklámozott jogaimat, a sötét oldalon szép sunyin a hamuba tapossák.

Minden szabadon gyakorolható jog mellé, annyi kisbetűs büntető törvénycikkelyt mellékelnek, hogy ha mindet elolvassa az ember, kiderül, valamilyen bírságot csak kell fizessen, ha jogaihoz nagyon ragaszkodik, amit persze senki nem reklámoz, nehogy véletlenül a szépet csúnyácskának lássa.

Mert arra nagyon vigyáznak ám, hogy szép terítéken szervírozzák, és cukormázzal vonják be a sok gyanúsan bűzlő törvényt, vagy törvényerejű rendeletet, nehogy hányingert, vagy gyomorideget kapjunk tőlük.

Habár ma már ez nem gond, hiszen mindent csillapít a sok csoda(gyógy-)szer, melyeket csakis azért találnak fel, hogy ideges rendszerünket lecsillapítsák, és mellékhatásként boldog révületbe esve, észre se vegyük a sötétben elszaporodó kis káoszcsemeték napvilágra jöttét.

Álom, álom, édes álom

Mint minden normálisan félbolond embernek nekem is vannak álmaim, és álmodozok is néha, ami jó dolog, hiszen nem kell féljek attól, hogy a jövőmből csak egyszerűen múlt lesz, értelmetlenné téve a jelent.

Természetesen az álmodozás mellett álmodok is olykor, ha Hüpnosz karjai között ringatózva nem horkolok, mert ezt a kis házisárkányom nem bírja, és tüzes nyelvét meg könyökét használva azonnal szétszakítja álmom fonalát.

Pedig olyan szépeket tudok álmodni, hogy gyönyörűség bennük szerepelni. Csak azt nem tudom, mi okból kifolyólag mindig ezen álmok közepette zendítek rá a betyáros sárkányriasztó nótára, így sosem tudom meg mi lesz a vége.

Emiatt végül úgy döntöttem, megpróbálok néhány sárkánymentes napot szerezni, reménykedvén, hogy ezalatt egy nagyon szépet álmodok, aminek már vége is lesz.

De nem olyan könnyű ám mint a mesében, a sárkánytól megszabadulni!

Toronyba nem zárhattam, láncra nem verhettem, nehogy jogain csorba essen, ezért a legjobb megoldásnak láttam, ha üdülni küldöm.

Ez ötletem jól bevált, mert immár egyedül és teljesen szabadon, a díványnak esve, nekiláttam, hogy merész álmom valóra váltsam.

Valamiért egy kissé nehezen közelített felém az álmok istensége, sokáig forgolódtam, szerencsére nem volt senki, aki ezért morgolódjon.

Míg így kínlódtam, már az is megfordult fejemben, hogy jó lett volna elcsenni valahonnan, és bevenni egy álomcsalogató pasztillát, de ezt a gondolatot szinte azonnal vissza is fordítottam, mivel se orvosom, se gyógyszerészem, akitől titkos mellékhatásairól érdeklődjem.

Hisz megtörténhet, hogy mély és álommentes álomba zuhanok, és akkor bizony teljesen felesleges volt, az üdülésre pénzt pazarolni. Az is megeshet, úgy belemélyedek az álomba, hogy még elektrosokkal se bírnak kirángatni belőle, és ez esetben semmi esélyem végignézni álmomat, sőt még a részvétnyilvánításokat se látom meg.

Míg így gyötrődtem, egyszer csak hirtelen dobszót hallottam, de nem akármilyet ám, hanem olyat mint gyerekkoromban, amikor Sándor bá döngette a dobra feszített „kecskebűrt”(akkoriban ez még nem számított állatkínzásnak!), oszt kiabálta, hogy: „Közhírré tétetik...”.

Azt hittem álmodom, és szinte felugrottam a díványról, hogy az ablakhoz rohanjak, de legnagyobb meglepetésemre mozdulni se bírtam, se kezem se lábam nem engedelmeskedett.

Ekkor jöttem rá, hogy ez bizonyára valóság, hiszen álmomban én oly fürge vagyok mint az ürge, sőt olykor könnyedén és simán repülök is mint egy kőszáli sas, mely lecsapna a kis fürgére.

Mivel az ablakig nem jutottam, csendben hanyatt fekve füleltem, hadd halljam mi következik.

A dobszó egyszer csak elhalkult, és valaki rekedtes hangon kiabálni kezdett:

„- Közhírré tétetik, hogy az EU területén a dohányfüst betiltatik! Helyette közérzetjavító és vény nélkül kapható vadkendert füstölhet bárki, anélkül, hogy hatásairól és mellékhatásairól megkérdezné háziorvosát, vagy gyógyszerészét”.

-Na a fenébe is-gondoltam- tán csak nem költözött Brüsszelbe a Fehér Ház, hogy az amerikai álmot Európában is megvalósítsa?

Egyébként csodálkoztam, hogy csak így dobra verik a híreket, minden reklám nélkül, de hát Istenem vannak még csodák. Az is eszembe villant, hogy netán napszúrást kapott a média virtuális világa egy várható, de mégis váratlan napkitöréstől, emiatt van e kényszermegoldás.

Tovább már nem gondolkodhattam, mert rövid dobpergés után, újabb hirdetés következett:

„-A globális felmelegedés lehűlése érdekében, minden melegen kötött házasságot csakis Szibériában mínusz negyven fok alatt hitelesítenek, egy éves ott eltöltött násztelelés után”.

• Ebből se lesz már hidegháború, egyeztetnek a hatalmasok- morfondíroztam volna tovább is, de a dobos félbeszakított:

„- De, a bölcs és nagylelkű nagyvezéreink jóvoltából e szigorítás nem vonatkozik a háziállatokkal létrejött frigyek esetében, kivéve, ha nem disznó valaki, mert az unió területéről minden disznó és tőle származó disznóság kitiltatik!”

Ezután rövid dobpergés, utána meg olyan síri csend következett, hogy saját horkolásom is meghallottam, zavart is egy kicsit, de röstelltem oldalba bökni magam miatta, gondolom megértitek miért.

Vártam, vártam, de semmi folytatás, se dobpergés, se kiabálás nem hallatszott többé, pedig a kíváncsiságtól majdnem horkantós-görcsöt kaptam, de ezzel senki nem törődött, hiszen olyan egyedül voltam az ágyon mint Robinson saját kis szigetén.

Sőt mondhatni szinte a szingularitásba süppedve, kecske nélkül, Péntek nélkül(ugyanis hétfő volt) kezdtem el gondolkodni azon, hogy mit is jelenthet az, amit hallottam.

Egy kissé ellentmondásosak voltak a kikiáltások, emiatt sokáig nem tudtam hova tenni őket. Mert például a disznóellenes törvény azt sugallta, hogy a török már nem csak a Buda várát foglalta el, hanem Brüsszelig jutott.

Na, de akkor ki-kivel egyezkedett a globális felmelegedés ügyében?

Annyi kombináció és variáció megfordult fejemben, hogy ötös lottónak is becsületére válhatna bármikor. Ám hiába variáltam bármit(törököt-görögöt, japánt és kínait, oroszt és poroszt, keresztényt-muzulmánt, buddhistát és ortodoxot, stb., stb.), egyetlen kombináció sem vált be.

Addig-addig gyúrtam a gondolatokat, míg egyszer csak egy kis migrénféleség lüktetését kezdtem érezni a jobb halántékom körül.

• Nahát, ez aztán szép! Ahelyett, hogy a kéjre áhítozó Vesta-szüzek hastáncát bámulva, kangörcsöt kapnék, kecskelábú és tyúkeszű politikusok dilingós döntésein rágódva, fejgörcsöt kapok a végén! - dühöngtem, természetesen csak úgy magamban, nehogy valaki félnótásnak nézzen.

Mondanom se kell, hogy ez is történt. Halántékomon a nyomás egyre erősödött, míg végül annyira fájt a koponyám jobbik oldala, hogy már gondolkodni se tudtam, ezért csak úgy vaktában odakaptam a kezemmel.

Szerencsétlenségemre célt tévesztettem, és jól bevertem a dívány karjába, ami fejemre a fájdalmas nyomást gyakorolta.

De szerencsém is volt, hiszen ettől a hirtelen mozdulattól Hüpnosz fia, a rémálomkeverő Ikelosz úgy elhúzott mellőlem mint a siketfajdkakas tojója mellől, ha dürgéskor megzavarják, így máris hunyorogva körülnézhettem. Felültem, és örültem, hogy kezem-lábam mozgatni tudom, az már nem is zavart, hogy repdesni nem tudok.

Az álmom viszont megzavart, sőt bosszantott is egy kicsit, mivel nem tudtam ennek se a végére járni.

Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy melegében(nem ám melegen!) konyhába siessek, és lecsurgassak torkomon egy nagy kupica szilvanedűt, hadd legyen étvágyam megenni egy tenyérnyi füstölt szalonnát fokhagymával, a szalonna füstjére ráduplázva egy jó adag dohányfüstöt, hadd kergessem messzire az ördögöt, aki ezt az álmot fejembe csempészte.

Hiszen egy ilyen pokolian kínzó, rejtélyes marhaságot csakis valami patásféleség találhatott ki, de nem hinném, hogy a négylábúak családjába tartózik.

Mindenképp remélem, hogy messzire elszaladt, és nem tér vissza hamarabb mint tüzes sárkányom az üdülésből, így álmodhatok még egy olyat is, amelyiktől semmilyen görcsöt nem kapok, mert több lesz benne a merészen pucér erotika mint a sunyi homályba bugyolált politika.

Miniszoknya bugyi nélkül és önkéntes rabszolgaság

Lesz a jövő divatja, akarom mondani lesz a trend, hogy én is magyarosan trendi legyek, azaz menő, akár a szögesdrótkerítés az eurózóna határai mentén.

Első ránézésre úgy tűnhet, semmi összefüggés nincs e két új módi között, de már a második odapillantásra lehet találni néhány szálacskát, melyek összekötik a hiányzó bugyi szálait az önkéntességgel.

Például nem mondhatni, hogy bugyihiányban szenvedünk, de önkéntesen nem hordják majd, és önkéntesen lépkedünk a rabszolgaságba, pedig szabadon is élhetnénk, ha teszem fel, a selyembugyogó egy gatyára cserélődne.(Ez természetesen csak jelképesen, nehogy valaki félreértse!)

A miniszoknya meg a rabszolgaság között is találni némi összefüggést , már a történelem kapcsán is, hiszen egyik sem csak történelem, hanem ma is jelenlevő valóság.

Annak örülök, ha a rövid szoknyácskákat ismét fellibbenti a kellemes tavaszi fuvallat, és egye fene, az is elnézem, hogy még tanga sincs alattuk, de a modern rabszolgaság ezen újabb formája már egyel talán nem a kedvemre való.

A mindmáig divatos és mindenféle kényelmetlen jogi öltönybe bujtatott adósrabszolgaságot már rég nyakunkba varrták, úgy szépen globálisan mindenkinek, no meg egyénileg is azoknak, akiknek ennyi nem volt elég.

Mivel úgy néz ki, hogy jól beválik e módszer, ismét globális, jobban mondva már csak „eurobális” önkéntességgel kezdődik az új irányzat kialakítása.

Az állatok jogait és uralmát már elismertük, teljesen önkéntesen kiszolgálunk kutyát-macskát, hiszen ők nem azért lettek teremtve, hogy minket szolgáljanak, minket teremtett Isten állati szolgának, a seprű rúgja meg! Aki nem hiszi, olvassa el a Bibliát, de fordítva ám, nehogy félreértse mondanivalóját!

Most meg azt bizonygatják eme új divat tervezői, hogy kötelesek vagyunk szabad akaratunkból rabszolgái legyünk mindazoknak, akik uralkodni akarván felettünk, mihozzánk menekülnek .

Ez teljesen logikus, hisz ha valaki uralkodni akar, annak joga van hozzá, sőt joga van kövekkel, esetenként Molotov-koktéllal dobálózni, mert ezt ha úgy akarják, jogilag elnevezhetik egyszerű véleménynyilvánításnak is.

Ami meglepő az, hogy a valójában egyszerű, nem kővel hajigáló véleménynyilvánítást már teljesen új jogi keretek közé szorítják, és keresztre feszítenék azt, aki hangosan ki meri mondani, hogy eme rabszolgaságot önként nem vállalja.

Mert ez az új rendszer lényege, ráerőltetni az emberre az önkéntességet, mivel amit saját akaratából bevállal valaki, az ellen jogilag már nem tud fellebbezni.

Vigyázzatok hát feleim melyik divatirányzatot válasszátok!

Én a miniszoknyásat ajánlanám, mert egyszerű egy bugyit felhúzni, ha újra divatba jön, de ettől az önkéntes rabszolgaságtól csak keresztre feszítve szabadultok majd meg, mint Spartacus hajdanán.

Fizessem-é a földadót?

Egyszerű kérdés akár a székely pofon mely balról indul, és jobbról csattan, ám a válasz nem annyira egyszerű, de csattanós azért lehet.

Ha egy rövid kis igennel válaszolnék, akkor minden rendben lenne, sima és csattanómentes, de ma már nem tudom olyan könnyedén ezt kimondani mint hajdanán az oltár előtt.

Az ott kimondott igennek ugyanis vettem némi hasznát, ám a földek után sok évig fizetett adó egyelőre semmit nem hozott az asztalra, de még az asztal alá se.

Talán az lenne az oka, hogy akkor se mondtam igent rá, amikor bevezették? Meglehet ezt egy agyafúrt agy-gyurkáló profi be tudná beszélni sörényem alá, ha az alatta húzódó kéreg puhább lenne, és a csábos szavak áthatolnának rajta. Ám a koponyám kemény, így visszapattannak róla a bűbájos szavak, inkább ezek háttérzörejét engedi át, emiatt osztán inkább nemmel válaszolnék ez adó kérdésében.

No, de ha nemet mondanék? Hát bizonyára én lennék az első számú közellenség, és nem a dohány, ami bizony ma már veszélyesebb mint a vadkender, az alkohol, sőt a radioaktív sugárzás is kutyafüle mellette.

Minden politikus, valamint ezek árnyékában a semmitevésbe merülő tevékenységet folytató egyén(tisztelet a kivételnek), felhördülne, és büntetni kezdene, de úgy hogy attól koldulnék, akitől nem szabad, így ezért is megbírságolnának. Mert a demokrácia az büntet kérem, ami érthető, hiszen valamiből mindenkinek meg kell élni.

Ezért inkább amolyan ma divatos nemigennel válaszolok, melyet mindenki kedve szerint értelmezhet.

Ez tulajdonképpen válasz arra a kérdésre, hogy azok akiknek adózom, képesek-é megvédeni a földeket az idegen betolakodóktól? (Ez lenne ugyanis a földekért fizetett adó lényege.)

Hiszen az ők válaszukat is úgy értelmezem, ahogy épp akarom, mert hiába válaszolnak igennel, én mégis nemet látok benne egyelőre.

Ezt nemet nyíltan kimondani senkinek nem akaródzik, talán a büntető demokráciától félnének , vagy tán az ökörbélyegtől rettegnének?

Erre én nem akarok válaszolni, de azt tudom, hogy bármiként is pördül majd a kocka, az (ál)védelmezőknek baja nem esik, legfentebb verébadót rónak ki rájuk, amit nem kell beszolgáltatni, mert sokfelé védett állat immár a kis veréb, pedig nem is adófizető!

Virtuális csipkelődők

Vannak az életben dolgok melyek bosszantanak, és vannak melyek nagyon bosszantanak, pedig nem mondhatni, hogy hirtelen emelkedik a cukorszintem, vagy a vérnyomásom, mindkettőnél hamarabb emelkednek az árak minden szinten.
Emiatt már nem is bosszankodok, inkább örülök, hiszen csakis így kerülhető el a defláció, ami rémisztő kísértetként lebeg felettünk.
No, de nem kísértetekkel szeretnélek ijesztgetni, habár eléggé furcsa az a dolog ami nagyon bosszant, mondhatni szinte kihoz a sodromból néha-néha, bősz vakarózás közepette.

Mert nagyon kellemetlen ám, ha vakarózni kell, főleg ha olyan helyen kell ezt tenni, ahol kinézik az embert emiatt a sorból. De ne vágjak a dolgok, akarom mondani a viszketés elébe, hadd ismertessem inkább a bosszantó helyzetképet, ami miatt szinte kételkedni kezdtem Einstein relativitáselméletében, és már a viking Mocskosfing Eynstein gyakorlati módszereit is bevetettem volna, csakhogy a láthatatlan ellenségtől szabaduljak.

Ugyanis erről van szó, egy titokzatos csípő, vagy szurkáló valamiről, ami egy kerek évben kétszer pokollá teszi életemet.
Egyszer kora tavaszon, és egyszer késő ősszel jelentkezik, jobban mondva jelennek meg a szinte kibírhatatlan viszketést okozó csípések, mert magát a titokzatosan csípő idegent még sosem láttam, mert sosem nyíltan támad, csak mindig alattomosan gatya alatt.
Amíg pucéron sétálhatok a kertben, -ami megjegyzem, eléggé távol esik a Bermudák háromszögétől, a felderíthetetlen rejtélyek bölcsőjétől-semmi komoly gond, csak a szúnyogok lepnek meg néha, egy -két hosszúlépéssel hígított vérfröccsre áhítozva. 

De velük nincsenek gondjaim, mert nyíltan támadnak, halk zümmögéssel jelezve vérengző szándékukat, így egy kis dohányfüsttel, friss csalánból készült permetlével, vagy legrosszabb esetben valamilyen szúnyogirtóval esetleg légycsapóval a lelkükre beszélek. Ezektől empirikus megfigyeléseim alapján általában felhagynak e világi, „vámpirikus” szokásaikkal. Azt nem tudnám megmondani, ha ez a más világokban is érvényes, de gondolom megbocsájtható, mivel ott egyelőre az empirikus kutatómunka még gyerekcipőben sem jár.
Rátérve a lényegre, azaz a gatyahúzásra, amire adott esetben a hűvösebb kora tavaszi és késő őszi napokon kényszerülök, nos ekkor kezdi támadni és csipkedni a láthatatlan ellenségem, virtuálisnak neveztem, meglehet helytelenül, mert a csípései annyira reálisak, hogy lehetetlen mellőzni a vakarózást miattuk.

De valamilyen virtualitás csak van a dologban, mert például olyan áthatolhatatlan, gumiból készült védő öltözéken keresztül is megcsíp, amelyiken állítólag még a bolhák szellemei se képesek átkísérteni.

De ez az ismeretlen bármire képes! Hiába öltözök nyakig gumiba, akkor is körülcsipkedi a bokámat, ez ugyanis a kedvenc helye. Megpróbáltam rovarirtót használni dezodor helyett, semmi hatás, csak némi mellékhatást észleltem az asszonyon, a kutyám antiparazita porocskáját is elhasználtam - szerencsére nem haragudott, mert utálja a beporzást – de hiába, nem tudtam elkerülni a vakarózást.
Megpróbáltam a csípések kinézése és rendszerezése alapján rájönni a tettes kilétére, de egyetlen ismert élősködő csípéseire sem hasonlítanak. A gyorsaságuk meg egyenesen elképesztő, hiszen csak végigsétálok a kerten, nyakig gumiba burkolózva, és másnap már olyan vidáman vakarózok, mint egy hím pávián a boldog családi körben.
Ez a hihetetlen gyorsaság ingatta meg bennem a relativitáselmélet alapjait, mert muszáj immár feltételeznem, hogy léteznek a fénysebességnél gyorsabban mozgó csípős lényecskék.

Bizonyára a gondolat sebességével cirkálhatnak, egyet gondolva, hipp-hopp ott legyek ahol akarok elven, a csizma, nadrág, gatya és zokni alatt bokám körülcsipkedi, oszt a következő gondolattal ki tudja melyik galaxisban már emészti is kiszippantott drága piros vérem.

Itt tartok hát egyelőre, a virtuális világban keresgélve, remélvén, hogy tavaszig találok valamilyen körém védőburkot kifejleszteni képes antivírusféleséget, ami megvédene a viszkető csípéseket okozó, virtuális támadóktól.

A krepuszkuláris adózónában tévelyegve

Nem tudom más hogyan van vele, de én bizony néha úgy kóválygok az adók zűrzavarában mint Ábel Amerikában, és a félhomályban alig találok rá a helyes ösvényre, amelyik kivezetne belőle, akarom mondani, nem találok világos, ésszerű magyarázatot arra, hogy miért rónának ki rám olyan adót például, amit aztán ellenem használnak.
Ebbe a kategóriába sorolnám a legújabban belengetett bizonyos járulékot, melyet az EU tagországai kellene fizessenek, hogy az ide érkező és rászoruló „menekülteket” megneveljék, felneveljék, szállást, internetet, dohányt, zsebpénzt, esetenként egy-két fegyverféleséget is biztosítsanak számukra, természetesen mindezt csakis kimondottan kebelbaráti szeretetből.

Hiszen mi úgy, de úgy szeretjük egymást! Akár az egyszeri legény a lányokat, akitől heccből kérdezgették:

• Szereted-é Sanyi a lányokat? (meleg helyzet akkoriban még nem vala)
• Szeretem hát!-volt a felelet
• Ők szeretnek téged?
• Én is őket! Felelt ismét büszkén Sanyi.

Persze ennek ellenére nőtlenül, sőt bizonyára szűzként nyújtotta be letelepedési kérelmét Szent Péternél vagy Mihály arkangyalnál, ez még nem teljesen tisztázott.

Nos, emilyen „sanyiként” gondolkodó emberek fejében fordulhatnak meg azok a krepuszkuláris fényben ragyogó ötletek, melyek törvénybe iktatása újabb adóval nyomorítaná Európa még meglévő keresztény lakosait. Mert ugyebár azt a kifizetendő járulékot egy ország csakis lakosainak zsebéből fizetheti, mármint az aktív lakosokéból, mert a feketén sem dolgozni nem akaródzók zsebeiben hiába kotorász.
Kiró majd minden tag, vagy alig-tag ország egy-két újabb adóféleséget, mellyel segíti azokat a szende, szeretni-való „vándorlányokat”, akik -ahol és amikor csak tehetik- úgy irtják a keresztényt mint pásztor a tövisbokrot.

Leegyszerűsítve tehát, nemsokára azért fogok fizetni, hogy azokon segítsek, akik alkalomadtán majd kegyesen a lángsírba átsegítenek pereputtyostól mindenestől, (ahol szerintem totál mindegy, hogy Mihály arkangyal, vagy Szent Péter veszi át letelepedési kérelmemet) mert mi szeretjük őket, sőt mi is őket!
Nos, gondolom a mai helyzetképet elemezve, most sem tudná eldalolni egyetlen belevaló eurpai bárd se azt, hogy:

„Éljen Eduárd!”

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

„Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd.”

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Zöld energiára vadászva

Miután helyrepofoztam a széltől megrongált ideiglenes remekművemet, és a Napocskának még mindig nem akaródzott kibújni a felhők mögül, rájöttem csak úgy saját magamtól, hogy a Nap nem egy örökzöld energiaforrás. Szürke ködfelhőbe burkolózott háztájon egy fikarcnyi energiát nem lehet tőle kicsikarni, hiába rimánkodik, imádkozik, vagy fenyegetőzik az ember, ezt teljes bizonyossággal állítom, mivel mindet kipróbáltam.

A sok sikertelen Nap előcsalogató kísérlet közepette nekiláttam, valamiféle alternatív energiát cserkésszek be, és csapdába ejtve valahogyan hasznosítsam, vagy csak úgy belegyúrjam az utolsó halovány, szinte csak volt, voltocskákat csepegtető saját energiatelepembe.
Elsőként a szélre gondoltam, hiszen ott lófrált a ház körül, de reggelre miután mély álomba szenderedve, mélyen gondolkodtam a jövendőbeli szélerőművemen, úgy eltűnt, jobban mondva olyan szélcsend lett, hogy még a bottal se üthettem a nyomát egy fia szellőcskének se. Szerencsére a szellentésekkel nem volt gond, így se a felgyülemlett biogázaktól, se a méregtől nem robbantam fel, sőt még az önrobbantgató merénylők is messze elkerültek, így aztán zöldülőfélben tovább vadászgathattam a szabadon kószáló energiákra.

Igaz, legszívesebben pisztrángra halászgattam volna egy sebes sodrású patak partján,természetesen csak miután munkára fogtam volna vizének erejét, de sajnos ez csak álom volt esős időben, jobban mondva borús időben, mert még az eső sem esett, nemhogy patak csordogáljon a környéken.
Így álmodozva, beláttam, hogy gyakorlatilag semmit nem tehetek, míg az időjósok valami klímaváltozással el nem bolondítanak, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom az elméleti oldaláról megközelíteni a csapdába ejtendő energiát.
Mivel a legtöbb természetes és nyers erőt igába fogó szerkentyű mágneses erőtereket használ, hogy ezeket átalakítsa elektromos energiává, én is a mágnesekre koncentráltam elsősorban.
Szétszedtem néhány hangszórót, különböző alakú neodímium mágneseket szereztem, és megpróbáltam megoldani a mágneses erővonalak rejtélyét.

 Igaz ezt állítólag mások már megoldották nagyjából, de gondoltam hátha maradt egy apró kis felfedezni való titok, például olyasmi mint a Tesla találmánya, mellyel ingyen árammal akarta ellátni a Föld nevű bolygót. Ezt a találmányt sajnos nagy nevű és vagyonú, pénzre mindig éhes emberek nem támogatták, ezért mind mai napig titok maradt, így a kis-nevű és kispénzű sok-sok emberke ma sem örülhet neki, és kénytelen a villanyszámlát kifizetni.
Ekként morfondírozva, próbáltam tanulmányozni a mágnesek erőterét, és szinte rá is jöttem egy-két dologra, de sajna a feltalálók majd minden esetben konfliktusba keverednek valakivel, akinek nem tetszik kitalációjuk.

Tesla ugyebár a találmánya miatt összeröffent Rockefellerékkel, meg az összes nagymenő áramszolgáltató manussal, ami olyan nagy gondot okozott neki, hogy szinte éhen-halt bele, én meg szinte összejöttem az asszonnyal -pedig még fel se találtam a találni valót- ami viszont sokkal nagyobb baj lett volna, igaz csak kicsiben, de éhen halni azért lehet tőle. De ezer szerencse, hogy ott volt az a szinte, így nem történt komoly galiba.
Egy ideig csak sanda szemmel figyelte a drága, mágnessekkel való játszadozásom, de végül a kíváncsiság annyira elhatalmaskodhatott benne, hogy muszáj volt neki titkos elméleti tevékenységem iránt gyakorlatilag nyíltan érdeklődni. Ez nem csoda, hiszen a nőket általában titokzatos mágneses erővonalak vonzzák azokhoz a területekhez, ahol a férfiak apró kis titkaikat elrejtenék.
Ez esetben semmi rejtegetni valóm nem vala, felfedtem hát neki döntésem, hogy Tesla nyomdokaiba szándékozok lépni, és megpróbálok lecsapolni saját használatra, abból a kimeríthetetlen mágneses erőből mely egybe tartja az egész világmindenséget.

Ez hatásos volt, sőt némi mellékhatást is észleltem arcán, ahol csodálattal kevert rémületet véltem felfedezni, és amíg szóhoz jutott, addig csak találgattam, hogy min csodálkozik, vagy mitől rémült meg. A csodálat bizonyára örök-lángba borult elmémnek szólt, ehhez kétség nem fér! Ezt igaz sosem tudtam meg, mert nem árulta el.
A rémületnek több oka is lehetett, hiszen egy nem hozzáértő szaki, ha meghallja, hogy el akarok venni azokból a vonzó meg taszító erőkből, melyek a bolygók mozgását szabályozzák, azonnal berezel, hisz azt gondolja, hogy a Föld azonnal lefuthat pályájáról, vagy azonnali pólusváltás következik be, vagy a Hold megmutatja a sötét oldalán randalírozó marslakók katonai bázisait, no meg azonnal a többi ijesztő marhaságra gondol, amivel egyesek állandóan rémisztik a jó népet.

Megrémülhetett attól is, hogy koldusbotra juttatom a világ nagymenőit, multimilliárdos dinasztiák úgy eltűnhetnek mint az inka birodalom Francisco Pizarro González hódítása idején. Olajmágnások kecskét legeltethetnek, atom, vízi meg egyéb erőművek bezárhatják kapuikat, bankok csődbe mennek, és akkor kölcsönpénz nuku, az emberkék adósságmentesen élhetnek, egyszóval sokan megzöldülnének, ha zöld találmányom virágozni kezdene. De rémületének okát sem tudtam meg, mert míg én mindezt végiggondoltam, olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett az asztalon kupacba rakott mágnesek pólusainak váltakozását.
Amikor megszólalt, kedveskedve csak ennyit kérdezett:
- nem lenne egyszerűbb drágám, ha vennél egy benzinmotoros áramfejlesztőt?
Kedvességével levett a lábamról, akarom mondani letérített a Tesla után maradt, de már begyepesedett ösvényről, így vettem egy kitűnő német cégér alatt gyártott kínai generátort, ami még működött is. Igaz nem sokáig, mert a réznek álcázott alumínium dróttekercselése egyszer csak úgy leégett mint a gyönyörűség.
De, hál'Istennek ekkora már kisütött a Napocska, és az akkutelep újból telítődött árammal, én meg D vitaminnal, így ismét új energiaforrásra vadászhatok.
Most úgy gondolom valami kevésbé veszélyes találmánnyal próbálkozok, például elfogok néhány mókust, építek egy dió meg mogyorótakarékos mókuskereket, és ehhez csatolok egy kiváló minőségű kínai mini áramfejlesztőt.
Munkába állítom a mókuskákat több váltásban, nehogy az állatvédők beleköthessenek, sőt minden napsütéses napot hivatalos állami és egyházi mókusünneppé nyilvánítok, hogy senki bele ne köthessen legújabb találmányomba.