Virtuális csipkelődők

Vannak az életben dolgok melyek bosszantanak, és vannak melyek nagyon bosszantanak, pedig nem mondhatni, hogy hirtelen emelkedik a cukorszintem, vagy a vérnyomásom, mindkettőnél hamarabb emelkednek az árak minden szinten.
Emiatt már nem is bosszankodok, inkább örülök, hiszen csakis így kerülhető el a defláció, ami rémisztő kísértetként lebeg felettünk.
No, de nem kísértetekkel szeretnélek ijesztgetni, habár eléggé furcsa az a dolog ami nagyon bosszant, mondhatni szinte kihoz a sodromból néha-néha, bősz vakarózás közepette.

Mert nagyon kellemetlen ám, ha vakarózni kell, főleg ha olyan helyen kell ezt tenni, ahol kinézik az embert emiatt a sorból. De ne vágjak a dolgok, akarom mondani a viszketés elébe, hadd ismertessem inkább a bosszantó helyzetképet, ami miatt szinte kételkedni kezdtem Einstein relativitáselméletében, és már a viking Mocskosfing Eynstein gyakorlati módszereit is bevetettem volna, csakhogy a láthatatlan ellenségtől szabaduljak.

Ugyanis erről van szó, egy titokzatos csípő, vagy szurkáló valamiről, ami egy kerek évben kétszer pokollá teszi életemet.
Egyszer kora tavaszon, és egyszer késő ősszel jelentkezik, jobban mondva jelennek meg a szinte kibírhatatlan viszketést okozó csípések, mert magát a titokzatosan csípő idegent még sosem láttam, mert sosem nyíltan támad, csak mindig alattomosan gatya alatt.
Amíg pucéron sétálhatok a kertben, -ami megjegyzem, eléggé távol esik a Bermudák háromszögétől, a felderíthetetlen rejtélyek bölcsőjétől-semmi komoly gond, csak a szúnyogok lepnek meg néha, egy -két hosszúlépéssel hígított vérfröccsre áhítozva. 

De velük nincsenek gondjaim, mert nyíltan támadnak, halk zümmögéssel jelezve vérengző szándékukat, így egy kis dohányfüsttel, friss csalánból készült permetlével, vagy legrosszabb esetben valamilyen szúnyogirtóval esetleg légycsapóval a lelkükre beszélek. Ezektől empirikus megfigyeléseim alapján általában felhagynak e világi, „vámpirikus” szokásaikkal. Azt nem tudnám megmondani, ha ez a más világokban is érvényes, de gondolom megbocsájtható, mivel ott egyelőre az empirikus kutatómunka még gyerekcipőben sem jár.
Rátérve a lényegre, azaz a gatyahúzásra, amire adott esetben a hűvösebb kora tavaszi és késő őszi napokon kényszerülök, nos ekkor kezdi támadni és csipkedni a láthatatlan ellenségem, virtuálisnak neveztem, meglehet helytelenül, mert a csípései annyira reálisak, hogy lehetetlen mellőzni a vakarózást miattuk.

De valamilyen virtualitás csak van a dologban, mert például olyan áthatolhatatlan, gumiból készült védő öltözéken keresztül is megcsíp, amelyiken állítólag még a bolhák szellemei se képesek átkísérteni.

De ez az ismeretlen bármire képes! Hiába öltözök nyakig gumiba, akkor is körülcsipkedi a bokámat, ez ugyanis a kedvenc helye. Megpróbáltam rovarirtót használni dezodor helyett, semmi hatás, csak némi mellékhatást észleltem az asszonyon, a kutyám antiparazita porocskáját is elhasználtam - szerencsére nem haragudott, mert utálja a beporzást – de hiába, nem tudtam elkerülni a vakarózást.
Megpróbáltam a csípések kinézése és rendszerezése alapján rájönni a tettes kilétére, de egyetlen ismert élősködő csípéseire sem hasonlítanak. A gyorsaságuk meg egyenesen elképesztő, hiszen csak végigsétálok a kerten, nyakig gumiba burkolózva, és másnap már olyan vidáman vakarózok, mint egy hím pávián a boldog családi körben.
Ez a hihetetlen gyorsaság ingatta meg bennem a relativitáselmélet alapjait, mert muszáj immár feltételeznem, hogy léteznek a fénysebességnél gyorsabban mozgó csípős lényecskék.

Bizonyára a gondolat sebességével cirkálhatnak, egyet gondolva, hipp-hopp ott legyek ahol akarok elven, a csizma, nadrág, gatya és zokni alatt bokám körülcsipkedi, oszt a következő gondolattal ki tudja melyik galaxisban már emészti is kiszippantott drága piros vérem.

Itt tartok hát egyelőre, a virtuális világban keresgélve, remélvén, hogy tavaszig találok valamilyen körém védőburkot kifejleszteni képes antivírusféleséget, ami megvédene a viszkető csípéseket okozó, virtuális támadóktól.