Depike?

A depressziót elővarázsló, mogorva napokon tengődve, sok minden átcikázik az ember szürke állományán, ami ilyenkor, hogy nevét meg ne hazudtolja, sok-sok szürke gondolatot magába zár, és ezekkel meg is telítődik.

E gondolatok aztán be is fészkelődnek, oszt kínlódhat az ember, míg sikerül valamilyen fondorlattal kiüríteni belőlük valamennyit, mondjuk úgy kilencvenöt százalékát, mert állítólag és gyakorlatilag a sötét gondolatoknak csak öt százalékával érdemes foglalkozni, a többi elhanyagolható.

Ez elméletileg meglehet igaz, ám gyakorlatilag eléggé nehezen kivitelezhető, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.

Az történik ugyanis, jön egy gondolat, becikázik az ember agyába, de ha nem szemfüles, és azonnal ki nem utasítja, úgy beragad oda mint egy országgyűlési képviselő a bársonyos páholyba.

Például eszembe villant, mi lesz majd ha nyugdíjas leszek? (Néha-néha ködös időben rátörnek az emberre ilyen kérdések.)

Azonnal meg is próbáltam kiutasítani, ám még egy elutasító gondolatocska se születhetett, mert ismét furakodott be a többi kilencvenöt százalék gond, melyekkel nem érdemes foglalkozni:

Mi lesz ha sosem leszel nyugdíjas? Mert nem lesz utánpótlás, vagy könnyebben elérhető lesz a mennyország mint a nyugdíjkorhatár.

De ekkor szerencsére kezdett kiderülni, így sikerült kitessékelni néhányat e sötét gondolatokból.

Még hogy nem lesz utánpótlás?! Hiszen milliók érkeznek, akik valamit pótolnak, igaz egyelőre nem tudom mit, mert sajnos annyira nem vagyok bölcs, hogy erre rájöjjek.

Ha könnyebben jutok a mennyországba, akkor oda megyek, habár már úgy határoztam hitet váltok, és valamilyen állat bőrébe bújva(remélem védett faj!) folytatom majd valahogy, valahol. Igaz egy kissé elgondolkodtatott az ausztráliai tűzvész, de remélhetőleg nem tűzveszélyes zónában kezdem állati pályafutásom.

Nem kell mindig a pohár üres részét nézni!

Nézegetni próbáltam hát a tele poharat ám szinte csak ürességet észleltem benne, ezért segítségért

folyamodtam, és felnyitottam az örök igazságok könyvét.

Bár ne tettem volna!

Véletlenül épp a Prédikátor könyve terült elém, ami ezzel kezdődik:

„Felette nagy hiábavalóság – ezt mondja a prédikátor –, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! “ Nos ez nem hiányzott nekem, sőt a folytatás sem, ami szinte materialista gondolatokkal sorra bizonyítja, hogy mennyire értelmetlen bármilyen emberi tevékenység. Igaz a végén feladja a materializmust, és megadja szellemi megoldást, ám ekkora már szinte depressziós materialista lettem.
Így materiálisan, ám egy kissé szellemesen gondolkodva hirtelen megoldást találtam gondjaim egy részére, ami véget vetett lelkem sanyargatásának.
Eszembe jutott ugyanis, hogy kár a nyugdíjon rágódjak, hisz mikorra odajutnék már bizonyára megkoronáznak egy újabb vírust, amelyik teljesen véget vet, az iránti érdeklődésemnek.
Ahova az elvisz, ott se engem, se mást nem érdekel semmiféle matéria.

Végül is egy gondom megmaradt, nem tudom eldönteni, hogy csak egy kis depikém van, vagy depresszió kerülget, mert egy bölcs mondás szerint az az ember igazán depressziós akinek a virágillat azonnal a koporsót juttatja eszébe.
Mi van hát velem, ha nem éreztem virágillatot, mégis eszembe jutott a koporsó?