Egy szomorkás, esős őszi
napon egyéb tevékenység híján, (Pénzem nuku, ezért számolással
nem foglalatoskodhattam, mivel még egy szem Viagrára se futotta,
etyepetyézni nem vala kedvem.) gyerekkorom emlékei között
kajtattam, oszt felrémlett azon eset, mikor semmiképp nem tudtam
eldönteni, hogy kacagányos magyar vitéz legyek, vagy páncélos
kelet-nyugati szamuráj? Legyek-é egyike az egri csillagoknak, vagy
a hét szamuráj mellé álljak be nyolcadiknak?
Szóval hős szerettem
volna lenni mindenáron, de gyerek fejjel se voltak olyan álmaim,
hogy Dobó István kapitányi rangját elérhetném, mivel annyi
vörös csillagos kapitány nyüzsgött akkoriban mindenfelé a
magyarok országában, hogy még szegény amerikaiak is majd
elájultak a felháborodástól.
Szerencsére csak majd,
így nem vágódtak hanyatt, és nem ütötték meg magukat!
Szubjektív okokból,
(Félvén, a sötétben hátam mögött lappangó kétes árnyaktól.)
egy „ démon hadsereg” vezetője se kívántam lenni, mint
hajdanán a hírhedt Simazu Joshihiro, hogy az északabbra fekvő
Korea felé induljak hódítani, pedig akkor nem kellett még
rettegjek se atom, se hidrogénbombáiktól, sőt attól se kellett
tartsak, hogy könyveim lapjait elektromágneses löketekkel
összekuszálják.
Egy szó mint száz,
megelégedtem volna egy szimpla kis vitézi, vagy szamuráji ranggal,
és mivel nem örökölhettem senkitől egyiket se, kénytelen voltam
néhány lépést tenni célom elérése érdekében.
Tudtam, hogy
leglényegesebb dolog amire szüksége van egy
legénykének, akár vitézzé, akár
szamurájjá lenne, az valami fegyverféleség, amivel megvédheti
magát és környezetét egy-két betolakodótól. (Nem
migráltak még azon időkben seregestől csak a gólyák meg a
vadludak!)
Voltam már annyira
felvilágosult, hogy észrevegyem azon tényt, miszerint a magyar
vitézek csak a kardforgatáshoz értettek, és nem a gyártásához,
hisz ott volt a fegyverkovács, oszt annak is meg kellett élnie
valamiből.
(Hiába na, ilyenek
voltunk és vagyunk mi magyarok, megosszuk a munkát, aki tehetős,
az csak vagdalózik, mások meg kovácsolnának valamit, ha a vitézül
vagdalózók engednék.)
Törtem hát a fejem, hogy
vitéz-jelöltként mely irányba induljak, fegyvergyártót keresni,
a falu kovácsa elé hiába járultam kérelmemmel, elutasított azon
ürüggyel, hogy ő csak a lópatkoláshoz ért. (Pedig láttam én,
hogy fejszét is összekovácsolt egy üveg pálinkáért!)
Így volt ez azon szép
időkben is akárcsak ma, aki csak kérvényez, azt elutasítják,
aki viszont csúsztat valamit, az simán megkapja azt, amit a
kérvényező kér.
Szóval, miközben
töprengtem a fegyverem kivitelezése körül(A stressz még nem volt
menő, mondhatni, gyerekcipőben se járt, amikor én mezítláb
futkorásztam.), eszembe jutott, hogy olvastam valahol néhány
feljegyzést, melyek szerint egy vérbeli szamuráj saját maga
készíti el fegyverét, mert így jobban a szívéhez nő, és
szinte eggyé válnak idővel.
Ez a tény a szamurájok
javára billentette a mérleg tányérját, így aztán úgy
döntöttem, az leszek.
Nekiláttam hát, a
szerelés kivitelezéséhez, az öreg fűzfáról vágtam egy
husángot, és egy olyan faragott fakardot kovácsoltam magamnak mint
a gyönyörűség, sőt még egy kisebbre is futotta a
fűzfavesszőből.
Magyarán mondva, a
vakizasit meg a katanát egyszerre készítettem el, hadd legyen
mindkettő kézügyben, hisz sose tudhatja az ember, mit hoz a jövő.
Nem reménykedhettem
például abban, hogy tizennégy éves koromban apám átnyújtja
majd nekem a felnőtt szamurájt megillető hosszú kardot, ami
természetesen nem is történt meg, csak egy hosszú nyelű villát
nyomott a markomba, oszt elküldött vele szénát gyűjteni.
Miközben a fényes
jövőmről ábrándoztam, a kis bicskámmal faragtam, éleztem a
kardokat, mert úgy olvastam, hogy azok olyan élesek kell legyenek
akár a borotva.
Amikor úgy véltem
megütik a mércét, büszkén gatyám korcába dugtam őket, és
elindultam a kert felé, hogy valami képzeletbeli, de azért kézzel
fogható ellenségen ki is próbáljam azokat.
Ekkor eszembe villant,
hogy mily szerencsém van a szamurájsággal! Hiszen egy csapásra
megvolt minden szerelésem, a gatyám rajtam, a madzag benne
kézügyben, csak alá kellett csúsztassam fegyverzetem, a lábamon
kemény talpú mezítláb díszelgett, egyéb meg nem is kellett,
hisz egy szamurájtanoncnak gyakorlatozni így is megengedett, nem
kötelező a páncélzat.
Bezzeg ha vitézre menendő
lennék! - elmélkedém tovább - akkor csizma meg nadrág kellene,
hisz egy magyar vitéz elsüllyedne szégyenében, ha gatyában és
mezítláb gyakorolná a kardforgatást.
Emilyen gondolatforgatás
közepette a kertkapuhoz értem, ám ott hirtelen megtorpantam,
ugyanis eszembe jutott, hogy milyen komoly gondjaim voltak
múltkorijában egy kertbemenetel után, amikor még indián akartam
lenni.
Mert az is szerettem volna
lenni azelőtt, oszt íjat, nyilat fabrikálva magamnak, úgy
lelőttem anyám összes maghagymájának a fejét, hogy egy szem mag
se maradt épen.
Emiatt egy időre
rezervátumba kerültem, és megtapasztalva a szabad fogság édes
ízét, jó-szántamból lemondtam az indián vadászmezők
meghódításáról, akárcsak hajdan Hitler Szibéria
elfoglalásáról.
Egyébként ezzel is
szerencsém volt, hisz ha indiánná lettem volna, ma már
rezervátumban se léteznék, hiába adnának eggyel több emberi
jogot nekem, mint az összes védett vadállatnak együttvéve.
Így magyarként egyelőre
még létezek, és talán még meg is maradok itt ideig-óráig,
hacsak valamiféle rezervátumféleséget ki nem fundálnak
hamarjában az angyallelkű nagyvezérek, ahonnan jó-szántamból,
jogaimba fuldokolva, és gyorsabban mint gondolnám, kecmergek át a
mindig-zöld örök vadászmezőkre.
De visszatérve a kertkapu
elé, ahol néhány pillanatig habozva álldogáltam, oszt végül
józan eszemre hallgatva, lemondtam a kertbe lépésről, újabb
bonyodalmak elkerülése végett.
Már akkor éreztem, hogy
legalább saját kárán kell tanuljon az ember, ezért más
haditervet agyaltam ki.
Megfordultam, és a
szomszédos veteményeskert töviskerítése felé indultam,
gondolván, hogy annak túloldalán találok valami levágható
ellenségféleséget, és feltűnés nélkül kedvemre vagdalózhatok.
Azonban kerítéshez érve,
olyan kellemetlen csalódás ért, mint Vándorló Alit a
szögesdrótból font kerítés előtt, hiába próbálkoztam átjutni
a túloldalra semmiként nem sikerült. A vadrózsaágakból font
sövény elszáradt tövisei ijesztően meredeztek felém, no meg
bármennyire is edzett volt talpamon a a bőr, a földre szóródott
tövisek csak beleszúródtak kíméletlenül.
Így aztán néhány
kerítés-megközelítő lépés után felszisszenve meghátráltam,
és kihúzva talpamból egy belefúródott szemtelen tövist,
kénytelen- kelletlen tisztes távolságot tartva, sétáltam annak
mentén, a túljutási technikákon törvén kobakomat.
Megfordult a fejemben az,
hogy egy mezítlábas cipőjű nindzsa mestert fogadhatnék
szolgálatomba, (Egy szamuráj kiváltságos jogainak köszönhetően
ezt megteheti.) aki megtanítaná a légies járás művészetét.
Láttam ugyanis, a falut
időnként meglátogató vándormoziban, egy igaz szakadozva, ámde
mozgó nindzsás filmet, melyben úgy repdestek ezek a harcosok, hogy
lábuk alig érte a földet.
Úgy véltem, ha ezt
elsajátítanám, oly könnyedén és boldogan libbenhetnék át a
tövises palánk túloldalára, mint öngyilkos merénylő szűz
angyalok keblére a másvilágra.
Igen ám, de honnan
szerezzek egy ilyen mestert? A faluban olyan mesterek éldegéltek,
akik csakis a földön jártak nehéz bőrcsizmában, melyeken nem
fogott a tövis, így nem kellett a levegőbe emelkedjenek, csak úgy
simán átgázolhattak a szúrós akadályokon.
Ilyen légies gondolatok
közepette, egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy
nagylábujjam majd kificamodott, de rá se hederítettem, mikor
megláttam a lábam elé gördült akadályt.
Egy zsenge, szépen
fejlett főzőtök volt az, melynek indája utam keresztezte, és mit
sem törődve a vadrózsa töviseivel a kerítésre igyekezett
felfutni.
Jobban megörültem neki,
mint bakmajom a sajátjának, hiszen ha gyertyával keresek, akkor se
találok ennél tökéletesebb valamit, fegyvereim élezésének
kipróbálására.
Gyerek fejjel még nem
jöttem rá, hogy az ördög sosem alszik, és nemcsak almával
csábíthat a bűnre!
Ezért meg se fordult a
fejemben, hogy ördögi praktika is lehet, a lábam elé került
akadály, boldogan húztam ki gatyám kötőjéből a vakizasit,
elnyiszáltam a tök szárát, és uzsgyi! Úgy húztam végig
tököstől a kerítés mellett, mint amerikai felderítőgép a
kínai határ mentén, reménykedvén, hogy senki észre nem veszi
titkos tevékenységem.
Mert ördögi csáb ide
vagy oda, tudatom alatt éreztem, hogy azt a tököt nem szamuráj
személyiségemnek szánták, azaz meglehet nekem is jutott volna
belőle, csak főzelék formájában. Ettől meg annyira undorodtam
gyerekkoromban, hogy ejsze inkább a müzlit is megettem volna
helyette, ha lett volna.
Ám e szempontból is
szerencsés fickó voltam, sosem kergettek müzlis dobozzal az asztal
körül, és abból a tökből se lett főzelék, mert a kiskert
végébe érve, úgy összeszabdaltam, hogy bármelyik szamurájcsalád
ivadékának becsületére vált volna.
Sőt mi több, nem
kerültem fogságba miatta, és a háztáji paradicsomból se űztek
ki, mikor anyám hűlt helyét észlelte, és miután gyöngéden
rábeszélt egy lágyan suhogó somfavesszővel kezében, a tököcske
titokzatos eltűnésének magyarázatára.
Mert hívő lélek
volt az én drága jó-anyám, ezért mindig szigorúan betartotta a
Biblia azon utasítását, mely így szól: „A vessző és
dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek
megszégyeníti az ő anyját.”
(És képzeljétek, sosem rótta meg ezért semmilyen gyerektelen
vezérű, gyermekvédelmi szervezet!)
A bűnbocsánatért ezen
esetben a hála apámnak járt,aki nagylelkűen felmentett mindenféle
további büntetés alól, bizonyára azért, mivel ő maga sem volt
annyira odáig meg vissza a tökfőzelékért.
Egyedül fegyverzetem
vallotta kárát a tökölődésnek, sajnos azt elkobozta jó-anyám,
félvén nehogy bánatomban véletlenül harakirit kövessek el, a
gatyám kötője alá bedugdosott hegyes botocskákkal, és
ebédfőzéshez használta fel azokat, de ezer szerencse nem
valamilyen tökös ebédhez!
Ám bárhogy is történt,
szamurájos pályafutásom derékba tört, és vitézkedni se mertem
jó ideig, oszt az idő múltával más kihívások elé néztem,
megfeledkezvén a hősi karrier kiaknázásáról.
Ezen emlék felidézése
közepette esett le a tantusz, és végre rájöttem, hogy több mint
valószínű ezen tökös eset az oka, hogy csak egyszerű,
aprópénzzel kifizethető köz-magyar maradtam,(Mi más oka
lehetne?!) aki sajnos még odáig se jutott, hogy legalább egyszer a
felkelő nap országában nézze meg a napfelkeltét, nemhogy a
kalandor William Adams nyomdokaira lépve, saját sziklakertjében,
jól megfizetett hatamotóként egy gésa társaságában
gyönyörködjön ott a napnyugtában.
U.I.
Tanuljatok hát ezen tökös
esetből feleim, és ajánlanám, nézzetek jól orrotok elé, hogy a
tökéletes csábjába meg ne botoljatok, mert sajna tökéletlennek
lettünk teremtve, bűnre hajlamosnak, és merem állítani, hogy egy
vatikáni főadószedőnél is éberebb bármelyik, ballépésre
csábító kisördög!
