Mesterségem címere: besúgó

Sok mesterséget kipróbáltam, mivel szeretem a változatosságot, ezért úgy döntöttem, hogy valami új de régimódi és kihalófélben lévő mesterség után nézek.

Először gondoltam cipész leszek, mert kezd kilukadni a cipőm talpa, vagy esernyőjavító iparos, mivel letört az asszony ernyőjének egyik szára, ám eszembe jutott, hogy ezzel újabb krízist idézhetnék elő a néhány milliárd embert foglalkoztató kínai gazdaságban.

Megsajnáltam szegényeket, gondolván, ha elveszem olyan sok ember orra elől a rizsgombócot, és nekilódulnak másfelé élelmet szerezni, nemsokára a Kung Fu panda borotvaéles dákója tereli felém a halálfélelmet, nem holmi pitiáner terrorista pukkantgatás.

Tovább keresgéltem hát a mesterségek között, ám rájöttem, hogy bármilyen javító mester leszek, valakinek ártani fogok, hiszen ha én megjavítom az elromlott régi valamit, akkor más nem tudja eladni, a fogyasztói társadalom számára gyártott új, príma minőségű és egy használatra szánt portékáját.

Mivel láttam, ezzel a lágyszívű hozzáállással nem sokra viszem, úgy döntöttem, próbálok keményíteni egy kissé puhulófélben lévő szerveimen.

Nem a szívemmel kezdtem, mert úgy véltem az veszélyes egy kicsit első nekifutásra, hanem más nem épp nemes, de lényeges szervemmel próbáltam gyakorlatozni, és mikor sikerült, belesúgtam az asszony fülébe, hogy azonnali hatállyal egyelőre lemondok az ernyőjavításról.

Akár hiszitek, akár nem, ez esetben nem tett ellenvetést, sőt örömmel fogadta döntésem.

Látván, hogy egy kis súgás-búgással milyen sokra lehet vinni, ötletet adott a mesterség keresgélésben, így esett választásom a súgásra, jobban mondva a besúgásra, amit még sosem gyakoroltam, de hallottam és tapasztaltam, hogy igencsak szép karriert lehetett befutni ezzel a mesterséggel.

Nem igazán tudtam, hol kezdhetném pályafutásom, hiszen ma már senkinek nincs szüksége susogóra, mert a modern technológia szép lassacskán munkanélkülivé tette őket, mindenféle titkos kamerát, mikrofont, egyszóval mindenféle kukkoló szerkentyűt használva helyettük.

Ha jól meggondolom, ebben van logika bőven, hiszen nem kell attól félni, hogy az emberről a szomszédja, vagy munkatársa ír néha titkon jelentést, hanem nyíltan lefilmezhetik, lehallgathatják bárhol és bármikor, az utcán, a munkahelyén, az autójában, sőt még saját házában sem lehet biztonságban, mert ma már minden nyomorult kis szatellitnek szeme, füle és hőérzékelője is van.

Ezért lehet oly szabadon sétafikálni az (ál-)demokráciában kérem! Hiszen úgyis minden lépését leellenőrizhetik bárkinek( mondjuk a terroristákra ez nem vonatkozik, mivel hidegvérűek), és ha egy kicsit magánsikátorán félrelép, akkor magára vessen, ne a besúgókra haragudjon.

Az ember magánélete tudniillik ma már hivatalosan tabu, azt senki nem érintheti, de a hivatalos közegféleségek ez alól kivételek, mivel nekik még hivatalosabban megengedett, hogy megszegjék azt, amit hivatalosan garantálnak.

Vigyázat hát, mert nem csak attól kell félni, hogy fényképes levelet kap az ember, amiben értesítik a hajtási jogosítványának bevonásáról, mert pirosba hajtott, amikor egy lélek nem volt a környéken, nemhogy rendőr, hanem attól is, hogy felkerül egy videón valamilyen közösségi oldalra, amikor a kertek alatt a szénaboglyában szomszédasszonyával épp mirigyeik termékeit csereberélik, és ezt a szomszédja is végignézi.

Ezek a tények gondolkodóba ejtettek, mert kezdtem rájönni, hogy szinte semmi esélyem a besúgói mesterséggel karriert csinálni, hiszen ez tényleg nagyon kihalófélben van már.

Csak abban az esetben virágozhatna fel újból, ha csodák történnének, így például tényleg lenne egy picikét erősebb napkitörés, ami megpergelné a sok kukkoló rendszert, vagy az emberek megelégelnék azt, hogy még a hálószobájuk titkaiba is beletekinthessenek a demokrácia leple alatt, és kitörjenek az elfásult közönyből.

De úgy vélem erre még jó ideig várni kell, ezért egyelőre inkább helyreteszem az esernyő kitört szárát, és megfoltozom a cipőm talpát, remélvén, hogy nem okozok gazdasági krízist ezzel sehol az égvilágon.

Hiába na, én már csak ilyen puha szívű maradok, de abban reménykedek, hogy nem puhulok el annyira, hogy alkalomadtán még egy kis fülbesúgással ne próbálkoznék.

Az erdélyi sertésbosszú talánya

„Izzó vastrónon őt elégetétek,

de szellemét a láng nem égeté meg”,

mert az maga a tűz...- ez ugrott be hirtelen, amikor a fájdalomtól a szemem majd kiszökött a gödréből, és szinte vonyítani kezdtem mint kanfarkas a teliholdnak. De mivel csak csillagokat láttam, inkább a nyöszörgésnél maradtam, nehogy valakit megijesszek. Amúgy általában eléggé hangtalanul elviselek mindenféle fájdalmat, ami nem fáj. Természetesen van néhány kivétel, ilyen például a fog, derék és fejfájás, no meg bizonyára a szülési fájdalmat se viselném valami türelmesen, ami nem csoda hisz olyan érzékeny hím vagyok, hogy a hímes-tojás kotló alá bújhat mellettem.

Bizonyára emiatt érintett kellemetlenül, a karácsonyra levágott disznó szellemének újévi bosszúja, mert csakis valami ilyesmiről lehet szó, ha jól meggondolom a dolgokat.

Mifelénk ugyanis a szellemek egyelőre szabadon cirkálnak, fittyet hányva mindenféle uniós ki, meg és össze-vissza kötésre. Igaz, hogy ez ma már inkább csak az állati lelkekre vonatkozik, melyeket egyelőre nem ejtett csapdába a modern, virtuális élményvilág

De meséljem el e fura históriát, hadd okuljon belőle az, aki úgy szereti a disznófősajtot mint én, és valódi csontot ad kiskutyájának, nem amolyan egészséges műizét, amitől egy rendes kutyának hányingere van, de sajnos nem tud regurgítálni, mert mint minden manapság, az is szőrtelenítve van. Pedig be szépek voltak azok a régi szép szőrös idők! (Ugye mondtam, mily érzékeny vagyok! Még néhány szőrszál hiánya is megérinti lelkem.)

Mivel imádom a disznófősajtot, és éppen akadt egy fél disznófej a ház körül, megkértem a főszakácsnőcském, hogy főzzön egy adag fokhagymás, borsos, paprikás sajtocskát, hadd tudjam főztjét dicsérni.

Én lévén konyhájának kedvenc és fő fogyasztója, egyből beleegyezett, tudván, hogy míg az tart más ételre rá se nézek. Ezt persze csakis azért teszem, hogy a főzés terhe alól addig felmentsem, mert néha-néha olyan nagylelkű vagyok, hogy majd elérzékenyülök bele.

Segítettem még kettévágni a disznó fél koponyáját, hogy valamiképp beférjen a nagy-fazékba, mert elég nagyfejű egy kb. száznyolcvan kilós malacka.

Miközben a fejet szabdaltam, azon gondolkodtam, hogy mi történt volna, ha véletlenül ez az állat fejel be hajdanán a térdem kalácsába, nem pedig egy sokkal kisebb súlycsoportú rokona.

Mert régebben azokban a szép disznóvágásos időkben bizony én is megnyuvasztottam néhány disznócskát. Általában mindig felülkerekedtem, de volt egy eset amikor egy kis vézna százkilós hízócska olyant fejelt a térdembe, hogy szegénykémnek kalácsa majdnem kettérepedt, így majdnem alul maradtam.

Szerencsére a hancúrozás közepette szinte észre se vettem, csak miután végül a disznó megadta magát sorsának, éreztem, hogy hirtelen szorítani kezd a nadrágom.

 Fájdalmat nem éreztem, hála a zsibbasztó szilvaszörpnek, ám a lábamra pillantva megesküdtem volna, hogy az egy elefánt bébié, olyan szép oszlopossá duzzadt, majd szétrepesztve a nadrágom szárát.

Egyébként nem történt komolyabb bajom, sőt egy hónap múltán már le is lohadt a térdem, és a pláné az lett, hogy azóta kitűnő időjóssá vált. Aprócska, vidám kis nyilallásokkal mindig jelzi, ha esős idő közeleg, és hosszú, mélyebb szurkálásokkal a ködös, borongós időjárás közeledtét.

Bizonyára tovább gondolkodtam volna disznófejes emlékeimen, ha nem sikerül szétvágni a koponyacsontot.

Ám végre sikerült, és boldogan tettem be a fazékba, megnyomkodva egy kicsit, hogy a víz jól ellepje. Ahogy ott rendezgettem, olyan fura érzésem volt, hogy a lecsonkított füle alól rám kacsintott vagy kétszer.

 Rá se bagóztam persze, inkább kimentem bagózni, míg húsa a csontról lefő, és kivehetem azt a kacsintós szemet, ami a rostonsült szűz malachere után a második kedvenc falatom. Mivel ez az állat koca volt egykor, az elsőtől elestem, így a másodikból lett első ez esetben.

Elég hosszúra nyúlt a szivarszünet, míg végre szólt az asszonykám, hogy a szem tálalva, a csontot meg vihetem a kutyuskának.

• A kutya még várhat, hadd kapom be a szemet előlegbe!
  
• Csak gyorsan, míg nem nézek oda, tudod, hogy elmegy tőle az étvágyam- válaszolta.

Az nem is lenne olyan nagy baj gondoltam, annál több disznófősajt maradna nekem, de azért gyorsan bekaptam a disznószemet, nehogy véletlenül rosszullét kerülgesse, osztán ne tudja a fejsajtot megkészíteni.

Nem rágódtam sokáig a szemizmokon sem, úgy csúsztattam le őket hosszába, mint gácsér a földigilisztát, és pillantok alatt már el is tűntem a konyhából csontostól mindenestől.

Egyenest a kutyához mentem, a finom csontocskát szervírozni, ám kiderült, hogy nem tud mit kezdeni az óriási darabokkal, pedig igen-igen acsarkodott nekik. Ezt látván gondoltam besegítek egy kicsit(nem csontot rágni, pedig azt is kedvelem ám!), fogtam a baltát, és elkezdtem a koponyát apró darabokra törni, a kis tacskóm meg vidáman ropogtatta ezeket.

Már csak az alsó állkapocs maradt összezúzni való, erre is ráütöttem néhányszor, ám meg se kottyant neki a kis balta súlya.

Felcseréltem hát egy ötkilós kalapácsra, nekihuzakodtam és zutty! Rácsaptam teljes erőmből. A hatás óriási volt, azt láttam, hogy a csont szilánkokra tört és belőle a fogak puskagolyóként repültek minden irányba.

Azt már csak éreztem, hogy az egyik közülük a comb-közti golyótartó bőrzacskóm jobb oldali golyójának csapódott, és ettől az ütközéstől a következő pillanatban térdre ereszkedve az összetört disznófej előtt nyöszörögtem, szinte viszontlátva annak kacsingatós szemgolyóbisát.

Egyébként szerencsém volt, mert a fog nem bírt a nadrágom kemény farmeranyagán áthatolni, így komolyabb bajom most sem történt, csak az étvágyam ment el a disznófősajttól, meg egy időre a fehérnéptől, az asszony nem kis ámulatára.

Ugyanis sosem árultam el neki e kellemetlen incidenst, hadd lássa, hogy néha szerény és önmegtartóztató is tudok lenni, nem csak érzékeny.

Szinte rá se néztem még másnap se a csábítóan illatozó kedvenc ételemre, és bizony szinte két hétig ellenálltam az asszonykám csábításainak is.

De végül csak visszatért étvágyam, megettem a disznófősajtot, és ismét rászoktam a szőrös flekkenre is, de mindmáig talány maradt előttem, hogy véletlen baleset áldozata voltam, vagy a disznó szellemek fogtak össze. és álltak bosszút, amiért nem akarok ma sem disznóhúst megvető, és asszonynépet megalázó vallásirányzatokkal egyetérteni.