Mi lesz a vége?

Nem tudom, de egyre gyakrabban van olyan érzésem, hogy nem egy züllött hajnalon, festett nők társaságában, pezsgő és Viagra túladagolás miatt fogja lelkem faképnél hagyni testemet, hadd rágódjanak rajta a kukacok, míg elvásik a foguk.
Valamikor úgy éreztem, ez egy dicsőséges, lélekemelő vége lenne földi bolyongásaimnak, de akkoriban nem jutottak eszembe a nyüvek, és nem gondoltam arra, hogy mi lesz lelkemmel, ha egyedül kell kódorognia valahol, a krepuszkuláris sugaraktól megvilágított korpuszkuláris övezetben,(no, persze a korpuszt nélkülözve) és GPS nélkül keresse az utat a mennyország avagy a pokol felé.

Aki nem tudná annak zárójelben elárulom, hogy ez az övezet, a Van Allen öveken kívül helyezkedik el, ott ahol csak a lelkek képesek megélni, mivel rá se fütyülnek a Nap káros sugárzására.
Úgy általában bizakodó álláspontot foglalok, amikor megérzéseimről van szó, ezért nézek immár megnyugodva a jövő elé, akarom mondani a vég felé.

Nem aggódom a lelkem miatt, hiszen a GPS ma már nem gond, és annyi ezeknek utat mutató szatellit kóvályog az űrben, hogy egy árva lélek se képes eltéveszteni a másvilágba vezető utat.
Ami még jobban megnyugtat az, hogy több mint valószínű nem fog a lelkem árválkodni, mert ha minden jól megy legalább kettesben, de megtörténhet, hogy tizedmagával indul majd azon az ösvényen, amelyik a káros sugárzás által megvilágított örök vadászmezők felé vezet. Ez attól függ, milyen sikere lesz annak az öngyilkos bombamerényletnek, melynek ártatlan áldozata lehetek.

Ennél azonban sokkal nagyobb szerencse is fejbe kólinthat, hisz megtörténhet, hogy milliós nagyságrendű lélekvándorlás kellős közepébe csöppen a lelkem, és minden hozzám-tartózóm lelke, ez attól függ, ki, hol és mekkora hatótávolságú atomfegyverrel próbál megakadályozni egy újabb hidegháborút.

Igaz, van ugyan egy kis bökkenő, mert ha a szatelliteket megzavarja a robbanás után keletkező atomfelhő, mit sem ér a GPS, csak az vigasztal, hogy a vezér lelkek is együtt indulnak majd a többivel, ezek meg ismerik ám a helyes utat!
Vigyázni se kell melyik után vetődjön az ember, akarom mondani a lelke, mert állítólag mindenik lélekvezér a jó úton halad, ezért garantáltan mindenki ugyanoda jut előbb-utóbb, ahova nem igazán vágyakozik.
Természetesen ezzel a testemet aggasztó nyüves probléma is megoldódik, mert atomjaira lebontva, nyű legyen a talpán, amelyik belerágja magát!
Igaz sajnálom egy kicsit a kukacocskákat, mert állatbarát vagyok, de a bánatba is, azért inkább ők éhezzenek!

Az újszülött

F. bácsi vidám, fürge kis úriember volt, mindig valami csalafintaságon törte a fejét, mert ügyvéd lévén, a mestersége erre szinte kötelezte.
Nem volt akkor se fiatal, amikor megismertem, de tíz-tizenöt év múlva se lett öregebb, ugyanolyan sürgölődve intézte ügyes-bajos dolgait, ami akadt neki bőven, ha meg nem, akkor akasztott magának hol innen, hol onnan.
Ez nem is lett volna baj, ha ne nyaggatott volna engem is velük. Szinte minden héten betoppant, és valamilyen halaszthatatlan, sürgős elintéznivalóval próbálta egyensúlyából kibillenteni nyugodt természetemet.
Gondolom hamar rájött, hogy ez nem könnyű, de azért mindig újra meg újra próbálkozott, mert halasztást nem tűrő ügyeit általában egy ráérősebb magamfajta ember is idejében be tudta fejezni, és be is fejezte, bizonyára emiatt nem romlott meg sok éven keresztül kapcsolatunk.
Így játszadozva teltek az évek, ő minden cselt bevetve mindig siettetett volna, én válaszul Murphy törvényeiből idéztem neki egyet-egyet, hogy csillapítsam lendületét.
Történt egyszer, hogy néhány hétig nem jelentkezett, nem volt ettől hiányérzetem, igaz egy kissé furcsállottam, de gondoltam, bizonyára elutazhatott hirtelen valamerre.

Már szinte meg is feledkeztem arról, hogy nincs senki körülöttem, aki valamivel nagyobb sebességet próbálna rám erőltetni,(az asszony már feladta a harcot) amikor telefonált egy közös ismerős, hogy F. bácsi hirtelen rosszul lett, kórházba szállították, vagy három hétig ott feküdt, aztán örök álomra szenderült, és épp az aznapi újságban olvasta a részvétnyilvánításokat, Isten nyugosztalja!
Ez meglepetésként ért, habár annyi sietség után nem is volt csoda, hogy ily sietve távozott a legfelsőbb bíróság elé.

Őszintén belátom, nem bántam, hogy a temetést elszalasztottam, mert se belső se külső részeim nem kívántak sose olyan helyre járni, ahol csak bánatos embereket lehet látni.
Egy kissé elgondolkodtam, hogy lám milyen kiszámíthatatlan kinek mikor ér véget földi pályafutása, de hát istenem mit lehet tenni? Ilyen ez a cudar élet, így tovább lépkedtem, folytatva a mindennapi tevékenységem.
A család többi tagjának is elújságoltam a hírt, csodálkozva és sajnálkozva, de lassacskán mindenki megemésztette a hallottakat. Utána természetesen az élet újra folyt tovább, a napok ugyanolyan gyorsan teltek, az éjszakák ugyanolyan rövidek voltak, és mindig hiányzott az az öt perc, ami épp elég arra, hogy az ember kipihenje magát. Nekem azért volt egy olyan fura jó érzésem, hogy ezután nyugodtabban lophatom napközben a napot, mert nem lesz, aki hetente azzal ijesztgessen, emiatt lesz a következő napfogyatkozás.

Nem is fenyegetett egy ideig senki, nem gyűlt meg a bajom a fogyatkozó Nap, vagy napok miatt, de szinte bevettem a göcsöt egy gyönyörű naplementekor. Szinte sötét volt, csak a látóhatár mögül visszakukucskáló napsugarak árasztottak még egy kis fényt néhány odatévedt felhőfoszlányon keresztül, amitől bizarr, bíborvörös félhomály uralkodott el a környéken.
Valamit épp bütyköltem a hátsó udvarban, amikor hátam mögött egy ismerős hang zavarta meg a vörösbe burkolózó csendet: - tiszteletem István, egy újszülött jelentkezik!
A hangra egy kissé megremegett a gyomrom szája, nem fordultam meg nagyon hirtelen, nehogy megszédüljek, de bármilyen lassan tettem meg azt a száznyolcvan fokos fordulatot, csak megingott egy picikét lelki egyensúlyom, sőt mintha a bal térdem is reszketni kezdett volna, amikor szembe találtam magam F. bácsival, az első és utolsó halottal, akit halála után élve láttam. Ott állt előttem kézfogásra nyújtva jobbját, kedélyesen mosolyogva. 

Nem is emlékszem már, mi jutott hamarabb eszembe, az hogy meglessem-é, ha vannak a hátán angyalszárnyak, egy röpke imát dadogjak, vagy nyúlcipőt húzva, a paplan alá meneküljek, ami tudva levő, hogy bármikor a legbiztonságosabb menedék.
Szóval kergetőzött fejemben néhány gondolat, emiatt halogattam a kézfogást, ezt észrevette öreg újszülött, és bizonyára gyanította mi az oka, mert nyugtatni próbált: - semmi gond kedves barátom, igaz hogy meghaltam, de feltámadtam, és íme itt vagyok újjá születve!
Ez annyira megnyugtatott, mintha a temetőben találkoztunk volna éjjel, oszt félelmemet azzal a jól ismert mondással oszlatná, hogy: -én is félnék, hogyha élnék!
Látva, hogy kezem erre se nyúlik feléje, gyorsan elmagyarázta halála történetét. Ez félig igaz volt, mert néhány hét kórházi ápolás után egyre rosszabbodott állapota, és végül egy műtét után annyira meghalt, hogy az orvosokat is becsapta. Szóltak hát a kint várakozó hozzátartozóknak, hogy mi az ábra, ezek az ismerősöknek telefonálták meg a szomorú hírt, de eközben ő meggondolta a dolgot, és úgy döntött, még marad, szívdobbanásokkal jelezve szándékát.
Amikor ezt az új fordulatot a váróteremben sírdogáló rokonok megtudták, ámulatukban elfelejtettek telefonálni, ezért jelentek meg az újságban a részvétnyilvánítások. Lám miért nem jó elsietni a dolgokat!
- Nem te vagy az első fiam, aki nem mer velem kezet fogni! Mondta vidáman nevetgélve.
Ezeket végighallgatva remegéseim lassacskán elcsitultak, és végül kedélyesen kezet ráztunk.

Néhány év múlva hunyt el, bizonyára véglegesen, mert azóta nem jelentkezett. Nyugodjék békében!

Miért csak kettőn áll a boldogság?

Kérdezém csak úgy saját magamtól, ezért hát ki más válaszolhatna rá mint becses személyem, ha nem mástól kérdeztem.
Igaz meg is bántam eléggé, mert hamar rájöttem, hogy jobb lett volna mást nyaggatni ilyen léha kérdéssel, hiszen mindenki tudja, egy boldogsághoz legalább két lény szükséges. Lehet ez két személy, vagy egy személy meg egy állat, esetleg egy személy és egy szellemi lény is elegendő kivételes esetekben. Tehát egy meg egy az bizony mindig kettő, így az elején nem is tudtam miért szegeztem ilyen kérdést magamnak. 

Valamilyen okom volt rá pediglen, egyébként eszem egyik ágába se jutott volna ilyesmit kérdezni.

Gondolkodni kezdtem, szenvedélyesebb pózt véve fel mint Rodin gondolkodó szobrocskája. Igaz, hogy az ilyen pózolás nem az asszony kedvére való, mert veszélyt szimatol, hiszen ő is tudja, hogy a gondolkodó férfiember az egyik legveszélyesebb állat. (Ezért inkább kedveli, ha gondolkodás nélkül csúsztatom kardom vissza a hüvelyébe, amikor egy kis háztáji csetepatéra kerül sor.)

Amint tehát észreveszi, hogy mélyebbre süllyedek gondolataimban azonnal felszínre hoz valamilyen egyszerű, szívélyes kéréssel:
- ne ülj már olyan nyugodtan mint egy kivénhedt bakmajom, eredj a pincébe, hozz fel egy tököt, és pucold meg, ha ebédet akarsz!
Emiatt osztán olyan időpontot választottam, amikor nem állt fenn a veszélye annak, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló felszólítás megzavarja a magasban röpködő, mély gondolataimat.
Röptettem is ezeket a csillagos égig, de azért vigyáztam, nehogy egy fekete lyuk közelébe kerüljenek, mert tudományosan bizonyított, hogy annak eseményhorizontján a szingularitás veszélye leselkedik. Egyedüllétbe süppedve bizonyára hiába keresném a kettes boldogság kérdésére a választ, ám az is eszembe jutott, hogy talán ott sokkal több esélyem lenne megtalálni, hiszen rengeteg időm lenne ilyesmin törni a fejem.

Meglehet egy ideig boldog is lennék, de mi van akkor, ha az idő ott sem hajlik arra, amerre én szeretném?
Csak telne-múlna felettem hajladozva, és nem lenne senki vagy semmi körülöttem, akire egy kis szeretetet, vagy szerelmet pazaroljak.
Erre szinte nem is jó gondolni! Legalábbis én elképzelni se tudom, hogyan lehet teljesen egyedül élni le az életet, méghozzá boldogan.
Ilyesmire szerintem normális, lábaival földön járó ember képtelen, legalábbis az volt Robinson előtt, és utána is még sokáig, mindaddig míg okos üzletembereknek sikerült felépíteniük egy csábos, virtuális világot.
Egy olyan világot, ahol már nem érvényes az évezredeken keresztül jól bevált kettes boldogság törvénye, boldog lehet ott boldog-boldogtalan egyedüllétbe süppedve egy monitor előtt.

Bizonyára emiatt a virtuális boldogság miatt jött rám a kérdezősködés, mert úgy éreztem, és érzem, hogy sokan ennek a vermébe esnek manapság.
Aki egyszer beleesett, az bizony eléggé nehezen tud szabadulni, főleg ha nincs mellette valaki, aki leszalajtaná a pincébe egy tökös kéréssel. A pincében meg nem csak tök, hanem bor is van, ezért szerintem sokkal jobb hely mint a virtuális világ előkelő vermei.

Nos, akár megértettétek válaszomat, akár nem, én azt kívánom, hogy lábaitokkal a földön tapicskolva legyetek boldogok.
Sajnos a szoborként gondolkodót tovább nem utánozhatom, egyfelől mert görcs állt az oldalamba, másfelől meg amiatt, hogy kapucsapódást hallottam, amitől az villant az eszembe, vajon miért nem mindegy az, hogy olykor vágyom egy távoli nő után, néha meg kívánom a hazaérkező fehérnépet?
De talán jobb lesz, ha erre olyankor válaszolok, amikor összetévesztem a főzőtököt a lopótökkel.

A mánia

Macának hívták, de a háta mögött mindenki mániás Macának nevezte. Nemigen értettem akkoriban gyerek fejjel, hogy mi is az a mánia, így azt gondoltam az is csak egy egyszerű csúfnév mint a többi, amelyek csak úgy ráragadnak az emberekre okkal, vagy ok nélkül.

Csodálkoztam, hogy miért kellett Macára csúfnevet ragasztani, mert igencsak szép menyecske volt, mindene volt neki, amit egy férfi csak kívánhat. Én nem voltam még akkor olyan előre haladott stádiumban, hogy nem-tudom miket kívánjak, de a szépet azért meg tudtam különböztetni a csúnyától.

Maca meg szép volt, ráadásul csinos is, ezért nem tudtam elképzelni, mi ütött a férjébe, amikor elkergette a háztól.

Hazaköltözött a szüleihez és attól fogva mániás lett. Igencsak szurkált a kíváncsiság a mánia miatt, de semmiképp nem tudtam rájönni, mi is lehet az. A felnőtteket hiába kérdeztem, mindig kikerülték a választ, persze ezért még jobban buzerálta a fantáziámat az ismeretlen valami.

A velem egyidős haverokat hiába kérdeztem, mert ők se tudtak többet, de egyesült erővel valahogy csak kisütöttük, hogy valamiféle betegség lehet, mert mindegyikünket figyelmeztették szülei, kerüljük Macát.

Pedig olyan kedves volt mindig, ha találkoztunk mindig megsimogatta az arcom és mondogatta: - ej be szép szál legény lesz belőled!

Félig igaza lett, mert szép nem lettem, de szál az igen.

Ezek a találkozások persze a mániába esés előtt történtek, mert utána megpróbáltam elkerülni az asszonyt, féltem nehogy elkapjam a betegséget.

Néhány év elmúltával kezdtem más szemmel nézni a nőkre, kezdett egyéb is érdekelni, nem csak a szépség maga egyszerű mivoltában. Mert ugyebár egy gyerek egyféleképp látja a szépet, egyszerűen fehéren és feketén fogja fel a tényeket, ami szép az nem csúnya és kész.

Hanem amikor a hormonok kezdenek tótágast állni az emberben, megtörténik olykor, hogy a csúnyát is szépnek látja.

Maca esetében ez nem állt fenn, mert még mindig szép volt és csinos, egyel talán nem látszott rajta, hogy valamilyen betegség emésztené.

El is határoztam, hogy többé nem kerülöm a találkozást vele, mánia ide vagy túl, nagyon veszélyes nem lehet, meg ragályos biztos nem, mert dokumentálódtam egy kicsit ez irányban.

Megtudtam, olyasmi ez, hogy valami megrögződik az ember agyában, aztán mindig csak azt teszi akarva-akaratlan.

Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, amit az asszony tesz akaratlanul is, így aztán egyre többször jártam el a házuk előtt, sőt mi több igyekeztem találkozni vele, hogy a titkot kiderítsem.

Máig se tudom mi, de valami azt sugallta, hogy meg kell tudjam mi az, amit eltitkolnak előlem.

Senkinek nem árultam el mi jár a fejemben és tanulva Sherlock Holmestól, óvatosan figyeltem az apró jeleket, hogy aztán összetéve őket, fényt gyújtsak ez ügyben.

Gondoltam egy füzetbe szépen lejegyzek mindent, de ez a terv sosem valósult meg, mert mielőtt egy szót is írtam volna, véletlenül megtudtam mi a Maca bánata.

Épp előttük bicikliztem el, minden feltűnés nélkül, senki nem volt a környéken csak Maca könyökölt az ablakban. Köszöntem illedelmesen, ő meg válaszul megkérdezte, nem lenne egy kis időm, hogy segítsek eltolni a díványt, mert kitakarítana alatta.

Egy kissé meglepődtem kérésén, hiszen sosem jártam bent náluk, no meg eszembe villant a mánia, de gondoltam, ha Holmes nem félt a Sátán kutyájától, én se ijedek meg egy asszonytól, még ha van is fejében egy kis rendellenesség.

Odatámasztottam a bringát a kapuhoz és bementem.

A látvány ami fogadott, ma is olyan élesen él agyam egy rejtett cikornyájában, hogy félek elővenni nehogy megvágjam magam.

Maca ott feküdt a díványon szétvetett lábakkal, szoknyája a nyakában, más semmi rajta, így majdnem a veséjébe láttam. Lehet meg is látom a veséjét, ha nem köti le más a figyelmemet, no meg ha nem hallottam volna szinte rimánkodó hangját:-gyere és segíts rajtam! Mert nem bírom! Nem bírom férfi nélkül! Hiába próbáltam már mindent, sose elég nekem!

Bizonyára ha fültövön vágnak az ajtó mögül, az se ért volna váratlanabbul, mert számítottam én mindenre, csak ilyesmire nem. Úgy álltam mint a cövek, egy földrengés se tudott volna elmozdítani az ajtóból, nem tudnám megmondani milyen érzések futkorásztak bennem, talán nem is hittem, hogy valóság mindaz ami történik.

Lehet fel is pofoztam volna magam, hogy felébredjek, ha közben a nő fel nem áll, szoknyája szélét álla alá szorítva elém lépett, és egyik kezével olyan érzékeny pontomat kezdte markolászni, hogy nemcsak a hajam szálai meredtek ettől a plafon felé. A másik kezével megfogta a kezem, odahúzta háborgó szemérmének nedves ajkaihoz, és lassú mozdulatokkal simogatásra biztatta.

Ezt gondolom, egy sokat tapasztalt férfi sem tudta volna elviselni szárazon, nemhogy egy serdülő legényke, aki még legvadabb álmában se gondolt addig ilyesmire. El is nedvesedett a gatyám pillanatok alatt, észrevette ezt Maca, és azonnal vigasztalni kezdett:- semmi baj, csak simogass! Fiatal vagy, hamar újra kész leszel.

Nem tévedett, mert rövid időn belül már ismét hajlandóságot mutattam arra, hogy a díványt tologassam. Igaz, nem sokáig bírtam a tologatást, és bizonyára meg se kottyanhatott Macának az általam nyújtott segítség, mert mániás volt szegényke, méghozzá nimfomániás.